Kedves Glória! Az utóbbi időkben elterjed az a szokás, hogy amikor a zsidókhoz írt levelet olvassák föl a Szent Liturgiákon, akkor nem teszik hozzá, hogy Szent Pál apostol zsidókhoz írott levelének olvasása. Ugyanis a biblikus kutatások kimutatták, hogy ennek a levélnek a szerzője aligha ugyanaz a személy, mint aki a galatáknak és rómaiaknak szánt levelet írta. Ezek a bibliatudományi ismeretek azonban egyáltalán nem játszanak szerepet a liturgikus gyakorlatban. Ha jobban megvizsgáljuk, más levelek is vannak, melyek Szent Pál aláírással maradtak ránk, mégsem biztos, hogy azokat valóban ő írta volna. Akkor a kántoroknak ezen bibliakutatási eredményeket is alkalmazniok kellene a szertartásokon? Ráadásul egyáltalán nem egyöntetű a biblikusok álláspontja. Akkor melyik kutatási eredmény legyen érvényes a görögkatolikus liturgián? Nem, ez teljesen kerülendő. Visszatérve a zsidókhoz írt levélre, azt is kimutatták róla, hogy valójában nem is csak zsidóknak szánta a szerző, sőt, nem is mondható levélnek, hiszen annak irodalmi formájától erősen eltér. Épp ezek miatt egy görögkatolikus biblikus egyszer azt mondta, ha a liturgikus gyakorlatunkban alkalmazni akarnánk ezeket a kutatási eredményeket, akkor a zsidókhoz írt levél elején ez volna a legmegfelelőbb olvasni: "Nem Szent Pál apostolol nem zsidókhoz írott nem levelének olvasása."

Mint láthatja, néhány egészen személyes részt kihagytam. Ha ezekre is választ szeretne kap ni, akkor inkább a hdlelkiatya@metropolia.hu címre írjon, s úgy talán többet tudok Önnek mondani, mint it, ezen a felületen.

Az egyház ajánlja és kéri, hogy az emberek legyenek beoltva. Ezt Ferenc pápa is világosan kifejezte. Magyarországon minden püspök be van oltva. Közösen töprengenek azon, hogyan lehet minél több embert meggyőzni arról, hogy ne tartson a védőoltástól.

Legfontosabb az imádság, az Istennel való kapcsolattartás. Úgy használjuk föl az időt, hogy abban mindenképpen jusson idő az imádságra, az Istennel való együttlétre. Ez azonban kinél-kinél más és más. Van, aki igényli a napi közös imádságot (napi szentmise vagy zsolozsma), van, aki naponta több órát is szán az egyéni imádságra, van, aki ennél jóval kevesebbet. Amit mondhatok, hogy az imaidőt tudatosan és nagy akarattal kell jól használni. Sokszor megtörténik, hogy legyintünk, úgysem lehet annyit odafigyelni. Igaz, már az is jó, ha az ember rászánja az időt, az is sokat alakít a lelken. De gondoljuk el, milyen az a tanulási idő, amit odafigyelve tölt az ember, s milyen az, ha a tanulási idő alatt inkább kalandozik az esze. Igy vagyunk az imával is. Nagyon nagy különbség van hogyha lélekben is ott vagyok az imádságban, mint ha csak testben vagyok ott.

Mind a kettőt.

Fel kell robbannia! Legalább egyszer. Semmire sem jó - ebben a helyzetben - a szépen fogalmazás. Teljesen jogos a panasza, így nem szabad, így nem lehet élni. Mindenképp el kell érnie a szüleinél, hogy ez a helyzet megváltozzék. Álljon a sarkára! Beszélje meg a férjével, szép szóval vagy, ha kell, jelenet rendezéssel, hogy ez így egész egyszerűen nem mehet tovább. És természetesen Önnek beszélnie kell a férje szüleivel is. A leghatározottabban. Igen, Ön a felesége immár, hisz a Biblia szerint a férfi elhagyja apját és anyját, hogy feleségéhöz ragaszkodjék. Önöknek is minél hamarabb el kell költözniök, másként nem lesz megoldás. Ebben legyen nagyon határozott! Nem mondhatok mást. Talán annyit, hogy jó, ha mindezt meg tudja beszélni egy lelki atyával, egy pappal, vagy esetleg más emberrel, akiben megbízik. Hogy ne egyedül vívja ezt a harcát. S persze, a Jóistennel. Imádkozzék is előtte nagy hittel és nagy bátorsággal! Hiszen már szinte csoda kell ahhoz, hogy ebből a helyzetből föl tudjon állni a házasságuk. De bízzék Istenben és legyen határozott! Én is imádkozom Önért, hogy legyen ereje kikelnie e helyzet ellen, és e helyzetből.

Jézus maga buzdít erre: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű...!" (Mt 11,29) Tehát tőle kell ezt megtanulnunk. Be kell iratkoznunk az ő iskolájába. Az állandó szentírásolvasás nélkül nem lehet elsajátítani ezt a jézusi magatartást. Pusztán emberi törekvéssel, gyakorlással nem lehet elérni. Ez tehát az egyik fontos pillére ennek a tanulásnak, az állandó kapcsolattartás a Mesterrel az egyéni ima és Szentírás olvasása útján. Amit még tehet, hogy elfogadja önmagát. A gőgösségével együtt. Különben csapdába kerül. Lehet, hogy szeretné legyőzni a gőgöt, de valójában ebben épp a gőgössége vezeti, mert nem tudja elfogadni ezt a gyöngeségét. Így azt véli, hogy harcol az erény megszerzéséért, közben önmaga körül forog. Általában ne vegye magát nagyon komolyan. Legyen pajkos, vidám, fölszabadult, szabad. Mindegy, hogy mit mondanak az emberek. Zakeus, persze, nem csínytevésből mászott föl a fára, de vállalta az emberek megvetését, és bizony még aznap öröm köszöntött a házára. Az elfogadás másik lépése a bocsánatkérés. Elsősorban Isten felé (gyakori gyónás, bűnbánattartás), és mások felé is. Szokjon hozzá, hogy bocsánatot kér embertársaitól. Persze, ezt őszintén. Nem pusztán úgy, hogy gyakran használja ezt a szófordulatot: "Már bocsánatot kérek, de..." Nyilván nem erről van szó. No, és mindezeken túl, vagy inkább mindezek előtt kérje Istentől. Ha nem kéri, biztosan nem fogja elnyerni. Kérni kell, kitartóan. S számoljon vele, hogy egyhamar nem fogja meglátni az eredményét. Ebben okosan bánik velünk az Úr, nem tárja föl előttünk az ilyen jellegű eredményeket. Ha arra jutok, hogy "Jé, már nem vagyok gőgös, hanem alázatos lettem!" - az nem a sikernek a jele. Ha törekszik rá, már jó úton van.

Kedves Ferenc! Számtalan kegyhely, zarándokhely van mind a görög- mind a római katolikusoknál, s természetesen az ortodoxoknál is. Van, aki ide, van, aki oda jár szívesebben. Nem mindenkit egyformán fog meg minden hely szellemisége. Talán azok a legszebb események, amikor ugyan nem teljesül az elképzelt dolog, amit az illető kért a kegyhelyen, mégis tele szívvel, örömmel tér haza, mert valami mást, másfajta lelki többletet kapott, amire nem is számított. S a kegyhelyeknek valójában ez az igazi kincse. Telenkó Miklós atya a balesete után nagy nehézségek árán elment Lourdes-ba, és ugyanolyan tolószékhöz kötötten tért haza. Mégis arról számolt be a barátainak: "Meggyógyultam!" Olyan pap lett belőle, hogy ebben a beteg állapotában is teljes papi munkássággal élt, templomot épített, közösségeket szervezett, embereket térített meg, stb. Tehát nem mindig azt kapjuk, amit kérünk, de ha nyitott lélekkel megyünk oda, akkor többet kapunk, mint remélünk. Van, akinek Medjugorje is sokat jelent, van, akinek nem. Sohasem a hely saját ereje a döntő, hanem az ember lelki hozzáállása, nyitottsága, készsége. Nekünk, keleti katolikusoknak nagy lehetőségünk, hogy egyaránt otthon érezhetjük magunkba egy római katolikus vagy egy ortodox kegyhelyen, és ráadásul adatott nekünk Máriapócs, amely legtöbbünk számára mind közül a legkedvesebb.

A kérdését értem, a panaszát kicsit kevésbé, de arra is megpróbálok mondani néhány gondolatot. Váci Mihály is megírta, hogy "a jó szándék kevés..." Nem elég, ha jó szándék van bennünk, s aszerint cselekszünk. A jó szándék ugyanis sokszor nagyon is szubjektív dolog. Könnyen lehet, hogy úgy gondolom, úgy érzem, hogy helyesen cselekszem, de annak az eredménye valójában kárt okoz. Mondok egy (életből vett!) példát. A nagymama nem hajlandó bevenni a gyógyszert, mert inkább Jézussal akar egyesülni a szenvedésben. Ez szép törekvés, ám emiatt olyan állapotba kerül, hogy az egész család szenved tőle. Ő lehet, hogy nemes fölajánlásnak érzi a tettét, de közben az egész család szenved a következményeitől, s végül már ők szednek be nyugtatókat. Hogy mit is tegyünk, hogy a jóra törekvésünk valóban áldásos legyen? Ehhöz kell az imádság, az Istennel való állandó kapcsolattartás. No, és a lelkivezetés, a külső támasz. Erre mindnyájunknak szüksége van. Nem csak az említett nagymamának, hanem minden törekvő keresztény embernek. (Valójában minden embernek.) Hogy az ismerősei mit miért tanácsolnak Önnek, azt nem tudom megítélni. Ha úgy érzi, jobb, ha megszakítja a kapcsolatot, ez lehet jó döntés is. Csak harag, sértődés, gyűlölködés ne legyen benne! Ez viszont nagyon fontos. Ha pedig történetesen az utcán köszöntik, arra mindig válaszolni kell. A köszönést sohasem szabad válasz nélkül hagyni, ez nagyon fontos alapelv. Még akkor is, ha forr a vérem az illető miatt. Ennyit mindenképp meg kell tudnom tenni, hogy fogadom a köszöntést. S ha nagyon errős ellenérzések vannak bennem a másikkal szemben, akkor pedig legjobb, ha imádkozom érte. Ettől nem múlik el az ellenérzés, de az imával sokat csillapulhat a lelkem, és valóságos kegyelmet tudok közvetíteni a másik felé is.

Hogy hogyan viselkedtek az állatok a Paradicsomban, ezt nem tudjuk, de akkor még béke volt. Isten tervében bizonyosan nincs benne az erőszak, az ölés. Azt tudjuk, hogy a messiási időt Izaiás próféta úgy írja le, hogy akkor az állatok is mind békések lesznek, egymás barátai: "Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen." (Iz 11,6-9) Mondhatjuk, hogy valamiképpen ez is az ember bűnének az átka, még ha nem is látjuk át pontosan az összefüggését. A föld szembefordul az emberrel: "... a föld átkozott lesz miattad (Ter 3,17). Tehát a föld is megváltásra szorul, nem csak az ember. De nyilván nem az ember nélkül. (Róm 8,19)

Hogy is gondolhat válásra? Nem tekinthet a férjre úgy, hogy azért kell, hogy legyen gyermek! Az Ön családja elsősorban a férje. Ha Isten megáldja majd Önöket gyermekkel, az nagy ajándék lesz. De most egyelőre a férjével kell foglalkoznia, vele kell a családot kialakítani, megélni. Különben félő, hogy majd a megszülető gyermekekkel sem fog tudni családot kialakítani. Lehet, hogy azért várakoztatja meg most Önt a Teremtő, hogy először a férjét, a házastársi kapcsolat szépségét, az ebből kibontakozó család értékét ismerje föl, értékelje hálával. Ha ebben előrelépett, akkor érkezik majd a várva várt gyermek. Ne a jövőre figyeljen, hanem a jelenben éljen! Ne az ajtót lesse, hátha belép valaki, amikor ott van Önnel a szobában a szerető társa! Ha őt most nem veszi észre, nem értékeli, akkor aki majd bejön azon az ajtón, őt sem fogja tudni értékelni, legalábbis egy idő után. Mesterséges megoldásokkal se kacérkodjék! Az csak olyan, mint az áldás, de valójában nem az. Ez is menekülés lenne attól a helyzettől, amire utaltam. Szeresse meg nagyon a férjét, s majd utána fogja tudni igazán szeretni a gyermekeit is.

Bevallom, nem tudok pontos választ adni. Ha jól értem, az idézett mondat arra a kérdésre keresi a választ, hogy Jézus Krisztus testének ereiben csörgedező vérnek milyen viszonya volt az Isteni Igével, vagy ha úgy tetszik, annak személyével. Erre minden bizonnyal helyes válasz az, hogy közvetett és nem közvetlen. Csakhogy ebben az állításban szinte minden szót külön meg kellene vizsgálni, értelmezni, hiszen azoknak többféle értelmezése is lehetséges: emberi természet, szerves, összetevő, közvetlen/közvetett, stb. Nem beszélve magáról az Isteni Ige Személyéről. Erre tehát semmiképp sem vállalkozhatom. De nem is látom értelmét. Nem visz közelebb Isten megértéséhöz, ha ezt az inkább fizikai kérdést vizsgálgatom. Önmagában érdekes lehet, de én sem teológiai sem lelki jelentőségét nem látom ennek a kérdésnek. De könnyen lehet, hogy ez az én egyszerű gondolkodásom miatt van így.

Ekkora butaságot! Főként a kollégák részéről nem értem, hogy miért tettek szemrehányást, hiszen bárki bármikor megkaphatja a vírust. Lám, még beoltott állapotban is. Nyilván ilyenkor már sokkal kisebb a veszély a súlyos megbetegedésre, tehát nagyon jól tette, hogy beoltatta magát. Dehát az illető személynek is miért kell emiatt elkeserednie? Azt gyanítom, hogy e jelenség mögött egyéb emberi gyengeségek is meghúzódnak. Félő, hogy a munkatársaival való kapcsolatában egyébként is vannak nehézségek, illetve a saját önértékelésében is lehetnek hiányosságok, hogy ilyen csekélység miatt öngyilkosságra gondol. Azt remélem, hogy a szíve mélyén azért ezt ő sem gondolta komolyan, csak elkeseredésében mondott ilyen csacskaságokat. Az viszont nagyon jó, hogy Ön ott állt, ott áll mellette. Természetesen imádkozom is érte, és Önért is, hogy tudjon továbbra is segítségére lenni a barátnőjének.

Át lehet, ennek megvan a módja, de általában azt szoktuk tanácsolni, hogy ne váltsunk rítust. Hiszen a katolikus egyházon belül lehetőségünk van mindkét rítusban gyakorolni a hitünket. Ahhoz igen nyomós indok kell, hogy valaki kérelmezze a saját püspökénél a rítusváltást. Ha a saját püspöke mérlegelés után hozzájárul a rítusváltáshoz, akkor a befogadó püspök már meg szokta adni a befogadási engedélyt.

Kedves Sándor! A biblikusok fölhívják a figyelmet arra, hogy bár abban az ószövetségi szövegben, amelyet Jézus idézett Izaiás könyvéből, valóban így szerepel az Úr eljövetele napjának jövendölése, hogy "hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszújának napját" (Iz 61,2), ő azonban a bosszúról szóló részt már nem olvasta föl, előtte hagyta abba a felolvasást és összetekerte a tekercset. Bár Izaiás jövendölése is vigasztalásul szolgál, mert így folytatja: "hogy megvigasztaljam mind a gyászolókat, és koszorút adjak a hamu helyébe, örömnek olaját a gyászruha helyett, a szomorúság lelke helyett meg ünnepi öröméneket..." mégis az ószövetségi gondolkodásban erősen jelen volt, hogy amikor eljön az Úr, akkor az mégiscsak a leszámolás ideje lesz, és a vigasztalásnak az is része, hogy Isten vagy az általa küldött Messiás a választott nép ellenségein bosszút áll. Jézus ezt már nem idézte, Jézus már nem beszél bosszúról. Abban a korban ezt a szakaszt a messiási időkre értelmezték, úgy tartották, hogy Izaiás ezzel már arra a napra utal, amikor eljön a Messiás. Ezért volt olyan nagy jelentőségű és bátor folytatás Jézus részéről, hogy amikor fölolvasván ezt a messiási napokra vonatkozó szöveget, kijelentette, "Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok" (Lk 4,21). Ez tehát a beteljesedés napja. Amit mi ma nyilván másként értelmezünk, mint a zsidók. Mert eljött a Messiás, akit vártak, de másfajta beteljesedést hozott. Az új szövetséget hozta, amellyel még nem érkezett el sem a világvége, sem a zsidó nép tökéletes megdicsőülése - mint sokan remélték. Mi már a beteljesült időben élünk (Gal 4,4), de még dolgoznunk kell az üdvösségünkön. Ezt így rendelte Isten, erre senki nem számított. Ez még bizonyos értelemben nekünk is meglepetés, mert máig nem könnyű fölismerni, elfogadni, hogy már a beteljesült időben élünk, de még nincs itt a végső beteljesülés. Az Egyház a "már igen" és "még nem" feszültségében él, és élünk mi is. Az Úr kegyelmének esztendeje, vagyis ideje tehát már eljött, és ez nem a bosszú ideje. Jézus itt van közöttünk, árasztja ránk a Szentlélek kegyelmét.