Azt javaslom, hogy többen együtt keressék föl a plébános atyát, és mondják el neki ezeket a dolgokat. Ha nem teszik meg, ennek a rossz helyzetnek Önök is felelőseivé válnak. Hogy aztán a plébános atya mit tesz, azt őrá kell bízni. Persze, segíteni is kell neki a helyzet megoldásában. Át kell gondolni, ki fog vállalkozni a sekrestyési feladatkörre. Hiszen ezzel is együtt jár a dolog. Ezt is beszéljék meg egymás között. De első lépésként az atyával beszéljenek. 0. lépésként pedig imádkozzanak, hogy a Szentlélek vegye kézbe az ügyet! S imádkozzanak ezért az illetőért is!

Drága testvérem! Most csak annyi történt, hogy elfogyott a türelme. Naponta elfogy, tudom, de most valahogy bele is fáradt ebbe a nagy feladatba. Nem is csoda, teljesen érthető, ha egyedül kell vinnie ezt a terhet, s most, amint mondja, az intézményi keretek sem segítenek. Így valóban nagyon nehéz lehet. Javaslom, hogy valóban minél hamarabb részesüljön szentgyónásban, szentáldozásban. S utána is ez legyen az energiaforrása, a támasza. Minél gyakrabban áldozzon, és a gyónásai is lehetnek gyakoriak, erőt ad ugyanis. Viszont szó sincs arról, hogy Ön emiatt halálos bűnben volna. Még az sem biztos, hogy bűn az Ön részéről, ha fölemeli a hangját. Hogy kezet is emelt, ez persze, nem jó, de ez is inkább Önnek fáj, saját magának okoz lelkiismeretfurdalást. Az Ön életének hatalmas értelmet ad ennek a gyermeknek a gondozása, nevelése. Lehet, hogy vannak, akik haszontalanul élnek, mert csak végzik a hivatali vagy egyéb munkájukat, az ott keresett pénzből építgetik az egzisztenciájukat, elmennek nyaralni, stb., de ez önmagában még nem értékes élet. Amit Ön tesz a gyermeke mellett, még ha nem is tudja azt tökéletesen - ki tudná?! -, önmagában óriási érték. Úgyhogy csak folytassa ezt a küzdelmet, akár a gyermek fejlesztése akár a saját lelkiéletének fejlesztése érdekében. Természetesen imával is kísérem Önt, de Önnek is legyen minden napi imádsága, amelyben dicsőíti Istent, hálát ad neki, és bűnbánata mellett kéri is tőle a további erőt!

Kedves Teo! Ön már el is indult ezen az úton. Nem visszafordulni kell, hanem továbbmenni, csak megfelelő irányban. Azt már fölismerte, hogy vannak magatartásminták, amelyeket nem szeretne követni, mégis, mintegy rátapadnak, tetteit irányítóvá válnak. Az a helyzet, hogy ez mindnyájunkkal megtörténik, de a legtöbb esetben észre sem vesszük. Hogy Ön ezt tudatosította, sőt, mintegy kikel ellene, szeretné másként formálni, ez már nem kis lépés ezen az úton. A következőt javaslom. Ne a jelenség ellen küzdjön, mert az sziszifuszi munka volna, értelmetlen energiapazarlás. Sok dolog van, ami ránk rakódik, amelyekkel együtt élünk, de nem tudjuk, hogyan, mikor szegődtek hozzánk. Ezzel még nem veszítjük el az önazonosságunkat. Ezek, ha úgy tetszik, beépülnek az életünkbe. De tegyük hozzá, csupán a felszínt érintik. Nincs ezzel semmi baj. Amit tegyen, hogy jól különítse el, hogy mi az, amit viszont nem szeretne beépíteni, szóhasználat, mozdulat, netán valamilyen szokás, hogy ezek ne váljanak megszokássá. Miközben ezt tudatosítja és e néhány - nem több, mint három, négy - dolog ellen fölveszi a küzdelmet, e folyamat közben a magatartása mintegy önmagától is egyre tudatosabbá válik. Az elhagyandó szokásokkal pedig úgy tud leszámolni, hogy mást illeszt be a helyére. Ha egy rossz vagy csúnya kifejezés, rendszeresítsen helyette másikat. Ha mozdulat, tegyen helyette valami mást. Ha szokás, helyettesítse valami egyéb dologgal. Tehát ne csak levetkőzni akarja ezeket, hanem önmagát formálni helyette valami másra, értékesre, amellyel szívesen azonosul. Az ilyen törekvés eredménye lehet például a választékosabb beszéd, olyan szófordulatok elsajátítása, szokásszerű használata, amelyet az irodalmi nyelvből vesz át tudatosan. Eredménye lehet a fegyelmezetebb magatartás. Ez pedig sok minden egyébre is hatni fog, még a lélekállapotra is visszahat. Tehát már elindult, haladjon tovább ebben az irányban. Először vizsgálja felül önmagát, tetteit, szavait. Válasszon ki ezek közül néhányat, amelyeket tudatosabban akar kezelni. Utána aztán majd szépen folytatódni fog ez a sor az egyre tudatosabb, egyre krisztusibb élet felé. Föltéve, ha a legfőbb értéket Ön is a krisztusi életben látja. Mit remélek is tiszta szívből.

Azt látom, hogy Önnek nem annyira a saját nemét nehéz elfogadni, hanem inkább saját magát. Mindenekelőtt ezen kell dolgoznia, hogy elfogadja, hogy megszeresse önmagát. Hogy látja a hibáit, önzés, erőszakosság, durvaság, ez már jó. Csak mivel önelfogadási hiányosságai vannak, ezért ez az önostorozás valójában nem segít. Létezik egy ilyen belső párbeszéd: ?Tudom, hogy el kellene magamat fogadnom, de képtelen vagyok rá, s erre jó érvként jönnek a saját gyöngeségeim, amelyekre hivatkozva hitelesítem, mintegy jogossá teszem, hogy nem tudom magamat elfogadni.? Ez önbecsapás. Ezért, bár más esetekben jó az, ha az ember látja, ismeri, beismeri a hibáit, de Önnek nem erre kell törekednie, hiszen ezt már túlzásba is viszi. Viszont nagyon is jó helyen keresi a megoldást. Igen, ott van, ott él Önben Krisztus, és nagyon boldog odabent. Mert nagyon szereti Önt. Nem azt nézi, hogy ez egy szennyes ház, ahol nem jó lakni. Azt nézi, hogy ez egy kedves leány, akit nagyon szeret, úgy ahogy van, és nagyon örül, hogy a közelében, hogy a lelkében lehet. Ezen mindenképp érdemes elmélkednie, mert ez így van, s ha ezt elfogadja, belátja, akkor már egy lépést tett, hogy szeresse a lelkében lakó Urat, és vele együtt szeresse azt, akit ő szeret vagyis Önt, saját magát. Ezen a fontos alapvetésen túl nyugodtan kérjen pszichológiai segítséget. Vannak nagyon jó eszközök, terápiák, játékok, amelyek segítenek a helyes önismeretben, önmagunk megszeretésében. Azért is van erre sok megoldás, mert nagyon sok ember szenved ám ugyanettől, saját maga elfogadása és szeretése hiányától. Úgyhogy nincs ebben egyedül. Majd csak mindezek után érdemes beszélgetni arról a teológiai kérdésről, hogy valóban bennünk van-e Krisztus és hogyan. De ez sem elméleti kérdés, hanem nagyon is tapasztalati. Az tudom Önnek tanácsolni, hogy kezdjen el szeretni. Kezdje el a szeretet iskoláját! Önmaga megszeretésében is nagy segítség lesz, ha törekszik másokat szeretni. Kezdje el egyenként. Válaszon ki valakit, akiben nem könnyű fölismerni Krisztust, aki nem rokonszenves Önnek, és kezdje el szeretni. Először is imádkozzék érte. Aztán imádkozzék azért, hogy Ön meg tudja őt szeretni. Majd tegyen úgy, mintha már szeretné. Szerezzen neki meglepetést, legyen vele figyelmes, hogy mire van szüksége, segítse őt, mintha barátok lennének, stb. Kezdjen el ezen dolgozni. Meg fog lepődni, sikerülni fog. Ha a szeretetet parancsba kaptuk, akkor ez nem lehet lehetetlen, különben nem kérte volna tőlünk Krisztus. Kezdje el szeretni az embereket, ez segíteni fog Önnek abban, hogy önmagát is megszeresse. Nem azért, mert Ön egy szeretetreméltó emberré válik, hanem mert megnyílik Ön előtt a szeretet kapuja, s ezen keresztül képes lesz befogadni Jézus szeretetét. Legjobban az fáj(na) Jézusnak, ha nem hiszi el, hogy ő szereti Önt.

Vajon ez egy általános kérdés a világ megértése végett, vagy inkább személyes bánat kifejeződése az emberi, baráti kapcsolatok elvesztése miatt? Ugyanis nem ugyanaz fogalmazódik meg válaszul az egyik vagy a másik esetben. Ha a világ folyamatait nézzük, akkor látnunk kell az istentelenedés szándékolt és mondhatni, irányított folyamatát. Mondhatjuk, hogy a soha nem látott jólét puhányít el minket: egyre önzőbbek, egyre szívtelenebbekké válunk, s ebben nagy igazság is van. A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet - figyelmeztet minket Jézus. Bár azt is hozzáteszi: aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül (Mt 24,12-13). Ezért talán nem is az a fontos, hogy a világ eseményeinek okait feltárjuk, hanem az, hogy arra megfelelő személyes választ adjunk. Ez pedig a Krisztus mellett való hűséges kitartás minden körülmények között. Ez tehát az egyik válasz. A másik a személyes kapcsolatok kérdése. Vélhetően ezt Ön személyesen is átéli. Hogy miért távolodott el Öntől egyik vagy másik barátja, ismerőse, ennek sok egyéni oka lehet. Erre aligha tudok válaszolni. Ennek kapcsán is inkább tanácsot tudok megfogalmazni. Ne azon bánkódjék, hogy miért van ez így, hanem személyesen tegyen azért, hogy minél kevésbé legyen így. Nyilván nem fog tudni minden magányos embert meglátogatni, megvigasztalni, megsegíteni. De ha mindegyikükön nem is tud segíteni, ez nem ok arra, hogy legalább egy vagy kettő esetében ne kezdje el. Ha saját elmagányosodása fáj, akkor társat Istenben keressen, higgye el, Jézus mindenki másnál jobban meg tudja vigasztalni. Ha mások magányosság okoz szomorúságot, ezen pedig saját tetteivel igyekezzék enyhíteni. Persze, ekkor is érdemes ezeket a tetteket sok imádságba csomagolni.

Ezt így nem tudom megmondani. De azt mondhatom, mint másoknak is, hogy ne csak azt keressük, hogyan kerülhetjük el a bűnt, hanem azt, hogy hogyan tehetünk jót. Mindenképpen jót tesz azzal, ha beoltatja magát, mert ezzel nem csak a saját egészségét támogatja, hanem a járvány terjedésének kockázatát is csökkenti. Azok az orvosok és ápolók, akik erejüket megfeszítve dolgoznak az elkülönített koronavírus osztályokon, azok mind kérik tőlünk, hogy az oltással lehetőség szerint csökkentsük a járvány terjedését, a megbetegedések számát.

Kedves Anna! A pap vagy püspök előtt nem szoktunk meghajolni. Ez nem is szükséges. Sokkal inkább az ikon előtt. A paptól, püspöktől kérhetünk áldást, megcsókolhatjuk az áldó kezét, de a meghajlás az közvetlenül Krisztusnak szól. Az ikon megcsókolása is előbbre való, mint a pap áldó keze. Úgyhogy, ha jelen van akár egy püspök is, előbb a Krisztus ikonhoz menjen meghajolni, megcsókolni, s csak azután az emberhöz. Ha netán az illető klerikus ezen megütközne, az az ő hibája, nem az Öné.

Semmiképp se szomorkodjék. Valóban úgy tűnik, hogy korunkban nagyon megfogyakozott a hit, de mindig tartogat az Úr elkötelezett, akár vértanúságra is kész embereket. Ön sincs egyedül az odaadó hitével. Sőt, azért kapta azt, hogy ezzel másokat is megerősítsen. Ez már talán válasz a föltett kérdésére is. Felelősségteljes feladatra kérték fel Önt, amely nagyon sok lehetőséget hordoz magában. Ne azt nézze, hogy emberileg most nem sok remény van arra, hogy az ifjú komolyan vegye a hitét. Sokkal inkább azt, hogy Önt bevonták ebbe a folyamatba. Isten bárhol, bármikor képes csodát művelni. Sokkal inkább az Isten hatalmára tekintsen, ne pedig az emberek kicsinyességére! Ha csak annyit tesz, hogy a bérmaszülőség okán minden nap külön imádkozik ezért az ifjúért, már nagy dolgot vállal érte. Ha ennél többet is szeretne tenni, esetleg megteheti, hogy bizonyos feltételhöz köti a válaszát. De ebben ne valami túl nagy kérést fogalmazzon meg. Isten a megroppant nádat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki (Iz 42,3). Legyen tekintettel a rokonaira, és olyan dolgot kérjen feltételül, amire van reménység, hogy majd teljesítik is, amivel csak egy kicsit előrébb viheti őket Isten felé. Lám, e fölkérés kapcsán óriási lehetőségek nyílnak meg Ön előtt, hogy egy ifjút, vagy esetleg rajta keresztül többeket is elvezethessen Istenhöz. Hogy erre emberileg nem sok remény látszik? Mit számít az? Ne csak olyan dolgokért imádkozzunk, amelyek könnyen teljesíthetők, hanem nagy bátorsággal olyan dolgokért is, amelyek Istenhez viszik közelebb a testvéreinket. Hiszen ez a dolgunk, hogy ezen munkálkodjunk.

Imádkozom Önért. S minthogy itt ezt a kérést többen is látják, minden bizonnyal sokan lesznek, akik ismeretlenül is fognak Önért imádkozni. Segítse, erősítse az Úr!

A keleti szerzetesség alapműve Szent Antal élete, ez a Jel Kiadó sorozatában, "A III-IV. század szentjei" c. kötetben magyarul is olvasható. Kezdésnek nagyon jó. Komolyabb könyvként ott van Baán István atya szerkesztésében A bizánci szerzetesség c. gyűjteményes kötet, mely a keleti görög szerzetesség történelméről és lelkiségéről is gazdag képet fest. Szintén az ő szerkesztésében jelent meg A szent öregek könyve a Jel kiadónál. Ugyanebből a korból származik Gázai Szent Dorotheosz szerzetesi tanításai, Ókeresztény örökségünk sorozat 20., Jel kiadó, 2015. A monasztikus szerzetesi hivatásról, annak lelkületéről nagy klasszikus, szép könyv Corona Bamberg: Az emberség ára c. könyve. Ajánlom még Enzo Bianchi: Nem vagyunk különbek c, könyvét.

Bocsásson meg, kedves Ferenc, hogy hosszú ideje nem válaszoltam. Kerestem a lehetőségeket, de nemigen leltem. Itt közzé teszem az Ön fölvetését, hátha valaki jobban tud segíteni.

"Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Ez az egyik legegyszerűbb bűnbánati ima. Vagy inkább fohász, amelyet lehet egymás után többször is mondani, mondogatni. Ha őszintén teszi, akkor ez az ima a lelkét elvezeti a bűnbánó lelkülethöz. Persze, lehet más szavakkal is. A saját szavaival fejezze ki, hogy mely tettek voltak méltatlanok Önhöz, vagy éppen Krisztushoz, akihez Ön is tartozik. "Bocsáss meg, Uram, hogy ezt és ezt, ezeket meg ezeket elkövettem." A bűnbánat abban segít, hogy ne másokat hibáztassunk, kivált nem magát a Jóistent, hanem a saját bűneinket ismerjük föl. Azért buzdít erre minket Jézus, mert ezen az úton tudjuk leginkább fölismerni Isten irgalmas szeretetét. Erre nagy szükségünk van, hogy tudatosodjék bennünk, hogy minket Isten szeretete éltet és őriz meg. Egyébként érdekes módon a bűnbánat, a bűnbánó lelkület az embertársainkkal szemben is békésebbé tesz minket. Nem vádoljuk a másikat, hanem saját hibánkat belátva megértőkké válunk az ő hibáikkal szemben is.

Ó, ismerem ezt az érzést. Ilyenkor inkább a bicska nyílik ki az ember zsebében, mint a pénztárcája. Igen, nem valami okos lépés az atya részéről a követelőzés, az erőszakos föllépés. Melléfogott. Viszont bocsássa meg neki. Nem javaslom, hogy önmagát megerőltetve adakozzék. Adjon jó szívvel másnak. Azt is megértem, hogy ebben a dühös állapotában nem kíván békés megbeszélést kezdeményezni az atyával. Noha leginkább erre volna szükség. De lehet ezzel várni, rá lehet hagyni másra is. Menjen csak továbbra is jó lélekkel ugyanabba a templomba. Ha rákérdeznek, hogy Ön még miért nem adakozott, akkor vegye elő a témát, hogy miért is. Addig nem kell. De igazából nem hiszem, hogy oda jutna a dolog, hogy emiatt kinézzék vagy számonkérjék. Ez inkább csak az Ön gondolatában van. Nem kell ezzel törődnie. Adakozzék olyan mértékben és olyan irányban, ahogyan arra az Ön lelke indítja. Az is kedves az Úrnak. Aztán majd később lesz olyan helyzet, hogy a saját közösségének is fog tudni adni. Addig az értük mondott imádságával pótolja ezt az adományt!

Az már nagyon jó, hogy a sok igazságtalanság láttán fölismeri, hogy nem a lázadás, a méltatlankodás a megoldás, hanem a béke keresése, mégpedig elsősorban a szívében. Ez nagyon jó. Tudom, hogy ettől még van a lelkében sok lázadás, méltatlankodás és békétlenség, de már ezekből kifelé tart. Ezt mindenképpen köszönje meg az Úrnak, hiszen ez már nagy kegyelem. Nehogy könnyedén átlépjen rajta, hogy nem dicsérgetést várt tőlem, hogy ez semmi. Nem! Ez nagyon is nagy dolog! Mindenképpen hálálja meg az Úrnak, hogy ezzel a lelkülettel tud erre a helyzetre tekinteni. Annál is inkább, mert nem kell aggódnia a lelkéért, nem lesz vele baj. És mit tegyen? Elsősorban imádkozzék ezekért az emberekért, mint Jézus is tette: "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!" Ha tud értük imádkozni, akkor már nem csak megerőltetett racionalitással, hanem valamelyest a szívében is kezdi fölismerni, hogy ők valójában rászoruló emberek. Rászorulnak a békességre. Lehet, hogy az adott helyzetben fizikailag jobban járnak, de semmiképp se akarjon a helyükbe kerülni! Aztán imádkozhat saját magáért is. Kérje Isten Szentlelkét, hogy az ő szeretetével tudjon szeretni. A saját erejéből ez nem fog menni, de megtapasztalhatja a csodát, hogy Isten meg tudja ezt Önnek adni. Sokat segíthet mindezen, ha külön Szent Liturgiát/szentmisét kér ezeknek az embereknek a lelki üdvéért. Ezzel az egész egyházat bekapcsolja az értük és az Önért való imádságba. Ne az igazságtalanságot akarja megszüntetni, hanem az abból fakadó békétlenséget gyógyítani. Ebben fogja Önt megsegíteni az Úr - ha kéri tőle.

Kedves Erzsébet! Azt kell mondanom Önnek, hogy igen, ez baj, ez nem a helyes megoldás. Attól tartok, kicsit saját magát csapja be azzal, hogy nem mondja el a bánatát másik embernek, hanem "csak" az Úrnak. Az, persze, nagyon jó, hogy az Úrral mindezt meg tudja beszélni. Ez tartja meg Önt. De tovább is kell lépnie. Ki kell lépnie. Elhiszem, hogy őszinte abban is, hogy nem akar ezzel mások terhére lenni. De azt mindenképp komolyan kell vennie, hogy a megosztott tehernek a súlya is megosztódik. Az is elő szokott fordulni, hogy valakiről nem tudják, hogy milyen terheket hordoz, és felnéznek rá, hogy lám, mennyi erő és energia van benne, s emiatt sem akaródzik a gyöngeségét mások előtt felfedni, hogy ez a kép össze ne omoljon senkiben. Nem mondom, hogy az Ön esetében is így van, csak arra mutatok rá, hogy igen összetett az emberi lélek, sok rejtett motíváicó van, amelyet egyedül nem lát be az ember. Ezért kell külső segítség, egy másik ember, akár több is, akivel meg lehet beszélni a nehézségeket is, nem csak a szép és lelkesítő dolgokat. Ősi tapasztalat, hogy a gondolatokat ki kell mondani, nem magunkban hordozni. Persze, a másik oldal is rossz, ha valaki állandóan kifecsegi a maga dolgait. Olykor ennek visszataszító volta miatt érzünk késztetést a hallgatásra. Nyilván meg kell válogatni, hogy kivel osztjuk meg belső dolgainkat. De egy vagy néhány ilyen társra mindenképp szükségünk van.