A békéért nagyon fontos imádkozni. Hogy ezt hogyan vigye végbe az Úr, ebben nem kell nekünk tanácsot adni neki. Ha lemondana az ukrán kormány, fogalmunk sincs, hogy ez milyen következményekkel járna. Annyira bonyolult ez a helyzet, hogy mi, egyszerű emberek képtelenek vagyunk átlátni, hogy mi itt a helyes lépés. Legyen béke, ezért imádkozzunk, és ezért tegyünk meg minden tőlünk telhetőt - a saját életünkben is.

Ha az egyik fél katolikus, akkor igen. A püspöktől kell hozzá engedélyt kérni, hogy szabályos legyen, de ha nem kérnek, akkor is érvényes a házasságkötés. Nem evangéliumellenes csak szabálytalan a katolikus egyház rendje szempontjából. Ez abban az esetben igaz, ha a "gyülekezetes keresztelés" valóban érvényes, tehát a Szentháromságra történő keresztelés volt. Akkor az illető nő keresztény, és nincs teológiai akadálya, hogy katolikus szentségben részesüljön.

Az ilyen, ha csak lehet, kerülendő. Ha ilyen helyzetbe kerül valaki, annak le kell vonnia a következtetéseket, hogy nem szabad túlzott böjti vállalást fogadni. Igen, ilyenkor ezt legjobb megbeszélni a saját lelki atyával. Ha pedig ez nem lehetséges, akkor valamelyik atyával, mintegy áldást kérni erre a váltásra. Viszont ebben az esetben a váltás ne csak egyszeri alkalom legyen, hanem akkor az enyhítés már maradjon meg a böjti idő végéig. Amikor pedig újabb böjti elhatározást tesz, akkor ennek tapasztalatát érdemes lesz majd beépíteni. Az Úr a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9,7).

Érdekes megfigyelés, amit mond, hogy egyes diéták nagyon hasonlítanak a mi keresztény böjtünkhöz. Könnyen lehet, hogy ezeknek az összefüggéseknek a mélyén van igazság. Mégis azt mondom Önnek, hogy e kettőt nagyon világosan válassza szét. Döntse el, hogy böjtölni szeretne, vagy fogyókúrázni. A kettőt nem lehet összekeverni, még ha hasonlítanak is. A böjt imádság, a fogyókúra, diéta pedig egészség őrzés. Az első Istenre irányul, a második az emberre. Ha böjtölés közben eszébe jut, hogy ez milyen jó fogyókúra is, nyomban hessentse el ezt a gondolatot, mert ez kísértés: el akarja terelni a figyelmet a lényegről. Ha viszont fogyókúra közben jut eszébe, hogy ez akár böjt is lehetne, akkor hessentse el ezt a téveszmét. Ez önbecsapás lenne. El kell dönteni, hogy mit ajánlok föl az Úrnak, és mi az, amivel a saját egészségemnek áldozok.

Az legyen ennek az esetnek a tanulsága, hogy Liturgia előtt soha ne kóstoljon meg semmit. Én méltatlannak tartom, ha mi, görögkatolikusok az egy órát a szentáldozás pillanatáig számoljuk. Azért, mert ebben az esetben többnyire akár a Liturgia előtt közvetlenül is ehetnénk, hiszen a Szent Liturgia többnyire egy órán át tart, vagy tovább, s ha az áldozók sorának a végére állok, még ki is jöhet a 60 perc. De ez a számítgatás valóban méltatlan, ezt mindenképp kerüljük el. Ha tanácsot adhatok, az legyen a minimum, hogy Liturgia kezdése előtt egy órával már semmilyen ételt ne vegyen magunkhoz. Az Ön esetében, kedves Marika, mégis azt mondom, emiatt a kis ballépés miatt nehogy megfossza magát vasárnap a szent Eucharisztiától. Ha lehet, gyónjon meg. Ha nem lehet, akkor is menjen áldozni, legalább most egy kicsit komolyabb lesz a bűnbánata. Ami tehát történt, az nem halálos bűn, de a későbbiekben mindenképp kerülendő.

Való igaz, hogy ez gyakran megesik. Ha béketűrő embert látnak, az emberi gőg fölágaskodik, és csak még jobban akarja fitogtatni erejét. A logika szerint tehát igaza van Önnek, hogy íly módon a béketűrésünkkel még jobban bűnbe sodorjuk a bántalmazót. De azzal is számoljunk, hogy az Istenért és Istennel vállalt béketűrésnek is lehet segítő hatása. Míg annak az ellenkezője aligha tud segíteni a másik emberen. Lássuk be, elsősorban magunk miatt szeretnénk leállítani a velünk szembeni erőszakot, nem pedig a minket bántalmazó lelki békességéért. A bántalmazó lelkiállapota nem attól függ, hogy hagyják-e kibontakozni az erőszakosságát. Ha erőszakkal találkozik, vélhetően ez csak növeli a saját durvaságát. Míg, ha szelíden viselt türelemmel szembesül, ez elbizonytalanítja, ez nem az ő pályája, erre ő sokkal kevésbé számít. Sokkal inkább ez a furcsának tűnő krisztusi magatartás, hoz eredményt, mint az emberi logika. A szentírás tanúsága is erről a fordított logikáról árulkodik: "Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat." (Róm 12,21)

Hogy ebben Jézushoz fordul tanácsért, hogy ő mit tenne az Önök helyében, ez teljesen helyénvaló gondolat. Ezt mindig érdemes alkalmazni. Persze, nem csak fantáziálással, hogy akkor hogy is viselkedne itt a názáreti rabbi, hanem pontosan ővele megbeszélve: "Uram, Te mit tennél a helyemben?" Ez minden helyzetben alkalmazható. És a helyzet megoldásáért való imádság is teljesen helyes. Hogy milyen módon oldja meg az Úr, abban nagyon nem érdemes tanácsot adni, abban ő úgyis végtelenül találékonyabb. De kérni, hogy ez a rossz helyzet szűnjön meg, ez is keresztény megoldás. Ugyanakkor az imádságtól sem lehet mindent várni, főként nem a saját cselekedeteink pótlását. Ne féljen lépni az emberek felé sem. Itt érzek egy kis gyengeséget az Önök részéről. Persze, hogy szóvá lehet tenni. Még ha intim dologról is van szó. De épp azzal kényszerül erről beszélni, hogy az ő életük intimitása borul ki ezzel a magatartásukkal. Azt javaslom tehát, hogy egy alkalommal beszélje meg ezt velük. Tudom, hogy kínos a téma miatt is, meg a mások figyelmeztetése is mindig nehéz, de van helyzet, amikor ezt nem kerülhetjük el. Finoman, szelíden, mintegy úgy fogalmazva, hogy az ő érdekükben is teszi ezt, de nyugodtan értesítse őket erről a tényről, hogy az intim életük nem marad a lakásuk falai között. Lehet, hogy hálásak is lesznek érte, hogy valaki figyelmeztette erre őket. Persze, az is lehet, hogy nem. Az sem kizárt, hogy abban a pillanatban durva elutasítást kap tőlük, de ez se riassza vissza! Az is egy emberi magatartás lesz, ami után azonban lehet, hogy mégis kicsit másként gondolják. Tekintse tehát erről az oldalról. Nekik akar jót azzal, hogy ezt a kényes kérdést szóvá teszi. Aztán, ha nincs foganatja, akkor marad a tűrés addig, amíg az Úr másként meg nem oldja a helyzetet. Tehát imádkozzék is értük és szóljon is nekik. Meg a szólás előtt is imádkozzék. Meglátja, fog segíteni az Úr Önnek ebben. Bátorság!

Nem számít halálos bűnnek, de azért mindenképpen gyónja meg. Nem csak a halálos bűnöket kell meggyónni. Megkönnyebbül, megtisztul tőle, ha gyónásban elmondja egy atyának. Semmi egyéb következménye nem lesz. Feloldázást kap a végtelenül irgalmas Istentől és kész. Ennyire egyszerű a keresztény életünk, csak nem akarjuk elhinni. Persze, ennek az is része, hogy teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes elmémmel, minden erőmmel igyekszem őt szeretni és követni.

Ha nem akarja nyilvánosság elé tárni, írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.

Természetesen egyáltalán nem bűn másként gondolkodni. Nagyon fontos gondolkodni, keresni a válaszokat. Nem az a jó hívő, aki gondolkodás nélkül elfogad mindent, ami az ima- és dogmatikakönyvekben van, hanem, aki végére jár mindennek, hogy a hite minél megalapozottabb, minél mélyebb legyen. Szóval itt nincs is semmi hiba. Ráadásul azt kell mondanom, hogy Önnek igaza van. Ha összehasonlítunk két helyzetet, az egyikben azonos nemű pár nevel föl gyermeket, a másik állami gondozásban van, tehát saját szülő nélkül (tegyük hozzá a törekvés arra irányul, hogy nevelőszülőknél legyenek, amennyire lehet családi körülmények között), nos, nehéz azt mondani, hogy a szülő nélkül nevelődő van jobb helyzetben. A szülői minták terén is van Önnek igazsága, hiszen, számtalan eset van, amikor egyik vagy másik hiányzik, még akár a jelenléte ellenére is (rossz apa- vagy anyakép). Szögezzük azonban le, hogy most még a társadalmi gondolkodásról beszélünk, nem az Egyház tanításáról. Lehet, hogy egy rosszul sikerült házasságban, vagy elvált szülők által nevelt gyermek esetében is vannak súlyos sérülések a személyiségi és nemi identitás kialakulásában, de ezekről a helyzetekről a közgondolkodás egyelőre azt mondja, hogy "nem sikerült", tehát az ilyen családi helyzetet rossznak, sebesültnek minősíti, s ennek a legtöbb esetben elkerülhetetlen következménye a gyermek ilyen vagy olyan sérülése. Igaz, hogy ma szívesen nevezik mozaik családnak a széttört családokat, ezzel próbálva legitimálni, hogy ez is normális, de azért még mindig úgy tekintünk ezekre a helyzetekre, hogy "nem sikerült", "próbáljuk meg másként". Ha azonban két azonos nemű párra tekintenénk úgy, hogy vállalhassanak gyermeket, akkor ezzel azt mondjuk, hogy ez egy normális állapot, ha nem is tökéletes. Nem mondjuk rá, hogy "nem sikerült", hanem egyre jobban ünnepli a torzult gondolkodású társadalom, hogy ez is jó, sőt, ez is olyan, mint a hetero pár. Tehát, ha elfogadjuk, hogy ez jó állapot, akkor miért ne kaphatnának gyermeket? Igaza van. Illetve fordítva, ha kaphatnak gyermeket, akkor ezzel ráerősítünk arra, hogy ez egy jó állapot, elfogadható. Ha nem is tökéletes. Dehát egyik emberi forma sem tökéletes. Itt tart a társadalom, ennél a gondolkodási állapotnál. Ide jutottunk, ide juttaták el a mai nyugati embert. A hiba ott van, hogy ez a kérdés alapvetően rosszul van föltéve, s ezért nem lehet rá jó vagy rossz választ adni. Illetve, csak rosszat lehet. Most vegyük elő a Bibliát! A keresztény antropológia szerint a szexualitás a férfi és a nő életreszóló kapcsolatának kifejeződése. Házasságon kívül nincs helye. Még ha a mai fiatalok (és felnőttek) 90-95 %-a nem is veszi ezt figyelembe, a Biblia és az Egyház tanítása teljesen következetes ebben. Más dolog a házasságra készülés előjátéka, az udvarlás időszakában történő, már szexuális tartalmú közeledés, együttlétek. Ezeknek megvan a helye, a szerepe a házasság előtt is. De éppen azért nem lehetséges a teljes testi egyesülés a házasság előtt, mert egészen addig nem biztos még az életszövetség. Akkor történt az egyik nagy törés, amikor a tudomány fölfedezte az antibébi tablettát. Ezzel a vívmánnyal teljesen el lehetett különíteni a szexuális életet a családi élettől. A korábbinál százszor felelőtlenebbül lehetett élni szexuális életet. Addig is voltak kihágások, de az annak is minősült. Ettől a ponttól kezdve egyre inkább elvált a szexualitás a házasságtól, és a 60-as évek szexuális forradalma végképp eltépte a kettő kapcsolatát. Az Egyház azonban továbbra is azt tanítja, hogy a kettő szervesen összefügg, nem lehet egyik a másik nélkül. Az azonos neműek élettársi kapcsolata úgy hasonlít a házassághoz, mint a festett citrom az érett narancshoz. Nincs beteljesülés, nincs áldás, nincs egymást pótló, kiegészítő érzelmi harmónia. Van helyette barátság, jó viszony, tevékenységekben egymást jól kiegészítő magatartásforma, nem tagadom, bizonyos érzelmi kötődés, de ez nem Isten áldotta szerelem, amely az Eucharisztiához hasonlítható. Ott is van szeretetben való testi egyesülés! Hosszasan lehetne még a homoszexualitás pszichés betegségéről beszélni, főként arról az ideológiai hadviselésről, amely ezeket hatásosan irányítja, mégpedig elképesztő erőszakossággal. De erre ez a rövid válaszadás nem elegendő. Gondolataiban tehát válassza szét a társadalmi közgondolkodást az egyház tanításától. Az egyház rámutat az azonos neműek házasságra képtelenségére, és ennek egyszerű következménye, hogy az ilyen párok gyermeket sem kaphatnak. De hogy ezt megértsük, vissza kell menni egészen a Bibliáig, s ehhöz nem könnyű lehántani magunkról korunk közgondolkodását.

Más mesterségeknél is találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy nem minden képviselője áll hivatásának magaslatán. Ez, persze, egyáltalán nem jelent mentséget, sem az illető személyeknek, sem az egyház egészének. Mit tud tenni az ilyen szituációban? Nagyon sok mindent. Nagy lehetőség ez a türelem, a szelídség, az alázat gyakorlására. Igazán nem könnyű elviselni azt, amikor valaki helyzeténél fogva tanítani akar, holott nyilvánvaló, hogy amit nyújtani tud, az édes kevés. Esetleg Jézusra lehet gondolni, aki életének nagy részét úgy töltötte, hogy hallgatta a zsinagógákban a nem mindig épületes tanításokat, melyeket ő sokkal jobban tudott volna, de várt egészen harminc éves koráig. Aztán imádkozni is lehet az ilyen atyákért. Nagy hit kell ahhoz, hogy merjünk hinni ezek átalakulásában. De volt ilyenre példa, nem is egy, amikor egy pap megtért, és egészen mássá változott minden tanítása. Van még további lehetőség is. Ez igazából egy játék. De nagyon tartalmas, sokat nyújtó gyakorlat. Ha gyenge is a prédikáció, mégis figyelek rá, és keresem azt a néhány szót, esetleg néhány mondatot, amely mégiscsak tartalmas, ami fölhasználható, vagy legalábbis továbbgondolható. Ismétlem, ez majdnem csak játék, mert egy sportújságot is lehet úgy olvasni, hogy valami lelki tartalmat kifejező szót, kijelentést keresek benne. Ugyanakkor mégsem csupán keresztrejtvény szerű szórakozás ez. Sokat segít az Istenre figyelésemen, mert alakítja azt a hitemet, hogy mindig keressem az ő üzenetét, kiélesedik bennem az a késztetés, hogy bárhol és bármiből kihalljam, hogy merre akar vezetni, mit akar tanítani. Ezeket tudom tanácsolni Önnek.

Jelen lelkiállapotának minden bizonnyal több összetevője is van. Első kérdésem, vélekedésem, hogy Ön esetleg egyedül nőtt föl a családban, tehát nem volt testvére. Azért is gondolom ezt, mert nem ír erről, hogy volna, márpedig ilyen helyzetben sokat jelent egy testvér, akivel osztozhat a családtagok iránti szeretetben illetve elvesztésében. Ha ez így van, akkor ez a tény sok mindent megmagyaráz. Nem azért, mert erről Ön tehet, főként, hogy ellene tehetne valamit, de a jelenség megértéséhöz mégis segít. Aki egyedül nő föl, annak egész gyermekkorában minden meghatározó szeretetkapcsolat fölfelé irányul, a szülei, a nagyszülei felé. Ez még a baráti kapcsolataira is kihat, de még inkább abban a hiányosságban jelentkezik, hogy nincs tapasztalata az oldal irányú, illetve a kisebb testvérek esetében a lefelé irányuló szeretetről. Ez ugyanis nagy mértékben gazdagítja az érzelemvilágot, ami pedig sok élethelyzetben segít, amikor érzelmi sebekről van szó. Ez is okozhatja, hogy Önt az átlagnál érzékenyebben érinti a szeretteinek elvesztése. Főként így, hogy abból többet is kellett átélnie. Továbbá ez érvényes lehet más tartalmú, például anyagi természetű veszteségekre is. Aztán ezek, ráadásul, föl is erősíthetik egymást. Ahogyan az Ön élethelyzetében is megtörtént, hogy a személyek elvesztésével párhuzamosan egyéb kényszerű elengedéseket is át kell élnie. Mindez valóban nem könnyű, igazi próbatétel. S nagyon helyesen föl is teszi a kérdést, hogy mit tegyen. Nyilván sok minden van, amin nem tud, nem is lehet változtatni. Például a múltján, az érzelmi kötődéseinek a kialakulásán, az anyagi veszteségeken, stb. Akkor fogja megtalálni az örömét, a boldogságát, az élete célját, ha helyes irányba néz. Azt mondja, sok boldog családot lát, ahol még élnek a felmenők. Hozzájuk képest az Ön élete szomorúbb. De ha megnéz más családokat, ahol a szülők elváltak, alkoholizáltak, vagy most, a menekülteket látva, akik vagyonukat, egzisztenciájukat elvesztették. Persze, önmagában az a tény, hogy vannak nálunk szomorúbb sorsúak, még nem vígasztal. De legalábbis segít másfajta szemléletet fölvenni. Ám van egy ennél fontosabb tényező, egy nagy lehetőség. Minthogy egyre veszíti el a kötődéseit, személyi és anyagi értelemben, ez késztesse arra, hogy egyre erősebben kötődjék ahhoz, akit soha nem fog elveszítni, akiben soha nem fog csalódni. A veszteségek, ha hitben éljük meg, Istenhöz visznek közelebb. A gyermekkorában erősen fölfelé irányuló szeretkapcsolatok ilyen eredményt is szülhetnek, hogy fölfelé, Isten felé sokkal erősebben kötődik. Ez nem az emberektől, világtól való elfordulást, elszigetelődést jelenti, szó sincs róla. Hiszen Istentől kaptuk a világot, annak számtalan szépségét, a boldog emberi kapcsolatokat. De Önnek most különösen nagy szüksége van az erős, személyes Isten-kapcsolatra, hogy újra megtalálhassa Önmagát, az életben a helyét, következésképp a boldogságát. Aztán fontos, hogy jó társakapcsolatra leljen. Ezt is elsősorban Istentől kérje (s az Istenszülő is sokat segíthet közbenjárásával...). Nagy gonddal ügyelnie kell, hogy az eddig kialakult érzelmi hiányok nehogy belesodorják olyan társkapcsolatba, amely nem egészséges, nem valóságos szeretet-kötelék. Most erre kell készülnie - az Isten-kapcsolat építése mellett. Tudatosan is át kell élnie az eddigi családi kötelékek átértékelődését. Nem szabad visszafelé ragaszkodnia. Természetesen szeretnie kell magára maradt édesanyját, vagy még meglévő családtagjait. De lassan építenie kell a saját családját, saját életét. Erre figyeljen oda, ne süppedjen bele a gyermekként megélt családi kapcsolati hálóba. Ki kell lépnie abból! Nos, az én válaszom is hosszúra sikerült, mert valóban nem egyszerű nagyon is összetett az Ön élethelyzete. De az irány egyértelmű és világos. Önnek Isten felé kell lépnie, és benne meg fogja találni a reményt. Különben hiába építgetné egymaga, édesanyai tanácsra, az biztosan nem fog sikerülni. Istenben azonban, Istennel egészen bizonyosan. Önre boldog élet vár. Meg kell találnia, Isten elvezeti Önt oda.

Ilyen helyzetben a távsegítség aligha elképzelhető. Javaslom, hogy keressen föl a közelében lévő lelkiatyát, egy papot, akivel el tud beszélgetni erről. Ránézésre nem tanácsos ilyen kapcsolatot építeni, erősíteni. Két súlyos akadály mutatkozik a sikeres párkapcsolat és házasság létrejöttében. A kor és a valláskülönbség. Önmagában sem ez, sem az nem jelent eleve kizáró okot, az Ön esetében azonban mindkettő meglehetősen jelentős. A nő részéről való 6 éves különbség bizony, nem kicsi, és a katolikus és az említett szekta közötti különbség is bizony, nem kicsi. Mégsem mondhatom ismeretlenül ekkora távolságból, hogy hagyjon föl ezzel a kapcsolattal. Isten végtelenül hatalmas, mindenből ki tudja hozni az áldást. De ez nem mentesíti a mi felelősségünket, hogy kerüljük az eleve áldatlan helyzeteket. Önnek kell meghoznia a döntést, de alaposan mérlegelnie kell, és még alaposabban meg kell imádkoznia, hogy mi Isten akarata az Ön életében ebben a kérdésben. Ha buzgón és hittel imádkozik e megvilágosodásért, meg is kapja.

A katolikus egyház szakértője ennek, de azért nem biztos, hogy az éppen elérhető atyák is tudatában vannak ennek. Ezen a téren vannak hiányosságok a magyar egyházban is. Kevés az ördögűzéssel megbízott és arra fölkészített pap. Ahol nincs erre kinevezve külön személy, ott a püspök felelős ezért, személyesen neki kell végeznie, amikor erre szükség van. Vannak egyházmegyék, ahol van erre kijelölt pap és végzi is a munkáját, s van, ahol nincs, ám a püspök atyák meg sokszor mérhetetlen elfoglaltságuk miatt nem mindig tudják ezt vállalni. Szóval igaz, hogy ebben lépnünk kellene. Nagy baj az, amikor valaki paphoz fordul ilyen esetben, és a pap azt válaszolja, hogy ő nem tud segíteni. Holott tudna, csak nem tudja, hogy tudna. Ennek szokott következménye lenni, hogy a bajba jutott, segítségre szoruló ember más megoldásokhoz fordul, s ezzel csak még rosszabb helyzetbe kerül. Ha valaki ilyen jellegű rossz lelkiállapota miatt nem katolikus (vagy ortodox) paphoz fordul segítségért, hanem okkult dolgokkal foglalkozó személyekhöz, akkor az állapota még rosszabb lesz. Ecettel gyógyítja a nyílt sebet. Áldozatává lesz még sötétebb alvilági erőknek. Soha, soha, soha nem szabad kártyavetőkhöz, jósokhoz, fekete vagy fehér mágiát űző személyekhöz, s ehhöz hasonló sarlatánokhoz fordulni. Hogy a pszichiátria mit tesz ilyen esetekben ez nem egyértelmű. Sok esetben tud segíteni. Ugyanis akár a gonoszlélek, akár más hatások a pszichét is tönkre akarják tenni, s van, hogy az illető valóságos gyógyításra szorul. Ettől nem kell félni. Az is természetes, hogy amikor a pap (vagy püspök) ördögűzésre készül, akkor előtte pszichológiai vizsgálatot kér, mert a lehetőség szerint minél világosabban látnia kell a helyzetet, körültekintően kell eljárnia. Sok esetben ugyanis egyáltalán nem ördögi megszállottságról van szó. Amennyire én tudom, az esetek 90 %-a orvosi eset, nem pedig teológiai értelemben vett rontás, megszállottság. Ezeknél a beteg embereknél is segít az imádság, akár az ördögűzés szertartása, de legtöbbször nem elég. Az orvostudománnyal együtt kell működnünk, nem pedig párhuzamosan vele, s kivált nem vele szemben.

Kedves Sára! Nagyon fontos látni azt, amiről Ön itt beszél. Igen, Isten irgalma végtelen, és ne gondoljuk, ne tegyünk úgy, mintha ez természetes lenne, mintha nekünk járna ez a végtelen irgalom. Valóban, Isten így bánik velünk, mindig ad nekünk új és új lehetőséget. De ezzel élnünk kell, nem visszaélnünk. Hogy mi mennyire tudjuk követni őt ebben, az attól függ, hogy mennyire tudunk együttműködni ezzel a kegyelemmel. Nyilván emberi erővel nem leszek képes isteni szeretettel, értsd: végtelen szeretettel szeretni. Ám mégsem lehetetlen ez. Istennel minden lehetséges. Nem a saját erőfeszítésem eredménye, hanem annak következménye, hogy egységben vagyok Istennel. Mások iránti szeretetem erősítésének kulcsa és forrása ebben van: mennyire tudom szeretni Istent, mennyire élek az ő kegyelmével, mennyire járja át életemet, lényemet, gondolkodásomat az ő jelenléte. Ha úgy érzem, nem tudok megbocsátani, legalábbis a bocsánatom töredékes, az engem ért sérelmeket nem tudom teljesen elfeledni, ez még nem baj. Ez annak fölismerése, hogy gyarló, gyönge, véges ember vagyok. Mit tudok tenni, merre lépjek tovább? Isten felé. A végtelen megbocsátás Istene felé. Akarjam, kérjem, hogy ő szeressen bennem, s higgyem is, hogy ez lehetséges. Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.