Az egyszerű, tisztalelkű embereket szoktuk lelki szegényeknek mondani. Szent Lukács evangéliumában kifejezetten a szegényekről van szó ezen a helyen (Lk 6,20). Ez a párhuzamos hely is segít megérteni, hogy kikre is gondol itt Jézus. A kicsinyek, gyengék, kiszolgáltatottak. Lukács evangéliumában sem csupán a nincstelenekről van szó, és Máté leírásában sem arról, akiknek nincs vagy kevés lelki adottságuk van. Más fordítás meg úgy fogalmaz, hogy boldogok a lélekben szegények, tehát akik lelkükben élik meg a szegénységet, a rászorultságot. Vagyis nem másra, mint Istenre szorulnak rá, ez a lelki vágyuk, lelki éhségük, úgy érzik ebben szűkölködnek. Így is fogalmazhatjuk, hogy azok, akik fölismerik, hogy ezen a téren szükséget szenvednek, vagyis, akiknek szükségük van Istenre, azok a boldogok. Hiszen, aki ezt nem ismeri föl, az nem is tudja, mi az igazi boldogság.

Első kérdésem, tud-e imádkozni? Szokott-e imádkozni? Ez a legfőbb, legközvetlenebb erőforrás. Beszélgetnie kell az Úrral, aki nem hagyja Önt magára. Tehát nincs egyedül - ezt nagyon fontos megértenie, megéreznie, megélnie. Ezzel együtt is fontos gyakorlati lépéseket is kell tenni. Nyilván minél hamarabb meg kell szüntetnie ezt az áldatlan állapotot. A következő lépés (Isten után) a férje. Igenis, szólítsa meg, s értesse meg vele, hogy baj van. Lehetőleg nem hisztizve, hanem nyugodtan. Nem rögtön, amikor hazajön a munkából. Próbáljon egy este nyugalmat és békét találni, s a közös vacsora után mondja el, hogy komoly baj van. Kezdje a kisebbik gyermek helyzetével. Mondja el neki, hogy komoly gondok vannak vele, amelyre a gyermek érdekében minél hamarabb megfelelő megoldást kell találni. Lehet, hogy csak egy fejlesztő pedagógushoz kell elvinni, aki tanácsokat ad, hogy hogyan kell kezelni ezt a magatartászavart. Ezt próbálja megbeszélni a férjével. Tudnia kell, hogy mai világunkban nagyon sok ilyen gyermek van, valami van a levegőben, amely ezt okozza. (Persze, ez csak képletes, hiszen nem a levegő, hanem a környezet ennek az oka.) Utána térjen rá a saját problémájára. Próbálja higgadtan megértetni vele, hogy lehet, hogy hisztinek tűnik, de nem tud rajta egyedül változtatni. Az, hogy nem eszik, mindennél rosszabb. Ettől a lelkiállapota, majd pedig a fizikai állapota is egyre rosszabb lesz. Ezt nem szabad egy percig sem így hagyni. Kérje meg a férjét, hogy segítsen, pl. a bevásárlásban. Vagy abban, hogy addig otthon marad a gyermekkel, amíg Ön bevásárol. A következő a barátnő. Meg kell osztania ezt valakivel. De olyan személlyel, aki megérti és nem megítéli Önt. Ez lehet családtag, testvére, édesanyja, vagy más személy, akivel jól megértik egymást. Ön is figyeljen a másikra is, tehát ne csak panaszáradat legyen a beszélgetésük. De kérje meg, hogy elmondhassa ezt a hatalmas gondját. Ha kibeszéli, már az is segítség. Szokott-e templomba járni? Ez is nagyon fontos. A gyermekekkel együtt. Persze, ha a kisebb hiperaktív, akkor nyilván nehéz vele a templomban. De akkor is, egy kis időt mindig töltsenek el. Kérje meg a férjét, hogy vigyázzon a gyermekre, amíg Ön elmegy gyónni, lelkibeszélgetni egy atyával a templomban. Tehát mindenképpen lépnie kell, láthatóan most nagy a gond, ezt nem szabad elbagatelizálni. Mondja el nyugodtan a férjének, hogy lehet, hogy szakemberre is segítsége van. Az elmondottak alapján én ezt nagyon valószínűnek tartom. De néhány jó tanács, jó meghallgatás már helyre hozhatja ezt a dolgot. Ha férje egyáltalán nem együttműködő ebben, akkor is értesse meg, hogy Önnek segítségre van szüksége, különben tönkre megy az egész életük. Én is imádkozom Önért és családjukért.

Az nemigen hangzott el, hogy majd Chevetogne-ba térnek vissza. De hogy püspöki szolgálatuk után újra visszatérnek a szerzetesi életbe, ezt valóban többször hangoztatták. Ám ez természetes is. Hiszen a püspöki szolgálatuk egyszer majd lejár, de a szerzetesi elkötelezettségük sohasem. Mondják, még a mennyországban is folytatódik. Tehát nyugdíjba vonulásuk után, vélhetőleg ott folytatják a szerzetesi közösségi életet, ahol püspökké szentelésükkor abbahagyták.

Nem tudjuk, hogy mi fog történni a tisztítóhelyen. Többféle elképzelés van erről, de ez mind csak találgatás. Biztosat nem tudhatunk erről. Az bizonyos, hogy őszinte bűnbánatot tartva a szentgyónásban Isten minden bűnünk alól feloldoz. Nem tartja számon a tartozásunkat, amit majd az utolsó ítéletkor fog rajtunk számon kérni. Akkor nem volna teljes a föloldozás. A tisztítótűz, ha van, akkor inkább minket készít föl az Istennel való találkozásra. Nem a tartozásainkat kell ott lefizetnünk, hanem a földhöz és bűnhöz ragadt természetünknek kell megtisztulnia, hogy amikor Isten elé kerüljünk, akkor a jelenlétében el ne égjünk. Talán ezért is kapcsolódott a tisztitótűz elméletéhöz a tűz képe, hogy ez az előzetes tűz készítsen föl minket az izzó találkozásra. Egy másik hasonlattal élve mondhatjuk, ha fölkészülés nélkül kerülünk Isten színe elé, ez olyan volna, mintha valaki a Naphoz akarna közel kerülni. Egyetlen pillanat alatt porrá égne. A Naphoz közeledő tárgynak magának is tűzzé kell válnia, hogy ne elpusztuljon, hanem egyesülve beléhulljon a Napba. Így az előzetes tűz is minket nem büntetőleg gyötör, hanem átalakít, átformál, hogy emberi természetünk bűnös, földhözragadt volta ellenére is képessé váljon egyesülni Istennel.

Ehhöz nagy kitartás kell és fokozódó bizalom. Ha valaki a Jézus-imát élete állandó részévé teszi, akkor nagyon szép eredményeket fog megtapasztalni. Főként a lelkiéletében, de ez minden bizonnyal kihat a hétköznapi életére is, kapcsolataira, munkáira, életvitelére. Nem biztos, hogy pont azt kapja meg, amit célul kitűzött. Szép dolog a zajban megélt belső béke, de ha ezt tűzöm ki célul, akkor nem a Jézus-ima a célom, hanem annak egy általam kigondolt eredménye. Ugyanakkor nem beszélem le arról, hogy erre vágyakozzék, hogy ezt kérje. Hiszen ez nagyon is helyénvaló. Csak ne legyen ebben türelmetlen. Lehet, hogy ha rendszeresen, például napi egy órát vagy többet mondja a Jézus-imát, akkor sok szép eredményt talál majd, de még éveken át nem érkezik el a zajban megélt csönd. De ne csüggedjen, az is megadatik majd. Akkor, amikor az Úr akarja.

Természetesen. De még bűnös állapotban is lehet fölajánlani szenvedést. Hiszen az szeretetből fakad. Ne tekintsük a kegyelmi állapotot olyannak, mint egy kabát, ami vagy rajtam vagy, vagy nincsen. Ez az ajándék sokkal rejtettebben járja át az életünket. Igazából minden imádkozó ember már a kegyelem bizonyos körébe kerül, hiszen kapcsolatban van Istennel, a Lélek munkálkodik benne. Tehát imádkozni is, fölajánlásokat tenni is bármikor, bármilyen állapotban lehet. Ennek nem csak az illetőre nézve lesz gyógyító hatása, akiért imádkozom, akiért teszem a fölajánlást, hanem engem is erősít a kegyelemben, Isten szeretetében, erejében.

Minden bizonnyal jó lélek vezette Önt abban, hogy egy ideig nem a katolikus templomba járt. Tehát igazán nem lehet súlyos bűnnek tekinteni. De még, ha valami oknál fogva dacból tette is volna, akkor is hamar megbocsátható. Minél hamarabb gyónjon és áldozzon meg, és mostantól lehetőleg ne csak vasárnap menjen el a templomba és részesüljön az Eucharisztiából, hanem, ha teheti, gyakrabban is. Ez, persze, nem valamiféle büntetés. Jól is néznénk ki, ha az Eucharisztiával lehetne büntetni. Hanem buzdítás, hogy ezen az úton is lépjen közelebb Krisztushoz.

Nagyon világos és valóságos kép. A meszelt sírok kívülről szép fehérek, belül azonban tele vannak férgekkel. Ehhöz hasonlítja Jézus azon személyeket, akik a külsőre, az emberek véleményére adnak, de valójában a belső világuk sokkal mocskosabb, mint bárki is gondolná. Az pedig, hogy fölöttük járnak, szintén nagyon találó kép. Az emberek a sírok fölött járnak, s általában nem gondolnak arra, hogy micsoda féregrengeteg van odalent a foszló hullák körül. Így a többi ember ezekhöz a farizeusokhoz képest messze fölülmúlja őket, fölöttük járnak, de erre egyáltalán nem gondolnak. A kép, persze, legfőként nekünk szól. Nem arról akar beszélni Jézus, hogy vannak ilyen emberek, hanem, hogy mi óvakodjunk attól, hogy ilyenekké váljunk. Vagyis, hogy kifelé akarjunk jónak, mások számára is vonzónak mutatkozni - akár a külsőnk, akár a tulajdonságaink alapján - de az igazi belsőre, a lelkünk állapotára meg nem figyelünk, azt nem gondozzuk. Isten mentsen, hogy ilyenek legyünk, ilyenekké váljunk!

Kedves, drága, jó édesanya! Teljesen megértem, hogy belefáradt ebbe a hajszolt életvitelbe. Pedig igazán nem sokat kellett volna tennie, hogy nagyjából ugyanezt tegye, de mégsem kimerülésig, hanem jó lélekkel, vidáman. Lehet, hogy kellett ez a nagy kifakadás, mert a járvány és az korlátozások rávezették egy fontos váltásra. Nem mindegy, hogy hogyan megy tovább. Hogy a gyermekét szereti, van sok ölelés, sok bújás, közös csavargás, ez nagyon jó. Ez folytatódjék így. A bőséges szeretet a legjobb gyógyító, sokkal többet jelent mint bármilyen fejlesztés. Ugyanakkor a kettő nyilván nem egymás ellen, hanem egymást erősítve dolgozik. Valahogy arra kell rátalálni, hogy a gyermekének a fejlesztése ugyanebből az odabújós szeretetből fakadjon. Ne azért tanítgassa, tornáztassa a gyermekét, mert a környezete ezt diktálja, ezt várja el Öntől. Leginkább olvasson utána, vagy beszélgessen hasonló nehézségekkel küzdő szülőtársával, hogy ő hogyan oldja meg, s így a saját módszerét tudja megtalálni. Az, hogy megpróbálja a gyermekét fejleszteni, azt teljesen természetes. Ettől megfosztani a gyermeket nem szabad. Hadd jusson el olyan magas fokra, amennyire csak lehet. Ebben segítse őt továbbra is. De ez az Ön szeretetéből fakadjon, de mások elvárása késztesse rá. Akkor fogja örömmel folytatni, és olyan tempóban, olyan ütemben, ahogy az Önnek is, a gyermekének is megfelel. Ügyelnie kell, hogy a pihenés ne a gyermeke lustaságát erősítse. Kell a pihenés, de kell a mozgás, tanulás, fejlesztés is. Később a gyermeke annál teljesebb életet fog tudni élni. Tehát én is arra bíztatom, hogy ne hagyja abba a gyermeke fejlesztését, de azt ne kényszerből, krokodilkönnyekkel, hanem szeretetből és örömmel tegye. Higgye el, ez lehetséges. Nagyon sok boldog szülő van, aki fogyatékkal élő gyermeket nevel, s megélik, hogy ami hiányzik a képességek oldalán, az megadatik az érzelmek terén.

Nem könnyen kezelhető helyzet ez. Az egyik tanácsom, hogy készítse föl a gyermekét arra, hogy ilyen támadások az életében máskor is fogják érni. Ez a helyzet jó lehetőséget kínál Önnek és gyermekének arra, hogy kicsit edződjék a lelke. De nem csak a pofonok elviselésére, hanem azok helyes megélésére is. Bátorítsa, buzdítsa a gyermekét, hogy a rosszat jóval viszonozza. Erről Jézus világosan beszélt. Adjon neki lelki erőt, hogy ne tartsa fontosnak a társai piszkálódásait! Ön is azzal segíthet neki, ha bár megértőleg meghallgatja a gyermeke panaszait, szomorúságait, de nem kerekít neki túl nagy jelentőséget. Ha otthon sok szeretet kap a gyermeke, akkor sokkal erősebb lesz az ilyen megpróbáltatások elviselésében. Azt nagyon nem javaslom, hogy emiatt elhozza a gyermekét az iskolából, és máshová írassa be. Bár igaz, néha ez a lépés segít, de ezt csak végső esetben javaslom. Esetleg beszélhet a pedagógus(ok)sal is, hogy figyeljenek oda erre a helyzetre. De semmiképp se tenne jót, ha Ön felnőttként akarna a gyermekek között igazságot tenni. Ezt viszont mindenképp kerülje. Ez a gyermekének tenne a legrosszabbat, hiszen elesik egy konflikus feldolgozásának lehetőségétől, és abban úgy hagyja benne, hogy a többiek - amikor Ön már nincs ott - csak még jobban megbosszulják a felnőtt közbeavatkozását. Ez már csak ilyen. A gyermekek között olykor farkastörvények uralkodnak. Pedig ugyanolyan jó gyerekek a többiek is, mint az Öné, csak az ellenségeskedés szelleme közöttük még jobban el tud uralkodni. Lehetőleg a gyermek oldja meg ezt a helyzetet, és ne más, s ebben segítse őt.

Nem azt mondja Jézus, hogy a gazdag ember nem üdvözülhet, hanem azt, hogy nehezebb a gazdagnak, mint a szegénynek. Jézus ennél a hasonlatnál valószínű, irodalmi túlzást akalmaz. Egy másik helyen szintén beszél a tevéről, de ott is nehezen elképzelhető, hogy valóságos képet alkalmazna (Mt 23,24). Egyik bibliaértelmezés szerint a "tű foka" az egyik városkapu neve volt, amely valóban nagyon szűk volt, s ahhoz, hogy a teve be tudjon menni rajta, minden rápakolt terhet le kellett venni, és csak úgy fért be. Ez a kép értelmezhető úgy, hogy mindazt le kell vetnünk magunkról, ami akadály lehet az Isten Országába való belépésben. De nem minden biblikus igazolja ezt a feltételezett értelmezést. A lényeg azonban ugyanaz. Ugye, mindnyájan tapasztaltuk, hogy a gazdag ember kevésbé segítőkész. Vannak szép kivételek, de a legtöbb adományt általában a szegények adják. Furcsa, hogy mennyire nem vesszük komolyan Jézusnak ezt a figyelmeztetését, és, bár világosan megmondja, hogy nehéz a gazdagnak bejutni a mennyek országába, ennek ellenére mégis a legtöbben gazdagságra törekszünk. Nem kellene!

A világ, a lelkiélet sokkal összetettebb annál, semhogy fekete-fehéren szemléljük. Ha Krisztust követem, emiatt sokan megvetnek, mondhatom, hogy a világ kiközösít, de azzal a világgal nem is érdemes közösködni, amelyik emiatt kivet engem magából. Viszont a világnak van olyan része, hatalmas része, amely örömmel és hálásan üdvözli, ha van a köreiben Krisztus-követő ember. Szüksége is van rá. Egyrészt tehát vállalni kell a Krisztus-követéssel járó megvetettséget: "Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk gyalázatát!" (Zsid 13,13). Ugyanakkor fontos tudatosítanunk, hogy pont ezzel tudjuk erősíteni és támogatni testvéreinket, akár útkerőső, még meg nem keresztelkedett embertársainkat is. A Krisztusért vállalt elkülönülést nem szabad összekeverni az általános értelemben vett kiközösítéssel. Az előbbi egyáltalán nem megy szembe a szeretettel, míg az utóbbiban valóban van sok önzés vagy értetlenség. Ne azt tekintse mérvadónak, hogy a többség által elfogadott és szeretett ember legyen. Akkor túlságosan hasonulna a világi gondolkodású emberek elvárásaihoz. Tegyük hozzá, úgysem lehet ennek eleget tenni. Az ilyen jellegű befogadásért és elismerésért való igyekezet mindig hiábavaló és beteljesületlen, mert egyik oldalon sem a szeretet a hajtóerő. Bátran tegye magát ettől függetlenné! Ne szeretett lény akarjon lenni, ha szerető ember! Higgye el, ez a szemléletváltás mindent a helyére tesz. Persze, ha ehhöz gyöngének érzi magát, az természetes. Istentől kérjen hozzá erőt!

Kedves Bea! A félelem nem Istentől van, hanem az ellenségtől. A félelem bénít, és gátol minket Isten akaratának teljesítésében. A félelmet legyőzni leghatékonyabban a szeretettel lehet, az Isten iránti szeretettel. Ennek szerves része a bizalom. Ha szeretem Istent, akkor nyilván bízom is benne. Ha nem bízom, ha nincs bennem bátorság a ráhagyatkozásra, akkor az iránta való szeretetem lehet bár lángoló, de még igen töredékes. Ezt kell erősíteni. Nem a gyöngeségünk ismerete kelti bennünk a félelmet, hanem a bizalom hiánya. Ugyanis gyöngeségeinknél jóval nagyobb az Isten ereje. A gyöngeségeinkre hivatkozás csak önáltatás. Nagyon is helyes, ha belátjuk a határainkat, ha ismerjük gyarlóságainkat, gyöngeségeinket. Ez segít a józan látásban. Enélkül nem is tudnánk tájékozódni sem a világban, sem magunk életének útvesztőiben. Ez tehát csak legyen minél teljesebb. De párosuljon vele, vagy inkább ezt múlja fölül az Istenbe vetett bizalmam, akinek segítségével sokkal többre vagyok képes, mint arra a saját adottságaim képessé tennének. Minden élet csoda. De csak aki hisz a csodában, az látja meg azt.

A legfontosabb tanácsom, hogy mindenképp beszéljék meg ezt. Nagyon higgadtan, nagyon a megoldást keresve, és teljesen félretéve azt, hogy kinek van ilyenkor igaza, ki az érzékenyebb, ki az érzéketlenebb. Most, ebben a helyzetben nagyot léphet a kapcsolatuk a fejlődés útján. Különben meg az sem kizárt, hogy ez a nem tisztázott félreértés váláshoz vezet. Szóval, beszéljék meg, mindketten mondják el, hogy mit gondolnak erről a félreérzésről. Mert kettejük között erről van szó. Egyikük így érzi, a másikuk úgy, s közben megbeszélés nélkül azt remélik, hogy a másik majd megérti az Önök érzéseit. Nem, ezt nem lehet megúszni, de nem is kell. Ne féljen ennek a kellemetlenségétől, akár kockázatától. Az sem kizárt, hogy az első, erről szóló beszélgetés nem is sikerül jól, netán még jobban összekapnak, hosszabb mosolyszünet lesz, mint valaha. De ez nem baj. Ennél jóval fontosabb, hogy erről a holtpontról kimozduljanak. Végtelenül egyszerű tanácsom, hogy előbb jól imádkozza meg a dolgot. Kérje az Istenszülőt, az égi Édesanyát, hogy segítsen ebben a házassági kapcsolatban. Kérheti a Szentlelket is, vagy bármilyen imádságot megfogalmazhat. Utána pedig keresse a kedvező alkalmat erre a nehéznek tartott beszélgetésre. Egy kirándulás, egy jól sikerült vacsora (amikor férje kedvenc ételét készíti el!), vagy más közös, kettesben töltött együttlét. Tehát ne akkor, amikor épp összetűzés alakult ki. Akkor nincs mód ezt tisztázni, mert az akkor kelt érzelmek ezt nem segítik. Hanem, amikor éppen béke van, akkor hozza elő ezt a témát. Meglátja, nagyon nagy hasznukra lesz, ha erről tudnak ketten nyíltan beszélni. Harmadiknak legyen ott az Úr közöttük!

Ha valaki azt mondta Önnek, hogy nem elég megbánni a bűneinket és bocsánatot kérni az Úrtól, hanem még vezekelni is kell, akkor az Önt félrevezette. Nagyon fontos, hogy megértsük, hogy Isten szeretete ingyenes, nem kér érte cserébe semmit. Bármilyen életet élt is az ember, ha a bűneit őszintén megbánja (valójában másként nem is lehet), akkor ez elegendő. Persze, az őszinte bánat egyértelmű és árulkodó jele, hogy az ember valóban komolyan gondolja, hogy többet azokat nem követi el. Még az sem biztos, hogy sikerül. Sok olyan dolog marad, melyekkel egész életünkön át küzdenünk kell. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a vezeklésnek ne volna értelme. A vezeklés helyes értelmezésében segít Szent Pál egyik furcsa mondata: "...testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik" (Kol 1,24). Ez fogalmazza meg egészen tömören a szenvedés keresztény értelmezését. Amit szenvednem kell, azzal Krisztus szenvedéséhöz akarok hozzájárulni. Valójában, persze, nem hiányzik semmi Krisztus szenvedéséből, de minthogy mindnyájan az ő titokzatos testének, az egyháznak vagyunk a tagjai, mint tagok, a szenvedésünkkel az egész test szenvedését hordozzuk. A vezeklés leginkább fölajánlást jelent. Ha bármit szenvedek, azt fölajánlom. Úgy tekintem, hogy ezzel hozzájárulok az egyház kincseihöz, gazdagítom vele az egyházat és annak tagjait. Erre is utalt az szentpáli idézet, hiszen az a mondat így kezdődik: "Örömmel szenvedek értetek..." A szenvedéseimet fölajánlhatom célirányosan is. Ismertem egy édesanyát, aki nagyon sokat szenvedett az életében, és ezeket mind fölajánlotta a gyermekeikért. Akiknek aztán nagyon szép és tartalmas életük is lett. Bár kétségtelen, van olyan értelmezése a vezeklésnek, hogy az ember a saját bűneiért vezekel. De én ezt inkább úgy értelmezem, hogy az embernek viselnie kell a saját bűneinek következményeit. Még ha meg is gyónom azonnal, hogy egyik este lerészegedtem, azért a másnapos állapot nem marad el nyomtalanul. Ez, persze, csak egy banális példa, de sok hasonló kisebb vagy nagyobb emberi gyarlóságra is alkalmazható. A vezeklésnek egy sajátos formája, amikor az ember önként vállal szenvedést. Ilyen a böjt, a virrasztás, az imában való állhatatos kitartás, stb. Kétségtelen, hogy ezek valóságos fizikai megpróbáltatást jelentenek. Örömmel viseljük ezeket, de főként Isten iránti szeretetből, s nem azért, hogy ezzel valamit is kiegyenlítsünk. Tehát van helye a vezeklésnek, az önként vállalt vagy örömmel elviselt szenvedésnek, de ennek mindig Isten iránti szeretetünk legyen a mozgatója, ne pedig valamiféle jogi kiegyenlítés!