Kedves Lelkiatya! a gazdag ifjú üdvözülhetett volna? Mi hiányzott nála? Hiszen ha minden parancsot megtartott, akkor az első és legfontosabbat is, azaz imádta az Urat, tehát bálványa sem volt a vagyona.
Azért az nem kizárt, hogy üdvözült. Viszont az sem biztos, hogy valóban minden parancsot megtartott, még ha ő úgy is érezte. Szent Pál is, Szent Péter is utalt arra egy-egy elszólásában, hogy azt a rengeteg parancsot még a zsidóknak sem sikerült mindig megtartani. Mindenesetre ennek az ifjúnak a buzgóságát nagyra értékelte Jézus, s főként azt, hogy rá is kérdezett, hogy mit tehetne még? Ha lehet, ez az egyik legjobb kérdés. Mert kifejezi, hogy az ember érzékeli, hogy amit tesz, az még messze van a teljességtől, és tehetne többet, illetve akar is többet tenni, mint eddig. Erre egyik helyen Jézus is utal (Lk 17,10). Viszont azt látjuk, hogy ebben az ifjúban, ha meg is volt a buzgóság, nagyobb volt benne a világi javakhoz való ragaszkodás. Ne kerülje el a figyelmünket, hogy nem mindenkitől ugyanezt kéri az Úr. Zakeusnál elegendő volt, hogy vagyona felét adja oda a szegényeknek (Lk 19,8). Jézus követői között is sok jómódú ember volt, akik gondoskodtak róla (Lk 8,3). Azért szomorodott el Jézus, mert ott, abban a pillanatban az ifjú nem volt kész arra, hogy megtegye, amit az Úr vár tőle. De később még bőven volt alkalma ezt a pillanatnyi gyengeséget helyrehoznia.
Kedves lelkiatya! A gyónással és a bűnökkel kapcsolatban lenne kérdésem. 1. "ígérem, hogy a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm"- van egy komoly visszatérő bűnöm az éjszakai önkielégítés (heti 3-4 alkalommal) csak és kizárólag éjszaka félalvó állapotban, ebben az esetben hogy lehetne a bűnre vezető alkalmat elkerülni? Már próbáltam, hogy később fekszem le, hogy alvás helyett olvasok, de nem működtek. Aztán a teljes szívből való megbánással is vannak gondjaim. Igazából csak annyira bánom, hogy megbántottam az Istent, de az biztos nem elég. Megnyugtat és jobban érzem magam egy ideig, de aztán jön a bűntudat és a letargia. 2. sok bűnről nem tudom eldönteni, hogy halálos vagy bocsánatos bűnök. Kérem segítsen! önzés, verekedés, veszekedés, önkielégítés, hazugság, ítélkezés én ezeket idáig bocsánatos bűnnek tartottam, de most elbizonytalanodtam, hogy biztos azok-e? 3. az előző gyónás során mivel féltem, hogy túl rövid idő alatt túl sok bűnt követtem el messzebbre tettem az előző gyónásom időpontját ezzel félrevezetve az atyát... ez nem hagy nyugton nem lett volna szabad félrevezetni az atyát, nem is értem, hogy hallgathattam erre az ötletre. 4. Tudna ajánlani egy jó könyvet, ami segítene felépíteni a lelki életemet? ima, szentségi élet, segítés... 5. Egy anya aki egyedül neveli beteg gyerekét tekinthető-e lustának (sokan vágják a fejemhez) ha nem megy vissza a szakmájába dolgozni, hanem a gyermekét ápolja otthon? Ez tekinthető annak, hogy nem teljesíti állapotbeli kötelességét? Egyébként egész pontosan mit értünk állapotbeli kötelesség alatt?
Alighanem a gondolatok vezetnek a bűnre, nem pusztán a fekvő állapot. Ha szeretné elkerülni az éjszakai önkielégítést, akkor a lefekvés utáni gondolataira ügyeljen. Azokat nem szabad ebbe az irányba engedni. Helyette az imádságot ajánlom. Vagy a rózsafüzért, vagy a Jézus-imát ("Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" fohász egymás utáni ismételgetése). Vagy egészen másra tereli a gondolatait. Persze, erre akkor van ereje, ha valóban szeretné elkerülni ezt a dolgot. Ha valójában nem, akkor ne is csodálkozzék, hogy nem sikerül. Nem azért kell kerülni, mert az egyház azt mondja rá, hogy bűn, hanem, mert árt a személyiségnek, árt az ember szexuális fejlődésének, a személyes kapcsolatainak. Nem azonnal és nem közvetlenül. Ezért nemigen veszi komolyan az ember. De ez a heti több alkalom is valójában már egy függés, hozzászokik a teste és a lelke. Nem úgy és nem arra használja a szexualitást, mint amire a Teremtő adta, s ez előbb-utóbb visszaüt. Sajnos, ez is egyik betegsége a mai világnak, hogy az emberek gondolkodását átszexualizálta. Észre sem vettük, s ezek tűnnek természetesnek.
2. Miért kell vizsgálgatni, hogy ez halálos bűn-e vagy sem? Mit változtat? Törekedjék rá, hogy ezeket kerülje. Ez a feladat. Egyébként ezek, amelyeket fölsorolt inkább bocsánatos bűnök, de nem a bűn fajtája, hanem intenzitása tesz egy cselekedetet halálossá vagy bocsánatossá. Pl. a verekedés igen csúnya dolog, de többnyire felindultságból fut bele az ember, tehát bocsánatos, nem pedig "tudva és akarva, szándékosan viszi végbe, Isten elleni súlyos cselekedetként - ami a halálos bűn kritériuma.
3. Ez jelentéktelen dolog, de azért mindenképp jó, ha meggyónja, ha legközelebbi gyónás alkalmával megemlíti ezt is, hogy még inkább megnyugodjék a lelkiismerete.
4. Alább közöltem néhány könyvcímet, melyeket jó szívvel ajánlhatok olvasásra.
5. Hogy is lehetne lustasággal vádolni azt az anyát, aki gyermeke nevelésére áldozza az idejét, erejét, életét. Ne törődjék azokkal az emberi véleményekkel, amelyek bírálni akarják a döntéseit. Csak Isten előtt tartozik elszámolással, aki a világon a legmegértőbb velünk. Az állapotbeli kötelesség fogalma nagy tág. Alapvetően azt jelenti, hogy például egy édesanya ellátja az édesanyai feladatait. De azért ez is lehet kinek-kinek más és más.
Jó lelki olvasmányok:
Anselm Grün könyvei (Belső erőforrásaink, Mélyből forrásozó lelkiség, Lelkünk erőforrásai, Egyszerűen élni, Ebben hiszünk, Ünnepek és szokások, Krisztus a testvérben)
Hilarion Alfeyev: A hit titka
Patsch Ferenc: Megtalálni Istent mindenben
Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd; Csendben születik az élet; Ahol otthon vagy
Jálics Ferenc: Isten jelenlétében élni
Koronkai Zoltán: Eucharisztia- a barátság szentsége
Margaret Ferris: Együttérzés
Hierotheos Vlachos: Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában
Kallistos Ware: A Jézus-ima
Frederica Mathewes-Green: Jézus-ima, a szív Istenre hangolása
Per-Olof Sjrögen: A Jézus-ima
Irma Zaleski: Élni a Jézus-imát
Gérecz Imre: Tevékeny jelenlét
Alexander Schmemann: Eucharisztia; Vízből és Szentlélekből
Baán István: Uram, tehozzád kiáltok
Oliviér Clement: Kérdések az emberről
Anthony Bloom: Elmélkedések
Kedves Lelkiatya! Van egy ismerősöm, aki rendszeresen nekem ventillálja a negatív érzelmeit, más szóval panaszáradatot zúdít rám (nem velem kapcsolatos érzelmekről van szó). Úgy látom, hogy ez engem is nagyon megterhel, feszültté tesz, meg neki sem segít valójában, mert nincs előrelépés a helyzetében, mindig ugyanazokat a köröket futja. Nem tanácsra vágyik, az áldozat szerepből nem engedi magát kimozdítani, és szerintem ha elutasítanám, azzal is csak az áldozat szerepben erősíteném meg, hiszen akkor még meg sem hallgatják. Hogyan tudnék neki segíteni, vagy egyáltalán a kapcsolatot fenntartani úgy, hogy ne sérüljek ettől én magam is?
Az már eleve jó és értékes, ha fölismeri ezt a helyzetet, ha igyekszik tudatosan kezelni. Fél siker. Most már csak a másik felet kell megkeresni, hogy akkor hogyan. Valószínű, tökéletes megoldás itt sincsen. Azért is nehéz Önnek ezt kezelni, mert együttérez ezzel az embertársával. Szeretne neki segíteni, de ez már Önnek is nehézséget okoz. Ha nem szeretné, ha nem volna Önben ez a jóra törekvés, akkor nem volna nehéz egyszerűen kihagyni az életéből. De erre nem viszi rá a lelke. Így osztozik testvére szenvedéséből. Persze, ez önmagában még kevés. Mert adott esetben akár rosszat is tehetünk a másikkal, ha hagyjuk, hogy ő irányítsa ezeket a szerepjátékokat. Mert ezzel csak megerősödik a maga gyöngeségeiben. Tehát ezt inkább ne hagyja. Ha kezdi a maga játékát, akkor azt nyugodtan állítsa le. Nem feladata, hogy végighallgassa. Előbb szelíden, ha pedig szükségessé válik, határozottan fordítsa a szót másra, aminek van értelme, s ne forogjanak azon, aminek nincs értelme. Ha ez sem megy, nyugodtan hagyja ott. Lehet, hogy akkor megbántódik, de ha Önben megmarad a szeretet iránta, akkor idővel rendeződni fog a kapcsolatuk, legalábbis lesz újra próbálkozás, újra közeledés. Ha ebben tud következetes maradni, akkor ezzel tud leginkább segíteni. Ha, ne adja Isten, emiatt ő sértődötten teljesen elfordul, akkor meg kell állapítani, hogy nem tudott neki segíteni. Persze, annál inkább imádkozzék érte, s majd, amire az emberi törekvés képtelen volt, az Isten kegyelme pótolja.
Kedves Lelkiatya! miért imádkozzunk, ha már bűnben vagyunk? A bűn elszakit Istentől és már a kegyelmi állapotot is eljátszottuk, hiszen Jézus azt mondta, hogy annál vesz lakást, aki kiüresítette önmagát érte.
Hát, azért nem ennyire fekete-fehér a lelkiélet. Ha bűnben vagyunk, azért még nyugodtan imádkozhatunk. Sőt, akkor még jobban kell imádkoznunk, hogy a tetteink miatti eltávolodásból újra közeledjünk Istenhöz. A bűn eltávolít Istentől, de nem szakít el. "Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?" (Róm 8,35) A kegyelmi állapotot sem olyan könnyű eljátszani. Isten, aki végtelenül szeret minket, ráadásul végtelen hatalma van, nem hagyja, hogy csak olyan könnyen eljátsszuk ezt a fölbecsülhetetlen értéket. Jézus mindenkihez be akar lépni. Az nagyon magas, túl magas követelmény volna, hogy csak annál venne lakást, csak ahhoz "költözik be", aki már kiüresítette magát érte. Ilyen egyébként itt a földön nincs is. A legnagyobb szent sem mondhatja el magáról, hogy már tökéletesen kiüresítette önmagát.
Úgyhogy nagyon is jó, érdemes és tanácsos minden helyzetben és minden állapotban imádkozni, bármilyen lelkiállapotban is érzi magát az ember.
Kedves Lelki Atya!
Isten áldja!
Nagyon figyelemre méltó amit ír, a Lelkiatya tekintetében. Igen nagyon vágyom egy Lelkiatyára Akivel kibogózhatnánk sok szálat, és valóban rávilágítana, hogy talán felekezeti kérdésről van szó, azért nem értenek meg a gyülekezeti tagok, vagy valóban az Úr így kíván vezetni. Az Úr tekintében, hogy ez örökre szól ez a hívőtársak nélküli lét, vagy valamikor leveszi rólam, még nem kaptam választ. Egy biztos most a felkészülés időszaka van nálam erről bitosított, és teljesen le akarja hámozni rólam a másoknak való megfelelést az Úr, és azt hogy mások szavára hallgassak,(ilyenkor megfed az Úr mert vagy önsajnálatba vagy haragba megy át, egy érzelmi hullámvasútba kerülök) mert hajlamos vagyok magamat sajnáltatni ezek miatt (mikor kibújok a hit pajzsa alól), és ami a legfontosabb a magamhoz való jogomról akarja hogy teljesen lemondjak, hogy bármi ér ne akarjam magamat megvédeni hanem higgyem el, hogy az Úr megtud védeni, és semmi sem történhet velem Ő Nélküle, hogy megértsem amibe bele enged ha jó ha rossz mind az Ő tudtával és akaratával történik és ne válogassak közöttük, hanem maradjak meg az Ő szeretében. Én Görögkatolikusnak lettem keresztelve, (semmit sem tudtam az Úrról 27 éves voltam) de Református lettem, a miértje igen egyszerű az Úr megszabadított rettenetes bűneimtől, és újéletre szült kegyelméből, bűnbocsánatot adott, és biztosított örök életem felöl egy református misszióban. Így mivel előtte csak hírből ismertem az Urat 34-éves koromig a misszió végett református lettem.
Annyi bizonyos, hogy nagyon sokat és kitartóan mentem a gyülekezeti tagok felé, és a pofonokat is mára már megtanultam az Úr elé vinni, hogy ne maradjon bennem, felsőbbrendűség, és főleg azért tartom magamra nézve különösen fontosnak, mert ha nem teszem le az Úr elé a dolgaimat akkor észrevétlenül képmutatóvá válok. Ha megaláztatás ér addig várok az Úr bocsánatára, hogy tovább adhassam ameddig szívből meg nem tudok bocsájtani, hogy újra oda állhassak az Úr szeretetével mások felé. De egy Lelkigondozó hölgy így fogalmazott, "ha csak az Urat mutatod fel, és te emberektől viszonzás képpen semmit sem kapsz akkor teljesen kifacsarodsz és nem marad magadnak semmi" Sajnos a Lelkészhölgy távol él, és személyes kapcsolat nem megoldható, a kéthetente egy kis telefonbeszélgetés sok kérdést hagy maga után.
Köszönöm tanácsát, és ahoz a Görögkatolikus Lelkiatyához Aki megkeresztelt el fogok tudni menni, ha felhívom Őt, kb. 2 hetente egy alkalommal személyes beszélgetésre.
Esetleg még arra szeretnék választ kapni mit jelent ez a mondata?
??"magányos keresztény élet akkor hiteles, ha már átment a közösség próbára tevő kohóján."??
Isten áldja Lelkiatya! És köszönöm!
Köszönöm hosszú beszámolóját. Legyen Istentől áldott ez a lelki útja. Az utolsó kérdésére válaszolok.
Valójában ez alapvetően szerzetesi közegben érthető, de talán azon kívül is van tanulsága. Az istenkereső élet sokszor jár együtt a csönd, a magány keresésével. Nem vagyunk egyformák, ez nem mindenkinél egyformán jelentkezik, de azért nyomokban mégis minden ember életében megjelenik. Amikor úgy érzi, szeretne egyedül lenni, magányban, csöndben. Vannak, akikben ez a vágy annyira erős, hogy akár egész életüket is szívesen eltöltenék ebben a nagy magányban, csöndben. Főként a fiatal, kezdő szerzeteseknél fogalmazódik meg ilyesmi. Csakhogy, ha ilyenkor kimenne valaki a teljes magányba, szinte egészen bizonyosan belebukna, vagy így, vagy úgy. Tehát az elöljárók ezt nem szokták engedni. Annál is inkább, mert a szerzetességbe lépve igen hamar jelentkeznek a közösségi élet nehézségei, az alkalmazkodás, az engedelmesség, a türelem, egymás elviselése, stb. Óhatatlanul ez is eredményezheti azt, hogy a fiatal szerzetes inkább a magányra vágyjék, úgy érzi, hogy ott sokkal mélyebben megélhetné az Isten-kapcsolatát. Csakhogy ez akkor még inkább csapda. A csönd keresése inkább menekülés. Ezért kell, hogy az ember beletanuljon a közösségi életbe. Közben sokat csiszolódik, önismerete mélyül, gyakorolni tudja az engedelmességet, az alázatot. Ezek azok a próbák, amelyeken keresztül kell menni ahhoz, hogy valaki hitelesen a magányos életre vállalkozhasson. Erre vonatkozik a közösségi élet kohója.
Tisztelt Lelkiatya!
Ha katolikus hitűként, évek aktív hitélete után az evangélikus egyházban konfirmálok, az a katolikus egyházból kizáratást jelent?
Több éve komoly indokok miatt (pedoflíia) , illetve fiatalkori lázadás miatt eltávolodtam a katolikus egyháztól. Úgy éreztem ezután jópár évvel, hogy Isten hív, nem szeretnék tovább bűnben élni, az evangélikus egyházban találtam magam. Nagyon szívesen jártam oda, elolvastam a Bibliát, konfirmációra készülök. Valahogy most mégis megtorpantam. Nem szeretném elveszteni az Atya kegyelmét amelyet Krisztus egyházában nekem adhat. Egy ideje, Bibliaolvasásaim közben folyton azt érzem, a katolikus egyháznak van igaza és tulajdonképpen nem is tudom, mi tántorított el tőle.
Számtalan borzasztó bűnöm volt az "istentelen " éveim aklatt, amelyeket bánok tiszta szívvel, meg is gyóntam őket de erősen úgy érzem, ezt az apostoli egyházban is meg kell tennem.
Tisztelettel Júlia
Kedves Júlia!
Úgy gondolom, hogy ez világos jelzés a lelkiismeretében, hogy ne másutt keresse Krisztus igazságát. Teljesen érthető az is, hogy bizonyos okok miatt egy ideig más felekezetben kapott lelki megerősítést. De ez nem ok arra, hogy elhagyja azt az egyházat, amelyben keresztelésétől fogva szintén sok kegyelmet kapott, csak akkor még azokat nem fogta föl. Még ha kapott ott sebeket is. A sebek, amelyeket kapunk, mindig Krisztushoz köthetnek, s erre törekedni is kell. A szentgyónást is csak a katolikus egyházban kaphatja meg. Javaslom, hogy éljen is ezzel, és természetesen az Eucharisztiával is. Semmi emberi vígasztalás nem ér föl azzal, amit Krisztus ezeken a szentségeken keresztül nyújt nekünk.
Tisztelt lelkiatya
Párkapcsolatban élek hívőként, tervezzük a komoly elköteleződést.
Életkorunk, és igen rossz egészségi állapotom miatt mind a terhesség, mind a fiatalabbként még jol használt gyogyszeres fogamzásgátlás (- ez a legbiztosabb lásd; pearl-index, egy nemzetközi orvosi statisztikai mérőszám a fogamzásgátlási modszerekről- ) számomra orvosilag kizárt. Konkrétan rámennék mindkettőre.
Jozsefi házasság szex nélkül fel sem merült.
A kat.egyház nem helyesli csak a természetes fogamzásgátlást ami orvosilag bizonyitottan katasztrofálisan hatástalan.
Mivel nem kockáztathatok egy terhességet se egészségem miatt, abortuszra kényszerülnék amit szintén tilt az egyház..
Akkor én most mit tehetek?
Orvosaimmal átbeszélve csak a tudományos tényekre támaszkodva ! Alig maradt pár vegyi és művi fogamzásgátló módszer, hogy alapigény szükségletünket a szexualitast házasként megéljük viszonylag stabilan kizárva a terhességet.
De az egyház szerint tilos.
Nem tartom emberségesnek hogy sarokba szoritanak ilyen helyzetben..
Természetesen nem szeretném a társamat cölebsz életre se magam kárhoztatni, de azt se tartom jónak hogy ha kényszerből orvosi modszerekkel élek az egyház eliteljen v. eltiltson a szentségektől.
Ez nem reális és nem irgalmas.
Tanácsát kérem.
Higgye el, van jó megoldás. Szó sincs arról, hogy Önt az egyház sarokba szorítná, hogy az egyház nem irgalmas. Természetesen különleges az Ön helyzete, de nincs lehetetlen helyzet. Istennek mindig van jó megoldása. Lehet, hogy az emberileg nem tökéletes, de a körülmények és sok más tényező figyelembevételével mégis az adott helyzetben a legjobb megoldás lehet. Azonban az, ami Önnek megoldás, nem biztos, hogy másnak is az. Higgadtan, bizalommal, Isten és az egyház iránti szeretettel és nyitottsággal lehet megtalálni a jó megoldást. Javaslom, hogy beszéljenek erről, lehetőleg a férjével közösen egy megbízható, bölcs lelkiatyával, és vele együtt alakítsák ki, hogy mit helyes tenni. Ha részletesebb választ szeretne kapni, akkor írjon nyugodtan a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.
Kedves Lelkiatya! Tíz napon át a magyarszéki kármelita nővéreknél voltam, de amint eljöttem, megint visszaestem a szinte állandó belső hitetlenkedésbe és bizalmatlanságba. Egyáltalán nem bízom az Úrban, vagy csak időnként. A nővéreknél töltött lelki állapotom nagyon élesen különbözik attól, amit most tapasztalok, teljesen el vagyok keseredve, hogy mit tehetnék a hitem megerősítésért. Régebben is gondoltam rá, de most egyre tisztábban látom, hogy pszichés értelemben a világ érzékélése nálam szinte a teljes azonosulással egyenlő. Mintha minden külvilági inger azonnal megszólalna bennem és összezavarna, egészen az idegi nyugtalanságig. Csináltam tesztet, utána olvastam, és valószínűleg szuperérzékeny vagyok. https://hu.wikipedia.org/wiki/Szuper%C3%A9rz%C3%A9kenys%C3%A9g Itt Budapesten alig lehet kontemplatív életet élni, de tudom, hogy nem szabadna ilyenekre fogni, mégis állandóan önmagamba zuhanok, nem tudok elcsendesedni. Hiába vagyok egyedül egy szobában, annyira érzékelem a lakótársam jelenlétét a lakásban, bár csöndben van, hogy megzavar az imádságban. Mintha itt élne bennem. Nem csak ő, hanem az egész város. Abba is hagyom az imádságot, bár tudom, hogy nem szabadna, de gyenge a hitem, szinte zsigerileg érzem a bennem lévő rosszat, aki nem akarja, hogy elhaljon a búzaszem, egyáltalán nem akar erőfeszítést hozni. Nagyon jól el van a saját világában, bármennyire is nyomorult az. Ehhez hozzájön, hogy tele olvastam magam keleti filozófiákkal, modern történeti Jézus értelmezésekkel stb., és hiába adnak nagy erőt Benedek pápa könyvei, mégis amint nem olvasom, visszazuhanok a hitetlenségbe, Jézus iránti bizalmatlanságba stb. De azt is pontosan látom, hogy a nővéreknél töltött idő nem csupán pszichésen adott nyugalmat, hanem valóban átláttam és megértettem hitünk mélységét, persze a magam módján, mégis nagy bizalommal. Ahogy Jeges Mirjam nővér mondja a Szűzanyáról: Egybefogja Isten szavát, a saját múltjának meghatározó történéseit, s ezek mellé illeszti oda az életében megjelenő új valóságot. Mintha pont ezt veszíteném el a világban, átadva magam a sok ingernek, hitetlenségnek. Két éve szerzetesi hivatásra érzek indítást, de nem tudom, egyáltalán ilyen gyenge lelkialkattal bírnám-e. Azzal nyugtatom magam, amit tapasztaltam is, hogy Porfíriosz atya szerint az ilyen lelkek nagy előrehaladást érhetnek el a lelki úton, de nagy veszélyeket is rejt az aggódásba való belemerülés miatt. Lassan megyek a kármelita atyákhoz itt Pesten beszélgetésre, talán néhány napos beköltözésre is, de félek, még a dohányzást se tudom abbahagyni, hogy lehetnék így szerzetes? Nagy démon a füst, ahogy az orosz atyák mondják, mégis szörnyű szenvedés letenni. Valamiféle fáradt, sötét tudattalan állapotba kerülök, ahol gonosz képek és érzések zavarnak, ha nem szívom. Ez eleve jellemző rám, mintha lélekben túlságosan közel lennék ehhez a zavaros tudatalatti világhoz. A munkától is félek, annyira összezavar a világ, annyira átadom magam neki, annyira nehéz az Úrra figyelni, hogy a budapesti életben dolgozni csak félelmet kelt bennem. Elnézést a hosszú szövegért, a konkrét kérdések hiányáért, valami általános tanácsot szeretnék inkább, hogy mit javasol ezeknek fényében. Összegzésként talán azt mondanám, hogy képtelen vagyok külső csend nélkül a belsőt megőrizni, de mégsem szabad elmenekülni a világ elől, és egyébként lehetőség sincs rá, mégsem tudok máshogy megmaradni a Szőlőtőn. Bár azt is érzem, mint mondtam, hogy nagy lázadást is érzek magamban a teljes elköteleződés iránt, ami szörnyű, de mégis jelentősen halványabb ez, ha állandó kapcsolatba vagyok az Úrral, ahogy a nővéreknél. Ott is állandó küzdelem volt a belső ima, de egészen más értelemben, mint itt. A zsolozsma is nagyon hiányzik, nélküle kihullik belőlem az ige, és hiába áldozok naponta, járok rózsafüzérre, mégis valahogy egészen más itt. Köszönöm válaszát.
Az általános válaszom az, hogy kérjen lelkivezetést. Amivel Ön küzd, az természetes. A nagyvárosban másnak is nehéz mély lelkiéletet élni. Ön azonban vélhetően valóban erősen érzékeny személyiség. S igen, ebből lehet nagyon értékes lelkiéletet építeni, de nagy veszélyeket is rejthet magában. Ezért nagyon fontos a lelkivezető, hogy ezek útvesztőjében el ne tévedjen. A kármelita atyák között bizonyára talál atyát, aki ebben segít Önnek.
A külső csönd, a közösségi ima mind nagy megerősítést jelentenek. Ugyanakkor ez nem lehet cél, emiatt nem mehet el az ember szerzetesnek, mert az menekülés volna. Ez a csöndre vágyódás még önmagában nem a szerzetesi hivatás jele. A lelkiatya segít majd ezeket tisztábban látni. Persze, idő is kell hozzá. De segíthet abban is, hogy fölismerje, esetleg pszichológiai szakemberre is szüksége van Önnek. Annak mértéke szerint, hogy ez a rendkívüli érzékenység még természetesnek tartható-e vagy pedig terápiára is szükség van a helyes kezelése érdekében.
Törekedjék tehát nyugodtan a belső csöndre, de az ne menekülés legyen, bástya, ahová elhúzódhat, hanem forrás, amelyből meríthet a napi küzdelemhez!
Tisztelt Lelki Atya !
De Colores!
2016 november 18- 21 Budatétény .
Ady Endre : Imádság háború után címü versét szavaltam el Önnek abban a székben, ahol mások gyónni szoktak. Itt van elöttem a füzetem, amelyben jegyzeteltem a lelki gyakorlat alatt, s szívemben azóta is föleg az Ön tanításai, szavai, családjával, hivatásával kapcsolatos szívmelengetö történetei.Nyakamban megszentelt Szent Benedek medál, jobbomon Mihály Arkangyal, felettem Isten kegyelme...s egy kérdés a lelkemben, egy megerösítés Ontöl,
Valószínű, mi még nem találkoztunk, egy másik lelkiatya lehet, akivel Ön annak idején beszélt. De ha személyes tanácsot kér, a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írhat nekem is nyugodtan.
Főtisztelendő Atya!
Bűn-e, ha sejtem, hogy beteg vagyok, de nem megyek orvoshoz?
Tisztelettel: Zs.
Kedves Zs. Ha már megszólított ezzel a töprengésével, erőst javaslom, hogy menjen el orvoshoz. Győzze le magában azokat a gondolatokat, melyek a fejében ez ellen érvelnek. Ha elmegy orvoshoz, többet fog megtudni az állapotáról. Vesse el az előítéleteit, ha vannak. Ne az orvosra, hanem Istenre bízza rá magát. De Istenre hagyatkozásunk része az is, hogy emberileg mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Ennek egyszerű része az, hogy elmegy orvoshoz. Ha enélkül akarná magát Istenre bízni, az önbecsapás. Hogy ez a vonakodása bűn-e vagy sem, ezt nem olyan könnyű megmondani. Ha csorog az orra, s nem megy el orvoshoz, ez nyilván nem bűn. De ha súlyosabb vagy sokkal súlyosabb betegség kezd kialakulni, akkor bizony ezzel párhuzamosan ennek a tettének az erkölcsi megítélése is súlyosodik. Ezt most nem lehet megítélni, amíg el nem megy orvoshoz. De ha ez egy súlyos vagy halálos betegség kialakulásának az előzetes tünete, akkor utána a lelkiismerete fog súlyosan Önre nehezedni. Ezt a lelki terhet, meg lehetőség szerint a betegséget is elkerülendő, szerintem egész egyszerűen menjen el orvoshoz.
Tisztelt Atya!
Hol lehet kapni, görögkatolikus szertartási útmutatót?
Szeretettel.
A kegytárgyboltjainkban.
Kedves lelkiatya a tanácsát szeretném kérni! Három éves korom óta pap akartam lenni de nem lehetek és legutóbbi álmomban azt mondta az Úr hogy engedjem el hogy pap legyek keressek más életcélt magamnak... Amellett hogy a régi atyát elvették aki olyan volt mint a nagyapám lett volna..... Szeretett engem állandóan sugárzott belőle a szeretet felém, kézfogás, mosoly és Isten áldása minden nap ahányszor csak találkoztunk... Az új atya nem szeret nem fog kezet, mert nő vagyok és nincs se mosoly se Isten áldása se... Viszont a legjobb barátom hites lelkipásztor és nála minden megvan ami az én régi atyámnál volt... Hite hagyás lenne ha átmegyek hozzá, hiszen a jelenlegi atya úgyse szeret és egyáltalán nem hiányoznék senkinek sem? Vagy tud olyan helyet ahol azok a nők is helyet kaphatnak akik nem igazi nők és a szeretet nyelvük a kézfogás mosoly és Isten áldása, főleg ha egy atyától kapja?
Teljesen megértem a szomorúságát és a nagy hiányérzetét, ha az új atyánál nem kapja meg azt, amit a korábbinál szeretett, amire ma is vágyik. Azonban ez semmiképp sem lehet indok arra, hogy elhagyja az egyházat és más gyülekezetbe kezdjen járni. Krisztushoz, az ő egyházához tartozni sokkal több, mint amit emberi gesztusok ki tudnak fejezni. Nyilván azok is nagyon kellenek, sokat segítenek, de semmiképp sem keverhető össze az igazi Istenhöz tartozással. Azt javaslom, most, hogy nem kapja meg a korábban oly kedves jeleket, imádkozzék sokkal többet, mint korábban. Járjon el a szertartásokra, szentmisére, vagy ami még azon kívül van. Lehet, hogy most éppen erre volt Önnek szüksége, hogy az Istenhöz tartozása kicsit függetlenedjék az emberi kapcsolatoktól. Kicsit talán túlzott hangúlyt kapott ez a része, és itt az ideje, hogy ez helyére kerüljön. Semmiképpen sem jó válasz erre a hiányra, hogy most, amikor az Úr Önt tisztultabb, helyesebb hitútra akarja vezetni, akkor az emberi beidegződésekhöz ragaszkodva magát Krisztus egyházát hagyja el. A több szertartáson való részvétel másféle érzékelésben részesíti majd. Az is hat, bizonyos értelemben a bőrén is keresztül, de nem azzal a fizikai gesztussal, ami, úgy tűnik, nagyon is emberi volt. MÉlyebben keresse most az Urat, mint korábban. Igen, ennek az lesz az ára, hogy valamelyest le kell mondania ezekről a szeretetkifejezésekről, de meg fogja látni, hogy többet kap így. Javasom, hogy ezen az úton lépjen tovább Isten felé, ne pedig távolodjék tőle. A hites gyülekezethez társulás mindenképpen azt eredményezéné.
Tisztelt lelkiatya!
Azt szeretném megtudni,hogy gyakorló római katolikusként
(keresztség,elsőáldozás,bérmálás) hogyan lehet áttérni a keleti egyházba?
Több okból kifolyólag is erősödik bennem ez az elhatározás. Az elsődleges ok az, hogy mélyebbnek érzem a Krisztus iránti imádatot,ami a döntő tényező esetemben. Valamint, a keleti egyházat közelebb érzem az ős- és ókereszténységhez,mint liturgiájában,lelkületében(főleg napjainkban).
Mit javasol? Mit tegyek?
Ez mindenképpen személyes út legyen, ne személytelen! Úgy értem, ne csak könyvek, egyéb elérhető írások és tartalmak vezessék, hanem vegye föl a kapcsolatot olyan személlyel, akivel ezt megbeszélheti. Keressen föl egy görögkatolikus atyát, vagy esetleg írhat személyes levelet a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.
Kedves Lelkiatya!
Összeségében mi kell ahoz hogy valaki Görögkatolikus Pap legyen ? Ha adott esetben a Szentlélektől való hívó szó meg van és érzi! Tényleg idejében kell elindulni ezen az úton ? Szóval Év szám függő és feltétlenül kell az érettségi hozzá?
Válaszát előre is köszönöm!
A hivatás eldöntéséhöz külső és belső megerősítés szükséges. Egyrészt az illető megérzi a hívást, ez indítja őt el a papság vagy szerzetesség felé, ez a belső. Ehhöz szükséges, hogy az elöljárók, a püspök vagy a szerzetesi elöljáró szintén arra a meggyőződésre jusson, hogy valóban, az illetőnek Istentől jövő hivatása van. Ez a külső megerősítés. Ha e kettő közül valamelyik hiányzik, akkor nem lehetséges pappá vagy szerzetessé válni. Ezt azonban nem az első felvételnél döntik el, hanem hosszú fölkészülési idő során válik világossá. Ez a szemináriumi képzes vagy szerzeteseknél a novíciátus ideje. Ez az időszak tehát nem csak képzés, hanem mind a jelölt, mind az elöljárók számára lehetőség, hogy a hivatás meglétét, hitelességét minél világosabban lássák. Van példa arra, hogy ezen folyamat során derül ki a jelölt elött önmaga számára, hogy mégsem ez az az út, amire hívást érzett, vagy az elöljárók látják, hogy bár van buzgóság a jelöltben, de mégsem erre a pályára való.
Ami az életkort illeti, abban van lehetőség később is dönteni. Vannak úgynevezett késői hivatások, akik 30-40 éves korukban jutnak arra, hogy pappá vagy szerzetessé szentelődjenek. Sőt, egészen rendkívüli példák is vannak, hogy 60-70 évesen jut el valaki ide. De ez inkább kivétel.
Érettségi azonban mindenképpen kell, hiszen még azután további komoly tanulmányok is vannak, amelyekhöz ez elengedhetetlen.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Hogyan kell értelmezni és magunkra vonatkoztatni Krisztus Urunk e szavait? Idézem: És te Kafarnaum? Vajon az égig emelkedel? Egészen az alvilágig fogsz süllyedni.
Ez már a végítélet napjára vonatkozik?
A Krisztushoz való vonzódás alapján mozdul majd a föld? Milyen érdekes, hogy sokszor már most a hegyeken vannak a szent helyek..
Reméve megvilágításában: Annamari
Kedves Annamari!
Igen, alapvetően a végítéletre vonatkoznak Jézus Urunknak ezek a szavai. De az égig emelkedés és az alvilágig süllyedés bizonyosan nem fizikai mozgásra utal. E szakasz bevezetőjében ezt olvassuk: "Akkor azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, feddeni kezdte, mert nem tértek meg..." (Mt 11,20). De nyilván nem a városokat korholta, hanem azok lakosainak megátalkodottságáról beszél, hogy nem akarnak megtérni, nem akarják fölismerni "látogatásának idejét" (igaz, ezt a kifejezést már Jeruzsálemre, illetve azok lakóira alkalmazta - Lk 19,44). De nagyon jogos az Ön fölvetése, hogy mi az, ami ebből a figyelmeztetésből ránk vonatkozik. A megtérésre való fölszólítás. Illetve még annak kiemelése, hogy Kafarnaum, Korozain és Betszaida városában zsidók éltek, akik büszkék voltak arra, hogy a választott nép tagjai. Emiatt lenézték a pogány népeket. Jézus szava ezért kemény és kijózanító, mert nem elegendő Istenhöz tartozni, az még nem biztosíték semmire, a megtérést ugyanúgy elvárja tőlük is. Nos, ez az, ami leginkább ránk, keresztényekre, katolikusokra vonatkozik. Ugyanis gyakran mi is hajlamosak vagyunk büszkék lenni arra, hogy Krisztus egyházához tartozunk, s ebből fakadóan lenézni azokat, akik nem tartoznak közénk. Vagy a templombajárók hajlamosak vagyunk lenézni azokat, akik nem járnak templomba. No, ettől óva int minket Jézus. A megtérés szükségessége ránk, templombajáró katolikusokra éppenúgy érvényes, mint az esetleg eltávolodottakra vagy meg nem kereszteltekre.
Ez az egyik lehetséges értelmezése ennek a szentírási szakasznak.
