Ezt a lelkiatyja tudja legjobban megmondani Önnek. Én azt tanácsolom általánosságban, hogy ne féljünk áldozatokat hozni a lelkiéletünk érdekében. Ha valaki azt mondaná Önnek, hogy ha minden hónapban elutazik az ország legtávolabbi végébe, és onnan lehetőleg még aznap vissza, akkor minden egyes alkalommal kap 100 ezer forintot, akkor vajon megtenné-e ezt az utat? Biztosíthatom, hogy sokkal többet nyer az életében a lelkiatyával való rendszeres kapcsolattartással, mint ha havonta ekkora összeget kapna. Telefonon is lehet beszélgetni, de az nyilván nem tudja ugyanazt nyújtani, mint a személyes találkozás, amelyet megtervez, amelyért időt, pénzt, energiát áldoz. Ráadásul telefonon keresztül nem lehet gyónni. Persze, az nem feltétlenül része a lelkivezetésnek, csak ez is egy hátrány a telefonon való kapcsolattartásnak. Attól ne féljen, hogy a lelkiatyát terheli. Ez a feladata, hogy rendelkezésre álljon. Ha a kérése nem túlzó, tehát, hogy havonta egy fél órára, esetleg egy órára találkozzanak, ezt valószínű elfogadja. Persze, akkor ennek a fél vagy egy órának nagyon intenzívnek kell lennie, készülnie kell rá, a valós kérdéseket föltenni, s nem hétköznapi csip-csup bánatokkal terhelni a lelkiatyát.

Ha "gondolkodik a papi pályán", ez még csak nagyon zsenge megjelenése a hivatásnak. Ezen a ponton még nem azzal kell törődni, hogy megvan-e az alkalmassága vagy nincsen. Most még sokkal inkább befelé figyeljen és ne annyira a külső elemekre. Erősítse, mélyítse kapcsolatát Istennel, hogy megtanulja minél tisztábban meghallani az ő hangját, fölismerni és követni az ő akaratát a hétköznapi életben. Ha ugyanis nem ezen dolgozik, hanem gondolataiban töpreng, hogy mi is volna jó az életében, akkor könnyen elmehet a lényeg mellett. Az, hogy valaki nem tud autót vezetni, még nem teszi alkalmatlanná a papi szolgálatra. Tény, hogy általánosságban véve sok olyan feladat van, amelyhez szükséges az autóvezetés, de számtalan olyan is van, amelyhöz ez nem kell. Úgyhogy ezzel most egyáltalán ne foglalkozzék. Sokkal inkább a lelkiéletének a mélyítésével: napi imádság és szentírásolvasás, rendszeres szentségi élet (havi gyónás, rendszeres, akár napi áldozás), lelkiatyával való gyakori, rendszeres találkozás. Ezek azok, amelyek nélkül nem fog fejlődni, megerősödni a papi hivatása. Aztán majd, ha oda kerül a dolog, hogy mégis ebben az irányban érzékeli az Úr hívását, akkor szépen minden ehhöz az isteni akarathoz fog igazodni.

Szóljon neki valaki négyszemközt. Ha nem hallgat arra az emberre, akkor ketten vagy hárman keressék föl, és beszélgessenek el vele. Ha őrájuk sem hallgat, akkor értesítsék erről az esperes atyát. Egyébként nagy valószínűséggel, ha ilyet tesz az atya, akkor annak mélyebb háttere van, valami egyebet rejteget, amellyel nem tud, nem mer szembesülni. Tehát segítenek neki azzal, ha megpróbálják a jelenséggel szembesíteni, szeretettel figyelmeztetni.

Éppen be lehet menni, de csak úgy, mint minden más mecsetbe: fejfedővel, lábbeli nélkül. Ez még önmagában talán nem is volna baj, de nyilván a muszlim imahelyen nem tud úgy szétnézni az ember, mint egy múzeumban. Például alig hiszem, hogy föl lehet menni az emeletre, bemenni a régi császári helyiségbe, ahol még néhány megmaradt mozaik található, közöttük a mi Árpádházi Szent Piroskánk (Iréné császárné) képe.

Amire levele végén utal, az alighanem Szent Baziltól származik, csak nem pontos az idézet. Szent Bazil atyánk ezt tanítja, hogy ha a törvény bármely pontja ellen vétkezel, bűnt követsz el. De nem beszél halálos bűnről, ő még nem használja ezt a kifejezést. Azt egyébként nem is olyan könnyű elkövetni, hiszen ahhoz tudatosan kell akarni a rosszat mégpedig súlyos dologban. Amikor az ember nem tud uralkodni az érzéki vágyakon, akkor, bár az elkövetett tettet nem öntudatlanul hajtja végre, tehát maga a tett ugyan tudatos, de nem tudatosan rosszat akar vele tenni, nem szembefordulni akar Istennel, akár a kárhozattal sem törődve. Szóval, az az állapot, amiben Ön most van, nem halálos bűn állapota. Persze, mégis azt mondom, igyekezzék minél hamarabb szabadulni. Lám, fölismerte, hogy a saját makacssága vezette bele ebbe a helyzetbe. Már ez is jó! Javaslom, hogy válassza külön a kettőt. Lehet hogy rossz hír, de az érzékiséget hamarabb le fogja tudni vetkőzni, mint a gőgöt. Lásson hozzá tehát először ehhöz a könnyebbhöz! Hozza meg a döntést, hogy ezt egyszersmindenkorra leteszi, és mindjárt az első kísértéseket zárja ki. Amikor tisztátalan vágyakkal nézne a másik nemre, netán képekre, akkor ezt azon nyomban állítsa le. Ezt még le tudja. Amikor már elhatalmasodik az érzéki vágy, akkor ez már szinte lehetetlen. Egyébként, amit leír, az tanulságos példája a sátán kísértése csapdájának. A rosszat egy másik rosszal akarta orvosolni, amely eleinte kedvezőnek is tűnt, de utána az még nagyobb rosszá vált. Mondom, tanulságos: semmiféle rosszal sohasem szabad megalkudni. De ismétlem, ezt a harcot kicsiben érdemes megvívni, amíg a kis kígyó fejét még el lehet taposni. Tehát a jelentkező kísértés elején. A horoszkópjával ne törődjön. Ha annak bármi jelentőséget tulajdonít, ez szinte bénítja a törekvését, mert öntudatlanul is belevésődik, hogy ezen nem lehet változtatni. Ezt felejtse el. Isten Szentlelke hatalmas dolgokat tud művelni az emberben. Ővele keresse a kapcsolatot. Ne egyedül akarja legyőzni a rossz tulajdonságát, hanem Istenbe kapaszkodva, tőle kérve a segítséget. Ha hisz ebben és ki is tart az érte való imádságban, szép eredményeket fog átélni.

Egy római katolikus ember is megélheti a hitét a bizánci liturgiában és a kelet egyházfegyelem megtartásával, és fordítva. Ehhöz nem kell rítust váltani. Amikor valóban indokolt a rítusváltás, akkor ezt a két érintett püspök engedélyével meg lehet tenni. De ismétlem, enélkül is meg lehet élni mindkét rítus lelkiségét.

Persze! Hiszen épp azt írta, hogy "annyira bántam mindent". Kell ennél több. Mindent megbánt, az Úr pedig mindent megbocsátott. Nem mosógép a szentgyónás, hogy csak azokat tisztítja meg, amelyeket bedobtunk. A szentgyónás is személyes találkozás Jézussal, és a megtisztulás is az ő szeretetéből fakad. A részünkről a bánat, az ő részéről a végtelen irgalom. Egyrészt törekednünk kell arra, hogy lehetőleg mindent elmondjunk, amire emlékszünk, de a lényeg nem ez, hanem a mély és őszinte bánat. Úgysem tudunk mindent elmondani, az képtelenség lenne. Ezért is szoktuk így befejezni a bűnök felsorolását: "Többre nem emlékszem." Vagy így: "Minden más bűnt is megbánok, melyeket elkövettem." Szóval, egyáltalán ne legyen bizonytalan Istenünk végtelen irgalmában!

Nagyon szép ez a kép. Az alaphelyzet, amelyben ez elhangzott eredetileg meglehetősen méltatlan. Jézust és a tanítványait azzal vádolják, hogy nem böjtölnek. Igaz, annek lehetett némi valós alapja. Legalábbis annyiban, hogy a tanítványok nem tartoztak a kiemelten vallásos személyek, az írástudók, a farizeusok lelkileg törekvő körébe. Az egyszerű nép fiai voltak, akik közül Jézus kiválasztotta és szépen fokozatosan formálta őket. Hogy Jézus mennyit böjtölt, azt nem tudjuk, csak sejtésünk lehet. Ugyanis inkább a meglepő helyzeteket írja le az Evangélium, amikor a vizet borrá változtatta (Jn 2,11), amikor tépdesték a kalászokat (Mk, 2,23), amikot együtt étkezett a bűnösökkel (Mt 11,19), stb. De van helyzet, amiből következtethetünk, hogy bizony ő is böjtölt, hiszen maga állította az egyik gyógyításkor, hogy csak imádsággal és böjttel lehet kiűzni azt a fajta gonosz lelket, amelyet az apostolok - kik ezek szerint még nem eleget imádkoztak és böjtöltek - nem tudták kiűzni, ő azonban egyetlen szavával megtette ezt (Mt 17,19). Nos, tehát, amikor megvádolják őket, hogy nem elég buzgók a böjtben, akkor Jézus önmagát vőlegényhöz hasonlítja. Több van itt, mint a zsidó törvények, mint a templom, mint a megszokott előírások (Mt 12,6). Jézus a szerető és szeretett jegyes, akinek a jelenléte az egész világra számára ujjongó örömet kellene, hogy okozzon. Sajnos, ez nincs így, és az is tény, hogy a tanítványok alapvetően nem azért nem böjtöltek, mert ujjongtak Jézus jelenlétének. Alig értették akkor még a dolgokat, hogy mi is történik velük. Mikor vették el a Vőlegényt? Nagypénteken, amikor Jézust megölték a kereszten. Nem véletlen, hogy ez a legszigorúbb böjti napunk. Akkor mindnyájan átérezzük, hogy Jézust elvették tőlünk. Ehhöz a megrendítő naphoz nem illik a lakoma. De az is tény, hogy Jézus máskor is hiányzik nekünk, nem csak nagypénteken. Aki előrehaladott a lelkiéletben, az tudja, érzi, hogy még távol van Jézustól. Aki ezt nem érzi, az nincs közelebb hozzá, hanem még nem élte át a maga mélységében, hogy mennyivel közelebb is lehetnénk hozzá. Ezért függ össze szorosan a komoly lelkiélet a komoly aszkézissel. Még ha nem is mindig tudatos és közvetlen kapcsolat van a böjt és Jézus iránt átélt szeretet között. Mégis alapvetően erről van szó. Jézus itt van velünk, közel van hozzánk, és mégis távol. Minél közelebb van hozzánk, annál érzékenyebbé válunk az ő szeretetének ajándékára, s annál inkább vágyunk arra, hogy még közelebb lehessünk, még mélyebben egyesülhessünk vele. A Jézus szeretetéért böjtölők nem azt nézik, hogy hol találhatnak valami fölmentést a böjt alól, hanem inkább örömmel vállalnak még többet is a böjtből, mint ami elő van írva.

Óvatosan kell megfogalmaznom a válaszomat. Ugyanis ez a fölfogás nem veszélytelen. Ha jól meggondoljuk, könnyebb az a keresztény élet, amely nem ütközik más emberekkel, nem kell alkalmazkodnia másokhoz. A kereszténység alapvetően közösségi élet. Csak közössgben, másokkal való kapcsolatban élhetjük meg a kereszténységünket. Vannak különleges, magányos életre szóló hivatások, de egyrészt ez meglehetősen kevés (legalábbis mai világunkban, mert voltak évszázadok, amikor ennek nagy divatja is volt), másrészt a magányos keresztény élet akkor hiteles, ha már átment a közösség próbára tevő kohóján. Keleten nem is lehet remete senki, ha nem tartozik valamely közösséghöz, ha nem tartozik engedelmességgel az elöljárója iránt. Mindezek alapján első gondolati lendületben azt mondanám, hogy ne ilyen életformában keresse a kiteljesedését, Isten akaratának megvalósítását. Ugyanakkor tudom azt is, hogy Isten világában minden lehetséges. Nem csak megszokott formák vannak, hanem számtalan olyan élet és élethelyzet, amelyre mi egyáltalán nem is gondolunk, mégis belefér Isten végtelen rendjébe. Ezért kell óvatosan véleményt mondanunk. Amit mondhatok Önnek, hogy ha jelenleg nincs is olyan lelki közössége, amelybe tartozónak érezheti magát, ebben a helyzetben elegedhetetlenül fontos a lelkivezető. Legalább egy személy, akinek alárendeli magát, akin keresztül hitelessé, hús-vér valósággá válik a krisztusi alázat és engedelmesség. Ugyanis ez az életforma kiemelten megköveteli ezeket az erényeket. Még akkor is, ha a hétköznapi életben, emberek, családtagok szolgálatában sok próbatétel, akár megalázottság éri is Önt. Mindezeket akár gőggel is el lehet viselni. A lelkiatyával való legmélyebb lelki kapcsolatban lehet igazán tisztán látni, hogy milyen az embernek az Istennel és önmagával való kapcsolata. Ez lehet tehát az összefoglaló véleményem és tanácsom: nem veszélytelen ez az életforma. Alapvetően nem tanácsolom, hogy maradjon ebben az állapotában mint megtalált saját hivatásában. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom, hogy valóban az Úrtól kapja ezt ajándékba. Csak ennek hitelesítésére mindenképpen szüksége van lelkiatyai kapcsolatra.

Ez inkább csak egy szép költői kép. A teológiai valóság az, hogy Isten a semmiből teremtett mindent. Ez a semmiből való teremtés nehezen fér bele az értelmünkbe, mert képtelenek vagyunk elképzelni a semmit. Miként a végtelenség értelmi befogadása is alapvető gátakba ütközik. Az emberi felfogási képesség bármilyen tekervényes és végtelenül összetettnek tűnik, alapvetően mégis véges. Ami földi, ami teremtményi, az véges. Egyedül Isten végtelen. És az emberben is az, ami benne isteni. Tehát ezen filozófiai vagy pszichológiai valóság segít megérteni azt, hogy miért szeretünk ilyen költői képeket kigondolni. Sokkal könnyebben elképzelhető, hogy a világrajövő gyermekek már előtte is voltak. Ki is színezhető szépen, hogy ezek az ártatlan gyermekek micsoda tiszta boldogságban élhettek ott, ahonnan jöttek, s hogy megajándékozzák saját létükkel, apró lényükkel a szüleiket. Milyen boldogító kép ez! Ehhöz képest meglehetősen rideg filozófiai valóság, hogy ezek a gyermekek előtte nem voltak sehol. Nem léteztek. Isten éppenúgy a semmiből hoz létre minden egyes emberi személyt, mint magát a világot.

Az a javaslatom, hogy írásban ne kérjen tanácsot a lelki atyjától. Legalábbis, ha nem eleve ebben állapodtak meg. A lelkiatya nem egy olyan barát, akivel mindent jólesik megbeszélni. Erre ő nem vállalkozhat. Állapodjanak meg találkozási időpontokban, mondjuk havonta találkoznak, s akkor mondja el neki azt, ami addig összegyűlt, ami foglalkoztatja. Akkor az atya rendelkezésre áll, meghallgatja, közvetíti Önnek a Lélek szavát. De ha írásban ostromolja, ha gyakrabban kér tanácsot, akkor félő, hogy nem fogja győzni az atya. Ezt tudom tehát tanácsolni, hogy ne legyenek ilyen elvárásai vele szemben. Akkor nem fog csalódni.

Hát, legalábbis nem javaslom magam sem. Bár nem hiszem, hogy bűnnek kellene tekinteni. Legalábbis önmagában, hogy összefirkálja a testét, talán nem bűn. Az pedig kifejezetten értékesnek tűnhet, hogy éppen bibliai idézetet szeretne a testére festeni. De miért? Mit szeretne ezzel elérni? Egyfajta hitvallás? Akkor nem inkább a szívébe kellene írni azt a kiválasztott mondatot? Akkor jelenne meg igazán a magatartásában. Ha csak mutatja, olvastatja a testén azt a szöveget, annak vajmi kevés tanúságtevő ereje van. Érdekes lehet, megbámulják, talán rá is kérdeznek. De nem sokkal értékesebb az, ha a magatartása miatt kérdeznek rá, hogy Ön miért ilyen. Ha csak a testére festi, esetleg joggal számon is kérhetik, hogy mennyire jelenik meg az életében, ami a testére van írva. Hogy ez régen, szellemidézés, bálványimádás volt, vagy egyesek számára ma is az, ezzel én nem is foglalkoznék annyira. Nyilván, Ön nem ezért tenné. Márpedig a szándék a fontos, ami a szívében van, ami a döntéseit készteti. No, ezért is javaslom, hogy inkább a szívébe írja azt, amit a karjára szeretne.

Jelentős mértékben egyetértek Önnel. Ha megfigyeli, Ön is csupa olyan országot sorolt föl, amely tőlünk keletre fekszik. S ha nem is pontosítottam, én a Nyugat-Európában tapasztalható kereszténységhez képest érzem úgy, hogy nálunk még erősebben élnek a keresztény értékek, még jobban hatnak az emberek gondolkodására. Tőlünk keletre ez még erősebben hat. Bár nem lehet általánosságokat mondani egyik országról sem. Görögországban például az állami televízió közvetíti a föltámadás szertartását, de azért az atyák sokat panaszkodnak ott is a hívek elvilágiasodásáról. Magam sem emlékszem már, milyen összefüggésben mondtam, hogy Magyarország a kereszténység egyik bástyája, de látva a nyugati országok kereszténységét, azt látom, hogy nálunk a fiatalok magatartása és általában a társadalmi gondolkodás még mindig sokkal közelebb áll az egyszerű keresztény értékekhöz, mint náluk. Hogyan látom a kereszténység helyzetét világ szinten? Ha megvizsgáljuk a statisztikai adatokat, kiderül, hogy csak Európában és Észak-Amerikában ilyen vészes a helyzet. Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában egyáltalán nem csökken a papi és szerzetesi hivatások, a keresztelkedések száma. Természetesen a súlyos keresztényüldözések miatt szenvedő országokban más nehézségek sújtják a kereszténységet, tehát a világkép egészen összetett. Mindezeknél azonban sokkal fontosabbnak tartom a magunk személyes hozzáállását. Amikor azt mondom, írom, hogy Magyarország a kereszténység bástyája, akkor kétségtelenül ebbe a vágyamat is belefogalmazom: nagyon szeretném, hogy az legyen, hiszek benne, hogy az lehet. S természetesen tennünk is kell érte. Ezért nem félek ilyen kijelentéseket tenni, mert ezzel is inkább segíteni szeretném a magyar kereszténységet, amely nem egy magától létező jelenség, hanem mi, egyes keresztény személyek és közösségek tesszük azzá, ami. Tegyük bástyává, a kereszténység erős bástyájává hazánkat!

Megfogalmazni nehéz volna. Megpróbálom körülírni, vagy legalábbis néhány gondolatot mondani, amely valamelyest megvilágítja. Ugyanis hatalmas titokról van itt szó, amelyet csak megközelíteni tudunk, megérteni, fölfogni nem. Isten hatalmáról van ugyanis szó. Jézus Krisztusban, akit csupán embernek láttak, maga Isten volt jelen közöttük. Amikor beszélt, Isten szavát hallották. Isten szava teremtő szó. Ugyanez a szó hozta létre a világmindenséget. "Isten szólt: ?Legyen világosság?, és lett világosság." (Ter 1,3) Jézus ugyanezzel a szavával gyógyított, bűnöket engedett el. "Mi könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttatnak a te bűneid, vagy ezt mondani: Kelj fel, és járj?" (Mt 9,5) Úgy bánt az isteni hatalommal bíró szavakkal, ahogy akart. Ezt érezték rajta, amikor hallották beszélni. Megtapasztalható-e a mi életünkben? Igen. De mint ahogy Jézus szava nem mindig ugyanazzal a hatalommal jelent meg, így a mi életünkben sem mindig egyformán érzékelhető. Persze, leginkább azt szoktuk mondani, a mi érzékenységünktől függ. Amikor sokat imádkozunk, érzékenyebbé válik a lelkünk, könnyebben fölfogjuk Isten szavát, erőteljesebben hat ránk. De van arra is példa, hogy Isten szava váratlanul lep meg bennünket, talán nem is voltunk rá fölkészülve, és egyszerre csak megérinti a lelkünk. Persze, annak is kell, hogy legyen előzménye. Ékes példa erre Szent Pál esete, aki egyáltalán nem volt felkészülve az Istennel való találkozásra. Mégis addigi buzgósága - ha ellenkező előjelű volt is - Istennek elegendő volt, hogy erőteljesen megszólítsa, olyan hatalommal, hogy teljesen átalakítsa az életét.

Minden bizonnyal nem arról van szó, hogy az utóbbi időben rosszabbodott volna a helyzet. Mindig rossz volt. Pontosabban szólva mindig volt rossz is. Meg jó is. Az egyházunk szeretete, a Krisztusba vetett hitünk éppen azt eredményezi, hogy nem fedjük el a rosszat, de a rossz látványa sem fedi el a tiszta tekintetünket. Vagyis, hogy a sok rossz élmény és tapasztalat ellenére meglátjuk a jókat is. Mert, hála Istennek, van nagyon sok jó is. Akárcsak erre a fórumra is nagyon sok jó tapasztalatról szóló beszámoló is érkezhetne. Csak valahogy a rosszat, az oda nem valót sokkal hamarabb észrevesszük, jobban szembeötlik. Mit lehet tenni? Imádkoznunk kell azokért a személyekért, akik méltatlanságot követnek el a szeretet ellen, meg azokért, akiket ezzel megsebeznek. Ugyanakkor hálás szívvel meg kell látnunk a Lélek munkáját is az Egyházunkban, egyházi intézményeinkben. Ez tehát a feladat. S ez rajtunk múlik, nem pedig szerencse kérdése, hogy jó vagy rosszat látok-e meg többet.