Kedves Sára! Azt hiszem, ez eleve kudarcra ítélt próbálkozás volna. Isten ideje nem a mi időnk. Az ő gondolatai nem a mi gondolataink. Ő annyira más, hogy még ezt a másságot sem tudjuk elképzelni. Ezért nem az ő idejét illetve időtlenségét kell magunkévá tennünk, hanem a tőle kapott időnket kell az ő kezébe tennünk. Talán ezzel közelíthetjük meg legjobban azt, amit a kérdésében megfogalmaz. Vágyunk az Isten időtlenségére, megértem. Én azonban azt mondom, inkább Istenre kell vágyódnunk, s annak lesz egyszerű következménye, hogy az időnk átalakul. Miközben a mienk marad, egyre inkább az övé lesz. Tehát erre a kérdésére is csak ezt tudom mondani, hogy Istenre kell vágyakoznunk, őfeléje törekednünk. Ha az időt szeretnénk átalakítani, akkor az igazi cél alá lövünk. A távolkeleti lelkiségeknél láthatjuk, hogy ebben az időtlenségre törekvésben szép eredményeket tudnak elérni, én mégis azt mondom, ez nem a mi utunk. Mi ebben talán kevesebbre jutunk, de az igazi célokban mégis előrébb, ha Istenre, Isten közelségére, Istennel való egyesülésre törekszünk.

Nagyon jó gondolat. Továbbítom az illetékeseknek.

Vajon van-e lelkiatya, akivel ezt a helyzetét meg tudja beszélni? Ez most a legfontosabb, ez adhat legnagyobb támaszt. Vagy akár csak találomra menjen el egy templomba és az ottani atyának mondja el ezt a nagy fájdalmát. Szinte késztetődik a gondolat, hogy ez nem is házasság. Ha már ennyire az elején nem veszi komolyan a férje, hogy mit jelent a házasság, akkor vélhetően előtte is ugyanígy volt vele. S ha így van, akkor nem is érvényes a kötelékük, ki tud menekülni ebből a csapdából. De azért ezt felelőtlenség volna állítanom. Ezt alaposan át kell beszélni egy atyával. De könnyen lehet, hogy ez a megoldás. Tudom, ez sem könnyű, de a leírtak alapján csak ezt tudom Önnek tanácsolni. Meg persze, az imádságba való, imádságon keresztül a Mindenhatóba való kapaszkodást. Ha magányosnak érzi is magát, Isten tud megoldást, Tőle kell segítséget kérni.

Valójában a görögkatolikus gyónás gyakorlata nem különbözik a római katolikusokétól. Aki gyónik a rómaiaknál, az "tud gyónni" a görögknél is. A hívőnek semmi mást nem kell mondania és tennie, mint amikor római katolikus papnál gyónik. A pap szövege és imái mások, de ezt ők úgyis tudják. A honlapunkon megtalálható a szentgyónás görögkatolikus szertartásának teljes szövege, de be kell vallanom, ezt így csak nagyon ritkán használjuk, lelkigyakorlat vagy életgyónás, esetleg egyes lelkiatyák esetében végezzük csak így el. https://hd.gorogkatolikus.hu/liturgia-szentgyonas-menete

Kikerestem, és ideírom a teljes cikket. Igaz, nem kifejezetten az orgona mellőzésének okairól szól, de épp azért segíthet, mert mélyebb összefüggésekre világít rá. Királyné Kocsis Magdolna: Miért nem szól orgona görögkatolikus templomainkban? Többször fölmerül a kérdés ? fiatalok és idősek felől egyaránt ?, hogy miért nem egyeztethető össze liturgikus énekeinkkel a hangszeres, jelesül az orgonakíséret. A közelmúltban Vasváron, főként Dobszay László és Bubnó Tamás tanításai nyomán előadás keretében foglaltuk össze ezt a témát. Az előadást itt is közzétesszük, hogy ne csak a Vasváron élők tanulhassanak belőle. Szokatlan, talán furcsa zenei élménye lehet azoknak, akik kívülállóként, érdeklődőként vesznek részt görögkatolikus szentmisén, nálunk használt kifejezéssel: Szent Liturgián. Nem szól orgona, nem hallhatóak a római katolikus, vagy protestáns istentiszteletekről ismert strófikus népénekek, s mintha a dallamok is idegenek lennének a nyugat-és közép-európai hangsorokhoz szokott füleknek. Nem is véletlen, mert éneklési szokásaink egészen a Krisztus előtti, ősi kultúrákhoz nyúlnak vissza, ahol az emelt hangú énekbeszéd a kultusz kifejezője volt, a hétköznapitól elkülönített, csak az istenségnek szóló zenei nyelv. A jó zene - ünnepélyes, elnyújtott, szertartásos ének - minden kultúrában ugyanazt jelentette: kapcsolatot az isteni és az emberi világ között. A zene mindig szakrális volt, minden szórakoztató jelleg később rakódott rá. (A magyar nyelv is megkülönbözteti a világi dalt-t és a szent ének-et). Az ókori jogi nyelv is énekelt, recitált beszéd volt, jelezve annak közösségi érvényét. A középkori falusi kisbíró szertartásszerű kikiáltása jelezte, hogy nem ő, hanem az őt küldő hatóság szól általa. Az ünnepélyes hanglejtés ősi formáit halljuk, amikor gyerekek kórusban verselnek, vagy szorzótáblát skandálnak. Ezekben a kifejezési formákban az ember nem a saját gondolatait közli, nem is a hétköznapi hangján, hanem az őt küldő személyt, hatóságot képviseli, a közügyet szolgálja ünnepélyesen. A bizánci kultúrában közös szent ügy a Liturgia, ami mintegy negyedmilliárd ember lelki összekötését jelenti. Ugyanazokat a szövegeket, himnuszokat, imákat mondjuk, énekeljük Görögországtól Vlagyivosztokon és Kárpátalján át Nyíregyházáig, de minden nép és vidék saját dallamvilágába öltözteti. Ezért olyan sokszínű a bizánci ének. Közös énekes liturgiánk a kora keresztény hagyományban gyökerezik és az ókori bizánci birodalomban alakult ki a 4-10 századokban. A bizánci dallamok mediterrán hangzásúak, könnyedek, díszítettek, hajlékonyak. Az egyszólamú dallamot egy állandóan tartott hang kormányozza (ez az iszon, ami a transzcendencia hangja, mint az ikonok állandó arany ragyogása, az énekesek angyali kísérője. Fölötte folyondárszerűen lebeg a kis hangterjedelmű dallam. A szláv népek a X. században vették föl a bizánci kereszténységet, ezzel együtt az istentiszteleti rendet és a zenét. Mindent saját nyelvi és zenei hagyományukra szabtak, így az évszázadok alatt egy csodálatos, saját kultúra és zeneiség keletkezett. Hangzása - a nyelvi sajátosságok miatt - sűrű, súlyos, tömör. Az énekek állandó, harangzúgásszerű zengése a kérlelhetetlen időt szimbolizálja. Magyarországra a szláv népek közvetítésével jutott el a bizánci énekkultúra. A Szent Liturgia nálunk is énekes szolgálat (még akkor is, ha helyenként nem így végzik). Szlávosan, szláv prozódiával énekelünk magyarul, mert a szláv szövegű dallamokat ültettük magyar nyelvre. A dallamok és a szövegek együtt születtek, mert a dallam nem díszítője a szövegnek, hanem hordozója. Mindennél fontosabb maga a liturgikus szöveg. A melódiák a szövegben igazodnak, nincsenek ütemek, strófák, ritmusok, csak szövegritmus. Ez a fajta éneklés egyenessé, elbeszélővé teszi az éneket. Lendületes, folyékony, időtlenséget érzékeltet, sehány negyedes. A dallamok hangkészletét 4 egymásra épülő tetrachord alkotja, ez azt jelenti, hogy 4 hangonként ismétlődik a skálamenet. Az emberi beszéd hangterjedelme is 4 hangon mozog. Fontos, hogy a Szent Liturgiát énekeljük, a Liturgia maga az énekelt imádság. Nem valamit énekelünk, nem vallásos buzgóságunkat, áhítatunkat, érzéseinket fejezzük ki. Énekünkkel megjelenítjük a tartalmat, mert az ének is ikon. A zene a test hódolataként, a test imájaként jelenik meg, ezért csak emberi hangon szólalhat meg, hangszer nélkül. Rajtunk keresztül valósul meg a szent cselekmény. A pap és a hívek egymást kiegészítő dialógusa zajlik, ez a párbeszéd a kinyilatkoztatott szó és az arra adott válasz. Az istentisztelet nemcsak az áldozati liturgiát jelenti, hanem a reggeli és esti zsolozsmát is, amelyek a párbeszédes elemeken kívül főleg zsoltárokból és ókeresztény századokban született himnuszokból, liturgikus költeményekből állnak. Ezek hosszabb szövegeit más-más dallamok szolgálják ki. Ilyen liturgikus költemények a tropárok, kontákok, sztichirák. Az ezeket hordozó dallamokat a gregorián zene 8 tónusához hasonlóan 8 csoportra, 8 hangra osztjuk. A 8 hangnak is teológiai jelentéstartalma van: a teremtés 7 napja után a 8. az új teremtés: a feltámadás. Ennek a 8 féle dallamcsoportnak gyűjteményes könyve a 8 hangú énektár, az oktoéchosz. Az Irmologion a szertartások állandó részeinek könyve. Az állandó részek mellett az oktoéchosz dallamait változó részekként használjuk az év adott időszakának, ill. ünnepkörének megfelelően. Ennek sajátos, bonyolultnak tűnő rendszere van, amit a szertartási utasítás irányít. A rendszer átláthatatlannak tűnik, de a gyakorló híveknek magától megy. Bár minden szöveghez meghatározott dallam tartozik, énekeskönyvünkben egyetlen kottafej sincs. A dallamokat az emlékezet őrzi, írásban csak a hang számát jelöljük (Pl.: 1. tropár hang; 8. konták hang; vagy sajátos dallamú énekversek, melyeknek mintául szolgáló kezdő szavai vannak megadva: Elcsodálkozott József?; A mennyei rendeknek öröme?). A pap és a hívek közötti énekes párbeszédet énekvezető kántor moderálja. Zeneileg az ő feladata a legösszetettebb. A pap hangfekvéséhez kell igazítania a hívek éneklését és olyan hangi adottságokkal kell rendelkeznie, hogy akár 100 embert is irányítson. Ismernie kell a szertartási utasításokat, ami hétről-hétre változik és ezeket követve a megfelelő helyen a megfelelő magasságra kell váltania a hangokat. A nép számára ún. előversek éneklésével készíti elő a következő dallamot. A Miatyánkot legalább 16 féle dallamon (2x8 féle hangon) el tudjuk énekelni. Nem kell megbeszélnünk, milyen hangon kezdjük az éneket, mert az elővers zárlata érthető felhívás, emlékeztetés a kezdő dallamra. Összesen 178 féle dallamot használunk, ezek közül egy gyakorló hívő 90-100-at biztonságosan használ. Természetesen a legtöbbet a kántornak kell tudnia. Hogy egy szertartás, vagy ünnep esetenként 8-10 hangváltással méltósággal szólaljon meg, az nagyrészt a kántor felkészültségén múlik. A liturgikus éneklés komolysága miatt ma már felsőfokon oktatják a leendő kántorokat a nyíregyházi teológiai főiskolán.

Sajnos még nincsenek kiadva ezek a könyvek, csak részleteiben. A kegytárgyboltokban kapható még néhány könyv a Méneákból, amely az év napjainak szövegeit hozza, de talán már abból sem mind. (Ez is összesen 6 kötet. De kiadásra, illetve újra kiadásra vár még három.) Egyelőre a honlapokon közöljük az aznapi zsolozsma szöveget (illetve annak egy részét).

Nagyon fontos kérdést tett föl. Amely természetesen egyetlen válasszal nem megoldható, de mégis hátha segít az a néhány gondolat, amit én is hozzá tudok tenni az Ön útkereséséhöz. Megértem, hogy pszichológus segítségét kérte, mert valóban nagyon súlyos terheket hordoz a lelkében. De legalább ennyire fontosnak tartom, hogy legyen egy jó lelkivezetője, állandó gyóntatója is. Gyónjon rendszeresen, legalább havonta. Vagyis a terhek miatt újra és újra föllépő rossz lépései ne terheljék fölöslegesen és hosszan a lelkét, azokat minél könnyedebben tudja újra és újra letenni. Az Ön elsődleges feladata most a házasságuk építése, gondozása. Ügyeljen arra, hogy a szüleiről való gondoskodás ne gyöngítse a házasságuk kapcsolatát. Mindenképpen úgy vállaljon feladatot a szülei gondozásában, hogy az a házasságát is erősítse. Ennek egyik eleme, hogy a férjével mindent megoszt, megbeszél, meghallgatja a tanácsait. Vagyis ez az Önt ért nehézség ne falat építsen kettejük között, hanem a közösen hordozott kereszt méginkább összekösse Önöket. A házassága építésének elsődlegessége esetleg magával hozza, hogy kevesebbet tud törődni a szüleivel. Emiatt ne legyen lelkiismeretfurdalása. Ez most az élet rendje. Ha nem jól kezeli, akkor csak látszólag nyújt segítséget a szüleinek (kimossa a ruhákat, kitakarít, gondoskodik élelemről, stb.), de valójában hosszú távon nem támasza lesz a szüleinek, hanem egyre inkább ellensége. Nem fogja bírni ugyanis, és rámehet a velük, sőt a férjével való szeretetkapcsolata is. Ha arra van szükség, távolodjék el tőlük egy időre. Erősödjék meg a saját személyiségében, a férjével való kapcsolatában. Különben felőrlődik, és később senkinek sem fog tudni segíteni. Ez az eltávolodás azt is jelenti, hogy az édesanyjára sem kell hallgatnia. Meghallgatja, hogy ne legyen elutasító, de magában tegye helyére azt, amit mond. Nem úgy kell fogadnia már, mint leány az anyja szavát. Kezelje azt felnőtt módon, lehetőleg a férjével megbeszélve, az még inkább megerősíti majd. Szeretném tehát fölszabadítani a lelkiismeretét, igen, most elsősorban a férje a fontos, és csak utána a szülei. Amit pedig hiányosságnak érez, bántja, hogy nem tudja nekik megadni, azt bízza az Úrra. Az Istenszülőtől kérjen kiegészítő segítséget. Bízza a szülei gondját őrá, imádkozzék tehát értük. De élje a saját életét szabadon!

Alapvetően akkor nem lehet föloldozni a gyónót, amikor nem bánja meg a bűnét. Korábban volt püspöknek vagy pápának fenntartott feloldozási joghatóság, de ezt Ferenc pápa közvetlenül megadta a papoknak is. Valójában ennek a korábbi fenntartásnak is nem teológiai, hanem sokkal inkább pedagógiai oka volt, például az abortusz. De a gyilkosság az nem volt korábban sem fenntartott bűn. Szóval, nem a bűn nagyságától, hanem a bűnbánat valódiságától függ, hogy a gyónó föloldozható-e vagy sem. Persze, itt van még az életállapottól függő feloldozási lehetőség is. Amikor valaki nem rendezhető életállapotban van, korábbi házasátársát elhagyta és új házasságban él, amelyet nem egyházi szentségi kötelékben kötöttek meg, vagy a hosszú ideje tartó elköteleződés vagy éppen a gyermekek fölnevelése miatti felelősség és érzelmi kötelékek miatt egyszerűen nem rendezhető az életállapot. Az ilyen személy egyházjogi szempontból bűnben él, mert nem szentségi házasságban él együtt egy másik emberrel. Hiába megy meggyónni a bűneit, ez a rendezhetetlen állapotot nem tudja rendezni, a bűnbánat nem tud teljes lenni. Hiszen a gyónás után továbbra is megmarad a bűnös életállapotban. Ebben az esetben sem lehet feloldozni a gyónót. Ugyanakkor Ferenc pápa még az elődeinél is erőteljesebben hangsúlyozza, s ma már ez az egyházunk iránya, hogy az ilyen személyek se érezzék kitaszítottnak magukat. Hiszen jó eséllyel ők is értékes életet élnek, törekszenek az Istenfélő életre. Nekik az Isten más módon, más úton juttat megfelelő kegyelmet, isteni erőt. De az megmarad, hogy ők nem gyónhatnak, nem áldozhatnak.

Kétségtelenül nem túl szerencsés jelenség. A mai világ egyik bolondériája. Az emberi hiúság felfokozója. A kapcsolatok ellaposítója. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy aki ilyet tesz, azt nem szabad ezért megróni, megítélni, megbántani. Amikor beszélgetnek erről az emberek, akkor, persze, jó ezt fölhozni, hogy nem egészséges jelenség ez. De egymást ostorozni még rosszabb, mint követni a divatot.

Ez még önmagában nem zárja ki Önt a szentáldozásból. Tudom, hogy régen azt tanították, hogy halálos bűnt követ el, aki vasárnap nem vesz részt a szentmisén. Valóban súlyos bűnt ezt elhanyagolni, de számtalan olyan tényező is befolyásolhatja ezt a tényt, ezért nem mondható ki, hogy önmagában ez a cselekedet halálos bűn volna. Azt pedig végképp át kell alakítani, hogy valaki ilyen okok miatt maradjon ki az Eucharisztiából. Persze, jól teszi, ha a legközelebbi szentgyónásában ezt megemlíti, de érdemes ott is elmondani a körülményeket. Ez önmagában még nem mentegetőzés, hanem a pap tájékoztatása a tett körülményeiről. De sokkal-sokkal fontosabb ennél, hogy a következő alkalommal, és minden alkalommal részesüljön a Szent Titkokban, az Eucharisztiában. Az viszont megint nem rossz gondolat, hogy ha vasárnap nem tudott eljönni a szentmisére, akkor utána valamelyik hétköznap eljön, és meg is áldozik. Így még jobban helyére kerül az esetleges eltávolodás.

Kedves László! Láthatóan sok területen igen tájékozott, még a keleti egyház dolgaiban is. Talán tudja azt is, hogy az ünnep eredeti dátuma volt a december 9. mégpedig egy templom fölszentelésének emléknapja, amelyet Szent Anna tiszteletére építettek. Ebből alakult ki Szent Anna ünneplése, és ma már mind teológiailag, mind a naptár rendjének megfelelően jól illeszkedik bele a liturgikus rendbe. Ezt Keleten már a VII. században ünnepelték, a római katolikus egyházban a IX. századtól terjedt el. A napokat, a 9 hónapot nyilván nem könnyű pontosan számolni. Van, aki arra is utal, hogy az Istenszülő fogantatása és születése között ott van a rövidebb februári hónap, míg az örömhírvétel és a karácsony között nincs, s ez (is) indokolhatja, hogy itt egy nap eltolódás van. Persze, ez a megfontolás meg nincs összhangban az előző állítással, miszerint az ünnep eredete valójában egy templomszentelésre vezethető vissza, s később rendeződtek ilyen szépen a naptári elemek. Mint utalt is rá, a Szeplőtelen fogantatás ünnepe az I. vatikáni zsinaton vált hittétellé, ugyanakkor fontos tudni, hogy ez az egész egyetemes egyházban, így nyilván a keleti egyházban is már a kezdeti századoktól elterjedt tanítás volt (Origenész, Szír Szent Efrém, Szent Ágoston, Damaszkuszi Szent János). Minden bizonnyal a katolikus egyházban a dogma kihirdetésének napja (december 8.) erősített rá arra, hogy inkább ezen a napon ünnepeljék ezt a titkot. Mindezek ismeretében én magam túlzásnak érzem a keleti katolikus egyháztól elvárni, hogy a saját hagyományától eltérve a római katolikus előírást kövesse, annál is inkább, mivel a római katolikus egyházban, mint Ön is említi, meglehetősen gyakori az ünnepek áthelyezése. Így előfordulhat, hogy a római katolikusokkal való egység miatt a görögkatolikusok december 8-án ünnepelnek, míg ők ezt az ünnepet átteszik egy alkalmasabb napra. A görögkatolikusoknál Dudás Miklós püspök 1954-ben rendelte el az ünnep 8-ára helyezését, majd egy jó félévszázaddal később Kocsis Fülöp püspök rendelte el annak visszahelyezését 9-ére.

Kedves Zsóka! Ilyen kérdésre csak a közvetlen lelkiatya tud válaszolni. Ugyanis ennek több oka is lehet. Nem ígérem, hogy el tudom sorolni mindet, de mondok néhányat. Az egyik, hogy ilyenkor az Úr vár. Vár és várat. Nem mindig kötelessége szólni. Ez türelemre int minket, alázatra, elfogadásra. Ez akár évekig is tarthat. Tudunk sorsokról, akiknek ez éveken át súlyos kereszt volt. De másik oka lehet a saját érzéketlenségem. Ennek több változata lehet. Egyik, ha ragaszkodom valamihöz, és a Jézus-ima csak ürügy, de nem igazán figyelek, csak azt vagyok képes és hajlandó meghallani, amit én akarok. Ha nem az szólal meg, süket maradok. Másik változat, ha a süketségem oka a belső zaj. Lehet, hogy fizikailag megteremtettem a csöndet, de vannak célok, fontosnak tartott dolgok, melyeket nem tudok elengedni. Még az sem biztos, hogy az értelmem azon jár, de legalábbis lefogják az értelmi antennáimat. Másik változat, ha nem vagyok kibékülve saját magammal. Nem magam vagyok, hanem egy képzelt lénnyel, akinek gondolom magam, vagy akinek - szerintem - gondolnak mások. Így, ha magam vagyok is a nagy csöndben, nem otthon vagyok, hanem egy elképzelt térben, ami valójában kívül van rajtam. Hirtelen ezek jutottak eszembe, de lehetnek még más okok is. Ezért mondtam, hogy mélyebb elbeszélgetés segíthet hozzá, hogy fölismerjem az igazi okot.

Szerintem ennek semmi komoly akadálya nincsen, csupán valahogy ez nem alakult ki a görögkatolikus egyházmegyéknél. De nagyon köszönöm, hogy fölhívta rá a figyelmemet. Továbbítani fogom az illetékeseknek hogy érdemes erre odafigyelni.

Szent Pál maga is igen sok embert megkeresztelt. A korintusiaknak írt levelében (1Kor 1,17) csupán azt akarja hangsúlyozni, hogy a hívek ne függjenek tőle. Ugyanis vita alakult ki a keresztények között, hogy ki kinek a követője. Nem csak Szent Pál volt ugyanis közöttük térítő igehirdető, hanem más is, például egy nagy hatású szónok, Apolló. Szent Pál soraiból arra következtethetünk, hogy a versengés során volt, aki Apolló, volt, aki Pál és volt, aki Péter tanítványának tartotta magát, vagy esetleg kifejezetten Krisztus tanítványának. Az ilyen vita értelmetlenségéről beszél ebben a levélben Szent Pál, s ennek érvelése közben utal arra, hogy ő abban a közösségben nem sokat keresztelt, hogy ezzel se érezze magát senki túlzottan őhozzá kötődőnek. Az említett mondattal még azt is hangsúlyozza, hogy nem önmagában a megkeresztelkedés a cél, hanem az evangélium elfogadása, aszerint való élet.

Kedves Réka! Az Egyház ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ugyanakkor az Egyház állandóan változik, mindig kész a megújulásra. Minthogy a világnak, az emberi életnek, a kultúrának a része, nem lehetséges, hogy ne hasson rá. Még a legelvonultabb szerzetesi életre is jelentős mértékben hat a külvilág. Onnan érkeznek az emberek, a zarándokok is, de maguk a szerzetesek is. A környező kultúra hat az étkezésre, ruházkodásra, életvitelre. Nem lehet kimenekülni a világból. S nem is kell. Az egyéni élettől függ, hogy az adott kultúra, társadalmi berendezkedés mennyire hat a személyes imaéletére, Isten-kapcsolatára. Van, akit segít, mert az egyházi intézmény jó hatással van rá, az anyagi lehetőségeket jóra használja, s van, akit gátol, vagy lelkiéletében nehezíti, mert könnyen hajlik a világ kínálta kísértésekre, akár a pénz, akár a hatalom területén. Nem biztos, hogy az üldözések közepette a keresztények fukarok és savanyúak lesznek. Sok helyen ennek ellenkezőjét látjuk. De az sem biztos, hogy a társadalmi támogatottság rosszat tesz az Egyháznak. Milyen sokat segített a lelkiéletben, amikor az volt a divat, hogy a keresztények különböző aszketikus gyakorlatokkal tegyék tartalmassá az életüket. Az egyéni hozzáállástól függ tehát. Észre kell venni a kísértéseket, de észre kell venni a lehetőségeket is. Az egyéni lelkiéletben kell törekedni minél mélyebb, személyes Isten-kapcsolatra, hogy helyesen tudjunk bánni a világ dolgaival.