Legfontosabb a kölcsönös bizalom. Ezen túl egészen különféle változatok lehetségesek. Van lelki gyermek, aki igényli az erős vezetést, s van, aki nem, van, akinek kifejezetten rosszat tesz. A jó lelkivezetőnek alkalmazkodnia kell a vezetettekhöz. Ott kevésbé érvényesülhet az egyéni sajátosság. Ugyanis van olyan lelkivezető, aki erősen tekintélyelvű, van, aki kevésbé. Ugyanakkor az ő oldaláról ez nem lehet meghatározó. Neki föl kell ismernie, hogy az adott lelkigyermeknek mire van szüksége, és ahhoz kell formálnia a tanácsait, nem pedig a saját vérmérséklete szerint. A bizalom mellett fontos mindkét oldalról a figyelem. A vezetőnek nagyon oda kell figyelnie minden részletre, azok alapján az egészet jól meg kell értenie. De a vezetettnek is nagy figyelemre van szüksége, hogy a kapott tanácsok lényegét meghallja, ne értse félre azt, amit a vezető mond. A bizalom itt is segít, segíti a tisztánlátást. A vezetett részéről fontos az engedelmes lelkület. Ez nem parancsteljesítéshez hasonló engedelmesség, hiszen a saját felelőssége mindig megmarad a döntéseiben, azt nem veszi át, nem veheti át a lelkivezető. De kell, hogy legyen benne készség a hallott tanácsok befogadására, még akkor is, ha abban a pillanatban nem érti. De ha lázadozással, ellenkezéssel fogadja, akkor nem is tudja befogadni annak igazi, Istentől jövő üzenetét. Természetesen mindkettőjük oldaláról fontos az imádságos élet. Ez a lelkivezetőre ró nagyobb felelősséget, hiszen neki a lelkigyermekeiért "hivatalból" is imádkoznia kell. De ha a vezetettben nem él ez a törekvés, akkor csak lélektani beszélgetéseken vesz részt, s nem hallja meg Isten szavát, ami személyesen neki szól(na). Hosszasan lehetne erről írni, hiszen könyvek születtek már ebben a kérdéskörben. De talán ezek az elemek a legfontosabbak.

Kedves István!Azt tanácsolom, hogy parancsoljon a lábának, menjen el templomba. Ott semmi rossz nem fog Önnel történni. Ha úgy érzi, távolodik az imádságtól, ez fontos fölismerés. (Sokan úgy távolodnak, hogy nem is veszik észre!) Ha fölismerte, küzdjön ellene. Seholsem mondta Jézus, hogy az ő követése könnyű lesz, küzdelemmentes. Azt ugyan mondta, hogy az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű, de ez már az Isten közelségében megélt tapasztalat. Mely azoknak adatik meg, akik már megküzdötték az Istenhöz tartozásukat.

Ha meg kérdeznének, azzal magyaráznám, hogy ma már széles körben elterjedt, hogy a világháló kínálta számtalan megjelenési lehetőségén az emberek teljesen kitárulkozzanak, hírt adjanak pillanatnyi lelkiállapotukról, éppen átélt élményükről. Most e ponton nem minősítem ezt a jelenséget, csak egész egyszerűen ezzel magyaráznám azt, hogy ha valaki gyászt él meg, akkor erről is nyomban egyfajta üzenetet készít, tudatja a világgal, hogy most éppen szomorú. Semmivel sem tartom rosszabbnak vagy jobbnak, mint ha valaki a kedvesével készít egy szelfit és azt teszi föl a világhálóra, vagy éppen egy gusztusos tálat tesznek elé, s annak fényképét közli a barátaival. Szerintem ezek közé sorolható a gyász ilyen módon való hírüladása is.

Ha egy homoszexuálitásra hajlamos fiatalember jelentkezik a szemináriumba, akkor mindenképpen azt a tanácsot fogja kapni, hogy inkább más felsőoktatási intézménybe jelentkezzen. Hiszen ha fölveszik a szemináriumba, akkor éveken keresztül állandó kísértésben kell élnie, s ilyen helyzetben aligha fogja tudni megélni, vagy csak óriási küzdelmek árán a megtartóztató, tiszta életet. Ami, ugye, része a papságnak és a papságra készülésnek. Banális hasonlat, de olyan lenne, mintha egy leánykollégiumba vennének föl egy egészséges fiatalembert, akinek 5-6 éven keresztül tisztán kellene megélnie a mindennapjait a lányok közvetlen közelében. Mondhatni, ez lehetetlen vállalkozás. Ezért nem is ajánlja az egyház. Ismereteim szerint erre nem is kérdeznek rá a fölvételinél, hiszen tudhatja a jelentkező, hogy ezzel a hajlammal nem veszik föl. Főként az itt említett ok miatt. Ugyanakkor kijelenthető, hogy attól még lehet valaki pap, ha a saját neméhöz vagy akár mindkét nemhöz vonzódik. Amikor a papságát éli, akkor így is, úgy is megtartóztató életet kell élnie, függetlenül attól, hogy van-e benne beteges hajlam vagy nincsen. Mit történik akkor, ha eltitkolja a nemi beállítódását? Aki fölszentelés előtt titkolózik, rejteget valamit, az borzasztó rossz lelkiállapotban van. Isten mentsen, hogy hasonló dolog bárkivel előforduljon! A papságot csakis teljes nyíltsággal, őszinteséggel lehet vállalni. Eleve kudarcra van ítélve az a hivatás, amely hazugságra épül vagy amelybe már indulásakor tudatos hazugság vegyül. Azt hiszem, ez még önmagában nem teszi érvénytelenné a szentséget, mint például házasságkötéskor a színlelés. De ha érvényesen szentelődik is föl, soha sem lesz boldog pap, egész papi hivatása csak értelmetlen, sziszifuszi küzdelem lesz. Ezért írtam, Isten óvjon bárkit is ettől!

Kedves aggódó anyuka és feleség! Teljesen érthető a kérdése, a gondja. Nagyon jól érzékeli, hogy nem tesz jót a házasságnak, ha nincs jelen benne a testi kapcsolat. Még Szent Pál is azt mondja, hogy csak egy időre tartózkodjanak tőle, akkor is csak közös megegyezéssel, még a legnemesebb cél, az imádság érdekében is, utána térjenek vissza egymáshoz. Ez a házasság Isten alkotta rendje. Ez a szeretetkapcsolat egyik fontos építő eleme. Igen, kereshetnek olyan megoldást, amely kockázatmentesen lehetővé teszi a testi együttlétüket. Tanácsolom is Önöknek. Ha részletesebben szeretne még erről beszélni, akkor inkább a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írjon.

Kedves Rózsa! Krisztus tanítása nem fizikai jelenségre, hanem lelki irányultságra vonatkozik. Szent Pál is fölhívja a figyelmet, hogy ha fizikailag tökéletesen meg is valósítom az evangéliumot: "Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem" (1Kor 13,3) - nem biztos, hogy teljesítettem a krisztusi parancsot. A lélek állapotáról van szó, a lélek irányultságáról. Nem az a cél, hogy ne legyen semmim, hanem, hogy ne ragaszkodjam semmihöz. Hogy mindent el kell hagyni, ez a szabadságot akarja megadni. Nem az a szabad, aki nem rendelkezik semmivel, hanem az, akinek bármilye is van, az nem rontja meg, nem teszi rabbá. Egy kisemmizett hajléktalan még nem biztos, hogy szent. Tény, hogy könnyebb neki szentté válni, mert Jézus arra is figyelmeztetett, hogy "a gazdagnak nehéz bejutnia a mennyek országába" (Mt 19,23), s furcsa, hogy mi mégis földi gazdagságra törekszünk. No, ettől kell(ene) megszabadulnunk, ez az evangéliumi út. Tehát erre a lelki szabadságra kell törekedni. S akkor bármi lehet az életemben, megint Szent Pál szavaival: "Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is... mindenhez hozzászoktam: jóllakáshoz és éhezéshez, bővelkedéshez és nélkülözéshez (Fil 4,12), minden Istenhöz fog közelebb vinni. Ha én uralkodom a dolgokon és nem a dolgok uralkodnak rajtam, akkor megtapasztalom a Krisztusi szabadságot - feltéve, ha valóban és őszintén őérte mondtam le ezekről.

Kérem, hogy a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre írja meg a kérdését. Elnézést a bonyodalomért.

Kedves Nagymama! A helyzet két okból súlyos, de nem egyformán. Minden bizonnyal Ön is tudja, hogy melyik szempont az, amely sokkal súlyosabb. Nem vitás, hogy egyetlen lépést, mozdulatot, kattintást sem szabad tenni abban az irányban, hogy egy házasságban élő férfivel szerelmi kapcsolatot tartson fenn. Ezt teljesen és végérvényesen ki kell zárnia az életéből. Ez elhatározás kérdése. Azért jön vissza újra meg újra, mert valójában nem határozta még el magát. Erre utal levelének utolsó előtti mondata, hogy mintegy úgy érzi, Önnek is kell valamilyen vígasztalás, megerősítés. Ez a vágy teljesen természetes, ebben nincsen semmi bűnös. Csakhogy mi következik ebből, ez már az Ön kezében van. Azért is közlöm nagy határozottsággal, hogy egyetlen nagy döntéssel, határozott lépéssel véget kell vetnie annak a rejtett kapcsolatnak, mert valójában ez sem teszi Önt boldoggá. Ez csak a sátán hazugsága. Ideig-óráig nyújthat édes örömöt, de hazugság az egész, nagyon súlyos árat kell érte fizetni. Titkolózni kell, netán bújkálni, s amikor kiderül, iszonyatos megszégyenülés következik. Ettől mindenképp szeretném óvni Önt. Ez tehát teljesen világos, hogy itt mit kell lépni. A másik oldal, hogy Ön, mint férjes asszony, de egyedül él, mit kezd a magányával. Kétségtelen, hogy itt is a sátán mesterkedik, hogy erre a vágyára ne helyes, előrevivő, építő megoldást találjon, hanem valamilyen közvetlenebbül kínálkozó, de valójában hamis utat. Ezt a részét kell nagyon megimádkozva, lehetőleg lelkiatyával megbeszélve átgondolnia, hogy ezzel mit kezdjen. Véleményem szerint a sok évtizedes házasság után két év még nem olyan nagy idő, hogy végleges szakításként kellene elkönyvelnie. Persze, ezt Ön tudja, de annyi minden változik. Szerintem ne adja föl azt a teljesen kézenfekvő, nyilvánvalóan Istennek tetsző megoldást, hogy visszaimádkozza a férjét. Kezdjen el nagyon erősen, buzgón imádkozni ezért. Nem kell, hogy a férjét zaklassa, vagy próbálkozzék nála. Ha kitartóan és hittel imádkozik, akkor egyszercsak magától megjelenik és becsönget. Én is imádkozom ezért, Önökért. (Az a kérésem, hogy ha bekövetkezik a nagy fordulat, tehát visszajön Önhöz a férje, akkor írja meg nekem. Könnyen lehet, hogy akik olvassák e sorokat, azok között mások is vannak, akik szintén imádkoznak Önökért. S ha megtörténik a csoda, hadd legyen ez sokunk öröme.)

Az Egyház kezdettől kiépülő és mai is élő hagyománya magyarázza és mutatja meg. Az ősegyházban még sokáig nem volt meg a szentgyónás gyakorlata. A szentségek, a liturgia, az egyház szerveződése fokozatosan alakultak ki. Ennek szépen nyomon követhető folyamata van, amelynek eredményeképpen formálódott ki a mai egyházi gyakorlatunk. Persze, ezt a mostanit sem kell megcsontosodott, végleg beálló formának tekinteni, hiszen az Egyház, minthogy él, állandó változásban van. Például szentgyónás rendes helye sokáig a ráccsal ellátott gyóntatószék volt. Sok helyen még ma is. Az elmúlt évtizedekben fölváltotta a gyóntató szoba, ahol közvetlenebbül lehet beszélgetni. Ugyanakkor a ma egyre durvábban jelentkező gyanakvások miatt kezdik ezt a megoldást újra elhagyni. Ez csak egy apró példa a változásokra. A bűnök feloldozása kezdettől fogva a közösség vezetőjének volt fenntartva. Évszázadokig nem volt személyes gyónás, hanem a súlyos bűnt elkövetőt kizárták a közösségből, így az Eucharisztikus közösségből is, és amikor az illető bűnbánatot tartott - sokáig ez a bűnbánat kifejezése nyilvános volt, az egész közösség előtt történt - és letelt a vezeklési idő, akkor a közösség vezetője (püspök vagy pap) kijelentette, hogy az illető újra a közösség élő tagja és részesülhet az Eucharisztiában. Ez tehát mindig így volt az egyházban, ezért nem kérdőjelezzük meg, hogy ez a feloldozási hatalom nem helyesen alakult volna ki és élt 2000 éven át.

Egyrészt semmiképp sem szabad az imádságot úgy tekinteni, mint lineáris folyamatot. Ha eleget imádkoztunk egy bizonyos célért, akkor hopp, meg is érkezik az eredmény. Az imádsággal Istenhöz kötjük magunkat és azokat a személyeket, akikért imádkozunk. Ez az elsődleges célja minden imának. Még ha nem is így fogalmazzuk meg a szándékunkat. Én is mondok egy példát. Ha a nagymama nagyon imádkozik az unokáért, hogy sikerüljön neki egy sport teljesítmény. Ugyanakkor az unoka nemigen hajtja magát az edzéseken, még talán arra is gondol, hogy a nagyi imádkozik, majd úgyis sikerülni fog. Nos, ha a sportoló unoka Istennel való kapcsolatának jót tesz az, hogy sikerülhet az teljesítmény, akkor megkaphatja a jó eredményt, akár csoda is történhet. De ha nem tesz jót, akkor természetesen nem teljesíti Isten a nagyi még oly buzgó könyörgését. De ezzel nem marad meghallgatatlan az ima, hanem másként számítódik be, másként juttat áldást az Úr az unokának. Nem lesz sikeres a teljesítmény, de esetleg elgondolkodik, hogy mit is tett rosszul. Tehát másként jelentkezik az áldás. Visszatérve az Ön ismerőseire. Az biztos, hogy nagy kincs, ha van a háttérben egy imádkozó nagyi. Akár tudatos az érintett személy részéről, akár nem. De csak akkor teljesül a kérés, ha Istenhöz közelebb viszi. Hogyha nem, akkor Isten csak azért nem fogja teljesíteni a kérést, mert sok volt érte az ima, noha tudja, hogy a dolog az illető kárára van, például elbízza magát. Mi, rövidlátó emberek tehát nem tudjuk eldönteni, hogy kinek mi a jó, mit válik igazán a javára. Imádkoznunk kell egymásért, és itt is, mint az egyéni kérés esetében hozzá kell tenni: ... de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te."

Az Apostolos könyvünk kiadása (mely az Apostolok Cselekedeteit, Szent Pál leveleit és a többi levelet tartalmazza) már egészen közelinek mondható. Most van az a szakasz, hogy az elkészült példányokat kis számban hozzuk forgalomba, hogy az élő gyakorlatban az kipróbáljuk. Majd egy év próba után fölterjesztik Rómába. Ott általában hamar meg szokták adni a jóváhagyást, legalábbis az eddigiekben így történt, Tehát lehet, hogy jövőre már a Róma által - még ha csak ideiglenesen is: ad experimentum - már jóvá lesz hagyva az Apostolos könyv. A legközelebbi virrasztás tudomásom szerint augusztus 14-én, szombaton lesz. De nem kizárt, hogy az Illés napi búcsú előestéjén is lesz virrasztási szertartás. Egyénileg bármilyen imát el lehet mondani. Közösségben is, csak akkor arra kell figyelni, hogy a papnak fentartott részt laikusok nem mondhatják. Ez egy-két mondat csupán, az imakönyveink mindig jelzik. De hangsúlyozom, ez csak a közösen, nyilvánosan végzett szertartások esetében van így. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bármilyen imát elmondhat bárki. Csak őszinte és teológiailag hiteles legyen.

Azt el kell ismerni, hogy ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni. Talán nincs is jó válasz. Legalábbis képletszerűen, minden helyzetre alkalmazható, teljes körű válasz biztosan nincsen. Az adott helyzettől függ sok minden. Ha egy azonos nemű pár csatlakozni kíván egy keresztény közösséghöz, akkor úgy kell rájuk tekinteni, mint egy házasságtörő párra. Vélhetően bűnben élnek - egy homoszexuális párnál föltételezehető, hogy van közöttük valamiféle szexuális viszony, amely a Biblia és a keresztény tanítás szerint egyértelműen bűn -, de hát ki az, aki nem él bűnben? Az Ősegyházban megvolt az a magas erkölcsi mérce, hogy ha valaki nyilvános bűnt követett el, akkor azzal gyógyították, hogy kizárták a közösségből, amíg föl nem hagy a bűnével és le nem vezekli azt. Ma már ez azért nem tartható, mert, ha valakit ilyen ok miatt kizárnak a közösségből, akkor egész egyszerűen keres magának valami mást, hiszen a világ ezer lehetőséget kínál, s ezzel nem gyógyítanánk, hanem még jobban eltávolítanánk Istentől. De az is ősi igazság, hogy vajon kinek van joga megítélni és kizárni őket? Ki dobhatja rájuk a követ? Tehát be kell őket fogadni. (Azért is fontos a körülmény, mert ha csöndes párról van szó, akkor nem okoz súlyos zavart a jelenlétük. Ha azonban harsogó és kihívó módon élik meg ezt a másságukat, akkor bizony azzal súlyos feszültségeket kelthetnek, és a pap rákényszerül, hogy kizárja őket, nem azért, mert homoszexuálisak, hanem, mert a hivalkodó magatartásukkal megzavarnak másokat.) Az is szerepet játszik ebben, hogy az emberek legtöbbjében van egyfajta természetes viszolygás az ilyen jelenséggel szemben. Ezt nem könnyű legyőzni a szeretet nevében. Nem bántónak szánom a hasonlatot, de olyan, mint amikor egy mosdatlan hajléktalan szeretne a közösségbe tartozni. Mindenki természetes módon viszolyog tőle, és hősies szeretetre van szükség ahhoz, hogy hiányosságai, mássága ellenére a közösség tagjai szeretettel forduljanak hozzá. Ennek ellenére törekedni kell rá, be kell fogadni. A gyermekvédelmi hálózat minden lehetséges erőfeszítést megtesz, hogy az árván, vagy családtól távol élő gyermekek megkapják az egészséges fölnevelésükhöz szükséges körülményeket. Ez így mindenképpen jobb és több, mintha egy azonos nemű pár fogadná be őket. Eleve és alapvetően torzul a nemekről, nemi szerepekről való fölfogása az ilyen párok mellett élő gyermeknek, amellyel az egész életétüket tönkre tehetik. Tehát a gyermekvédelmi rendszerben megvan a lehetőség és törekvés, hogy amennyire csak lehet, egészséges körülmények vegyék körül a gyermeket, míg az azonos neműek esetében erre törekvés sincsen, hiszen ők maguk is úgy tartják helyesnek és elfogadhatónak, hogy két azonos nemű pár neveli őket. Bele van építve az ilyen gyermek lelki világába a torzulás.

Ezt nevezem előrelátásnak! Minden elismerésem, hogy már most gondol erre és igyekszik rá előkészülni. A keleti egyház nem 6 hetes előkészületet tart karácsony előtt, hanem pontosabban számolva 40 napot. Ez az időszak tehát november 15-én kezdődik. Az adventi koszorú viszont nem a keleti egyház sajátossága, ezt a szokást egyszerűen átvettük római katolikus testvéreinktől. (Bár maga az adventi koszorú állítása protestáns eredetű, sőt, amikor a XIX. században elindult, akkor a 40 napnak megfelelően negyven szál gyertyát állítottak rá egy kocsikerékre. Tehát akkor még az egész egyházban negyven napos volt ez az előkészület!). Ez a negyven nap hozzávetőlegesen hat hetet ölel föl, de még csak nem is mindig pontosan hat vasárnap esik rá. Úgyhogy a gyertyaállítás inkább csak a szokás követése, már amennyire lehetséges. Így a gyertyák színének nálunk egyáltalán nincs jelentősége. Nagyobb hangsúlyt kap azonban a böjt, mint azt Ön is említette. Érdekesség azonban, hogy míg a húsvét előtti szent negyven nap egy nagyon erős kezdéssel indul, mindjárt az első nap szigorú böjt van előírva, és az első hét is szigorúbb, mint az utána következők, addig a karácsonyi böjti idő ennél szelídebb, és fokozatosan vezet föl az ünnepre. Ebben egyébként az időszakra eső ünnepeknek is szerepük van. Hiszen a november közepén való kezdés után nem sokkal következik az Istenszülő templomba vezetésének ünnepe (november 21), majd Szent Szent Katalin ünnepe (nov. 25), Szent András (nov. 30.), Szent Száva atya (dec. 5.), Szent Miklós (dec. 6.), Szent Anna foganása (dec. 9), és végül Szent Szpiridón (dec. 12.). Ezek az ünnepek is színesítik az időszakot, enyhítik a böjtöt, hatással vannak az imádságainkra. Tehát nem csak a böjttel, hanem ezekkel a sajátos imádságokkal is készülünk a születés ünnepre. Aztán december 25-éhöz közeledvén már a napok imádságai is tartalmaznak előkészületi szövegeket. Ezek közé sorolható, hogy ekkor ünnepelünk több kis prófétát, akik előkészítették a Messiás eljövetelét (dec. 1-2-3. Náhum, Habakuk, Szofoniás), majd karácsony előtt két héttel az ősatyák vasárnapja, utána pedig az ószövetségi igazak vasárnapja következik. Ezek a szövegek is mind segítenek előkészülni a nagy ünnepre, Krisztus Urunk születésére. Ezt szövi át a böjt, amelynek foka, tartalma egyéni elhatározás kérdése. Az előírás nálunk csupán annyi, hogy nem csak pénteken, hanem szerdán is tartózkodunk a húseledelek fogyasztásától. De azért ennél többet is meg lehet fogadni. Többféle módja van tehát ennek az előkészületnek. Valószínű, hogy római katolikusként mindezeket nemigen lesz alkalma követni, de bármilyen mértékben bekapcsolódik ebbe a folyamatba, az segíteni fog a helyes fölkészülésben. Legyen rajta Istenünk áldása!

Bevezetésnek Anselm Grün könyveit. Haladóknak André Louf-ot nyugatról. De kiválóak Jeges Mirjám karmelita nővér írásai is. Keletről a kemény fedeles ortodox lelkiségi sorozatot: Sziluán, Porfiriosz, Paisziosz, és a többi áthoszi atyát. VAn egy egyszerű kis könyvecske: Thomas Spidlik: A Szentlélek útján. Meg persze, sok más értékes könyv van még. Javaslom, hogy keresse föl valamelyik kegytárgyboltunkat. Az ott dolgozók szívesen segítenek személyre szóló jó könyv kiválasztásában.

Vannak jó írások a Szent Liturgia magyarázatáról. Ami a legkönnyebben elérhető az Atanáz püspök atya fordításában megjelent: Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata. Az Ön által említett szavak valóban egészen rejtélyesek. A Szent Liturgia fölajánlása egyrészt a mi tettünk, a mi fölajánlásunk. De "mid van, amit nem kaptál?" (1Kor 4,7). Mindent Istentől kaptunk, tehát, amit mi fölajánlunk, az is az övé. De mégis fontos megtennünk ezt a fölajánlást, mintegy visszaadjuk az Úrnak azt, ami az övé. És ez a fölajánlás értünk és minden emberért történik. Minden Szent Liturgia végtelen értékű. Akárhány emberért ajánljuk föl, attól semmit nem veszít az értékéből. (Nevetségesen szomorú, amikor emberek vitáznak azon, hogy kié az adott mise, kinek a szeretteiért imádkoznak azon.)