Forduljon bizalommal az egyházunk helyi irodájához, ahol szükség esetén lelkiatya vagy más szakember fog rendelkezésére állni. Javaslom, hogy egyeztessen időpontot személyes találkozásra a misszosiroda@gmail.com címen.

Ez egyáltalán nem könnyű kérdés. Egyrészről valljuk, hogy a papfeleség is hivatás kell, hogy legyen. Másrészről mégiscsak akkor alakulhat ki igazán, amikor már kibontakozóban van a szerelem, amely majd a házasságban teljesedik be, s abban folytatódik. Nem lehetséges, hogy valaki csak egy reverendához menjen feleségül, bárki is van benne. Úgyhogy akiben fölmerül a vágy a papnéi szolgálatra, az előbb gondolkodjék el a szerzetességen. Ugyanis az is hasonló hivatás: női egyházi szolgálat. Lemondással jár ez is, az is. Ugyanakkor nyugodtan imádkozzék a jövendőbeli házastársáért, bárki is lesz az. Egyébként az a tapasztalat, hogy sokszor nem azok lesznek papnék, akik arról álmodoznak, hanem, akik egyáltalán nem számítanak rá. Sok rejtélyes titok van ebben, mint minden hivatásban. Tanácsom, tehát az imádság és a bizalom. Ha ez az indíttatás valóban az Úrtól származik, akkor azt be is teljesíti, megtalálja a módját, hogyan. Ha azonban csupán emberi vágy, akkor jobb, ha minél hamarabb megszabadul tőle, mert nem lesz boldog benne, sem a társát nem fogja tudni boldoggá tenni, ha mégis egy kispap veszi feleségül. Gyakorlati lépéseket tehát nem kell tenni ennek érdekében, csakis lelki készület vezet célra.

Kedves Kata! Természetesen jól tudja, legalábbis, ha Fülöp érsek atyára gondol, ő görögkatolikus, nem pedig ortodox. Azonban ennek vajmi köze van a valláshoz. Én ismerek nem egy ortodox embert, papot is, püspököt is, világi hívőt is, aki többször borotválkozik, mint ő, és katolikust is, aki pedig még ritkábban. Ez kérdés tehát nem vallásfüggő.

Kedves Klára! Maga a gondolatfölvetés is már egy fontos fölismerés. Igen, ezt föl kell ismernünk, tennünk kell azért, hogy ne a szerepek diktálják a tetteinket. Kivált ne a mások által ránk erőltetett szerepjátékok. Kétségtelen, nagyon sok ilyen van. Akaratlanul is belecsúszunk. Külön erőfeszítéssel kell törekednünk az őszinteségre. Elsősorban önmagunkkal szemben. Az a legrosszabb, ha az ember önmagát csapja be, ha észre sem veszi, hogy szerepeket játszik, ha lassan már nincs is saját véleménye. Ezen Ön már túl van, tenni akar azért, hogy ez ne így legyen az életében. Mit tegyen? Én azt mondom, az első lépés mindig az imádság. Vigye imában az Úr elé ezt a fölismerését, ezt az elhatározását. Találó hasonlat a gyermeki önfeledtség is. A Szentírásban is megtalálja Jézus utalását erre. Ezeken elmélkedjék tovább, az Úrtól kérdezzen rá, hogy mit kell tennie, hogy ezt a tanítást életre váltsa. Nincs ugyanis recept. Hiába írnám le, amit erről gondolok, mert az jószerivel csak a magam válasza, a magam megoldása volna. Ezért mondom, hogy az Úrtól kérjen tanácsot. Pünkösdöt ünnepeljük, forduljon egyenesen Isten Szentlelkéhöz a megvilágosodásért, a fölismerésért, hogy Önnek mit kell tennie. Ne általános megoldásokat keressen, hogy hogyan lehet e téren változtatni az embereken. Elegendő harc, ha ezt Önmagán megteszi. Ezzel minden bizonnyal hatással lesz majd másra is. Közvetve tud tehát segíteni másokon, de Önmagán kell kezdenie.

Nem volt rossz gondolat a Mária rádiós lelkigyakorlatra bejelentkezni, de úgy tűnik, most Önnek nem erre volt szüksége, ez valahogy nem működött. Sokaknak nagyon lelkes és nagyhatású eredményekről szóló beszámolóit hallottam ezzel a lelkigyakorlattal kapcsolatban. De most nem ez volt az Öné. Viszont az, hogy megpróbálta, már fontos és komoly jele annak, hogy Ön sem szeretne beletörődni ebbe a helyzetbe. Nincs szüksége az Úrnak, hogy védelmére keljek, de mégis mondom, már ezt a törekvését is nagyra értékeli Önben. Az a gondolat valóban támad, és nyilvánvalóan az ellenségtől való, hogy Isten talán nem is akarja az Ön visszatérését. Ennek a kísértő félrevezetésnek egyáltalán ne higgyen! Ne adja föl! Lehet, hogy most épp erre a küzdelemre van szüksége. Én azt mondom, ilyenkor a legtermészetesebb módon élni kell az egyház eszköztárával: a szentségekkel, jobb esetben a zsolozsmával, szentírásolvasással. Ha ezeket megtartja, egészen bizonyosan elindul lelkében az oldódás. Addig talán nehéz egy kicsit ebben, ezekben kitartani, de meglesz az eredménye. Persze, ezek most csak általános tanácsok, s egy atyával való mély beszélgetésben ennél sokkal többre is juthatnak. Úgyhogy ezt is tanácsolom, hogy keressen föl egy jó lelkiatyát. Menjen el Bakonybélbe vagy valamelyik másik monostorba, de az is lehet, hogy a lakhelyéhez közel fölkeresi az egyik atyát, hogy elbeszélgessenek, mi lehet az oka a mostani lelkiállapotának, s merre van a kifelé vezető út. Ne ijedjen meg, vannak ilyenidőszakaink, más is így van vele. Keresse az Urat továbbra is rendületlen, és magasabbra fog jutni, mint annak előtte volt.

A biblikus lexikon alapján tudok Önnek néhány gondolatot írni. Az Ószövetségben, amint ez ?a lélek meghajlik? (vö. Iz 58,3.5; Zsolt 35,13) kifejezésből kikövetkeztethető, hogy a böjt egyfajta megalázkodást jelent ? így kap a böjt vallási színezetet: súlyt ad a kérő imának. Különösen nehéz időben ajánlatos böjtöt tartani (1Sám 7,6; Jo 1,14; 2,15). Haláleset alkalmával (1Sám 31,13), vagy a kinyilatkoztatásra várva (Kiv 34,28; Dán 9,3). Ez is azzal a megalázkodni akarással magyarázható, amit a böjt jelentett az Ószövetség népe számára. A törvény eredetileg csak egy kötelező böjti napot írt elő, az engesztelés napját (Szám 29,7; ApCsel 27,9). A fogság után azonban további 4 böjti napot iktattak törvénybe, hogy a nagy nemzeti nyomorúság feledésbe ne merüljön (Zak 7,3.5; 8,19). Ezenkívül mindenki böjtölhetett egyéni jószándékból. Mindamellett a próféták felszólalnak a böjt túlhangsúlyozásával szemben (Iz 58,1?5; Jer 14,12). A kései zsidóság ennek ellenére egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a böjtnek. Az Újszövetségben gyakran böjtölnek a farizeusok és követőik (Mt 9,14); hetenként hétfőn és csütörtökön tartottak böjtöt, és ennek akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy erre már Jézus is fölhívta a figyelmüket (6,16?18). Bár Jézus maga is böjtölt, böjttel készült messiási küldetésére (4,2; Lk 4,2). Amikor a farizeusok szemrehányást tettek tanítványainak, hogy nem böjtölnek, azzal vette védelmébe őket, hogy majd fognak ők böjtölnek (Mk 2,18?20), amikor kiragadják körükből a vőlegényt. Az őskeresztény egyház részben átvette a böjt gyakorlatát (ApCsel 13,2 kk.; 14,23: elöljárók választásakor, erre előkészületül). Pál is böjtölt (2Kor 6,5; 11,27). De hogy ez pontosan mit jelentett, milyen étkezési megvonást, erre a Szentírásból nincs adatunk.

Igen, van mennyország. Hiszen Jézus erről többször is beszélt róla, sok képet használt, hogy valahogy érzékletessé tegye számunkra, hogy fedezzük föl, hogy sokkal értékesebb minden más földi dolognál. Önbecsapással az ember sohasem tudja magát boldoggá tenni. Akik viszont úgy élnek, hogy meghallják Isten hívását az örök boldogságra, azok már itt a földön is nagyon boldog életet élnek. Nem azért pusztán, mert remélik, hogy az itt nyűggel eltöltött 70-80 év után jön majd valami jobb, hanem már itt megérzik ennek az örök boldogságnak az előízét. Ez nem lehet önbecsapás, ezt a boldogságot csak a valóság adhatja meg.

Igen. Minden erre vonatkozó szentírási szöveg ezt tanúsítja, hogy János volt az egyetlen - a szeretett tanítvány! - aki nem hagyta el, aki végigkísérte a szenvedésében. S ha nem is tudott rajta segíteni, ott volt vele az utolsó pillanatban is.

Ha szenteltvízzel meghinti a szobát és imádkozik a Szentlélekhöz, hogy adjon hathatós védelmet, akkor ez nagyon jó. Ezen kívül imádkozzék minden nap rendszeresen, reggel és este. Ez nem elsősorban a teret fogja megvédeni, hanem az Ön lelkét. Ezzel teljesen ártalmatlanná tudja tenni az esetleges ártó szellemi erőket. Nagy kár, hogy a szülei ilyesmivel foglalkoznak. Ez elsősorban őrájuk nézve veszélyes, de ha Ön imádkozik, főként, ha a Szentlélekhöz, akkor nem lehet baja. Ideírom a görögkatolikusok Szentlélek hívó imáját. Ha ezt reggel és este odaadó lélekkel elimádkozza, nem lesz bántódása. Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, ki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden jónak kútfeje és az életnek megadója, jöjj el és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennytől, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket!

Az ószövetségben sok olyan szöveg van, amely burkoltan vagy akár kifejezetten is utal a feltámadásra. Minél későbbi könyvről van szó, annál erőteljesebb az erre való utalás a szövegben. A Makkabeusok könyvében a hét vértanú története már kifejezetten annak igazolására szól, hogy az ifjak hisznek a feltámadásban. (2Makk 7. fej.) De ez a könyv nem volt meg héberül, csak görögül, s nem is egyértelmű, hogy zsidók számára része volt-e a szent iratoknak. (Ezért hagyják ki egyébként a protestánsok is a sugalmazott könyvek közül.) De Izaiásnál is találunk ilyen utalásokat, s legerősebb az Ezekiel látomás a csontmezőkről, ahol a halottak a Lélek fuvallatára életre kelnek. (Ez 37, 1-14). Dehát ezt is, azt is lehetett így is érteni meg úgy is. A szadduceusok a földhöz ragadt gondolkodású gazdag személyek voltak. Úgy, mint ma a jómódú ateisták, akik csak ebben az életben akarnak boldogulni, és nem vesznek tudomást az örök életről. Ugyanígy volt ez Jézus korában is.

Nyilván Jézus nem mond példabeszédet arról, hogy jobb, ha nem adnak egymásnak az emberek, és a rászorulókat el kell küldeni, oldják meg maguk a bajukat. Ez a példabeszéd nem erről szól. A példabeszéd legerősebb képe a vőlegény-menyasszony kapcsolat. Ez Krisztus mellett az egyház vagy az egyéni ember. Olyan erős kell, hogy legyen ez a kötelék, hogy mindent ki kell bírnia. A vőlegény jön, de várni kell rá. Ez vonatkozhat Krisztus második eljövetelére, de minden Krisztussal való találkozásra is. A második elem, hogy hogyan várakozik az ember. Virrasztani kell, készenlétben kell lenni. Az égő mécses erre nagyon sokoldalúan hasznosítható kép, mert ezt a lángot, a szeretet, a vágyakozás lángját égve kell tartani. Ahhoz, hogy ez a láng égjen, a hozzávalókat gondozni kell: imádság, keresztény élet, elkötelezettség, stb. Azt látjuk, hogy ha ezekkel nem törődünk (imádság, keresztény életből fakadó cselekedetek, elkötelezettség lelkülete), akkor elkezd pislákolni a szeretetünk, Jézus iránti vágyunk lángja, sőt, ki is alhat. Ekkor jön a harmadik elem. Tudunk-e egymásnak adni. Ez tűnik szeretetlenségnek a történetben, hogy miért nem adnak az okosak a balgáknak. Jézus éppen ezért mondja, vagy ezért is mondja el ezt a példabeszédet, mert ebben a pillanatban, amikor érkezik a Vőlegény, akkor már erre nincs mód. Nem szabad elhanyagolni a dolgokat, arra számítani, majd csak megoldódik valahogy az utolsó pillanatban. Az okosak azt tudják, hogy az árusoktól lehet venni olajat. (Ilyen árusoknak nevezte Aranyszú Szent János, de más atyák is a koldusokat, rászorulókat. Ha velük jót teszünk, ez olaj a lámpásunkba, az Istennel való kapcsolatunkba.) Erről volt tapasztalatuk az okosaknak. De van olyan pillanat, amikor ez már nem lehetséges. Erről szól a példabeszéd, erre a készenlétre akar vele Jézus késztetni minket.

Kedves Ferenc! Igen, az egyházunkban van exorcizmus. De mindig pszichológiai vizsgálattal kezdődik, legalábbis egy pszichológus szakértő bevonásával vizsgáljuk meg, hogy az adott helyzetben mire van szükség. Nem úgy kell elképzelni az exorcizmust, mint egy minden betegségre alkalmas műtét. Ha bármi sötét erőkkel kapcsolatos dolog fölmerül, akkor nosza, elvégezzük a szertartást, és már el is távolítottuk a bajt. Nem. Előtte komoly ismerkedésre van szükség, az adott személy és helyzetének minél mélyebb megismerésére. Ennek ismeretében lehet tovább lépni, hogy milyen lelki beavatkozásra van szükség. Ha szeretne részletesebb tájékoztatást kapni, nyugodtan írjon a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre. Imádkozom Önért.

Furcsa ez az arrogancia, hogy megtiltotta, hogy misét ajánljanak érte. Vajon miért? Ha neki nem számít a hit, az egyház, az Isten, akkor édesmindegy volna neki, hogy mondanak-e a testvéréért misét vagy sem? De úgy látszik, ez neki egyáltalán nem mindegy. Alighanem valami nagy harc lehet benne magával Istennel. Még ha ezt nem is mondja ki, nem is vallja be magának. Mindenesetre Ön nyugodtan imádkozhat érte, és mondathat érte szentmisét. Ezek egész egyszerűen nem megtiltható dolgok. Persze, ha olyan helyzetben van, hogy ezt netán számonkérné Öntől az élő unokatestvére, tehát vagy bevallani vagy tagadnia kellene, akkor választhatja ezt a szelídebb megoldást, hogy minden szentmisén imádkozik érte, fölajánlja érte. De ha elkerülhető az efféle szembesítés, tehát nem kerül emiatt összetűzésbe a rokonával, akkor mégiscsak jobb, ha a pappal mondatja ezt a megemlékező szentmisét. De más módon is imádkozzék érte. S ahogy kérte, én is imádkozom a gyászoló családért, és az elhunyt unokatestvére lelki üdvéért.

Megértem a kérdését és teljesen jogos ezt is megvizsgálni. Köszönöm is, hogy szóbahozta. Valóban, az sokkal természetesebb családi állapot, amikor a nemzedékek együtt élnek, egymást kisegítik. Bár így tudna működni ma is a család! Ehhöz megfelelő élettér kell, elkülöníthető lakrészek, kert, udvar. Az emeletes házakba sorolt szűk lakások szinte lehetetlenné teszik ezt a családformát. Mondják, hogy ez kifejezett célja is volt a társadalom alakítóknak, hogy olcsó, szinte ingyen megszerezhető panel lakásokba csalogatták a fiatalokat, ezzel téve tönkre az egészséges családokat. Kétségtelenül hatalmas károkat okoztak ezzel. Ugyanakkor ebben az ősibb, egészséges családformában is meg kellett adni a fiataloknak a saját életterüket, saját kibontakozásukat, saját gyermekeik nevelését. Nem kevés bonyodalmat hozott az is, amikor nem kerültek helyükre a szerepek, és az idősek uralták az egész famíliát. Tehát azért azt sem szabad idealizálnunk. De alapvetően sokkal jobb együtt élni a különböző nemzedékeknek, ezt kijelenthetjük. Amikor én leszakadásról, önállóságról beszélek, akkor ezt a másik oldalt hangsúlyozom. Mert ma ezt látom erősebb betegségnek. (Persze, régebben is meglehetett ez.) Amikor azért nem tud kialakulni egészséges új házastársi viszony, mert a szülők továbbra is meghatározók akarnak lenni benne. Ez akkor jelentkezik bántóan és erősen, amikor az érintett fiatal fél sem tudja jól kezelni, és nem történik meg a Bibliában leírt igazság, hogy "elhagyja apját és anyját..." Nyilván ennek pedig a másik véglete, ha valaki cserben hagyja a szüleit, nem gondoskodik róluk. Ezt egyáltalán nem akartam sugallni.

Abból származik a nehezen feloldható ellentmondás, hogy mi itt a földön órákat, napokat számolunk, odaát azonban nincs idő, nincs időmérő, nincsenek napok és éjek. Tehát amit mi innen érzékelünk, az teljesen más odaát. Nem szabad rávetíteni az itteni tapasztalatainkat az odaát való lét megértésére. Azt teljesen másként kell megközelíteni. Mindenesetre érdekes értelmezés, hogy a hitvallásban említett rész "csak" a földi szenvedés poklára vonatkozott volna. Vagyis jelképes értelmű. Mindenesetre, amikor a IV-V. században megfogalmazták ezt a szöveget, akkor egyértelműen valóságos alászállásra gondoltak, nem pedig a Golgotán elviselt szenvedésekre. De itt újra elmondhatjuk, hogy nem tudjuk pontosan, valójában mit jelent ez az alászállás. Mint ahogyan idő nincs odaát, úgy fizikai tér sem. Nincs előbb és utóbb, nincs lejjebb vagy följebb. Ezek a mi fogalmaink, amelyek a teremtett anyagvilágban segítenek tájékozódni, de cserbenhagynak, ha az odaáti létet akarjuk ezekkel leírni. Ebből a kifejezésből annyit tudhatunk, hogy Jézus mindent magára vett, mindent megjárt, ami az emberi élettel együttjár, beleértve a halált is. Jóllehet, ez filozófiailag képtelenség, hogy Isten meghaljon a kereszten. Ezért is igyekeztek mindig is értelemmel elfogadható magyarázatot találni rá. Már a gnosztikus tanok is ezzel próbálkoztak, s azóta is újra meg újra fölüti a fejét a racionalizációnak ez a kísértése. A nyugati kereszténységnek ez az egyik sajátossága, amelyet aztán még tovább fokozott a protestantizmus. Titok, amelyet vagy elfogadunk, vagy nem. Hitünk része, hogy vannak benne az értelem számára felfoghatatlan elemek, ugynevezett antinomiák. Hosszú évtizedeken át a katolikus teológia is egyre inkább hajlott arra, hogy Ádám és Éva alakját szimbolikusnak tartsuk. Valóban nem az a lényeg, hogy genetikailag mindnyájan ugyanattól a szülőtől származunk-e, hanem, hogy férfinak és nőnek teremtette Isten az embert, szeretetkapcsolatra teremtette őket, és életet létrehozóvá tette ezt a szeretetkapcsolatukat. Ezek nagyon fontos alapigazságok, amelyek világosan kiolvashatók a Teremtéstörténetből. S ugyanígy a bűnbeesés ténye. Az ember megkapta a választási lehetőséget az engedelmességre és az egységre, de inkább az engedetlenséget választotta, s ennek következtében a törést, a széthúzást, az ellenkezést. Ezt is inkább csak tényszerűen tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy az ember megkapta ezt a döntési lehetőséget, és hogy ennek következménye minden egyes megszülető emberre átszáll. Mindezek mellett eltörpül az a természettudományos részlet, hogy mindez hogyan volt lehetséges a kezdet kezdetén. Azt egészen érdekesnek tartom, hogy újabban vannak olyan tudományos nézetek, amelyek alátámasztani látszanak a tényt, hogy az egész emberiség valóban egyetlen emberpártól származik. De hangsúlyozom, ez nem teológiai kérdés. A Biblia teológiai kinyilatkoztatásokat tartalmaz, nem természettudományos igazságokat.