Kedves lelkiatya köszönöm válaszát. Annyival egesziteném ki, hogy a bátyám gyermekeit azért nevelem én, mert édesanyjuk meghalt bátyám pedig nem tudta feldolgozni ezt és ezért fel vállalni sem tudta őket (az autista fiát otthonba adta volna ezt viszont nem akartuk). Pedagógiai végzettséggel rendelkezve kezdtem el a teljes körű fejlesztését és nevelését. Messze nem babusgatásról van szó. De voltak akik azt mondták hogy ez nem elég hivatás. És ez nem lehetséges hivatás. A család nem lehet életcél. Közben a szüleim is meg öregedtek és ők is segítséget igényelnek.
Bocsásson meg, figyelmetlenül olvastam az első írását. Igen, ez így egészen más. Ezek szerint ennek a két gyermeknek csak Ön a nevelője. Ha ezt odaadással, elkötelezetten teszi, akkor ez valóban lehet teljes élethivatást. Emellett pedig a szüleinek a gondozása szintén értékes feladat. Ezt vállalni szintén értékes része az életének. Ha Ön ebben találja meg Istentől kapott feladatát, akkor Önnek valóban ez a hivatása. Amikor pedig majd elköltöznek a szülei, akkor minden bizonnyal fog majd találni újabb feladatokat, hogy megélhesse áldozatkész odaadását.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy Hodász atya valamelyik videójában azt mondta, hogy Isten van akit házasságra van akit papnak hív... és e kettő közül kell választani. Mi van akkor ha nem lehet? Megfogadtam, hogy sosem megyek férjhez és hogy tisztaságban akarok élni, Istennek tetsző életet lehet úgy élni, hogy az Úr mellett a gyerekeknek (bátyám két gyermekét nevelem 12 éve édesanyjuk halála óta közülük az egyik autista kamasz fiú) és a szüleimnek szentelem az életem?
Szép elhatározásról beszél, adja Isten, hogy legyen rajta áldás. Ugyanakkor rejlik néhány csapda is ebben. Ha a szüleinek szeretné szentelni az életét, akkor ebben lehet öntudatlan, rejtett ragaszkodás. Ami nem helyes, nem egészséges. Nyilván fontos szeretni a szüleinket, segíteni őket egészen halálukig. De lehet abban egyfajta élettől, felelősségtől való menekülés is, hogy az ember a szüleit választja élethivatásnak. Illetve saját maga előtt talán nem bevallott túlzott ragaszkodás. Még ha nem is házasodik meg, az embernek el kell szakadnia a szüleitől. Saját lábára kell állni mind anyagilag, mind érzelmileg. A bátyja gyermekeinek a babusgatása is csak olyan, mintha nevelné őket, mert azt viszont a bátyjának és a feleségének kell, nem pedig Önnek. Természetesen nem csak a papságban lehet megélni a cölebsz élethivatást. A szerzetesség valójában világiak elkötelezett élete. Ők nem tartoznak a klérusba, ilyen értelemben nem egyházi személyek, hanem elkötelezett életű világiak. Arra is lehet példa, ha valaki sem pap, sem szerzetes, mégis hivatásszerűen éli meg a teljesen Istennek szentelt életet. Ilyen azonban nagyon kevés van. Nem is javaslom, hogy így tekintsen Önmagára. Ha mégis, azt a lelkiatyjának kell lelkileg, és a püspöknek hivatalosan megerősítenie.
Lelkiatya! Hogyan bízhatnék jobban az Úrban? El akarok merülni a bizalmában, de az élet gondjai miatt nem tudok, folyton aggódom, pedig tudom hogy mindent kézben tart.
Vannak aggódó típusok - többnyire nők között -, s vannak lazábbak - ők pedig legtöbbször férfiak. De azért nem teljesen a nemektől függ ez. Ilyen helyzetben nem mondhatjuk, hogy aki többet aggódik, az bűnösebb, mint aki kevésbé. Alkattól (is) függ. No, ezt csak azért mondtam el bevezetésképpen, hogy ezt a tulajdonságát ne/se máséhoz hasonlítsa. Nem vagyunk egyformák. S ne olyan akarjon lenni, mint aki nem aggódik, hanem saját magában erősítse a bizalom erejét. Éppen erre kérdezett rá. Amikor mélyen tud imádkozni, akkor nem, vagy legalábbis kevésbé jönnek elő az élet gondjai. Persze, lehet, hogy épp ekkor támadnak ilyen tartalmú kísértő gondolatok, de alapvetően az ember az imádságban száll le a legmélyebbre. Oda, ahol már nincsenek gondok. Mint amikor a búvár, amikor merül a tenger vizébe. A felszínhez közel még érezhető a habok mozgása, de minél mélyebbre száll alá, annál kevésbé. Ha gyakorolja a mélybe szállást, azaz rendszeresen imádkozik belső imával, akkor ez kiterjed majd a tevékeny életének többi területére is.
Tisztelt Lelkiatya!
Gyermekem 1 éves, viselkedési problémai vannak 4 hónapos kora óta! Mindig sír, semmi se jó neki nem játszik nem tudja magát elfoglalni. Ön szerint Isten miért küldte nekünk ezt a problémát? Mutatni akár valamit vele? Kérem ha van ideje imádkozom a gyermekemert nagyon nehéz vele a napok.
Nagyon fontos kérdést tett föl: Isten miért küldte nekünk ezt a nehézséget? Erre, természetesen csak Önök tudják megtalálni a választ. Bárki mondhat bármilyen szép és meggyőző érvelést, az mind lepereghet, ha az nem az Önök válasza, ha nem Önökben fogalmazódik meg. Éppen ezért keressék. Persze, lehet, hogy valaki más mondja ki, elhangzik egy prédikációban, egy lelki beszélgetésben, szentgyónásban, vagy egy könyvet olvas, és ott villan szeme elé a válasz, de bárhonnan is jöjjön, csak akkor lesz igazi válasz, ha magáévá teszi, ha mint sajátja önként elfogadja. Tehát keresse ezt a választ! Kérje az Urat, hogy mutassa meg! Miközben ezért imádkozik erősen, közben az Ön lelke, gondolkodása is változni fog, egyre inkább Istenre hangolódik. Egyre közelebb fog kerülni a válaszhoz. Mert van válasz. Ez egészen bizonyos.
Ugyanakkor természetesen szakmai szempontból is igyekezzék jól kezelni ezt a helyzetet, nem csak lelkileg. Járjanak el szakemberhöz, használják föl mindazt a tudást, amit a tudomány, a széleskörű tapasztalat ma már kínál. Ne legyen elkeseredve, hanem dolgozzon ezen a feladatán. Ahogyan lelkileg is kell dolgoznia, keresni a választ a föltett kérdésre, úgy fizikailag is. Eljárni megfelelő terápiára, végezni a szükséges gyakorlatokat, stb. Mindez szintén még értékesebbé teszi az életüket. El fog jutni oda, hogy egy nap majd hálát ad az Úrnak, hogy így alakult az élete. Most még ezt nem kell erőltetni, majd akkor mondja ki a hála szavait, amikor már ez teljesen őszintén fakad a szívéből.
Természetesen imádkozom is Önökért. A gyermekért, hogy minél hamarabb testileg-lelkileg egészséges legyen, s a szülőkért is, hogy mindez valóban a javukra, hitük megerősödésére szolgáljon.
Kedves Lelkiatya! Nem válaszolt a pár héttel ezelőtti kérdésemre, mely arra irányult, hogy miért bűn, kinek ártok az önkielégítéssel. A Szentlélekhez imádkoztam válaszért, és meghallgatott. Azért bűn, mert a testünk a bennünk élő Szentlélek temploma, ha szentségi házasságon kívül mást kívánunk, azzal bűnt követünk el, és ezzel megszentségtelenitjük testünk templomát. Egyedül magunknak ártunk vele, halhatatlan lelkünket kiszolgáltatjuk a sátánnak, kiesünk a megszentelő kegyelem állapotából, puszta önzésből. Üzenem mindenkinek aki a paráznaság függésében él, hogy saját erőből nem lehet legyőzni ezt a démont. Kizárólag fentről kapott kegyelemmel, a Szűzanya segítségével, Skapuláréval, Csodás éremmel, Rózsafűzérrel. Kitartás testvérek!
Szégyenkezve a magam restsége, de hálával az Ön készsége miatt teszem közzé ezt a fontos üzenetet. Köszönjük a küzdőtársak nevében.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Szeretnék eljutni a Meteórákra egyházi szervezésben, de katolikusként. Lát erre lehetőséget? Vannak olyan görögkatolikus atyák, akik visznek híveket a nyáron?
Köszönve: Lívia
Kedves Lívia!
Nem tudok ilyenről, de leírom ide a kérését, hátha a lelkiatya rovat olvasói közül tud valaki ilyen lehetőségről.
Kedves Lelkiatya!
Ön szerint egy kapcsolat/társfüggő emberből lehet jó szerzetes?
Azt gondolom, hogy jó lenne annyira Istenhez ragaszkodni, mint a kedves szerelemhez.
Nem vagyok benne biztos, hogy társfüggő vagyok-e, de amennyiben az vagyok az eléggé elszomorító számomra, mert szeretnék türelmes lenni és nem folyton arra gondolni, hogy vajon mikor házasodunk össze a kedvesemmel, aki még nem is udvarol túlságosan régóta.
Olvastam a társ és kapcsolatfüggőségről és elég kétségbeejtő, mintha a kapcsolatfüggő személyek nem lennének alkalmasak a párkapcsolatra. Mit gondol, ez így van?
Néha úgy érzem, semmire sem vagyok alkalmas, nem vagyok elég felnőtt, nem szeretek egyedül lenni. Menekülni szeretnék a jelenlegi élethelyzetemből és arra gondolok, hogyha házasságban élnék, akkor boldog lennék. Mégis bennem van a félelem, hogy mindig csak ez lebeg a szemem előtt és akkor sem leszek boldog, mert hiányozni fog a kedvesem.
Ekkor mindig Istenre gondolok, hogy ő szeret és milyen jó lenne őt teljes öntátadással szeretni. Mégsem szeretnék Istenhez utolsó kétségbeesésemben menekülni, mert úgy gondolom, hogy őt teljes szívemből kellene választanom, teljes odaadással, vággyal. Kétségeim vannak, hogy Isten szerzetesnek hív-e vagy jó lennék-e feleségnek, anyának.
Ezenkívül nagyon érzékies vagyok, akinek szüksége van a testi érintésre is, amit Istentől nem kapnék meg, mégis sok szerzetes tud ölelés nélkül élni.
Kérem világosítson meg engem Isten igazságaival.
Mindenféle beteges függés megkötözöttséget jelent. Szerzetessé csak szabadon lehet válni. Igaz, a házasságba is csak szabad döntéssel lehet belépni, tehát egy súlyos társfüggés valóban alkalmatlanná tesz a házasságra. Ebből mindenképp gyógyulni kell. De azért egyáltalán nem biztos, hogy ez az Ön esete. Leírása alapján legalábbis még nem gondolok arra, hogy Ön valóban ilyen beteges függésben szenvedne. Lehet, de a leírt jelek alapján még ez lehet egy nagyon természetes vágy is a házasságra. Ilyen gondolatok közepette azonban nem javaslom Önnek, hogy a szerzetességre készüljön. Ennél sokkal egyértelműbb jelek, utalások kell, hogy legyenek, mint amit Ön leír, hogy milyen jó volna Istent teljes odaadással szeretni. Ez így önmagában kevés a szerzetességre. Valójában ennek a gondolatnak minden keresztény lelkében meg kell, hogy forduljon. Hiszen, még parancsba is kaptuk, hogy "teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből kell" szeretni Istent. Nem tudok tehát jól hasznosítható tanácsot adni az Ön esetében. Hacsak azt nem, hogy beszélje meg mindezt egy szakemberrel, egy keresztény pszichológussal. Kérjen vizsgálatot, hogy mennyire jogos ez a föltevése, hogy esetleg túlzott kapcsolatfüggésben él. Ha igen, akkor terápiára van szükség még ahhoz is, hogy boldog családanya legyen. De ilyen gyengeséggel boldog szerzetessé lenni sokkal, sokkal kisebb az esélye. A házasságban ugyanis megvan a természetes támasz is, míg a szerzetességben ez teljességgel hiányzik.
Kedves Lelkiatya!
Mikor szerzetesként kizárólag a legjobbat, azaz Isten társaságát választjuk, nem vagyunk-e mérhetetlenül önzőek mégis?
Ezen nagyon sokat gondolkodom, de nem lelek rá megnyugtató választ. Kérem segítsen!
Ez egy teljesen félrevezető, kísértő gondolat. Isten társaságát választani nehéz. Nagyon szép, nagyon boldogító, semmihöz sem hasonlíthatóan édes, de nagyon-nagyon nehéz. Mert az ember természetes módon vágyik az emberi kapcsolatokra is. Ebben nincs semmi bűnös, semmi Istentől távolító. Sőt, a legtöbben az Istennel való kapcsolatukat is az emberi kapcsolatokon keresztül élik meg a legerőteljesebben. A szerzetesi azonban nem természetes életállapot. Nem is természetellenes, hanem természetfölötti. Elengedni a földit az égiekért, ez egyáltalán nem könnyű. De aki belekóstolt már, az tudja, hogy lehetséges, és mindenért kárpótol. Olyan, mint amikor egy botot leállítunk a földre. Önmagában nyilván azonnal eldőlne, hisz ez a természete. De a szerzetes élete nem dől el, mert felülről van felfüggesztve, mintha ki volna kötve a bot vége egy zsineggel, amely egyenesen a mennyből lóg le. Ezért nem dől el.
Ehhöz kell az a teljes ráhagyatkozás, amellyel elhiszem, hogy nem dőlök el, még ha a természetem miatt el is dőlnék. Erre vállalkozni csak az tud, aki egyértelműen megéli, hogy felülről kapja az erőt, felülről él.
Ez nem elzárkózás az emberektől, hanem távlatváltás. Az emberek között él, de nem támaszkodik rájuk. Sőt, sokan, nagyon sokat őrá támaszkodnak, mert észreveszik, hogy bár alig éri a lába a földet, mégis kimozdíthatatlan. A legönzetlenebb élet a szerzetesé, mert egyáltalán nem magának él. Istennek él, aki viszont sokkal jobban tudja, hogy kiknek van erre a szerzetesre szüksége, és kiknek nincs. Még a családi kapcsolatait is elhagyja, ha erre van szükség - lássuk be, itt érvényesülne legjobban a rájuk támaszkodás - de közben ezrek találják meg a közelében a békét, s méginkább a békesség forrását, magát Istent.
Kedves Lelkiatya leírná, hogy körülbelül milyen egy jó keresztény napja? Mi a legfontosabb amire figyelni kell ha Krisztus után akarok járni? Baj ha csak a családommal vagyok és e világ nem érdekel? Most nem az Isten teremtette világra gondolok, mert azt szeretem és elbűvöl hanem az ember alkotta mesterséges világra és rohanásra a pénz és az egyéb tárgyak (autó, luxus) világára. De nem szeretnék az emberekkel harcolni ezért inkább visszavonult életet élek, de egy prédikáció során úgy halottam hogy a mi felelősségünk is a többi embernek hirdetni az evangéliumot (azt hittem, hogy ez az atyák dolga).Hogy lehet az embereknek elmagyarázni, hogy keressétek Isten országát és az ő igazságát és minden mást megkaptok hozzá tényleg igaz (ezt tapasztalom 40 éve)? Piroska
Kedves Piroska! Nehéz feladat elé állít azzal, hogy írjam le egy jó keresztény napját. Hiszen ahányan vagyunk, annyiféle az életünk, s ez a sokszínűség nem csak a napi tevékenységre vonatkozik, hanem az imaéletünk sokféleségére is. A fő szempont lehet, hogy mindig, minden nap legyen időnk, amit imádságra szánunk. Ez kinek több, kinek kevesebb. Én a legkevesebbet - persze, csak indulásnak - a napi 2x5 percet tartom. Reggel is, este is szánok ennyi időt az Úrra. Ha ennyi sem jut, az annak a jele, hogy az Isten-kapcsolatom felszínes, nem igazán fontos nekem ő. Persze, ezen kívül még lehet sokat fohászkodni, rózsafüzért mondani, például utazás közben, de ez a kétszer 5 perc csak az Úrra szánt, elkülönített idő legyen. Ezen kívül nagyon ajánlatos minden nap olvasni valamennyit a Szentírásból. Ha csak nagyon keveset tudunk rászánni, akkor az Újszövetségből. Abból sokszor elegendő lehet 1-2 mondat. De jobb, ha több időt szánunk rá, s ez is még jobb, ha napjában kétszer, újszövetségi és ószövetségi szakaszt. Emellett pedig folyamatosan figyelni kell arra, hogy a tetteim is ehhöz az Isten-kapcsolathoz igazodjanak. Mindig Jézus a mérce: "Ő mit tenne itt, a helyemben?" Ezt sokszor nem találjuk el, vagy nincs erőnk megtenni. Semmi vész! Azért van a bűnbánat, azért van a szentgyónás, hogy botlásainktól időről-időre megszabaduljunk. Ez Jézus ajándéka, nagy balgaság nem élni vele.
Ami az élettől, annak zajától, rohanásától való elfordulást illeti, azt magam is ajánlom. Annyira merüljön csak bele, amennyire az életkörülményei miatt szükséges. A szükségesnek látszó bevásárlást is minél szűkebb körre csökkentse. Olyan erővel hat ránk ugyanis a világ szelleme, hogy egy egyszerű étkezési bevásárláskor is hatalmas erővel bombáznak minket a csábító hatások. No, nem kell ezektől félni, menekülni, de számolni vele, fölismerni, komolyan venni mindenképpen.
Az apostolokodásunk, evangéliumhirdetésünk is személyes élethelyzetünk függvénye. Hogy feladatunk az apostolkodás, ezt én is vallom. Mi megkaptuk az örömhírt, ezt nem tartogathatjuk magunknak, ezt tovább kell adnunk. Ennek legtermészetesebb körébe a családtagjaink, barátaink, munkatársaink tartoznak. Akikkel nap nap után találkozunk. Feléjük sugároznunk kell az evangélium örömhírét. Nem annyira szavakkal. Persze, családon belül a gyermekek felé azokkal is. Valaki egyszer úgy fogalmazott: én csak akkor beszélek az Evangéliumról, amikor rákérdeznek, hogy miért vagyok ilyen. Tehát már a tetteimmel megalapoztam, azon keresztül észrevették, hogy az Evangéliumot élem. Addig hiába beszélnénk, azok csak üres szavaknak bizonyulnának. Tehát prédikálni szavakkal keveseknek kell. Van, aki kapott rá elhivatottságot és adottságot, annak ezt használnia kell. De a legtöbben inkább az életpéldájukkal evangelizálnak, Isten szeret-tetteit közvetítik mások felé.
Kedves lelkiatya éjszaka súlyos bűnt követtem el, amit nem tudom hogy gyónjak meg. Álmomban egy férfival szeretkeztem és orgazmusom is volt. Önkéntes szüzességet fogadtam és nincs semmi kapcsolatom férfiakkal (gyerek koromban megutáltam a férfiakat) nem tudom hogy ez miért történt semmi olyan filmet nem nézek, könyvet sem olvastam ami ilyen erkölcstelen lenne.... Most nagyon rosszul érzem magam, úgy érzem hogy meg szegtem az ígéretem (amit csak magamnak tettem, de komolyan gondolom). 40 éves vagyok és idáig nem volt gond, de most összezavarodtam nem értem magam és az érzésem sem.
Álomban nem tudunk bűnt elkövetni. Ez az álom egyáltalán nem terheli a lelkét. Persze, a gondolatait alaposan megzavarja, ezt elhiszem, de legyen tisztában azzal, hogy ez nem bűn. Olyan értelemben felelősek vagyunk az álmainkért, hogy éber állapotban mivel foglalkozunk, mit engedünk be a gondolatainkba. De hogy azoknak milyen eredménye keletkezik az alvás állapotában, az nem tartozik az erkölcsi felelősségünk körébe. Ez is, amit leír, sokkal inkább pszichés, sőt, fizikai jelenség. Nyilvánvalóan ott van az Ön személyiségében is a szexualitás, a szexuális vágy. Ezt igyekszik kezelni. Azonban elfojtani, eltüntetni az életünkből nem lehet. Hosszú évek lelki munkájának eredménye, hogy megtanuljuk jól kezelni. Ugyanakkor az álmainkból még akkor sem lehet teljesen kizárni. Sőt, a tudattalanunkból ott tör a felszínre. Inkább adjon hálát, hogy ott jelenik meg, és nem éber állapotban való kísértésként, amikor keményen meg kell vele küzdeni. Ezzel együtt is javaslom, hogy a gyónásban mondja el, hogy ez nagyon megzavarta a lelkét, és szeretné azt meggyónni, ha ebben bármi felelőssége volt. Ez mindenképpen megkönnyebbülést fog hozni. Ennyire egyszerű.
Kedves Lelkiatya!
Feltámadt Krisztus!
Szeretném megkérdezni, hogy ajánlatos e olvasni az "Isneni Irgalmasság Máriája" által írt " Az Igazság Könyve" című könyvet?
Egy templomban kaptam, de az interneten utána néztem és hazugságnak írják.
Most nem tudom eldönteni, hogy mennyire hiteles az információ benne.
Köszönöm szépen válaszát!
Nem javaslom komolyan venni ezeket a szövegeket. Egyébként is borzasztó sok tisztázatlanság és zavar van körülötte. Ezeknek nem is érdemes a végére járni, hanem leghelyesebb teljesen félretenni. Helyette pedig inkább a Szentírást és az Egyház által kínált számos értékes lelki olvasmányt érdemes olvasni.
Kedves lelkiatya tényleg bűn ha nem olvasom minden nap a Szentírást? Hetente többször is olvasom de nem minden nap ezt meg kell gyónnom? Napi szinten fél óra ima szokott lenni az elég vagy kevés? Viszont minden munka közben szoktam dicsőítéseket hallgatni az imának számít?
Igen, bizonyos értelemben imának számít, ha az ember egyéb tevékenysége közben dicsőítő énekeket hallgat. Nem mondható intenzív imának, de az biztos, hogy sokkal jobb, mint ha rock-zenét hallgatna vagy valami más butaságot. A napi fél óra nagyon jó. Lehet ennél több is, kevesebb is. Ez az adott személytől, annak élethelyzetétől, lelki állapotától függ. Eldönteni, hogy az Ön esetében ez elég vagy kevés, ezt innen a távolból nem lehetséges. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor egyáltalán nem elég. Ha egyedülálló személy, akkor is lehetne kicsit több. Ha idős, nyugdíjas, akkor is szánhatna rá több időt. Ha fiatalabb, ha napi nyolc órát dolgozik, ha családot tart fenn, ha sok gyermeke van, stb. ilyen körülmények között a napi fél óra akár hősies imaélet is lehet. A szentírásolvasásra is ezt mondhatom. Ha Ön pap vagy szerzetes, akkor bűn, ha nem minden nap olvassa a Szentírást. Ha világi ember, akkor csak abban az esetben volna bűn, ha mondjuk fogadalmat tett erre, és ezt elhanyagolná. Valószínűbb, hogy ezek egyike sem áll fönn, tehát az Ön esetében vélhetően nem bűn. Ennek ellenére javaslom, hogy említse meg minden szentgyónásában, hogy hogyan is áll ezzel. Mert mindenképp javaslom, hogy törekedjék a napi szentírásolvasára, s erre serkentőleg hat, ha minden alkalommal szembesül vele, hogy hol tart, mennyire sikerült megvalósítani.
Kedves Lelkiatya! Ne haragudjon, hogy belekontárkodok a munkájába, de szerintem annak a hölgynek, aki a tönkrement házassága után egy csúnyán beszélő, alkoholproblémákkal küzdő, vak férfihoz akarja kötni az életét, nem adott jó tanácsot. Szegény azt gondolja, hogy ő majd leszoktatja a csúnya beszédről. Hány meg hány szerencsétlen nő gondolt már hasonlókat a jövendőbeljéről! Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog ez sikerülni. Aztán ott van az alkoholprobléma, és ha még nem lenne ez elég, a testi fogyatékosság is! Ne meneküljön bele ebbe az új házasságba ez a hölgy! Álljon meg egy kicsit és gondolkozzon! Ez a férfi szerintem biztos jobban szereti az italt, mint őt. Az újabb boldogtalan házasságból mi jó sülhet ki??
Köszönöm a kiegészítését. Közzé is teszem, mert talán félreérthető volt az, amit mondani akartam. Igazat adok Önnek, hogy az említett gátakkal, fogyatékosságokkal élő emberhöz kötni az életet házasságkötéssel, nagy valószínűséggel kudarcra van ítélve. Valóban így van, hogy sok esetben a nő olyan férfihoz megy feleségül, akit ezzel meg akar változtatni. Ez önbecsapás. Ne ahhoz menjen, akit majd szeretne látni, hanem ismerje meg azt az embert, aki ő most, és döntse el, hogy összeköti-e vele az életét vagy nem. Egy vicces mondás szerint a nők azt remélik, hogy házasságkötés után a férj majd meg fog változni, de nem változik meg, a férfiak meg azt remélik, hogy a feleségük örökre olyan marad, mint házasságuk megkötésekor, de bizony megváltozik. Nem kis élettapasztalat van emögött. Amit hangsúlyozni akartam, hogy előbb saját magát kell helyrehoznia, illetve a korábbi kapcsolatot így vagy úgy rendeznie annak, aki új kapcsolatot akar kezdeményezni. Illetve látva a másik hiányosságait, rossz tulajdonságait, feltételül lehet szabni a kapcsolat elindításának, hogy szabaduljon a béklyóktól.
Kedves lelkiatya nem tudok imádkozni! Egyszerűen nem megy nem tudok figyelni és mindig máshol jár az agyam a misén is elkalandozik a figyelmem, de ott jobban megy mégis.... Viszont egész nap az van a fejemben hogy imádkozni kéne Istenhez. Ő szeret és én is szeretném szeretni és hozzá tartozni! De félek is Tőle mert nem vagyok jó, türelmetlen, durva és erőszakos vagyok ráadásul a saját nemem sem tudom elfogadni (tudom hogy ez is halálos bűn)! Kérem adjon tanácsot hogy mit tegyek hogy jó legyek és imádkozni is tudjak segítségét előre is köszönöm egy férfias nő
Arról szó sincs, hogy halálos bűn volna az, hogy nehezen tudja elfogadni a saját nemét. Ezt ki mondta Önnek? Súlyosan tévedett. Ez egy jelenség az Ön életében, amellyel meg kell vívnia. Kinek ezzel, kinek azzal kell küzdenie az életében. Minden bizonnyal a gyermekkorában voltak olyan események, netán traumák, amelyek kiváltották, vagy legalábbis fölerősítették az Ön személyiségében ezt a jelenséget. Ebből ki lehet gyógyulni, lehet normális, egészséges életet élni. Sajnos ezt a mai harsogó világnézet ezt kifejezetten tagadja, s az ilyen jellegű sikeres kutatásokat eltitkolja. Döbbenetes, hogy azok a pszichológusok, akik azt vallják, hogy a saját nemhöz való szexuális vonzódás gyógyítható betegség, ezzel rejtőzködniök kell, mert erőnek erejével el akarják őket hallgattatni. Szóval az Ön esetében is kezelhető, de valószínű, erre megfelelő szakemberre lesz szüksége. Ha szeretné, tudok ajánlani ilyet.
Egy másik súlyos tévedést is leírt. Azt írja, hogy fél Istentől, mert Ön nem jó, hanem türelmetlen, durva és erőszakos. Isten nem azért szeret minket, mert mi jók vagyunk, hanem azért, mert ő jó. És ez elég az Istennel való szeretetkapcsolatunkhoz. Persze, érdemes törekedni arra, hogy mi is szeretettel válaszoljunk, de ő nagyon jól ismeri a gyöngeségeinket, s nem kér többet, mint amire képesek vagyunk. Bár az is igaz, hogy sokkal többre vagyunk képesek, ha vele vagyunk, mint ha nélküle csak magunkra számítunk.
Viszont nagyon helyes a törekvése a buzgóbb imádságra. Már az nagy érték, hogy erre törekszik. Ezért is bántja annyira, amikor nem sikerül. Úgyhogy ezért is adjon hálát. Az egész életünk az imádság iskolája. Mindig újat és újat tanulhatunk, s ezeket nagyon sok esetben éppen a saját küzdelmeink során. Ne adja föl tehát! Ez most ilyen időszak, majd túl lesz rajta. Fontos, hogy mindig tartsa meg a napi imáit, ha teheti járjon minél több szertartásra. Nálunk, görögkatolikusoknál a szentmise mellett több más, egyéb szertartás is van. Legyen kitartó és bízzon. Nem a saját jóságában kell bíznia, hanem Isten jóságában.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy ha az autista gyermekem számára aki 16 éves kértem az oltást a covid ellen, mert ő nem szabály követő és már tavaly tavasz óta online tanulók vagyunk és már szeretném megint mindenhova vinni az tényleg bűn és veszélyes számára? Én már megkaptam az orosz vakcinát és semmi bajom nincs csak egy kis láz volt. Ő tényleg nagyon beteg lehet tőle? Féltem az oltástól is és féltem a betegségtől is de már nagyon nehéz mindkettőnknek ez a bezártság is.
Mindenképp javaslom, hogy mihamarabb kaphassa meg a gyermeke a védőoltást. 16 évesen ezt már nyugodtan kérheti. Az autista tünetek egyáltalán nem okoznak fokozott kockázatot. Viszont, ha megkapja a gyermeke a koronavírus okozta betegséget, akkor az ő esetében pszichés okok miatt kórházba kerülve sokkal súlyosabb következémények lehetnek. Tehát minél előbb jelentkezzenek oltásra.
