isztelt Atya,
római katolikus családban nőttem fel, hitemet gyakoroltam. Amikor a gyermeki hitem kezdett élő, érett, komolyabb hitté fejlődni, 16 éves koromban, /most vagyok 29/ megismerkedtem egy fiúval. Ő volt az első szerelmem, hetednapi adventista vallású. Egy idő után én is gyülekezetbe kezdtem el járni és jártam is innentől kezdve egy évtizedig, tisztelem ezeket az embereket, nagyon jó baráti kapcsolataim is kialakultak, sokaknak nagyon mély hitük van. Közben összeházasodtunk adventista egyházi szertartás szerint és én megkeresztelkedtem alámerítkezéssel adventistának, katolikus hitemet elhagytam. Nagyon nagy szerelem volt köztünk, amíg együtt jártunk, én a lelkem legmélyén még most is szeretem valamennyire, de a házasságunk sajnos végérvényesen tönkrement 6 év házasság és 14 év ismerettség után. Egy 5 éves kislányunk van aki velem él. Számomra érthetetlen okokból hagyott el, szerintem rendbe lehetett volna hozni a dolgokat párterápiával és szerintem Isten szemében sem helyes a válásunk, hiszen a házasság szent dolog. De ezeket hiába mondtam neki és hiába kértem, hogy próbáljunk meg javítani a házasságunkon, azt mondta, ő nem így gondolja, mert szerinte Isten sem akarná, hogy boldogtalanok legyünk egész életünkben, márpedig ő boldogtalan mellettem. Teszem hozzá, 6 év alatt egyszer sem mondta, hogy boldogtalan, csak amikor már azt is hozzátette, hogy nincs közös jövőnk, tehát nem tartom ezt tiszta kommunikációnak. Én sem szeretnék olyan emberrel együtt élni, aki eltaszít magától, így elválunk, ami persze hatalmas nagy fájdalommal jár, mivel soha nem akartam ,,csonka" családot, a családfogalom számomra mindig is apa, anya, vér szerinti gyerekek volt. Bár szerettem gyülekezetbe járni, már a házasságunk ideje alatt többször elgondolkoztam rajta, hogy vajon tényleg ilyen fontos Isten számára, hogy melyik napot szenteljük meg? Szombat vagy vasárnap? A szentségek közül hiányzik számomra a gyónás, már nagyon nagyon régen nem gyóntam. Teljesen összezavarodtam a két hit között. Bármelyiket is gyakorlom, valahogyan bűntudat van bennem, vagy ezért, vagy azért. Ha nem tartom meg a szombatot azért, ha arra gondolok, hogy gyónni sem voltam már nagyon régen akkor azért, két vallást pedig nem lehet egyszerre gyakorolni. Kérdésem lenne, hogy honnan derül ki a Bibliából, hogy a szombat törvénye már nem érvényes? Valamint, amit még nagyon nehéz megértenem, a pokol, hogy mi történik ott pontosan azokkal a lelkekkel, akik oda kerülnek? És örökké szenvednek? Ez valahogyan megijeszt. Én nagyon szeretnék üdvözülni, de sokszor nem vagyok benne biztos, hogyan szolgálom helyesen az Istent, vagyis egyáltalán nem vagyok benne biztos és már-már szabályosan félek, hogy elkárhozom. Amit még nem értek, hogy Jézus eljövetelénél, ha a meghaltak a a mennyországban vannak haláluk után vagy a tisztítótűzben vagy a pokolban, akkor kik támadnak fel, ha ők már előtte is Isten színe előtt voltak? Így is bűn lenne új kapcsolatot kezdenem, hogy nem én akartam a válást? Sokszor gondolkodom rajta, hogy ilyen esetben milyen célja lehetett Istennek azzal, hogy megismertem a férjemet, mert én mindig szentül hittem, hogy Isten akarata volt, hogy mi összeházasodjunk és egészen biztosan egymásnak teremtett minket és ő vezetett el a férjemhez. De akkor ezek szerint csak nem egymásnak teremtett minket, ha mégis ez lett a vége. Fogalmam sincs már, hogy mi a célja Istennek az életemmel, de imádkozom, hogy rájöjjek. Még egy utolsó kérdés, van egy fiú ismerősöm, aki nagyon szeretne kapcsolatot velem. Jól érzem magam én is vele, ő egyébként teljesen vak. Bár nem gyakorol vallást jelenleg, lenne rá igénye, hogy megismerje a Bibliát és Istent. Ami engem megijeszt, hogy nagyon sok alkoholt iszik rendszeresen. Mindenképpen jobban meg fogom ismertetni vele a Bibliát. Azért nem lépek kapcsolatba vele, mert mindig eszembe jut, hogy mindenképpen a párommal az örök életben is szeretnék együtt lenni, nem csak itt a Földön és megijeszt, hogy nem szeretnék kockáztatni, mert mi lesz, ha a sok alkoholfogyasztás miatt elkárhozik. Máskülönben jó ember, sajnos csúnyán beszél, de erről le lehet szoktatni. Azt is tudom, hogy én tudok neki ezekben a problémában a legjobban segíteni, de annyi problémám van jelenleg, hogy attól félek, még az én lelki életem is kárt vallana végül, ha ilyen ingoványos talajra lépnék. Nem tudom, nem-e veszem túl komolyan, nem.e reagálom túl komolyan le ezt az alkohol kérdést. Nagyon megköszönöm, ha választ ad kérdéseimre.
Valószínű, nem alaptalan az a sejtése, hogy most a lelkiélete meglehetősen bizonytalan, s ha így lépne bele egy másik, szintén sok súllyal terhelt kapcsolatba (hitnélküliség, alkohol, csúnya beszéd és a fogyatékosság), akkor nem sok reménye mutatkozna, hogy gyorsan helyreállna a lelki állapota. Előbb mindenképp a múltját és a jelenét kell helyre tenni, hogy elkezdhesse építeni a jövőt. Át kell gondolnia újra az első szerelmével a kapcsolatát és annak a végére pontot tenni - vagy kettős pontot, ha lehet. Isten akaratának keresése kapcsán nekem az jutott eszembe, hogy az lett volna a legszebb út, ha a fiúval összeismerkedve az Ön hite és egyházhűsége lett volna az erősebb, és szépen a katolikus hitre el tudta volna vezetni a barátját, jövendőbeli férjét. Akkor szentségi házasságban erősebb kapaszkodói lettek volna a kapcsolatuk meggyógyítására. Ugyanakkor kétségtelenül ott van a lehetőségek között az is, hogy mivel nem katolikus emberrel kötött házasságot, s erre a püspöktől engedélyt sem kapott, így az első szerelmével való házasságkötése nem is érvényes, tehát Ön szabad állapotú. Ezzel együtt is inkább azt tanácsolom, hogy főként az első házasságát igyekezzék rendbe tenni, hiszen a gyermekük is ebből a házasságkötésből származik.
Az új kapcsolatba csakis akkor lépjen mélyebben, ha már tisztázódott és véglegesült, hogy a gyermekének az édesapjával nem tudják rendezni a közös életüket.
A lelkének, lelkiállapotának rendbetétele érdekében mindenképpen szüksége van alapos szentgyónásra. Nem is csoda, ha össze van zavarodva a hitvilágok között, ha már régen nem gyónt, Istennel való kapcsolatát nem szentségi úton, hanem csupán "egyénileg" rendezte. Készüljön föl egy alapos gyónásra. Lehetőleg az atyát is készítse föl arra, hogy egy hosszú szünet után szeretne most újra gyónni. Esetleg menjen el Máriapócsra vagy más kegyhelyre, hogy elvégezze ezt a szentgyónását. A fölvetett és egyéb hitelvi kérdésekre is fog találni választ. Hiszen nyilván lesznek még, nem csak ezek, amelyeket most leírt.
Ezekre válaszolva a következőket mondhatom. Egyrészt magában a Szentírásban is több helyet is találunk arra, hogy Jézus a szombat szigorú megtartását teljesen átértékelte, egészen új távlatba helyezte: Mk 2,27; Mt 12,6-8; Lk 6,6-11. De ezeknél jóval erősebb igazolás, hogy már kezdettől fogva az ősegyházban a föltámadás napja felülírta a kivonulás szabbatját. Erről is több szentírási hely tanúskodik: Mk 16,9; Jn 20,1; ApCsel 20,7. S ezt igazolja az évszázados hagyomány, amely töretlenül követte az ősegyháznak ezt a szokását, hogy szombat után az első napon, az Úr napján gyűltek össze a kenyértörésre, vagyis az Eucharisztiára. Ezzel szemben az adventista mozgalom a XIX. században kezdődött, akkortól kezdve hangsúlyozták ezt a - szerintük - tévedését a katolikus és egész ortodox egyháznak, hogy félreértették Jézus szándékát. Mind a katolikus mind az ortodox egyházban soha nem fért kétség ahhoz, hogy az Úr napja a föltámadás napja, ezt kell megünnepelnünk hétről hétre. (Az orosz nyelvben a vasárnapot így is hívják: voszkreszenyije-feltámadás.)
A pokolbeliekről nem sokat tudunk. Nem is érdemes nagyon firtatni. Nem ez visz minket közelebb az Istenhöz, az Isten országához. Hanem a rendszeres imaélet és abból fakadó keresztény életvitel. Pontosabban szólva nekünk erre kell törekednünk, s az Isten a maga kegyelméből, szeretetéből, nem pedig érdemeink jutalma gyanánt emel be szentjei körébe. Ennek földi megvalósulása az Egyház, ahol már a szentek körében élhetünk, Isten testével és vérével táplálkozhatunk. Ezeknek leszűkített mása az egyes kisegyházak gyülekezetei, amelyek lehet, hogy jobban megélik az egymás közötti szeretetet - ez mindenképp megszégyenítő a katolikus közösségek számára! - de mivel nem helyes hittel táplálkoznak, ezért gyökértelen a hitéletük. Még ha vannak is akár szép nagy családok, ahol nemzedékeken át visszavezethető az adott szektához való tartozásuk, össze sem mérhető a katolikus egyház kétezer évével.
Kedves Lelkiatya! Lehetséges olyan belső állapot, amikor inkább a szemlélődő csend dominál és nehezebben megy a kötöttebb szóbeli imádság? Hosszú ideje szinte képtelen vagyok két tizednél több rózsafüzért elmondani, és csak most vettem észre egy erdei séta során, hogy mind a lelki olvasmány, mind az imádság (bár nem szóbeli) termékenyebb volt, holott itthon is megvannak a feltételek (csend, ikonok, gyertya, virág stb.). Viszont felmerült bennem, hogy csak a kitartásom gyenge és megideologizálom az egészet, bár az is igaz, hogy olvastam a kármelita szerzőknél, hogy van ilyen időszak a lelki életben. De ami igazán összezavar, hogy hosszú ideje az imaszobámban teljesen összezavarodok és istenkáromló gondolatok merülnek fel bennem, vagy a legundorítóbb szexuális tartalmú gondolatok a Szűzanyával kapcsolatban, de Jézussal vagy a szentekkel is. Hogy elfogok kárhozni és gyűlöl engem az Isten, és olyan sugallatok, hogy utáljam az Istent, mert ő is utál engem, vagy hogy Jézus nem Isten, vagy nincs is Isten, és ennél még sokkal rosszabbak, amiket nem merek leírni. Ezek hosszú órákig tartanak és könnyezve imádkozom az elmúlásért, de alig enyhül. A szexuális tartalmúakat nem írom le, de ilyenkor úgy érzem, hogy jobb lenne meghalni, mint így megbántani Istent és a Szűzanyát. Mindig valamiféle fásultság tör rám szinte egyből, amint belépek a szobába és csak vergődöm az egyből rám törő nyomorult gondolatok miatt. Imádkozni szinte alig tudok. Igazából már félek itt lenni, de itt van az ágyam is, tehát nem tudom elkerülni. Rendszeresen gyónok és áldozom, szerzetesnek készülök, az atya ki is jött megszentelni a házat, de nem múltak el a gondolatok. Gyónáskor mindig elmondom ezeket, de ez zavar össze leginkább, hogy ez én vagyok-e, én vagyok ilyen nyomorult és bűnös, aki ilyeneket merészel gondolni, káromolni, zúgolódni, vagy ez valami kísértés. De nem tudom, hogy mi a különbség a tudattalan pszichológiája és az ördögi sugallatok között, mintha ebben nem lenne világos a mai egyházi beszéd, vagy legalábbis én belezavarodtam ebbe és elkeseredtem. Nem tudom mit tegyek. De azt hiszem nem vagyok fantaszta, sokszor teszteltem magam, hogy projektálom-e ezt az egészet, de nem erről van szó. Máshol nem érzem ezeket, bár az is igaz, hogy mise alatt többször előfordult már hasonló gyötrődés. Másfelől mintha nagyon megerősödtem volna ezek által a hitben és az imádságban. Ez különösnek tűnhet, de azt hiszem egyre inkább értem a szüntelen imát, amire Jézus és Pál szólít, mert ilyenkor gyakran kiáltok az Úrhoz. Mindenesetre a sivatagi atyákkal kérdezve: Atya, szeretnék üdvözülni, de a gondolataim nem engedik. Mit tegyek szorongatottságomban? Köszönöm.
Fontos, hogy legyen lelkivezetője, akivel ezt rendszeresen megbeszéli. Az itteni rövid leírás alapján azt feltételezem, hogy ez merő kísértés, amellyel lelkli törekvései során meg kell vívnia. De sajnos nem kizárt, hogy mégis vannak pszichés okai, amit mindenképp érdemes földeríteni. Jól érzékeli, hogy nem könnyű külön választani a tudattalan pszichológiát az ördögi sugallatoktól. Ez a dolog természetéből adódik, nem az egyházi tanítás hiányosságából. Bár tény, hogy egyes atyák megnyilatkozásai kelthetnek zavart, ezt nem tagadom. (Imádkozom, hogy én is ne legyek ilyen.) De minthogy rendszeres szentségi életet él, ezért joggal remélheti, hogy nem lesz a gonosz prédája. Vagyis, ha nehéz is a küzdelem, de szépen át fogja vészelni ezt az időszakot. Erre utal az is, hogy úgy érzi, valamiképpen a hitének megerősítését is szolgálja ez a jelenség. A gyöngeségünk megtapasztalásának lehet ez az eredménye, amikor az ember teljesen belefáradván, szinte a kétségbeeséssel, elkeseredéssel küszködve kiált és kiált és kiált az Úrhoz. Ez a kiáltás lehet a gyöngeség jele is, de a hitnek jele is, hogy az ember végképp megtapasztalja, hogy sehonnan máshonnan nem jöhet segítség és erő, csak az Úrtól.
Jó, ha ezeket meggyónja. Ezzel leteszi azt a részét, amely esetleg az Ön lelkiismeretét terheli, amiben Ön vétkes, hogy ezek a gondolatok gyötrik. Ha ebben egyáltalán nem felelős, tehát Istentől megengedett próbatételről van szó, akkor sem lesz kárára, ha ezeket a gyónásban kimondja. Sőt, a felszínre hozván gyöngíti is ezeket a sötét erőket.
A sivatagi atyák egyértelműen azt tanítják, hogy ilyenkor nem szabad elhagyni a helyszínt, a cellát. Számtalan apoftegmát ismerünk, amelyek leírják ezt a helyzetet, és mindig az a tanulság, hogy ha másutt könnyebbnek tűnik is az imádság, nem oda kell menni, hanem a saját helyen megküzdeni vele. Tehát első benyomásom után azt mondom, ne féljen, ne lankadjon, tartson ki az imádságban, a kiáltásban. De azért a lelkiatya felügyelete mindenképpen szükséges, mert ha van ennek a jelenségnek olyan pszichikai oka, amelyet más módon is kell orvosolni, akkor azzal is foglalkozni kell. Bár hihetjük azt is, hogy az imádság, az azon keresztül érkező isteni erő a pszichés betegségeket is képes meggyógyítani. Persze. De a felelősségünk akkor is megmarad, hogy az értelmünkkel is a végére kell járnunk, hogy megértsük helyzetünket, gyógyulást, kiutat találjunk belőle.
Szerintem hamarosan el fog múlni ez a zaklatás. Legalábbis én is imádkozom ezért.
Kedve Lelki Atya!
A mai napon egy női munkatársa üzent messengeren a férjemnek, hogy: "ne írj rám hétfőn, nem akarok veled találkozni, építgesd a családi életed, hiszen tudtam, hogy így lesz"
Lelki Atya: gondolom a férjem megcsalt ezzel a munkatársával. Ráadásul a férjem keresi a nőt.
Mindkettejükkel beszéltem: tagadják, hogy viszonyuk lenne egymással, de a nő erősen zavartan beszélt.
A férjem beismerte, hogy a nő szerelmes belé.... de az ő gondolatmenete is összefüggéstelen. A férjem minden üzenetet kitöröl a telefonjából-gondolom, hogy ne lássam.
Lelki Atya! Mit tehet ilyenkor egy feleség? A férjem munkahelyet nem akar változtatni. Elmondása szerint bár én mindent megteszek a boldogságáért, mégis szomorú a házasságban, hónapokban óta nincs kedve a házas élethez, kilátásba helyezte a válást.
Eddig a tűzbe tettem volna érte a kezem és most állandóan az jut eszembe, hogy talán most is együtt vannak és én tehetetlen vagyok.
A nővel való beszélgetés során kiderült, hogy egy másik kolléganővel is valószínűleg volt kapcsolata a férjemnek.
Persze a férjem mindent tagad.
Távházasságban élünk, most szeretnénk gyermeket. Úgy terveztük, ha terhes leszek, otthagyom vezető beosztásomat és összeköltözünk.
Mit tegyek ilyenkor? Hagyjam itt a családomat, mondjak fel szeretett munkahelyemen, és költözzek a férjemhez, aki állítólag 2 nővel is megcsalt és lehet már nem is kellek neki igazán?
Nem tudok már bízni a férjemben: szomorúnak és megalázottnak érzem magam.
Köszönöm mielőbbi válaszát!
Krisztus föltámadt!
Valóban föltámadt! A helyzetük újra megerősíti, hogy a távházasság nem jó megoldás. Különösen, ha mindjárt a házasság elején, még gyermekek nélkül ezt választják. Egyszerűen nem tud tovább épülni az a szeretetkapcsolat, amely összehozta az elején a fiatalokat. Ezt meg kell érteni, hogy a házasságot, a szeretetkapcsolatot építeni, gondozni, ápolni kell, anélkül előbb-utóbb elhal. Félő, hogy ez jelent meg az Önök életében is.
Nagyon nehéz tanácsot adni, hogy merre keressék a megoldást. Az első fontos fölismerés talán az kell, hogy legyen, hogy valójában a házasságkötésükkel sem adták oda egymásnak magukat. Mindenki megőrizte a maga életét, csak azt a kettőt bizonyos szálakkal öszekötötték. De a házasság nem ez. A bibliai mondat: "...elhagyja apját, anyját..." (Ter 2,24) nem csak a szülőkhöz való kötődésre vonatkozik. A házasságban való odaadásnak teljesnek kell lennie. Ez, persze, óriási kockázat, ezért kell nagyon meggondolni a dolgot. De ha rászánta magát az ember, akkor nem szabad bizonyos élet-részeket visszatartani, tartogatni. Mert akkor óhatatlanul elkezd növekedni a szakadék azokon a pontokon, amit nem osztottak meg egymással.
Tehát ezen első lépés után újra kell gondolni: oda tudom-e adni magamat, le tudok-e mondani a saját életemről. Nyilván, ennek kölcsönösnek kell lennie, különben értelmetlen az egész. Amikor két jó állásban, jó egzisztenciával rendelkező fél köti össze az életét, akkor a házasság biztonságos fejlődése érdekében érdemes teljesen új lappal kezdeni, egy harmadik egzisztenciát kiépíteni. Lehet, hogy merésznek, fájdalmasnak tűnik ez a lépés, de ezzel lehet elkerülni, hogy már kezdettől be legyenek építve a szakadékok - amelyek később majd növekedhetnek.
Üljenek le, és beszéljék ezt át a férjével. Kezdjék előlről. Persze, félő, hogy a kedves férje már most másfelé kacsingat, de ha ez így van, és nem tudja bölcs belátásra bírni, akkor az később sem fog menni. Tehát, mint az házasságkötés előtt szükséges, beszéljék át ezt a teljes odaadást, közös élet építést. Másként nem fog menni.
Mindehhöz kérje a Mindenható segítségét. Nagyon imádkozzék ezért, hogy Isten akarata szerint tudjanak dönteni. Lehet, hogy ha élére állítva a dolgot, mélyen megbeszélik az egész helyzetüket, akkor a férje rá fog jönni, hogy nem érdemes flörtökkel tovább bonyolítania az életét. Rájöhet arra is, mint Ön is, hogy áldozatokat kell hozni, s azok majd megtermik a maguk szép gyümölcseit. De csak úgy, magától nem fog gyümölcsözni a házasságuk életfája. Kérje rá újra Isten áldását!
Kedves Lelkiatya!
Hogyan érti azt a mi Urunk: tetteit Istenben vitte végbe /Jn 3, 21/? Istenben azt jelenti Isten által vagy az Ő nevében vagy Benne való hittel vagy az Ő kérésére?
Kérheti az Úr az Egyházak vezetőit, hogy többé már csak Istenben cselekedjenek és ne félelemből? Hisz mennyivel fontosabb a lelkünket táplálni a testnél! Sok szentéletű atya egy falatot sem vett magához, de Krisztust igen, mindennap.
Dénes
Igen, az Istenben végbevitt tettek azok, amelyeket Ön is említ: az ő nevében, a benne való hittel, az ő szavára. A tetteimet minél inkább jellemzi az Istenre figyelésem, minél elszántabban akarom az ő tanítását követni, annál inkább van jelen azokban ő maga, az ő ereje, megvalósul az ő szándéka.
Kezdettől ezt kéri az Úr, hogy csak őbenne éljünk és cselekedjünk. Jézus azt mondja: "nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15,5). Az egész evangélium tanít, hogy gyógyuljunk ki a félelemből: "Törekedjetek a szeretetre!" (1Kor 14,1) "A tökéletes szeretet elűzi a félelmet, ugyanis a félelem a büntetéshez kötődik. Aki pedig fél, abban nem tökéletes a szeretet" (1Ján 4,18).
Az Eucharisztiával táplálkozás csak részben érinti ezt a törekvést. Ugyanis nem csak a szentáldozás által részesülhetünk Isten jelenlétében, hanem minden imádságunk, sőt, minden szeretetben végbevitt tettünk is erre vezet. Ezek körül, természetesen kiemelkedő az Eucharisztiában részesülés, de az is csak a többi, hitből fakadó tettünkkel együtt. Az ima és szeretetre törekvés nélkül hiába áldozunk!
Kedves Lelkiatya! Bűn az ha nem oltatom be magam? Nincs bizodalmam a 3 hónap alatt kikevert vakcinákban.
Legalábbis nem okos - véleményem szerint. Ugyanis, ha nem szerzünk lehetőség szerinti védettséget, ezzel nem csak magunkat veszélyeztetjük, hanem nagyobb lehetőséggel válunk a vírus terjesztőivé. Semmi sem biztos. Ha kapok védőoltást, nem biztos, hogy nem betegszem meg. Ha be vagyok oltva, azzal még lehetek terjesztője annak a vírusnak, amely rám már nem veszélyes. Igen, ezek a kockázati tényezők továbbra is megmaradnak. De az biztos, hogy nagyságrendekkel nagyobb az esélye mind a betegség elkerülésének, mind a terjesztés visszaszorításának, ha megkapom a védőoltást. Felülbírálni az orvoskutatók, és a gyógyszert ellenőrző szakértők álláspontját, megint nem okos dolog. Ha valamihöz nem értek, inkább ráhagyatkozom a nálam jártasabb emberek véleményére. Igaz, itt megint van bizonytalanító tényező, mert van orvos és gyógyszerész, aki szintén oltásellenes. De itt is érdemes az arányokat figyelembevenni. Persze, nem tudom pontosan, de talán ezer oltáspárti orvosra juthat egy, aki nem tartja jónak az oltást. Ez engem már kellőképpen meggyőz, hogy jelentkezzem védőoltásra.
Kedves Lelkiatya!
Április 20 án küldtem egy levelet eggy számomra elég fontos kéréssel, kérdéssel a
lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu emailcímre! Lehet hogy téves az emailcim mert azóta se érkezett válasz!
Krisztusban Szeretettel +!
Ferenc
Kérem, küldje el újra a levelét, mert eddig nem érkezett meg: lelkiatya@gorogkatolikus.hu
Kedves Lelkiatya a keresztségben Piroska nevet kaptam és azt hallottam édesanyámtól, hogy a görög katolikusok szentként tisztelik, de nem tudott róla sokat mesélni. Mit tudhatunk róla? Fordulhatunk e hozzá segítségért? Mellette gyümölcsöltó Boldogasszony napján születtem akkor Szent Piroska mellett a Szűzanya is védőszentem?
Régen szokás volt az a keresztnevet adni, akit éppen a születésnapon vagy a keresztelés napján tisztelnek. Ebben az esetben tekinthető úgy, hogy a születésnapon ünnepelt szent a védőszent is. Különben nem. De az Istenszülő mindenen szentnél szentebb, mindegyikük fölött áll, tehát joggal tekintheti őt is különös pártfogójának. De leginkább Szent Piroskáról mondható, hogy ő az Ön védőszentje. A keleti egyházban több ilyen nevű szentet is tisztelünk (Szent Paraszkéva néven inkább). Mi magyarok azonban Szent László király leányát, Szent Piroskát tiszteljük, aki bizánci császárné lett, sok kórházat létesített, monostort alapított. Nagyon kedvelt szentje ő a bizánci egyháznak. Néhány évtizede Magyarországon is fölerősödött a tisztelete, több görögkatolikus templom is az ő tiszteletére van szentelve.
https://archiv.katolikus.hu/szentek/piroska.html
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Egy római katolikus állandó diakónus, a Szentmisék mellett szolglálhat-e görög Szentliturgián? Többször van nálunk, hogy görögkatolikus diakónus szolgál a plébános mellett Szentmisén. Ez működik "oda-vissza" vagy kell valamiféle engedély? Vagy elég a jártasság a szertartásban?
Válaszát köszönöm!
Mondhatni, ugyanaz érvényes a diakónusokra, mint az áldozópapokra. A koncelebrálás dicséretes dolog, a vegyes rítus esetében csak megengedett. Ha arra megfelelő ok van, akkor lehetséges. Erre a saját főpásztortól kell engedélyt kérni. Ha valóban indokolt esetről van szó, a főpásztor többnyire meg is adja ezt az engedélyt.
Kedves lelkiatya azon gondolkodtam hogy miért mondják az atyák azt hogy az Eucharisztia a legnagyobb szentség? Én számomra a bűnbocsánat szentsége a legnagyobb. Kedves lelkiatya jó lenne ha ezt megmagyarázná. Baj hogy a szentgyónáshoz jobban ragaszkodom?
Mindenképpen tovább kell lépnie az Eucharisztia felé. Ha megértenénk, hogy valójában mi az Eucharisztia, akkor nem csak, hogy annak rendje módja szerint a szentgyónás elé sorolnánk, hanem az életünkben mindent félretennénk, csak hogy rendszeresen élhessünk vele. Ha egy bankár azt mondaná valakinek, hogy minden olyan napon, amikor reggel elmegy a bankba és ott eltölt egy órát, ad 1000 dollárt, akkor valószínű, az illető nem hagyna ki egyet sem. Hát mi nem ezer dollárt kaphatunk egy-egy Szent Liturgián/szentmisén, hanem mérhetetlenül többet: magát a végtelenül hatalmas és végtelenül szerető Istent. Valójában még a bűneink eltörlését is az Eucharisztiának köszönhetjük. Hiszen Krisztus szabadított meg minket a bűneinktől, amikor megtörték a testét és kiontották a vérét a kereszten. A bűnbánat szentségében a pap valójában csak kimondja az Egyház által rendelt eseményt, hogy az illető megtisztult bűneitől, most már részesülhet az szent Eucharisztiában. A gyónás a tisztálkodás, az Eucharisztia a táplálkozás? Melyik a fontosabb? Aki teheti, naponta áldozzék, de a szentgyónást a legbuzgóbbak esetében is elegendő, ha hetente történik.
Kedves Atya! Ha a rózsafüzéren belül, minden tizedet másért szeretnék felajánlani, akkor azt a rózsafüzér elején említsem meg egyben, vagy már a füzéren belül külön külön a tizedek előtt?
Inkább előtte egyben. Jobb, ha az ima menetét nem szakítjuk meg. De azért lehet közben is. Nincsenek erre külön szabályok. Ami fontos, hogy ez a megemlékezés a részemről őszinte legyen, az imádság pedig odaadó, odafigyelő.
Kedves Lelkiatya! Egy protestáns barátom írt néhány gondolatot Keresztes Szent János tanításáról, főleg a lélek sötét éjszakáiról. Felveti benne, hogy milyen kár, hogy náluk nincs erről igazán tanítás, holott nyilván náluk is felmerül a hit éjszakája. Aztán olvasom Marie de la Trinité Jézus szól c. könyvét (Szent István Társulat, 2018, ford. Majsai Mór OFM és Várnai Jakab OFM), ahol a nővér fél a hit éjszakájától, amire Jézus válaszul ezt mondja: "Hogy megvilágítsam az utadat, Anyámat, a hajnalcsillagot adtam neked. Figyelj rá!" Tehát a protestánsok, legalábbis látszólag, a Szűzanyát is nélkülözik. Azért írom, hogy látszólag, mert a Szűzanya biztosan velük is ott van. Mindenesetre Eucharisztia sincs náluk. Azt szeretném kérdezni, hogy bűn, ha a protestantizmust csonka kereszténységnek tartom? Természetesen nem gondolom, hogy ne üdvözülhetnének, vagy hogy a Jézusba vetett hitben úgymond ne lenne benne minden, hiszen nyilván benne van, mégis úgy érzem, hogy számomra a legfontosabb kegyelmek (Szűzanya, Eucharisztia, szentek stb.), vagy egyáltalán a misztikus mélységek mintha hiányoznának a protestantizmusból. Viszont szeretném követni a II. vatikáni zsinat ökumenizmusról szóló tanítását, mégse tudom igazán komolyan venni a protestáns tanokat.
Az ökumenikus szemlélet arra késztet minket, hogy értékeljük a másik felekezetben azt, ami érték. Nem feladatunk minősíteni a teológiájukat, sem más egyházi tevékenységüket. Van, amiben jobbak nálunk, van, amiben nem. Azt hálás szívvel megállapíthatjuk, fölfedezhetjük, hogy számunkra a katolikus (és ortodox) tanítás és lelkiség sokkal több mélységet, gazdagságot, lelki támaszt kínál. Nem azzal vagyok nyitott a protestánsok felé, hogy ezt letagadom, hogy erről a hatalmas lelki kincstárról nem veszek tudomást. Csak a velük való párbeszédben nem okos ezzel hivalkodnom, e téren való hiányosságaikat hangsúlyoznom. Fedezzem föl az ő értékeiket, ez feladat, de a sajátunkat letagadni az egység és békesség jegyében, balgaság volna. Mint amikor a muzulmánokkal való kapcsolattartás miatt félreteszem a saját jelképeinket. Teljes őrültség. Ezzel csak azt látja a más vallást hívő - mégpedig jogosan -, hogy a sajátom nem is olyan fontos, tehát a hitem is csak felszínes. Mutatis mutandis alkalmazható ez az ökumenikus párbeszédre is. Ha nem teszem bele a saját egyházam értékeit ebbe a párbeszédbe, akkor mivel gazdagítom a másikat. Az ökumené nem a legkisebb közös nevező - teljesen ellaposítva a hitéletünket, hanem a legnagyobb közös többszörös, egymást sokszorosan gazdagító bölcs magatartás. (Tudom, a matematika nem használja ezt a kifejezést, de azért az ökumenében alkalmazható, amikor a saját értékeinket hozzátéve kölcsönösen gazdagítjuk egymást.)
Kedves Lelkiatya!
Buta helyzetbe hoztam magam, a háziorvosom már három különböz? covid vakcinát is
felajánlott,mikor mi volt éppen. 67 éves vagyok.
Egyik alkalommal sem tudtam megjelenni az oltóponton, pszichoszomatikusan jelentkez? okok miatt.
Szerintem ez a dilemma okozza :
Egyrészt nálunk - bizonyos általalam elért források szerint -morálisan csak a kínai vakcina kifogástalan abortusz ügyben. El is fogadnám,de...
Viszont, ha igazak a hírek, hogy a kínai kevésbé hatékony, akkor esetleg sem engem, sem közvetve mást sem véd meg t?lem elfogadható kompromisszumos módon.
Kivel legyek szolidális?
Mivel nem jutok nyugvópontra, inkább produkálom a pszichoszomatikus tüneteket, hogy el se tudjam hagyni a lakást. Nagyon buta dolog ez már...
Szeretném meghaladni ezt az állapotot.
Kérem szépen tanácsát. Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Javaslom, kérje az őrangyala segítségét. Ritkán javaslok ilyet, de most valahogy erre fordult a gondolatom. Az imént javasoltam valakinek azt is, hogy ne vigyük túlzásba az angyalok "zaklatását". Persze, ez alatt csak azt értem, hogy inkább magához az Úrhoz forduljunk, mint a szolgáihoz. De a szentek és angyalok éppúgy lehetnek az üdvösségünk munkálásában társak, mint maga az Úr, akitől az üdvösséget kapjuk. Lehet, úgy tűnik, itt nem az üdvösség forog kockán csupán egy testi baj elhárítása, viszont az is igaz, hogy minden tettünkkel az üdvösségünket munkáljuk vagy romboljuk - közömbös tett nincsen. Ma azért bizonytalanodnak el sokan az oltás ügyében, mert rengeteg információ érkezik hozzánk, amelyeket már képtelenek vagyunk kezelni. Túl sok, és nem igazodunk el ebben a rengetegben. Minthogy Ön fölismerte, hogy a saját pszichéje produkálja ezeket a tüneteket, erősen vélhető, hogy nem ez az egészséges magatartás, nem ez az üdvösség útja. Engedje el a félelmeit! Hogyan csinálja? Tudatosítsa, hogy nincs egyedül. Az Úr állandóan ott áll, de ráadásul ő rendelt még mellénk egy-egy őrangyalt. Hozzá forduljon tehát segítségért, hogy legyőzze ezt a teljesen alaptalan félelmet! Nagyon sokan kapnak kínai oltóanyagot. Tiszta butaság orvosi végzettség nélkül felülbírálni azt a döntést, amit sok orvosszakértő és kutató meghozott, amikor előállították, Magyarországra hozták, magyar orvosok az oltását vállalták ennek az anyagnak a használatát. Szóval minél hamarabb részesüljön bátran az oltásban, teljesen függetlenül attól, hogy mit kap, éppen milyen oltóanyag áll rendelkezésre. Én is bátorítom, de az őrangyala egészen biztosan hatékonyan is meg fogja segíteni ebben.
Tisztelt Lelkiatya!
Kiemelten mely angyalokhoz és mikor imádkozhatunk a görögkatolikus szertartás rendünkhöz köthetően?
Anna
Kedves Anna!
Kiemelten a főangyalokhoz szoktunk imádkozni: Mihály és Gábor arkangyalokhoz (azt jelenti: főangyal). Az ünnepük november 8-án van. Ez főként Szent Mihály tisztelete, de vele együtt az összes mennyei erőket is ünnepeljük ezen a napon. Gábor arkangyalról még külön megemlékezünk március 26-án, örömhírvétel másnapján. (Jellemző ugyanis, hogy az ünnepek másnapján az ünnep mellékszereplőit tiszteljük, pl. szeptember 9-én Joákimot és Annát, január 7-én Keresztelő Szent Jánost, stb.) Illetve megemlékezünk még Mihály arkangyal egyik csodatételéről is szeptember 6-án. De minden hétnek az első - ha úgy számoljuk: második - napján is megemlékezünk róluk. Ugyanis a hétköznapoknak is megvan a tisztelt szentje, és ebben a sorban hétfő az angyaloké. Ez az, amit a liturgikus rendünk fölkínál. Természetesen máskor is imádkozhatunk hozzájuk. Ugyanakkor azt mondom, óvakodjunk attól is, hogy ne vigyük ezt túlzásba. Mármint nem az imádságot, mert azt nem lehet túlzásba vinni, de az angyalokhoz fohászkodást esetleg igen. Amikor mindenféle csip-csup dolgokkal zaklatjuk őket, hogy ebben vagy abban segítsenek. No, nem mintha derogálna nekik, hogy effélékkel fordulunk hozzájuk, csak sohasem szabad elfelejteni, hogy ők szolgáló lelkek valamennyien. Ugyanannak az egy Úrnak szolgálnak, mint akit mi is imádunk. Az angyalok jelenléte, közelsége, minket óvó szeretete tehát ne a hétköznapi dolgaink gördülékenyebbé tételére irányuljon, hanem arra, hogy követjük őket a szolgálatban és az Isten dicsőítésében. Ebben különösen is szívesen segítenek nekünk.
Kedves Lelkiatya! Mi értelme az ima összefogásnak? Mindig azt halljuk, hogy az összefogásnak mekkora ereje van. De miben? Isten tervének megváltoztatásában? Ha Isten akarata az, hogy egy betegnek meg kell halnia, akkor több imádkozó által mégis befolyasolhato lenne? Ha egy valaki imádkozik a betegért az viszont kevésbé hatásos?
Tertulliánusz azt írja, az imának akkora ereje van, hogy még Isten akaratát is képes megváltoztatni. Ez teológiai szempontból talán nem teljesen igaz, de lelkiségi szempontból óriási jelentőségű. Babits így fogalmaz - jóllehet ekkor nem kifejezetten az imáról, de az ember lehetőségeiről szólva: "...tán ha kezem másképp legyintem, a világ másfelé halad." Tehát van lehetőségünk a dolgok befolyásolására, és Isten meg is hív minket erre a hatalomra. Erre Jézus tanításában többször is utal: "ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda, akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen" (Mt 17,20). Majd - mintegy nyomatékosítva - meg is ismétli (Mt 21,21). Tehát az imádsággal nagy dolgokat tudunk végbevinni. Erre erősít rá maga Jézus, amikor közös imádságról beszél: "Ha ketten közületek egyetértve kérnek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól" (Mt, 18,19).
Azt, persze, hiába fürkésszük, hogy mindez hogyan működik, hogyan zajlik le a Szentháromságon belül. Amikor kér valaki valamit, nem gondolhatjuk, hogy ettől Isten valóban "megváltoztatja" eredeti szándékát - miként Tertulliánusz föltételezi. Ez nagyon emberi gondolkodás volna, amelyet Istenre vetítünk. Már az Ószövetségben is ezt olvashatjuk: Isten "nem von vissza, és nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit!" (1Sám 15,29). Ennek ellenére Jézus kifejezetten bíztat minket: "Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek" (Mt 7,7) "Bármit kértek bizalommal imádságtokban, megkapjátok."(Mt 21,22). Ha ezzel nem tudnánk elérni semmit, akkor nem bíztatna minket rá. De hogy valójában hogy számolja be ezt, mit jelent neki a mi imádságunk, azt egyáltalán nem tudhatjuk. Azt tudjuk, hogy bíztatott minket erre, s a lelkiatyák is arról számolnak be, hogy az imának nagy ereje van. De a működési mechanizmusát nem tudjuk fölfogni sohasem. Az viszont nyilván balgaság volna, ha valaki azt mondaná, "mivel nem értem ennek a működését, nem is hiszem." Tehát hinnünk kell, hogy valóban nagyobb ereje van a közös imádságnak, élnünk is kell ezzel a lehetőséggel, s ha így teszünk, akkor az életünk, a hitünk, a gondolkodásunk ehhöz fog igazodni, és ha nem is értjük, de élni fogjuk az ima, a közös ima erejét.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy bűn e ha valaki nem tudja elfogadni a saját nemét? Tudja hogy nem változtatható meg, de szenved benne. Inkább fiú lennék, de nem lehetek! Kicsin nemi tárgyként kezeltek, a női baj maga a rémálom (állandóan fáj és csak szenvedek tőle) olyan hivatásra vágyom amit csak a férfiaknak lehet, a tesztoszteron szintem magasabb mint az átlag nőnek és az egész életem inkább fiús mint lány. Egyetlen egy női dolog bennem hogy 2 gyermeket nevelek egyedül. Nem akarok vétkezni és így érezni sem, de újra és újra előjön bennem hogy bárcsak fiú lennék! Sokszor gondolok rá hogy Isten van és miért adta ezt a vágyat miért tett ebbe a helyzetbe? Válaszát segítségét és tanácsait előre is köszönöm
Nem bűn. De nem is helyes, nem érték, nem kezelhetjük értékként az ilyen magatartást, hiszen ez egy hiányosság. Olyan, mint egy betegség, amelyet meg kell tanulni kezelni. Az ilyen személyiségeknél csaknem mindig kimutatható valamilyen gyermekkori szexuális trauma. A meddő vagy frigid nők esetében is nagyon sokszor ilyen gyermekkori élmény húzódik meg. Ez tehát a legkevésbé az illető személy felelőssége, ha ilyen viszonyulás, ha ilyen hiányjelenség kialakul. Viszont abban van felelőssége az egyénnek, hogy ezt hogyan kezeli. Hogy Ön két gyermeket nevel, ez csodaszép, pontosan ebben élheti meg a női hivatását. Az segíthet még, ha végiggondolja, hogy ezek a fiús vágyak valójában szintúgy beteljesületlenek, beteljesíthetetlenek, mint amilyennek a nőiségét érzi. Pontosabban szólva a férfiasságra való vágy teljesen üres ábránd, míg a nőiessége megélhető, fejleszthető. Ha - tegyük föl - elindulna a férfiasodás útján - mint azt őrült módon sok hírcsatorna készteti -, hormonkezeléssel, életmódváltással, stb., akkor vajon az egyre nagyobb boldogság felé vezetné az életútját? Egyáltalán nem! Sokkal több pszichés, fizikai, társdalmi feszültségbe keveredne. Éppen azért, mert természetellenes. Szóval az erre irányuló vágyait kezelje úgy, mint kísértés, amellyel legjobb nem foglalkozni. Nem elnyomni kell, nyilván, az sosem jó, de helyén kezelni. Nem több, mint üres kísértés. A bűn lélektana ugyanez. Fölkelti a vágyat, hogy majd milyen jó lesz, csakhogy utána még rosszabb helyzetbe taszítja az embert. De maga a jelenség nem bűn. Az másnak a bűne, hogy az Ön életében ez így alakult.Viszont Isten azt akarja, hogy Ön is boldog legyen, és mindent meg is ad hozzá. Vele keresse a kapcsolatot minél mélyebben, s akkor majd megmutatkoznak, föltárulnak Isten Önnek szánt ajándékai, amelyekkel egyre teljesebbé, egyre boldogabbá válik majd az élete.
