Két gondolat fogalmazódott meg bennem, amikor utánanéztem kicsit ennek a rendkívüli missziós munkának. Egyrészt, hogy én biztosan nem szeretnék közéjük tartozni. Nem részletezem, hogy miért. A másik, hogy nagyon megértem, hogy sok afrikai ember miért tartozik szívesen ebbe az ott rendkívülinek ható amerikai stílusú gyülekezetbe, hogy miért tartja vonzónak, magával ragadónak. Talán ez utóbbi jelző a legjobb erre a helyzetre. Magával ragadja őket ez a stílus - beleértve a popzenéjüket - és mindez erőteljesden hat rájuk. Az afrikai emberek a maguk természetközeliségével, nekünk túlfokozottnak tűnő érzelmi alkatával könnyen föllekesíthetők a jóra és sajnos ugyanígy a rosszra is. (Elképesztő gonoszságokra is rávehetők, erre is számtalan szörnyű példa van!) Hogy mennyi valóságos gyógyulás történt, azt nem tudhatjuk. Kaphatunk híreket róluk, és sok rendkívüli esemény történhet is, de hogy ezekből mi a valós, s főként mi az igazi lelki esemény, arról nem kaphatunk biztos híradást. Azzal akartam kezdeni a választ, hogy Krisztus a látható egyházon kívül is tud kegyelmet közvetíteni. Ahol tiszta szeretet van, ott van Isten is. Nem csak a megkereszteltek között. De erre a jelenségre, ami ennél az ameriko-afrikai gyülekezetnél tapasztalható, inkább azt mondom, erős pszichés hatásnak vélem, amelybe még a sötét erők is könnyen beférkőznek, nagy csodákat és jeleket produkálva. Azzal fejezem be, amivel kezdtem: én nem szeretnék közéjük tartozni, és másokat is inkább óva intek ettől.

Ez a katolikus tanítás, de megegyezik vele az ortodox egyház tanítása is. Isten a szentgyónásban minden bűn alól feloldozást ad, azok alól is, amelyeket nem soroltunk föl. Ezek alól csak az kivétel, amelyet szánt szándékkal elhallgat a gyónó. De ha ilyen megtörténnék, akkor az egész gyónás érvénytelen, tehát a többi bűn alól sincs föloldozás. Ez mindig kerülendő! A honlapunkon közölt formát nyugodtan használhatják a római katolikusok is. Ez a néhány szó csak segít, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy minden bűn alól megkapjuk a föloldozást. Ugyanis, még ha nem is mondja ki az ember, de benne van a szándék, hogy minden bűnét megbánja, akkor is ugyanez történik, még ki sem kell mondani, hiszen Isten ismeri a szívünket. Sohase töprengjen azon a szentgyónás után, hogy mi maradt ki. Úgyis sok minden kimarad. Egyszerűen képtelenség fölsorolni minden bűnünket, még ha naponta gyónnánk is. A feloldozást a szívünket jól ismerő Isten adja, akinek kedve telik abban, hogy nekünk megbocsásson. Római katolikusok gyónhatnak görögkatolikus papnál és fordítva. (Már nem úgy értem, hogy görögkatolikus pap gyónhat római katolikus hívőnél - de talán ez értelemszerű is...:-)

A meddőségnek nagyon sokszor nem pusztán biológiai, hanem lelki, lélektani okai vannak. Ez mindenképpen jó hír. Mert bár a biológiai adottságon vagy hiányosságon is lehet valamelyest segíteni, de a lelki eredetű okokon még kézenfekvőbb. Azt nem mondom, hogy könnyebb, de közelebb van a megoldás, mint az orvosi procedúrán keresztül. Amit ír, abból erősen arra lehet következtetni, hogy ez a lélektani ok lehet a gátja a gyermek megfoganásának. Összefüggenek a dolgok. Úgy érzi, nem mondhatja magáról, hogy a Jóisten szíve csücske lenne. Vajon miért? Ezt mindenképpen érdemes megvizsgálni. Ez nem arra utal, hogy az Úr Önt nem szereti, hogy kitol Önnel, rossz dolgokat visz bele az életébe. Mert ilyen nincs. A végtelenül szerető Isten mindenkinek a legjobban akarja. Önnek is. Ilyenkor a vevőkészüleket kell megvizsgálni. S éppen ez lehet az, ami összefügg a megfoganás elmaradásával, s amit az orvos stresszes állapotnak jelölt meg. Ez mind ugyanonnan fakad. Javaslom, hogy minél hamarabb vegyen részt egy lelkigyakorlaton, vagy zarándokoljon el Máriapócsra vagy más zarándokhelyre (lehetőleg ne kocsival). Mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatát tegye helyre. Utána az önmagával való kapcsolat rendezése következik, majd pedig a férjével. Imádkozom Önért, hogy el tudjon indulni a lelki gyógyulásnak ezen az útján, és ki is tartson benne. Meglátja, egy pici baba várja ennek az útnak a végén. (De lehet, hogy több is!)

Nem hallottam erről a szentről. A görögkatolikus egyházban nem jelenik meg a tisztelete. Lehet, hogy Palamasz Szent Gergelyre gondolt, ő viszont igen tisztelt szentünk. Nagyböjt 2. vasárnapján őt tiszteljük, a Jézus-ima nagy védelmezőjét.

Attól válik érvényessé, ha "elhálták". Ez az egyházjogi kifejezés azt jelenti, hogy a házasságkötés után megvolt az első testi kapcsolatuk. Eszményi állapotban az ifjú feleség ekkor veszíti el a szüzességét. Ha ez, ez nem történne meg, vagy amíg ez nem történik meg, addig a házasság nem érvényesen megkötött, ez a feltétel még hiányzik hozzá. Elképzelhető, hogy a házasfelek egy időre nem élnek házaséletet, mert valami nagyobb jó miatt erről lemondanak. Például amikor már közel van a gyermek születésének ideje, illetve szoptatáskor. Ilyenkor az apának tiszteletben kell tartania, hogy az édesanya kevésbé kívánja a testi együttlétet. De az fontos, hogy egy bizonyos idő után újra egymásra találjanak, újra visszatérjenek a rendszeres házaséletre. Ez a szeretetük egyik nagyon fontos kifejezője, ne maradjon ki a házasságból! Arra is van példa, hogy lelki okokból, egyfajta böjtként tartózkodnak a testi kapcsolattól. Erre Szent Pál nagyon világos, máig érvényes tanácsot ad: "Ne fosszátok meg magatokat egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt" (1Kor 7,5). S ezzel meg is adtam Önnek a választ. Lehetséges, de csak egy időre, azt is közös megegyezéssel. A házasság szerves része a testi kapcsolat. Ha az nincs meg, nem tud igazán egészséges lenni a házasság. Ugyanakkor ki kell mondani, hogy van erre példa, nem is ritkán. De ez azt jelenti, hogy valami nem működik. Ha lehet, ezen változtatni kell, ezt gyógyítani kell. Foglalkozni kell ezzel a kérdéssel, nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert, mondom, ez a házasságnak egyik kiemelten fontos része. Nagyon fontos az őszinteség. Egymással is, önmagukkal is. Ki az, aki miatt nem tud jól működni a dolog. Emiatt nem lehet őt hibáztatni, de jó kimondani az okokat. Akkor könnyebben lehet vele együtt élni, vagy orvoslást, megoldást találni rá. Míg, hogyha kellemtlen témának tartjuk, kerülgetjük, elhallgatjuk, akkor nagyon súlyosan visszaüthet ennek megoldatlansága. Ha azonban nem lehet megoldani, akkor is még lehet ez jó házasság, csak sokkal nehezebb. De egyik házasság sem tökéletes, hol itt, hol ott van benne javítanivaló. Folyamatosan dolgozni kell hát rajta, attól lesz jó házasság. Nem attól, hogy nem történik benne semmi nehézség.

Bizonyosan látott már képeket, amelyen kisgyermek a kereszt előtt áll és csodálkozik vagy éppen sír. A pici gyermek is föl tudja fogni, hogy Jézus szereti őt, és hogy a gonosz emberek keresztre feszítették. Vele együtt szenved ő is a maga módján. S éppen, mivel még nincs élet-halál fogalma, könnyebben el tudja fogadni azt is, hogy harmadnapra föltámad. Ezt nagyon szépen el lehet neki mondani. Hogy a mi bűneink miatt halt meg, ez még fölfoghatatlan neki, erről nem kell beszélni. De hogy Jézus jó volt mindekihöz, a gonoszok pedig megölték, ugyanakkor ő legyőzhetetlen, és feltámad, ez teljesen belefér a gyermeki lélek elképzeléseibe. Hogy mi is föltámadunk vele, ez is nehéz teológiai igazság, nem csak a gyermek nem érti, de mi sem. De maga a szenvedés-halál-föltámadás ez jól fogható számára, s valójában ez a lényeg. Reméljük, a szülők nem ellenzik, hogy ilyenekről beszéljen a kisunokának. Mert ha igen, akkor esetleg nehezen oldható kettőség alakul ki benne, hogy mást mond apa és anya mint a nagymama. Ez még egy három éves gyermeknek valóban sok (sokk). Később, a nagyobbacskáknál, 8-10 éves korban már lehet mondani, hogy ez titok, ezt még apa és anya nem értik, de imádkozzunk értük, hogy megértsék. De ez későbbi feladat lesz.

Az elhívást nem csak várni kell, hanem haladni feléje. Ez rá a válaszunk. Nagyon értékes, különleges, hivatás a szerzetessék, amelyre ma kiemelten nagy szükség van. Természetesen ugyanígy családi hivatásokra is szükség van, s az sem kevésbé értékes és szép, az sem könnyebb. De nyilvánvalóan az a természetesebb. A szerzetesi hivatás nem természetes. Persze, nem is természetellenes, hanem természetfölötti. Ezért az a tanácsom, hogy inkább abban az irányban tegyenek lépéseket. Mert kétségtelenül azt nehezebb építeni. A természetes folyamat szépen kialakítja a párkapcsolatot, annak rendje módja szerint. A szerzetességért küzdeni kell, keményen meg kell küzdeni. Ha a fiatalember szíve mélyén hordozza ezt a hivatást, de közben egyre mélyebb barátságot köt egy lánnyal, ezzel gyakorlatilag megcsáklyázza a szerzetességét. Lehet mondani, hogy az Úr hozta össze Önöket, de ennek éppen az lehet a próbája, hogy most nem a könnyebb, természetesebb utat választják, hanem a nehezebbet, küzdelmesebbet. Ezzel nem veszítenek semmit. Mert ha elkezdenek ebben az irányba menni, azaz nem találkoznak többet, imádsággal hordozzák a nagy kérdést, inkább szerzetesi közegben vannak (főként a fiatalemberre mondom ezt, akinél megjelent a szerzetesi hivatás), akkor van rá esély, hogy ez a sajátos hivatás ki is bontakozik, megerősödik. Ha pedig mégsem ez az ő életútja, akkor ezen nemes törekvés után úgyis egymásra találhatnak. Ha azonban örvendező szívvel már most megélik a szerelmük kibontakozását, ezzel szinte bizonyosan elhal a szerzetesi indíttatás. Utána csak akkor jön vissza, hogyha az valóban nagyon erős, viszont akkor az emiatti szakítás még sokkal nehezebb. Tehát ezért tanácsolom, hogy most, amikor még talán nem annyira nehéz (bár tudom, már most is annak tűnik) az elválás, Krisztusért, a jövőjükért, a hivatásukért inkább ezt próbálják meg. Persze, ez az én távoli véleményem. Ha jobban ismerném a helyzetet, esetleg mélyebb tartalmú választ is tudok adni. Ha ezt szeretné, írjon nyugodtan a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.

Én azt sem tartom kizártnak, hogy valaki elvált, újraházasodott, és utána később szentként tiszteljük majd. A szentek nem bűntelenek és nem hibátlan emberek, hanem olyanok, akik keresik Isten akaratát, és ezt hősies fokban meg is teszik. Erre mindenkinek törekedni kell. (Lev 19,2; 1Pét 1,16) Minden bizonnyal Istvánban is voltak kételyek, töprengések, belátta egyes döntéséről, hogy nem volt jó, stb. Nem szabad a szenteket tökéletesnek beállítanunk. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden emberre hat a maga kora. Teljesen téves volna elvárásokat átvetíteni egyik korból a másikba. Vannak alaptörvények, az Evangélium, amely mindig igaz, mindig követni kell. De hogy ez hogyan valósítható meg egyes korokban, azt igenis mérlegelni kell. Ki kell mondanunk például, hogy ma egy fiatalnak kisebb a felelőssége abban, ha nem tisztán megy bele a házasságba, mint mondjuk 100 évvel ezelőtt, amikor ezt a közgondolkodás is megkövetelte. Ma szinte hősiesség kell ahhoz, hogy ebben az ezzel ellentétes gondolkodású világban meg tudják tartani a tisztaságot. A házasságkötések bizonytalanságairól is elmondható ez. Régen, amikor mindenki számára világos volt, hogy a házasságtörés, a válás mindenkinek rossz, főként a gyermeknek, de minden más érintettnek is, akkor nagyobb ereje volt a közösségnek, hogy ettől visszatartsa az embereket. Ma szinte készteti a közgondolkodás, hogy el lehet válni. Annak igazsága, hogy ez bűn, hogy ez árt, hogy ez mindenkinek káros, ma is éppen úgy érvényes. Viszont tény, hogy sokkal könnyebben bele lehet esni, mert hatalmas tömegerő taszítja ebbe az irányba az embert.

Jézus keresztre feszítése óta a keresztények számára a legnagyobb kihívás az erőszak. Már az első időkben távolságot vettek minden erőszaktól, abbahagyták a gladiátori küzdelmeket, nem vettek részt hódító háborúban, nem voltak hóhérok. Aztán be kellett látni, hogy egy bűntől sebzett világban élünk, ahol az erőszakra felelni kell. Némelyek inkább vértanúkká válnak, és nem tapad vér a kezükhöz ? ilyenek a világháborúk alatt is sokan voltak. Azonban, ha a saját életről le is mond az ember, más ártatlanok életéről nem mondhat le olyan könnyen, sőt, mások megvédése egyenesen kötelességgé vált (KEK 2265). A keresztényeknek meg kellett érlelniük, hogy az ártatlanok védelme érdekében olykor kell erőt alkalmazni. Amikor Afrikában vagy Szerbiában gátlástalan népirtás történt, maga a pápa is sürgette a békefenntartókat a beavatkozásra. Ezt nem hívjuk erőszaknak, hanem erőalkalmazásnak, hiszen itt a szándék pozitív. A morálteológia szerint lehet erőt alkalmazni önvédelem és az ártatlanok védelme érdekében, a megtámadottság arányában. ?Aki a saját életét védi, nem követi el az emberölés vétkét, még ha arra kényszerül is, hogy támadójára halálos csapást mérjen? (KEK 2264). Morálisan elfogadható az olyan háború is, ami kiszélesített önvédelem: azaz csak a védekező háború lehet igazságos (nem támadó!), a háborúban is érvényesek az erkölcsi szabályok (nem megengedett a nemi erőszak, a foglyok megölése, a népirtás), tartani kell a fokozatosság elvét (ha lehet, ölés nélkül megállítani a támadót technikai eszközökkel). Csak katonákkal lehet harcolni, a civil lakosságot kímélni kell, mindig igazságtalan a tömegpusztító fegyverek bevetése, s csak a hivatalos vezetés parancsaira szabad hallgatni (ne legyen terrorizmus). Mindezek értelmében keresztény ember is lehet katona, a haza szolgálatára, a népek biztonságára, az ártatlanok megvédésre szentelik magukat. Fontos, hogy keresztény lelkiismerettel legyenek katonák, akkor tudják valóban a békét szolgálni (KEK 2310). Ma nem áldjuk meg a fegyvereket, csak a katonákat, és nem nevezünk semmilyen háborút ?szent háborúnak?, legföljebb ?jogos? háborúnak, mert a háború sohasem jó, az eltűrt kisebb rossz.

Kedves Adél! Nagyon érdekes és a lényeget érintő a kérdése. Isten jelenléte nagyon sokféle a világban. Jelen van a virágban, az állatokban, a nagy hegyekben, a tengerekben. Jelen van az emberekben és az emberek között is, a családokban, közösségekben. A keresztény közösségnek olyannak kell lennie, hogy aki csak kívülről belép, nyomban érzékelje: "Köztetek van az Isten!" (1Kor 14,25) Tehát, bár jelen van az Úr, de még egy adott közösségben való jelenléte is lehet többféle. És nagyon sok múlik rajtunk, embereken, hogy ez milyen jelenlét. S ez éppen így igaz az egyes emberre is. Igen, mindenkiben ott lakik Isten. Életfeladat, hogy megtaláljam magamban, hogy minél mélyebbre szállva minél szorosabb kapcsolatba kerülhessek vele. S ennek mintegy mellékterméke, hogy ezt mások is észreveszik, észrevehetik rajtam. Ezt megjátszani azonban, ezzel színészkedni nem lehet. Az nagyon árulkodó, és nagyon szánalmas volna. Éppen ezért erre törekedni, ezt mérni, vizsgálgatni egyáltalán nem érdemes. Az Isten keresése a cél. S minél inkább megtalálom önmagamban, annál inkább megtalálom másban is, a másik emberben, egyéb teremtményekben. De fordítva is igaz. Ha meglátom a hegyekben, vizekben, csodálatos természeti jelenségekben, művészeti alkotásokban, az egyszerű emberekben, ezek a fölfedezések rávezetnek arra, hogy lassan fölfedezzem önmagamban is.

Nem kizárt, hogy azért érzi bűnnek, ha valamit szeretne megvalósítani, mert emiatt esetleg szembe kellene helyezkednie a szüleivel, azt pedig már gyermekkorában rögzült tudás, hogy ilyet nem lehet, nem illik, ez a kötelező gyermeki szeretet ellen van. Szerintem pusztán emiatt alakulhatott ki ez a tévképzet. Már miért volna baj tovább tanulni, olyan diplomát szerezni, amellyel az életben előrébb tud lépni? Hogy hogyan oldja meg a tanulást munka nélkül azt nem tudom. Az nem volna jó, ha ezt a szülei finanszíroznák. Önnek minél hamarabb el kell költöznie a szüleitől és saját lakásban vagy saját albérletben kellene élnie. Még azt is javaslom, hogy költözzön egy másik városban, hogy az elszakadás teljes lehessen. Hogy ezt anyagilag hogyan tudja megoldani, nem tudom, de érdemes ezért még nagyobb áldozatokat is vállalni. Amíg ezt nem teszi meg, addig gyermek marad, és nem fog tudni saját lábán álló, felelősen élő felnőtté válni. Ebben egyébként segíteni fog ez a felsőoktatatási szakképesítés. Csak bátorítani tudom.

Bármi belefér, ami a szeretetüket kifejezi. Lehet játszani, lehet időt tölteni vele. Ez a kölcsönös szeretetnek rendkívül izgalmas kifejezője. Valamiféle eszközök használatát azonban én ettől idegennek tartom, szerintem azokra semmi szükség nincsen. Az izgalmat fokozni nem kell. Éppen elegendő az, amit a természet ezen a téren kínál.

Én sem. Ez óriási rejtély marad. Nem minden kérdésre tudjuk a választ. Azért bárkinek, akiknek van felelősségük e gyermekek fölnevelésében, őrájuk hárul annak a felelőssége, hogy sérülten vagy pedig a megpróbáltatás miatt szuper erős lélekkel jönnek-e ki belőle. Most nem azon kell töprengeni, hogy miért történt ez, hogy ebben az Úrnak mennyi a "felelőssége". Ebben a fájdalomban ezt úgy sem tudjuk megérteni. Ott kell körülnézni, hogy ki mit tehet ezekért a gyermekekért, a gyászoló férjért. Az együttérzés nagyon sokat segít, de aki cselekedni is tud értük, annak ezt kötelessége is megtenni.

Jézus 40 napos korában Simeon megjövendölte Máriának, hogy Fiával kapcsolatban az ő szívét is tőr járja majd át. Tehát száíthatott arra, hogy édesanyaként nem lesz könnyű sorsa, de ez még nem jelenthette előre a halálát. Viszont Jézus háromszor is megjövendölte, hogy őt elfogják, megölik, de harmadnapra föltámad. Hogy ez a tanítás eljuthatott-e Máriához, ezt nem tudjuk pontosan. De nem kizárt. S ha eljutott, akkor ő egészen biztosan komolyan vette, nem úgy, mint a tanítványok (Mk 10,32.40). A legfájdalmasabb attól kezdve lehetett számára, amikor már látta, hogy bíróság elé állítják, Pilátus előtt a tömeg a halálát követelte. Ami teljesen szembe megy a józan ésszel, hiszen előtte tömegek követték, csodálták, akarták királlyá tenni. Sőt, néhány nappal még ők is Hozsannát kiáltottak neki. Hogy miért így kellett meghalnia, ez nagy kérdés. De lehet, hogy nem is jó kérdés. Ugyanis azt egészen biztosan állíthatjuk, hogy nem kellett volna meghalnia, kivált nem ezzel a kegyetlen, megszégyenítő halállal. Egészen biztosan ezt nem akarta az Atya. Ő rosszat soha nem akar. Az volt az akarata, hogy a fia egyesüljön velünk, emberekkel, ennek minden következményével együtt. Ennek lett az eredménye, hogy amikor lejött közénk, a földre, akkor mi, emberek, az életére törtünk. Ahogy ezt a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédében Jézus meg is jövendölte (Mt 21,33-46, Mk 12,1-12; Lk 20,9-19). Tehát mi, emberek választottuk neki ezt a kegyetlen halálnemet. Ennek felelősségét nem lehet az Atyára hárítani. "A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze" (Iz 53,5). A kivégzői tehát mi, emberek voltunk, vagyunk. Nagyon fontos különbségtétel, hogy nem a gyilkosság árán tudott megváltani minket, hanem a saját önfeláldozása árán.

Megközelítés kérdése. Nem lehet szembeállítani a két szemléletet. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az egyik a nyugati, latin, a másik a keleti, bizánci felfogás. Vegyünk egy gyenge hasonlatot! Mondhatjuk-e azt, hogy egy fának két része van: törzse és lombkoronája? Igen. És azt, hogy: gyökere, törzse és lombkoronája? Ez is igaz. Ha a lélek és a szellem között különbséget teszünk, akkor a lélek az ember pszichéje, az a nehezen körülhatárolható része, amely egyedi, más teremtményben nincs meg, de még az anyagi világ része. A szellem pedig az embernek az szintén nehezen körülhatárolható része lelki része, amely Istenhöz köti. Sajnos, nem egészen pontos ez a magyarázat sem, de talán megvilágítja, hogy mindkét felosztás, mindkét megközelítés helyesnek fogadható el.