Ha nem pap vagy püspök előtt tette a magánfogadalmát, akkor az nem kötelezi Önt. A fogadalom attól hiteles, hogy nyilvános. Hozhat buzgóságában egyéni elhatározást, és helyes, ha ezt követi is hűségesen, de ha megváltozik az élethelyzete, akkor változtathatja ezt az elhatározását, fogadalmát is. Érdemes mélyebben megvizsgálni, lelkiatyával átbeszélni, hogy mi vezette a fogadalmában és mi az oka, hogy csalódott. Mindenesetre Ön teljesen szabad ember most is, és változtathat az életén. Emiatt nem kell semmiféle büntetéstől tartania. Egyébként sem, mert Isten sohasem büntet minket. Engedi és megáldja a mi döntéseinket.

Testvérem! Nem tudom, hogy Önnek miért jutott sokkal több szenvedés, mint másnak. Ez mindig óriási nagy titok. Nem tudjuk az okát. Rejtély marad talán egészen a túlvilágig. Bár, az is igaz, hogy vannak érdekes fordulatok, és egyszercsak kiderül, már itt a földön is megtörténhet, hogy kiderül, mivégre is van vagy volt mindez. Nem tudom. Az biztos, hogy Isten nem lehet sem igazságtalan, sem szívtelen, sem irgalmatlan. Mi nem értjük őt, az lehet, de hogy ő megért minket, az egészen bizonyos. Tudja, már filozófiailag is képtelenség, hogy Isten igazságtalan legyen. Jézus azt mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Tehát ő tudja igazán, hogy mi az igazság, mi csak kapisgáljuk. Nem is tudom, mit tanácsoljak Önnek. Az jó, ha továbbra is él a Szentségekkel. Csak hát, ha úgy érzi, csalódott az Úrban, akkor nem ugyanazt jelenti Önnek az Eucharisztia, mint amit jelenthetne: a szerető Istennel való forró egyesülés vágyának beteljesülése. Csak annyit tudok mondani, keressen tovább. Köszönjön meg minden enyhülést, amikor egy kicsit jobb, könnyebb Önnek. Kérje továbbra is, hogy mutassa meg az Úr mindennek értelmét. Higgye el, mindennek van értelme és célja. A Miatyánk imádságot mondja minél mélyebben, hogy ezzel Krisztus lelkületét elsajátíthassa. Én is imádkozom Önért.

Nagyon köszönöm a jelzését. Közzéteszem a jó hírt, hogy másoknak is biztatást jelentsen, hogy érdemes kitartóan imádkozni.

Nem is annyira arany középutat javaslok. Tehát nem arról van szó, hogy félig figyeljen a pontos menetre, félig meg az imádságra. Azt kell elérni, hogy amikor vezet egy bármilyen összetett szertartást, azt teljes szívéből Isten dicsőségére végezze. Őmiatta törekedjék arra, hogy a szertartás szép (és pontos) legyen. Az énekelt imádságok szövegei mind a szívéből is jöjjenek - már amikor oda tud rá figyelni. Van, amikor ez könnyen megy, pl. sok sztihira egymás utáni éneklésekor, s van, amikor nehezebben, mert a váltásra, egyebekre kell figyelni. De egyik is, másik is kedves az Úrnak. Valójában az, hogy a kántori szolgálat imádságos tud-e lenni, az nem a templomban dől el, hanem az ember saját szobájában. Nem is a szertartásra való közvetlen készületben, hanem az egyéni, személyes imaéletben. Ha tud időt szánni arra, hogy csak az Úrral legyen, ha minden nap van legalább öt perce - persze, még jobb, ha több -, amit csak az Úrral tölt, őrá figyel, csak a gondtalan és gondolattalan csöndben van, akkor ez ki fog hatni a kántori szolgálatára is. Megtapasztalja, hogy ugyanazzal a jóságos Istennel van együtt a szobája csöndjében, mint a kántori zsonglőrködés közben. Persze, érdemes ezt kérni is a Mindenhatótól. Kötve hiszem, hogy megtagadná ennek meghallgatását.

Legalábbis egyáltalán nem javaslom. Nincs is rá szükség. A beltartalom is teljesen fölösleges. De a hirdetése is kétségkívül árulkodó. Jobb, ha tartózkodunk tőle. Hogy bűn-e? Ezt az Ön lelkiismerete mondja meg. Csak amiatt ne tegye félre, mert én itt azt írom le, hogy semmiképp sem javaslom. Ez csupán tanácsom, amelyet Önnek kell megfontolnia, mérlegelnie és a saját döntését meghoznia. De az biztos, hogy én mindenkit igyekszem lebeszélni az energiaital fogyasztásáról, az ördögfejjel reklámozott termékektől pedig mindenképp távolságot tartani javaslok.

Ez nagyon nehéz kérdés. Bevallom, én teljesen megértem a püspök atya döntését. Valószínű, azon a helyen nagy számban élnek római katolikusok. Ha megnyitnák a templomot, akkor aligha volna tartható a kis létszámú részvétel. Azt pedig nagyon nehéz megmondani, hogy egyesek jöhetnek, mások meg nem. Viszont, ha már ilyen rendelkezés van azon a helyen, akkor meg az volna furcsa, hogy a saját híveik számára nem használható a templom, a görögkatolikusok számára azonban igen. Nem beszélve arról, hogy minden bizonnyal római katolikusok is jelentős számban mennének a görögkatolikus szertartásra, tehát az sem biztos, hogy a kisebb közösség is tudná tartani a zárt térben meghatározott számú hívek jelenlétét. Mondom, nagyon nehéz ez. Mindnyájan szenvedünk tőle. Sok mindent el kell fogadnunk, és ez az elfogadás közelebb visz minket értünk szenvedő Urunkhoz, mint a méltatlankodás, netán viszálykodás. Legyünk inkább türelmesek, elfogadók. Már az is nagy ajándék, hogy a római katolikus testvérek engedik, hogy használjuk a templomukat. Ezt kell inkább látni és értékelni, nem pedig azt, hogy most, hogy ők sem mehetnek, emiatt mi sem mehetünk. Közben érdemes törekedni arra, ez a helyzet is igazolja, hogy a helyi görögkatolikus közösség alakítson ki saját liturgikus helyet. Még ha templomot építeni nem is tudnának, de valamilyen más, rövidebb vagy hosszabb távú megoldást már most érdemes keresni.

Gyóntatni mindenkit szabad. Lehet, hogy nem kaphat feloldozást, de azért emiatt nincs kizárva a gyóntatószékből. Igaz, az már nem nevezhető valóságos gyónásnak, de az a lelki beszélgetés, a belső világának bűnbánó feltárása a pap előtt akkor is lehetséges, ajánlott és hasznos, ha tudható, hogy nem kaphat feloldozást. A legáltalánosabb helyzet az, amikor valaki érvényes házasságát megtörve új kapcsolatban él valakivel. Ilyenkor nem lehet feloldozni, mert az életállapotát nem tudja helyrehozni. Amíg az új kapcsolatban él, addig nem ígérheti meg, hogy nem követ el házasságtörést, hiszen hazamegy, és továbbra is együtt él egy másik emberrel, aki nem az Isten előtt megkötött házasságkötés szerinti társa. Ezt azzal lehetne orvosolni, hogy elhagyja ezt a második házastársát. Csakhogy lehetséges, hogy már teljesen helyrehozhatatlan az első kapcsolat, pl. gyermekek születtek, akiket föl kell nevelni. Ilyenkor nem mondja a pap, hogy hagyja ott azt az embert, aki már az új kapcsolatból született gyermekek édesapja vagy édesanyja. Kusza élethelyzet, amely ilyen módon nem orvosolható. Az ilyen állapotban lévő embert nem lehet feloldozni, s ezért az Eucharisztiához sem járulhat. Ugyanakkor nincs kizárva az Egyházból. Ő is a közösség tagja, részesülhet sok más kegyelmi forrásból.

Azt belátom, hogy szükséges fizetni az ilyen folyamatban. Szakemberek tapasztalatából tudom, hogy ha nem kell érte fizetni, akkor a legtöbben nem is veszik komolyan, könnyen félbehagyják. Hogy mennyi ennek a tisztességes ára, azt nem tudom megmondani. De én sem tartom erkölcsösnek, hogy ebből a szolgálatból valaki meggazdagodjék. Igen, én is úgy értékelem, hogy ez visszaélés volna a helyzettel. Hiszen szükség van rájuk, tudnak is segíteni, és a bajban lévő ember inkább többet is fizet, mint amire egyébként képes volna, csak hogy segítséget találjon. Ezzel visszaélni nem, hogy nem keresztény magatartás, de emberileg sem tisztességes. De nem vagyok az ő helyükben, nem tudom, én mit tennék, ha ismert és keresett pszichológus lennék. Lehet, azt mondanám, mivel megfizetik a szolgálatomat, sok pénzt kérek, hogy ezzel másokon segíthessek. Ki tudja, kinél hogyan működik ez? Mindenesetre sokkal jobbnak tartom a gyóntató atyák lelki szolgálatát. Ők valóságosabb gyógyulást tudnak közvetíteni, mégpedig teljesen ingyen. De az is tény, hogy vannak helyzetek, amikor nem elég a gyónás, lelkibeszélgetés, pszichológusra is szükség van.

Legjobb erre a Szentírás. Ősi gyakorlat, hogy haldokló mellett a Zsoltároskönyvet kezdik el hangosan olvasni. Ezt is tudom ajánlani. De a Szentírásnak bármely más könyve is alkalmas lehet erre.

Először Önnek is ezt a kérdést teszem föl: van-e lelkiatyja, van-e olyan atya, akivel rendszeresen találkozik, és meg tudja beszélni vele a gondolatait, lelki küzdelmeit. Biztos vagyok abban, hogy Önnek nagy szüksége van erre. Másnak is, de Önnek különösen. Érezhetően fontos feladatra hívja az Úr, értékes életet szán Önnek. Ha már elköteleződött két beteg gyermek mellett - bár nem látom, mennyire mély és végérvényes ez az elköteleződés -, de mellettük már meg is találta az élethivatását. Ha végig kíséri az ő életüket, ha fölneveli őket, ennél aligha találhat értékesebb életutat. A család természetesen lehet életcél, az egyik legértékesebb a sok közül. De ha megnyugtatónak is tűnik most ez a válaszom, ez semmiképpen sem elég. Szüksége van arra, hogy rendszeres lelkiéletet éljen, gyónjon, áldozzon, a lelkiatyával rendszeresen találkozzon. Ezekkel élve szépen kibontakozik, kirajzolódik, hogy mi az Ön Istennek tetsző életútja, mit kell tenni az életében, hogyan éljen másokért. (Ugyanis minden hivatásnak ez a kulcsa: hogyan tudok élni másokért.)

Bocsásson meg, de ki kell mondanom: nagyon elrontották a házasságuk kezdetét. Ezt egész egyszerűen nem szabad csinálni, hogy házasságkötés után nem költöznek össze. Ez olyan, mint ha úgy akarna kenyeret sütni, hogy egymás mellé teszi a hozzávalókat, lisztet, élesztőt, vizet, sót, megáldja azokat, de nem keveri, nem gyúrja össze, nem keleszti meg, nem teszi a sütőbe. A házasságot folyamatosan építeni kell: gyúrni, keleszteni, tűzbe tenni... Ha nem építik a szeretetkapcsolatot, akkor mitől várják, hogy majd fejlődni fog? Hogy végérvényesen elrontották-e ezt a házasságot, vagy még megmenthető, ezt nem tudom megmondani. Azt javaslom, vizsgáltassa meg a házasságát egy hozzáértő atyával. Ha a plébánosa ezt nem tudja megtenni, akkor is hozzá forduljon, s ő majd eligazítást ad, kitől lehet ebben segítséget kérni. Sajnos lehet azt gondolni, hogy mivel ilyen közös döntést hoztak, hogy nem költöznek össze, ez eleve megkérdőjelezi a házasságkötés hitelességét is. De nem merek mélyebb ismeretek nélkül ilyen kijelentést tenni. Ha szentségi házasságot kötöttek, akkor Isten kegyelme még tehet csodát, és minden helyre hozható. Ha nem volt szentségi kötelék, akkor sokkal könnyebben tanácsolom, hogy lépjen tovább, mert nem is érvényes az Önök házassága. De beszélje meg ezt egy atyával, s majd ő tanácsot fog adni Önnek.

Elfelejtette a pap bácsi. Ilyenkor az ember saját magának szabjon valami elégtételt. Lehet ugyanazt, amit legutóbb kapott, vagy valami hasonlót.

Pontosan így gondolom én is. Ez az ember személyes életében is látható. A jólétben eltunyul az ember, és megfeledkezik Istenéről, akitől mindent kapott. Balsorsában aztán hamar újra hozzá fordul. De tegyük hozzá, hogy azért ez nem törvényszerű. Az ember szabadságában áll, hogy jól éljen az Isten szeretetével, ne pedig visszaéljen vele.

Ha gyermekkora érzi ezt, akkor vélhetően nem annyira az Ön felelőssége, hanem a környezetében élő embereké. A világ nincs rendben, ezt tudjuk. Ezt szenvedjük is. De miattunk nincs rendben, a mi bűneink és mások bűnei miatt. Ha azonban rendben van az Istennel való kapcsolatunk, akkor meglátjuk ebben a rendetlen világban is a belső rendet, amit Isten beléteremtett. Meg kell tehát vizsgálnunk a saját lelkünket, hogy abban rend van-e. Mert arra van képességünk, hogy ott rendet teremtsünk. Vagy inkább kérjük Urunkat, hogy ő, a Teremtő teremtsen rendet a lelkünkben, az életünkben. A boldogságom nem a külső körülményektől, hanem a belső világomtól függ. Önnek is megadatik ez a boldogság, csak ne kívül, hanem belül keresse, ahol Isten lakik az Ön szívében.

Erre igazán nehéz felelni. Nem a tett megtétele vagy éppen elmulasztása dönti el annak súlyosságát, hanem az, hogy milyen tartalmú cselekedetről van szó. Ha egy kéregetővel szóba állok, s igyekszem segíteni neki, ez egy jó cselekedet. Ha közben megfeledkezem idős, beteg édesanyám ebédjéről, és nem viszek neki, nyilván ez a mulasztás sokkal súlyosabb, mint a másik jó cselekedet. Vagy fordítva. Ha személyes áldozatom árán megsegítem azt a munkatársamat, aki velem mindig rosszul bánt, ez egy jelentős erényes tett. Ha közben megfeledkezem arról, hogy egy másik munkatársamnak éppen névnapja van, s nem köszöntöm föl, ez utóbbi mulasztás sokkal kisebb jelentőségű, mint az adakozás, a másik emberért való áldozatvállalás.