Magyar görögkatolikus egyházunkban a rendelkezés szerint a diakónus szükség szerint áldoztathat. Ez nyilvánvalóan egyáltalán nincs távol a diakónusi szolgálattól, hiszen alapvető kötelességei közé tartozik a betegek szentséggel való ellátása. Egyik alapvető feladata, hogy neki kell elvinni a betegekhöz a Szentséget. Tehát az áldoztatás is a diakónus feladatai között van.

Úgy tudom, a szertartások rendje nem változik, csak fokozottan oda kell figyelni az előírásokra. A gyóntatás szabad téren lesz, illetve úgy tudom, hogy Debrecenben a közösségi ház területén. (Különlegesség, hogy kedden is lesz Előszenteltek Liturgiája, s emiatt sok helyen aznap reggel nincs Szent Liturgia, hanem helyette utrenye.

Kedves Rozi! Mint látja, nem is írtam le a nagy nyilvánosság előtt mindazt a sok szörnyűséget, amelyet Önnek gyermekkorában át kellett élnie az illető fiúk, férfiak miatt. Még olvasni is túl sok, nem hogy elviselni, átélni. Ön súlyos áldozata volt ezeknek a cselekményeknek és egyáltalán nem volt élvezője. Ha itt-ott tapasztalt is valami testi jó érzést, egészen nyilvánvaló, hogy Önt, kislányként nem ez vezette. Önnek ez egyáltalán nem bűn, nincs mit meggyónnia, nincs mit szégyellnie. Ugyanakkor mégis jól teszi, ha megtalálja a módját, hogy mindezt valakinek személyesen is elmondja. Az már nagyon jó, hogy kiírta magából, de még minden bizonnyal sok olyan dolog lappang a lelke mélyén, amit jó volna kimondani. Lehet, hogy érdemes pszichológust is keresni (mindenképpen keresztény pszichológust!), aki tanácsaival tovább tudja segíteni Önt, hogy szabadulni tudjon ezektől a rettenetes emlékektől. Hogy a templomban megnyugvást talál, ez természetes. Éljen is ezzel az ajándékkal továbbra is. Ez tartotta meg Önt, hogy még talpon tudott maradni. Hiszen teljesen megromlott személyiséggé is válhatott volna. Javaslom, hogy kifejezetten kérje az Urat, hogy segítse Önt ebben a gyógyulásban. Merthogy arra van szüksége, ki kell gyógyulnia ezekből a gyermekkorában ért sebekből. Még ha nehéz is, rossz is ezeket fölidézni, de higgye el, jót tesz, ha mer szembenézni ezekkel a fájó élményekkel. Mindenesetre arról biztosíthatom, hogy az Úr szereti Önt, és szó sincs semmiféle retorzióról. Ő is azt akarja, hogy gyógyuljon a lelke. Ez már az első lépésnek tekinthető, hogy ezen a fórumon beszélgetünk erről. Ne álljon meg, tegye meg a további lépéseket. (Esetleg írhat külön is a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre.) Imádkozom Önért.

Isten a szíveket vizsgálja. Ha ehhöz hozzátesszük a másik kinyilatkoztatott igazságot, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, akkor nyilvánvaló, hogy Isten tudja, hogy kit lehet üdvözíteni és meg is találja a módját, hogy az embert üdvözítse. Karl Rahner beszél az anonim keresztényekről, akik, bár nincsenek megkeresztelve - többnyire az Ön által is említett okok miatt - mégis úgy élnek, mint a keresztények. A lelkiismeret törvénye a szívükbe van írva - mint erről tanúskodik Szent Pál (Róm 2,15).Tehát, aki hallgat a saját lelkiismeretére, s persze, ez a lelkiismerete nem torzult el a sok bűn miatt, akkor az valójában úgy él, mintha keresztény lenne. Nekik is van lehetőségük az üdvösségre jutni.

Az Atya szeretete az ember felé rendületlen. A bűnbeesés után is éppenúgy szerette Ádámot és Évát, mint előtte. Neki sokkal jobban fájt a kiűzetés, mint az embernek, aki ekkor még nem is fogta föl, hogy mit tett, hogy mi lesz ennek a következménye. Az ószövetségben ugyanaz a jóságos Isten nyilatkozik meg, mint aki Jézus Krisztusban. Jézus tanításának nagy része is erre irányul, hogy megértsük, mennyire szeret minket Isten. Ezt az ószövetségiek még nem tudták. A kiengesztelődésre nekünk, megátalkodott, bűneinkben megrögzött embereknek van szükségünk. Mi vagyunk azok, akik miatt befagyott az Istennel való kapcsolatunk, s ezt kell fölengedni, kiengesztelni. Igen, Krisztus meghozta a kiengesztelődést, mert egyesült velünk, és rajta keresztül az ember kiengesztelődött Istennel. Nekünk már csak Krisztushoz kell kapcsolódnunk, hogy ez az Atyával való kiengesztelődés a mi életünkben is valóságos és gyümölcsöző legyen. "Nem kell olyan Isten, ki megöli egyszülött fiát!" Ezt nem csak Koppány vezér, hanem minden józanul gondolkodó ember, minden keresztény is elmondhatja. Isten elküldte Fiát közénk, hogy benne, általa megnyissa az utat Isten és ember között. De mi öltük meg, a mi bűneinkért szúrták át. Teljesen téves volna, ha ezt a mi felelősségünket tolnánk rá az Atyára. Ma már teljesen túlhaladott az a jogi megközelítés, hogy az igazságos Atyának, aki bár szeret minket, az igazság miatt mégis kellett valami engesztelő áldozat, hogy a dolgok helyrebillenjenek. Sokkal élőbb az a felfogás, s ebben jelentősen közelít ma már a keleti és nyugati teológia, hogy a megváltást nem a bűnök miatti büntetés elkerülését jelenti, hanem ennél sokkal többet: Istennel való egyesülést.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). Aki tehát hisz Krisztusban, és erről az élete is tanúskodik, az bízhat abban, hogy Krisztusban él, és már átment a halálból az életbe (Jn 5,24). Talán érdemes föltenni a kérdést: Hiszek Krisztusban? Ha a válasz egyértelmű igen, akkor semmi elbizonytalanító tényezőt nem látok, hogy miért ne hihetném azt, hogy Krisztusban élek. Még ha bukdácsolok is bűneimben, de bűnbánatommal mindig visszatérek Krisztushoz. Hiszen benne élek. Ha azonban netán bizonytalan választ tudok csak adni, akkor mindenképp meg kell vizsgálnom, hogy akkor mit is jelent az én hitem, mit jelent a Krisztus-kapcsolatom. Igen, a hitünkön dolgozni kell. Jóllehet ajándék, de nagyon sok múlik rajtam, hogy életté váltom-e. Ha élem a hitem, akkor Krisztusban élek. Ha a hit nem járja át az életemet, gondolkodásomat, életcélomat, akkor csak névlegesen vagyok keresztény, és jóllehet olykor templomba is elmegyek, de nem élek krisztusi életet, akkor nem Krisztusban élek.

Kedves Lívia! Ez mindeképpen találó és jogosnak tűnő kérdés. Mégis azt mondom, nemigen lehet megválaszolni. Esetleg föl lehet állítani valamilyen képletet, egy elvi rendet, hogy annak alapján mérlegeljünk, hogy mi a könnyelműség és mi a bizalomteli ráhagyatkozás. Bevallom, nekem most nem jut ilyen eszembe. De nem is nagyon töprengek rajta, mert meggyőződésem, hogy ezt mindig az adott helyzet dönti el. Amelyen sohasem az előzőleg rögzített elvet alkalmazzuk, hanem aszerint döntünk, amit abban a helyzetben a legjobb tudásunk szerint, vagy éppen a szívünkre hallgatva tenni tudunk. Mindig az adott helyzetet kell mérlegelni, illetve az adott helyzetben figyelni az értelem tanácsára és a szív sugallatára. Amit tehetünk, hogy az értelmünket pallérozzuk, a szívünket pedig tisztogatjuk, hogy amikor használni kell, akkor Isten akarata szerint tudjuk azokra hagyatkozni. Nincs most okosabb tanácsom. De bárki tud segíteni ebben Líviának, szívesen továbbítom.

Amikor ez a gondolat fölmerül, akkor már tudható, hogy nem ilyen kapcsolatról van szó. Nagyon ritka, egészen különleges karizma kell hozzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb esetben önbecsapás áldozatai, amikor úgy gondolja az illető férfi és nő, hogy barátságuk, vonzalmuk merőben tiszta, krisztusi szeretetből táplálkozik. Főként, ha mindketten magányosak, tehát nincs családjuk, akkor az a szabad vegyérték nagyon erősen keresi a lekötési lehetőséget. Ha két családos emberről van szó, akkor már sokkal biztonságosabb. De tudjuk jól, hogy az sem jelent teljes védettséget, egyáltalán. Sőt, éppen a védettség vélelme miatt még nagyobb veszély rejtőzhet benne. Nem állítom, hogy nem lehet barátság egy férfi és egy nő között. De amikor csak az első gondolat is fölmerül, hogy ez vajon csupán tiszta emberi barátság vagy netán a két nem közötti érzelmi vonzalom is vegyül bele, no, akkor tudható, hogy már megjelent a veszély. Érdemes azonnal kilépni belőle.

A szokásnak nagy ereje van. Megtart olyan helyzetekben is, amikor a magam erejéből nem tudnám megtenni, amit a szokás megtétet velem. Tehát a szokás önmagában inkább jó dolog. Vagy hát, semleges, de jóra használható. Ha valaki hozzászokott a rosszhoz, a bűnhöz, akkor is így működik a dolog. Olyat is megtesz az ember szokásból, amit egyébként tudatosan nem tenne, de a szokás hatalma mégis megtéteti vele. Ugyanakkor nem veszi el a szokás az ember felelősségét. Alapvetően azért felelős, mert kialakult valamilyen szokása, jó vagy rossz, illetve később is megmarad a felelőssége, mert a szokás sem uralkodhat rajtunk. Nem vagyunk gépek. Érző, gondolkodó, akaratunkkal küzdő emberek vagyunk. Jézus és az egyház tanítása arra serkent, hogy alakítsuk ki a jó szokásainkat, a rosszakat pedig vetkőzzük le. (Jó szó ez rá, mert olyan a rossz szokás, mint a ruha, rajtam van, nem tudok vele mit kezdeni. De ha igazán akarom, le tudom venni!)

Én nem tudom, ki találta ki, hogy ez halálos bűn volna. Nem az. Tény, hogy az alapja teljesen természetes biológiai jelenség. De mint ahogyan nem török rá a másik nemű személyre, ha fölébred bennem a vonzalom iránta, ugyanúgy kordában kell tudni tartani ezt a testi indíttatást is. Meg kell küzdeni vele, ez igaz, de ha jól kezeli az ember, felül tud rajta emelkedni. Egyszer hallottam egy elgondolkodtató mondást. Egy idős ember mondta: "bizony, öreg korára is huncut marad az ember". Ez talán elkeserítőnek hangzik, hogy még az öregkor sem oltja ki belőlünk az ilyen jellegű testi indíttatásokat. Persze, minden bizonnyal jelentősen veszít az intenzitásából, de úgy látszik, végig kíséri az egész emberi életet. Tehát nem várhatunk arra, hogy majd elmúlik. Itt van, kézbe kell venni, kezelni kell. Sem félni tőle, sem gyűlölni ezt az érzést nem érdemes. Akkor csak védekezem vele szemben, ahelyett, hogy kezelném, hogy kézbevenném. Nyilván sokféle megnyilvánulása van, sok összetevője. A lelkiatyával érdemes együtt kidolgozni ennek a stratégiáját. Azért is fontos biztos kézzel nyúlni hozzá, tiszta látással mérlegelni, mert sok esetben egyéb mélyebb okok is befolyásolják. Amelyeket, ha nem kezelünk, csak a felszínen csapkodunk, és eredménytelen marad minden erőfeszítésünk. Sokan egyébként emiatt szenvednek tőle. Másutt kell keresni a megoldást, a feloldást, nem pusztán az érzés elfojtásában. Az elfojtás egyébként is mindig rossz eredményt szül. Még ha sokáig sikerül is így uralkodni rajta, félő, hogy előbb- utóbb robbanni fog. A gyónásban nem kell szégyellni. Ki kell mondani és kész. A gyóntató pap számtalan ilyet hallott már. Azt tudom tanácsolni Önnek, hogy ne engedje, hogy ilyen frusztráló bűntudatot keltsen Önben. Ez van, most itt tart. Ne adja föl a harcot, de ne is keseredjen bele. Ne kapcsolja hozzá automatikusan a szentgyónásokat. Gyónjon rendszeresen, mondjuk, havonta, és áldozzon rendszeresen, akár naponta. Aztán, hogy ebbe mikor vegyül bele a bukás, mikor nem, az legyen ettől teljesen független. Isten sokkal megértőbb Önnel ezzel kapcsolatban is, semhogy elvárna ilyen csiki-csuki játékot, hogy csak akkor mehet áldozni, ha nem volt ilyen bukása. Higgye el, nem ez a legfőbb bűne. Akkor meg miért ettől függene a gyónása? Javaslom még, hogy ne kösse össze ezt a küzdelmét a társkereséssel. Ha talál valakit, attól még ez nem oldódik meg. Sok házas ember is végez önkielégítést. Mert nincsen rendbetéve nála ez a dolog. A kettőt teljesen függetlenítse magában! Imádkozzék társért, de ezt is Isten akaratának keresése mellett. "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te." Ezt mindig tegye hozzá. Különben az imája nem imádság, hanem követelés. Amit csak azért nem tud meghallgatni az Úr, mert az ilyen imádkozóból hiányzik a nyitottság, ami a befogadáshoz elengedhetelen volna. Szeresse az Urat, és örüljön, hogy szeretheti. Ő is szereti Önt így, ahogy van. Ennél boldogítóbb dolog nem létezik a világon.

Igen, létezik ez a jelenség. Parapszichológiai adottságnak nevezzük, mert a pszichológia határán, illetve azon úl van. Én kifejezetten veszélyes képességnek tartom. Bár azt mondják, voltak szentek is közöttük, de sokkal több olyan esetről tudok, amikor visszaéltek ezzel a képességgel. Az Ön esetében sem biztos, hogy fizikailag látott az illető a távolba, hanem rendkívüli érzékenységgel fogta azt, ami Önből sugárzott. Ebből rakta össze, amiket mondott. De nem kizárt az sem, hogy nem az Önnel való kapcsolatra való érzékenysége alapján, hanem valami más módon tudott ilyeneket mondani. Megrendítő könyvet olvastam azokról az esetekről, amikor az ilyen emberek valóságos megtérésen mentek keresztül, s már mint mélyen hívő keresztények mesélték el, hogy milyen alvilági szellemi erők béklyóiba keveredtek az ilyen jellegű mesterkedéseik révén. Megtérésük után azonnal szakítottak vele. Ezért is tartom veszélyesnek. Még ha jót akar is vele tenni az illető, könnyen belegabalyodhat efféle szellemi erőkkel való kapcsolatokba. Ha valaki ilyet érzékel magában, legjobban teszi, ha nagyon erősen imádkozik mély, megrendíthetetlen hitért, hogy ez az adottsága nehogy tévútra vigye. Amikor pedig ilyen jelenséggel találkozunk, nem érdemes megállni mellette, szóba állni vele, mert semmi jót nem fog hozni. A Teremtő megengedte nekünk, hogy megküzdjünk a magunk életével. Semmiféle kerülőúttal nem spórolhatjuk meg ezt a küzdelmet.

Ezt mint ember mondta. Talán, hogy tanítson bennünket arra, hogy egymást se dicsérjük. Tanuljuk meg, hogy senkisem jó, csak egyedül Isten. Persze, ez nem ellenkezik a másik igazsággal, hogy az ember alapvetően jó. De ez a jósága is ugyanúgy Istentől van. Amennyire él benne Isten, annyira jó az ember. Jézusnak ez a kijelentése nem az Atyával való egylényegűségét emeli ki, hanem az Atya mindenekfölöttiségét.

Isten sohasem büntet. Azt megengedi, hogy a tetteinknek meglegyenek a következményei. De ezt is nevelő céllal teszi, hogy tanuljunk a hibáinkból. Például amikor valaki este felönt a garatra, habár Isten szereti ezt a léhűtő embert, de azért nem veszi el tőle a másnapi fejfájást. Hátha ebből tanul. Sokszor tapasztaljuk a bűneink büntető következményeit, s ezt szoktuk Istenre vetíteni. De ő nem olyan, mint mi a gyermekeinkkel vagy velünk voltak a szüleink. Ők bár talán jogosan büntettek bennünket, de tökéletlenségükben biztos hogy voltak ezekben kiegyensúlyozatlanságok, kisebb bűnért nagyobb büntetést kaptunk, nagyobbért kisebbet, vagy éppen semmit, máskor meg tévedésből indokolatlanul kaptunk büntetést. Mivel a gondolatainkban a büntetés ennyire összekapcsolódik az igazságtalansággal, ezért nem tartom helyesnek, ha Istenre is rávetítjük a büntetés fogalmát. Az őrá egészen bizonyosan nem igaz. Az viszont igen, hogy nevelni, tanítani akar. Minden bizonnyal ezért engedi meg, hogy megtapasztaljuk tetteink következményeit.

Jézus Urunk egészséges férfi ember volt. Nem hiányzott belőle semmi, ami férfiassá teszi az embert. Tudjuk, hogy neki is voltak kísértései. A negyven napos pusztai böjtje alatt kísértette a sátán, annak végén pedig evéssel, hiúsággal, vakmerő bizakodással kísértette. De amikor kudarcot vallott, a szöveg arra tesz utalást, hogy ott egy időre hagyta ott a sátán (Lk 4,13). Tehát következtethetünk, hogy később is kísértette. Az is bizonyos, hogy nem hagyták hidegen a teremtményei, hiszen a legtökéletesebb szeretettel volt irántuk. Az igaz viszont, hogy teljesen tiszta szeretettel. Hogy ebben hol, hogyan jelent meg a nemi kísértés, azt nem tudhatjuk. A vezeklő atyáktól tanulhatjuk meg, hogy ők is Jézushoz hasonlóan az Isten iránti szeretetükkel küzdötték le a rájuk törő kísértéseket. Egyik alkalommal egy remetét bűnbe akarták vinni. Nagy vihar idején egy utcanő teljesen átázott ruhában bekéredzkedett hozzá. Ott pedig elkezdte levetni és szárítgatni a ruháját. Egyszer csak azt látta, hogy a remete kirohant a ház elé. Ott fogta a fejszét és levágta az egyik ujját. A csonkolt, vérző kézzel lépett vissza a kunyhójába. Ettől megrémülve aztán elmenekült a nő. Ha szélsőségesnek is tűnik a példa, jól jelzi, hogy a szerzetes egy másfajta, sokkal erősebb fájdalomba menekült, csak hogy bűnt ne kövessen el. A figyelmét tehát erőnek erejével másra irányította. Ez a módja a kísértéstől való elfordulásnak. Jézusban annyira erősen élt a lángoló szeretet az Atya iránt, hogy hozzá nem férkőzhetett semmilyen bűn, bármilyen kísértés érte is.

Kedves Testvérem! Nagy szomorúsággal és együttérzéssel olvastam sorait. Egy hét éves gyermeknek ugyan van már bizonyos erkölcsi érzéke, tudja, ha valami rosszat tesz. Főként a visszajelzésekből. Viszont a szexualitásról még semmi igazi ismerete nincsen. Ha ilyenbe belemegy, abban ő egyáltalán nem hibás. Egészen biztos vagyok, hogy aki ezt a dolgot Önnel művelte gyermekkorában, az jóval idősebb volt Önnél. Ezért érezte úgy, hogy bár jó érzés volt a dologba belemenni, mégis úgy érezte magát, mint akit megerőszakoltak. Ez ugyanis pontosan így is van. Ez az egyik legszörnyűbb tett, amit gyermek ellen el lehet követni. Ő még ebben teljesen ártatlan. Hogy vannak benne velejáró, jónak érzett testi tünetek, ez is természetes, a biológia ilyen. De éppen ezért rettentő súlyos vétek annak részéről, aki kihasználja a gyermek ilyen irányú tudatlanságát, mert egy egész életre ható súlyos sebet ejthet a lelkén, a személyiségén. Ez történt az Ön esetében is. Ugyanakkor sugárzik az írásából, hogy Ön alapvetően nagyon jólelkű ember. Nem akar neheztelni, nem akar haragudni, másokat vádolni. Ez rendben is van. Ugyanakkor a lelke mélyén egy nagyon erős, szinte gyűlölködő vád van az iránt az ember iránt, aki ezt tette. Ez vetül ki a szüleire is. Hozzáteszem, abban a szüleinek is volt felelőssége, hogy ezt az esetet nem merte nekik elmondani. A mai szülőknek is mondom: olyan gyermek-szülő viszonyt kell kialakítani, amelyben nem csak, hogy mernek őszinték lenni a gyermekek, hanem vágynak arra, hogy szüleikkel a dolgaikat megbeszéljék. Ez a természetes, ez az egészséges. Sajnos, ez azért sok családban hiányzik. Ez hiányzott Önnek is. És ezt a sebet eddigi életében egyedül cipelte. Jólelkűségéből fakadóan nem hagyta, hogy a gyűlölet felszínre jöjjön, és emiatt ott maradt legbelül. Saját maga ellen fordult. Ezért nem szereti saját magát. Ez is része annak, hogy szeretne más lenni, mint ami. A fiúnak érzés gyökerében is ez van. Nyilván összefüggésben a szexuális tettel, amit Önnel műveltek. Ilyesmiből származik egyébként nagyon sok szexuális tévelygés (homoszexualitás, transzgender törekvések, stb.) Ön tehát nem hibás az akkori tette miatt. Ne vádolja magát emiatt! Ugyanakkor szüksége van arra, hogy ezt alaposan kibeszélje, átbeszélje valakivel. Ha külön ír a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre, akkor esetleg közvetlenebb tanácsot is adhatok, hogy hová forduljon. Valószínű, ez az én itt leírt tanácsom még nem elég. Imádkozom is Önért, hogy egyenesbe jöjjön az élete, az önbecsülése, az Istennel való kapcsolata.