Érdekes fölvetés. Valóban, a körülmények jelentősen befolyásolják az elkövetett bűn súlyát. Ha meggondoljuk, hogy nagyböjtben több kegyelemben részesülünk, akkor ez esetleg súlyosbíthatja az ilyenkor elkövetett bűnt. De nyilván nem pusztán a naptár által meghatározott időszakról van szó. Sőt, valójában az a személy, aki számol a nagyböjt kegyelmeivel, vagyis komolyan veszi azt, ezzel már nagyon is jó dolgot tesz. Számol a böjt adta lehetőségekkel, vélhetően próbál is élni azokkal. Ha ilyenkor hanyagság vagy más gyarlóság miatt követ el a bűnt az ember, az leginkább a saját lelkiismeretében jelenik meg erősebben, mivel ő maga is szeretne ilyenkor többre törekedni. Talán azt a Jézustól származó figyelmeztetést lehet alkalmazni erre, hogy "aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak". (Lk 12,48).

Ez mindig nagyon nagy kérdés, hogy miért nem történnek olyan csodák ma is, mint Jézus idejében. Vajon a hitünk gyöngesége miatt vagy más oka is van ennek. Az biztos, hogy Jézus föllépésével a csodák egyértelműen az ő isteni eredetére utaltak, nem csupán az ő nagy hitére. Az apostolok és szentek viszont a hitüknek köszönhetően tudtak, tudnak csodát művelni. Ám a csoda mégsem mindig a hitünk függvénye. Nem az a csoda, hogy az történik, amit én akarok vagy szeretnék, hanem, hogy Isten művét befogadom az életembe. Egy lelki sebzettségből szinte bizonyosan nem a látványos csoda vezet ki. Ott különösen is sok küzdelemre van szükség. Lehetéges, hogy amit Ön a csodától várna, az nem válna valóban az Ön hasznára. Hogy miért, ezt nem tudom megmagyarázni, de legalábbis ennek esélyét meg kell adni, különben a csodaváró imádság nem egyéb, mint kétségbeesett követelőzés. Az nem ima. Sőt, az inkább rosszat tesz az ember lelkének és az Istennel való kapcsolatának is. Az a meglepő tanácsom, hogy engedje el ezt a gyógyulási szándékát. Legalábbis egy időre. Ugyanis nem segíti az Ön Isten-kapcsolatát. Minden imáját ez határozza meg, ezért nem is igazán imádkozik, hanem hol vádol, hol kétségbeesik, de beszélget vele. Inkább zárt, mint nyitott a lelke, hogy azt fogadja be, amit valóban Önnek adni akar az Úr. Ezért javaslom, hogy - egy időre - engedje el ezt a nagy gyógyulni akarását. Mondja inkább imában ezt: Mit akarsz tenni, Uram, mi a szándékod velem? És tegye hozzá - bár tudom, nagyon nehéz -: Mindent elfogadok. Én is imádkozom Önért. Először, hogy megtudja tenni ezt a lépést, másodsorban pedig az Ön gyógyulásáért.

Nyilvánvalóan nem minden szent kap azonos rendű tiszteletet. Ez nyilván nem az illető szent életszentségének a fokától függ, hanem attól, hogy bizonyos helyeken mely szentek az ismertebbek, a jobban ünnepeltek és melyek kevésbé. Például Magyarországon kiemelten ünnepeljük a magyar szenteket, mert jobban ismerjük őket, közelebb állnak hozzánk. Az nem állapítható meg pontosan, hogy az Ön által említett Terni Szent Valentin ugyanaz a személy-e, mint a korábban is már tisztelt Római Szent Bálint. Mindenesetre a latin liturgikus naptár február 14-ét jelöli meg Szent Bálint tiszteletére. Egyébként ismert volt ez a 3. században vértanúhalált halt szent a Magyar Királyság területén is, helyenként változó erősséggel. Tehát tiszteljük őt is, megemlékezünk róla. Hogy miként kapcsolódott hozzá a szerelmesek védőszentje titulus, azt nem tudom, de alighanem inkább késői néphagyomány rögzítette így.

A kézbeáldozás nem szentségtörés. Az őskeresztények egészen bizonyosan kézbe vették a Szent Testet és úgy vették magukhoz. Az természetesen egészen más helyzet volt, még nem is volt liturgia sem templom, de az Eucharisztia teológiájához mindenképpen hozzátartozik ez tény is. Az volna szentségtörés, ha valaki kézbe véve a Szent Eucharisztiát, nem adná meg a legszentebb, legodaadóbb tiszteletet. Az elkárhozásról meg végképp teljesen butaság ennek kapcsán beszélni. Kárhozatra az jut, aki élete utolsó pillanatának döntésében elfordul Istentől. Természetesen életünk minden tettével és döntésével befolyásoljuk, mintegy építgetjük ezt a végső döntést. De ha valaki az egyházi előírásokat követi - hiszen most ez az előírás, hogy így kell áldozniuk a római katolikusoknak - akkor hogy lehet ezt bűnnek nevezni, főként szentségtörésnek, kivált hozzákötni az elkárhozást. Ismétlem, ez tiszta butaság.

Nem tudhatjuk egészen biztosan. Mind a két változat lehetséges, amit Ön leírt. Végülis nem kizárt, hogy Jézus föltámadása után még 40 napon át az apostolok között maradva újabb tanításokat adott. Vagy inkább rámutatott, hogy korábbi tanításait hogyan kell érteni, mintegy eszükbe juttatta a szavait. Az is lehetséges, hogy fölidézte szenvedéseinek mozzanatait, hogy ezekkel is igazolja, ő mindennek ura. De az is lehetséges, hogy a szent író, aki ezt lejegyezte, vagy az igehirdető apostol, aki ezt először elmondta, nem közvetlenül Jézustól kapott erről beszámolót, hanem a Szentlélektől kapott megvilágosodást. Érdekes kérdés, de az üdvösségünk szempontjából nincs jelentősége.

Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy a zsidóknak el kellett volna fogadniuk a Messiást. Föl kellett volna ismerniök. Jézus szemrehányást is tesz nekik, hogy ez nem történt meg. Igen, vannak olyan zsidó irányzatok, amelyek úgy tekintenek a mi húsvétunkra, mint az ő pászka ünneplésüknek egyik változata. Mi azonban a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a teljes ószövetségi történet, az áldozatok, a jövendölések mind Jézusra vonatkoznak, Jézusra utalnak. Igen, Jézussal beteljesedett az Ószövetség. Ezért kötött újat, amelyben már sokkal többet tudunk Istenről, a Szentháromságról, mint annak idején a zsidó nép.

A következő a tanácsom. Jól teszi, ha rendszeresen gyónik. Mondjuk, tegye ezt minden második héten. Közben a napi imáit is végezze, ebbe iktassa be a napi szentírásolvasást is! Törekedjék kerülni a bűnre vezető alkalmat. Mindjárt az elején vegye észre, hogy ez hová vezet. Ha azonban mégis elbukik, nyomban könyörögjön bocsánatért, de ne szaladjon gyónni. A gyónásai ne az elkövetett bűnök következménye legyen. Ne azért gyónjon, mert elbukott, hanem, mert szeretne egyre közelebb kerülni az Úrhoz. Ennek elengedhetetlen feltétele a rendszeres szentségi élet (gyónás, áldozás). A szentáldozást se hagyja ki, amikor elbukott. Jól néznénk ki, nagy bajban van, és nem venné be a gyógyszert? Tegye tehát függetlenné a szentségekben való részesülését az elkövetett bűneitől. Nem mindenkinek tanácsolom ezt ugyanígy, de az Ön esetében ez fog segíteni. Ne legyen olyan fontos, hogy az érzéki bűnbe esik vagy sem. Sokkal inkább az egyéb bűneit vegye észre. Ugyanis erre megy ki a játék, hogy a gonosz ezt a bűnt fújja föl hatalmasra, s közben az ember nem veszi észre a többi bűnét, mert csak ezzel foglalkozik. S ami még rosszabb: nem veszi észre Isten szeretetét, ajándékait, mert állandóan ugyanazzal a bűnnel van elfoglalva. Küzdjön tovább! Meglátja, hamarosan eljön az az időszak, amikor nem ez foglalja le a lelkét, hanem sokkal fontosabb dolgokra fog figyelni. Erre azonban már most törekedjék!

Induljunk ki abból, hogy Ön szeretne mélyebben hinni. Hogyan is férne össze ezzel bármiféle kiközösítés? Hiszen éppen ez kell, hogy legyen minden ember célja. Kérdéseket föltenni nem csak, hogy szabad, de szinte kötelező. Különben hogyan teszem magamévá az igazságokat? A kérdés föltevés a nyitottság jele. Enélkül nem lehet befogadni semmit. Ami egyértelmű, első hallásra is nyilvánvaló, azon nem sokat töpreng az ember. De vannak igazságok, amelyeken nagyon sokat kell gondolkodni. Miközben gondolkodik az ember, újabb és újabb kérdések tárulnak föl. Ez nagyon szép folyamat, mondhatni, ez teszi emberré az embert. Én nem hallottam arról, hogy a kételkedő ember önmagától beálló kiközösítésbe esne. Azt javaslom tehát, hogy csak kérdezzen bátran, keresse az igazságot, igazságokat! E keresés útján egyre mélyebben fog majd hinni.

Az súlyos hiányosság, ha éppen ebben a helyzetben nem mennek ki a szokásos körlevelek. Hogy mi lehet az oka, nem tudhatom, talán érdemes rákérdezni az atyánál Sokat vitáznak azon, hogy melyik a jobb, ha közvetítik a szertartásokat, vagy ha nem. Az én meglátásom, hogy jó dolog közvetíteni a szertartásokat. Hozzáteszem, hogy olyan szépen kell végezni, hogy akik a képernyőn keresztül látják, azok inkább kedvet kapjanak, hogy akár áldozatok árán is inkább el tudjanak jutni a templomba. Hiszen ráéreznek, hogy ez nem az igazi. Nyilván jobb lenne, ha még többen jönnének a templomba, de véleményem szerint ezt a kis időt, hogy mindenki be legyen oltva, még ki kell várni, és akkor merjük majd minden visszafogottság nélkül hívni az embereket minden szertartásokra. Addig pedig ezeket a más módokat kell fölhasználnunk az evangélium hirdetésére.

Igen, nagyon fontos, hogy minden lelkiatyának is legyen lelki vezetője. Senkisem tökéletes, mindenki rászorul a vezetésre. Minél érettebbé válunk lelkileg, annál jobban látjuk, hogy rászorulunk a vezetésre. A lelkivezető nem a saját bölcsességét, tapasztalatait adja át csupán, hanem képviseli a mennyei Atyát, segíti a lelki gyermekét legfőként az alázatban. Erre mindenki rászorul.

Kedves Szilvi! Milyen érdekes, hogy tudatosan és akarattal törekszünk arra, hogy ne befolyásoljon minket a tömeggondolkodás, mégsem tudunk ennek ellenállni. A védőoltás körüli vita, ebből fakadó sok bizonytalanság nem más, mint a média felületén megjelenő mérhetetlen hírtömeg generálta káosz eredménye. Az újabb és újabb értesülések nem a tisztánlátást segítik hanem méginkább elbizonytalanítanak a döntésben. Ebben, természetesen nem tudok Önnek segíteni. Azt tudom tenni, hogy leírom a magam véleményét. Meggyőződésem, hogy semmi ok nincs arra, hogy kétségbevonjuk a védőoltás szükségességét. Hány és hány magyar állampolgár, közöttük jómagam is, annak idején megkaptuk a védőoltásokat. Akkor eszébe nem jutott volna bárkinek is, hogy kételkedjék az orvos, a védőoltást készítők jó szándékában és tudásában. Megkaptuk az oltásokat és kész. Némelyiknek volt egy kis utóhatása, de hamar kihevertük. Én most is bejelentkeztem a védőoltásra és várom a soromat. Addig pedig még fokozottan ügyelek, hogy ne kapjam el a fertőzést, illetve, hogy tudatlanul én magam is ne legyek terjesztője.

Ilyenkor az ember a kísértővel beszélget. Épp ez a célja. Jól el lehet vele beszélgetni, s közben teljesen félrevezeti. Ne menjen bele ebbe a beszélgetésbe. Hisz tudhatja előre, hogy mi lesz a vége: a bűnbeesés. De a kísértőnek nem is ez a fő célja, hogy az ember bűnbe essék, hanem az utána való rossz lelkiállapot. Hogy ne bízzon Isten irgalmában, a megbocsátásban, a fölállás lehetőségében. Ezzel a zavaros párbeszéddel ettől is eltávolodik. Pusztán beszélgetés tárgyává hidegül, hogy van-e megbocsátás vagy nincsen. Ezeknek vegye elejét azzal, hogy nem engedi ezeket a gondolatokat. Ne is törődjön, ne foglalkozzék velük, ha érkeznek is. Az utolsó mondata azt jelzi, hogy Önnek már széles körő tapasztalata van a kísértésekről, hogy ezeken nem egyszer elmélkedett, ezen a téren sokat fejlődött. Egyszerű tanácsom, tehát, hogy ilyenkor gondoljon másra. Vagy kezdje el a Jézus-imát, amit már korábban is mondtam: "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!"

Mivel a református egyház szerint érvényesen lett megkötve az illető első házassága, ezt a katolikus egyház is érvényesnek tekinti. Abban az esetben, ha erről a házasságról egyházi bíróság által elvégzett eljárás során kiderül, hogy érvénytelenül köttetett és kimondják érvénytelenségét, akkor a már görögkatolikus fél is szabad állapotú lesz és köthet szentségi házasságot a szabad állapotú katolikus féllel. Tehát, ha házasságot szeretnének kötni, akkor előbb a katolikus egyházi bíróságot kell fölkérni az előző házasság érvényességének megvizsgálására.

Ehhöz hasonló, sőt, ebből merített az a kifejezés, amelyet a II. Vatikáni Zsinat az Eucharisztiáról mondott: "csúcs és forrás". Jézus ott van az élet kezdetén. Az Atyával részt vett a teremtésben, pontosabban szólva ő az Atya teremtő szava. Minden tőle, általa indult el a világban. És ott lesz a végső beteljesedésben is. Ő az, aki ítéletet tart, aki befogad, aki felé halad az egész világ. Persze, ugyanezt a képet, valóságot alkalmazhatjuk sokkal kisebb léptékben is. Az emberi életben is Krisztusban keresztelkedünk meg, és halálunkban is Krisztus kezébe tesszük az életünket. Amikor elkezdünk valami nagyobb vagy bármilyen munkát, azt is Krisztussal kezdjük el, és ha befejeztük, akkor is Krisztusnak kell hálát adnunk. Vele kezdjük és vele fejezzük is be a dolgainkat.

Az tudom Önnek tanácsolni, hogy néha menjen el görögkatolikus Szent Liturgiára is. Az jót tesz a lelkének. A fiaival pedig valamikor menjenek el Máriapócsra, hadd ismerjék meg az édesanyjuk hitvilágát is! Ön is sokat merített a református egyház kincseiből, fontos, hogy ők is olyan keresztények legyenek, akik úgy vallják hitvalló kereszténységüket, hogy közben mást is ismernek és elfogadnak. Így lehet gazdagodási lehetőség számukra az, hogy az édesanyjuk görögkatolikusnak lett megkeresztelkedve. Ha Ön teljesen elhagyná ezt a gyermekkorban kapott hitvilágot és lecserélné, akkor ezzel őket is, de saját magát is szegényítené. A hitüket elkötelezetten megélő családok lehetnek a legjobb hírnökei az ökumenének. Saját lelkükben fáj a megosztottság, és saját küzdelmükkel tesznek azért, igazolják azt, hogy lehetséges egymás megbecsülése, lehetséges az együttélés.