Legalábbis nem tanácsolom. Ez legyen az a terület, amelyet megőriznek a nászéjszakára. A testnek vannak olyan érzéki területei, amelyekre ha rátéved az ember, onnan nagyon-nagyon nehéz nem tovább menni. Nyilván nagyon jó érzés ezekre a területekre tévedni, fiúnak, lánynak egyaránt. Úgyhogy ne is csodálkozzék, hogy a kedvese is szívesen várná ezt az érintést, símogatást. De hangsúlyozom, ez kifejezetten veszélyes zóna. Túl van a demarkációs vonalon. Nagyon nemes dolog, hogy szeretnék megőrizni a tisztaságot a házasságig. Ez mindenképp maradjon meg Önökben, gyönyörűvé teszi majd a házasságukat - ha az Úr Önöket egymásnak szánta, s valóban egybekelnek. De ennek a tisztaságnak a megőrzéséért küzdeni kell. E jelzett demarkációs vonalon innen küzdeni sokkal könnyebb és eredményesebb, mint ha átlépik azt. Ráadásul akkor hol van a következő határ? Sehol. Azon túl már nincs határ. Azon túl már egyre erőteljesebb gerjedelem van, amely ráadásul - s ez még a szép szerelmet is sebezheti - egyre testibbé és egyre önzőbbé teszi az embert. Igaz, mint érzés mind a fiúnak mind a lánynak nagyon jó, de nem egyformán fejezi ki a szerelmet. Itt nagyon sokat kell tanulni, nagy egymásra figyeléssel kell lenni, hogy szépen kialakuljon a harmónikus testi szerelem. Ez már csak a házasságon belül tud szépen, igaz módon formálódni, amikor már végérvényesen egymásnak adták magukat. Persze, akkor sem megy magától, akkor is sok önuralom, figyelmesség szükséges. Ezt már most kell elkezdeni, gyakorolni. Most, e jelzett határon innen még könnyebb. Tehát az a tanácsom, hogy együttlét során a testnek ezeket az érzéki területeit (nem sorolom részletesen, hisz elég egyértelmű) egyáltalán ne érintsék, még ruhán keresztül sem. Ha ezt megtartják, ha ebben meg tudnak állapodni, egymást erre figyelmeztetni, akkor sokkal több idejük és figyelmük marad a lelki közeledésre, a lelki megismerésre.

Igen, könnyen lehet, hogy gyermekkori fájó élményei miatt zaklatják ezek a szörnyű álmok. A tudatában, az emlékében ott élnek ezek a képek, amelyek nincsenek feldolgozva. Mindenekelőtt azonban azt kell tudnia, hogy ezekben semmi bűn nincs. Egyáltalán nem szükséges meggyónnia. Álmunkban nem tudunk vétkezni, hiszen akkor nem vagyunk tudatunknál. Már az is segítség lehet az Ön számára, ha megérti, hogy ezektől az álmoktól nem kell félnie. Ezek a képek az álmokon keresztül ki akarnak jönni. Be vannak zárva a tudatába, és legalább álomképben, amit nem tud irányítani, akkor jönnek felszínre. Ezért tehát adjon hálát Istennek, hogy ezek a képek előjönnek. Felszínre hoznak valamit, amit kezelni kell. Ha valaki nagyon imádságos, lefekvés előtt sokat imádkozik, imádkozva alszik el, s hasonlóképpen reggel is imádsággal kezdi a napját, azok számára ezek az álmok - ne lepődjék meg! - imádsággá válnak. Vagyis a felszínre kerüléssel az imádság folyamába vegyülnek bele, és mintegy megtisztulnak. Hasonló folyamatot élünk át, amikor mély imában előjönnek régi, fájdalmas emlékek. Ezek ilyenkor felszínre kerülve gyógyulnak. Egyik tanácsom tehát, hogy este imádkozzék kicsit többet, mint eddig, és lefekvéskor is, amíg el nem alszik, imádkozzék: mondja a rózsfüzért vagy az Jézus-imát. Lehet, hogy már ez is segíteni fog Önnek. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy tudjon ezekről a gyermekkori élményeiről valakivel beszélni. Az álmok nem elégségesek. Ki is kell mondani, ki kell beszélni. Ez megint nem gyónás, hiszen nem az Ön bűne, hanem az ön sebe, amelyet gyógyítani kell. Tehát nem is feltétlen pappal kell beszélnie erről. Lehet persze pap is, vagy szakember, de mindenképpen olyan valaki, akiben megbízik, aki előtt szépítés nélkül föl tudja tárni ezeket a régi dolgokat. Remélem, azért ettől függetlenül szokott gyónni, mert az is nagyon fontos.

Igen, az imafüzérre hasonlít. Mondjuk így: pogány imafüzér. Minden bizonnyal a muszlim imagyakorlat hatott ennek kialakulására. Náluk ismert ez a mozdulat, hogy forgatni kell, csattogtatni. Nem tudom pontosan, hogy a muszlimoknál közben kell-e valamit mondani, gondolni, imádkozni. Mindenesetre a kettő keveredéséből állhatott össze ez a ma Görögországban divatos eszköz. Az atyák általában erősen ellenzik. Lehet, hogy van nyugtató hatása, de csak üres mozdulat, ahelyett, hogy valóban Istenhöz közelebb vezető eszközként használnánk.

Először is azt kell megértenünk, hogy nem az Atya akarta, hogy Fia szenvedjen a földön. Ezt a mi bűneink okozták. Krisztus Urunk emberré válásával mindent magára vett, ami emberi. Első lépésben tehát ő egyesült a mi szenvedésünkkel. Amit én tehetek, hogy szabad döntésem alapján a viszontszeretet válaszaként egyesülök vele, Krisztussal. Ha ez a törekvés él bennem, akkor ennek meg is találom az útját, a lehetőségét, akkor tapasztalataim lesznek arról, hogy ez lehetséges. Ebben az összefüggésben értelmezhető, hogy a szenvedéseimben is egyesülök vele. Illetve csak így értelmezhető. Néhányan külön választják, és csak a szenvedésben való egyesülést hangsúlyozzák. Ez félrevezető lehet. Ebből származik az a félreértés is, hogy az odaadott szenvedéssel valamiféle kiengesztelésben veszek részt. Ismétlem, a Krisztus szenvedésében való egyesülésnek, a szenvedéseink fölajánlásának csak a megtestesülés, egyesülés, átistenülés teljes titkában van értelme. Másként szólva. Ha szeretem Krisztust, akkor szívesen vagyok vele, szívesen töltök időt, figyelmet az imádságra. Szívesen adom oda neki az időmet, és minden mást is. Szívesen adok a rászorulónak, mert azt is Krisztusnak adom. Érte szívesen vállalok minden lemondást. Szívesen adom oda neki, ajánlom föl a fej- vagy fogfájásomat, szívesen fölajánlom neki az évekig tartó betegségemet. Hálával tölt el, hogy minden hozzá köt, mindenben hozzá közeledhetem.

Semmi akadálya nincs annak, hogy kérje a görögkatolikus szertartás szerinti temetését és azt meg is kaphassa. Különösen, ha Ön most is részesülhet a szentségekben, akkor végképp semmi nem gátolja, hogy ez így legyen, s hogy elhunyta után kérésének megfelelően részesülhessen a temetés szertartásában.

A Jelenések könyve nem a jövő forgatókönyve. Sokan szeretik belőle kiolvasni, hogy mi fog történni. Kétezer éven át mindig megvolt ennek a kísértése. És sokszor tűnt úgy, hogy ez már valóban az, amiről ebben a rejtélyes könyvben írva van. Hogy közel van az Úr, ezt jól tudjuk, hiszen Jézus ennek meghirdetésével kezdte el földi működését. Mióta Jézus lejött a földre, közel van hozzánk. Legalábbis lehetőségünk van arra, hogy mi is közel kerüljünk hozzá. Hogy a végső ítélet, a világ befejezése mikor következik be, ezt viszont nem tudjuk. De nem is lényeges. Mit tennénk másként, ha tudnánk, hogy holnap, a jövőhéten, a jövő évben vagy a jövő évszázadban jön el Krisztus? Ne ez befolyásolja a tetteinket, hanem Krisztus közelsége, amelyet már megkaptunk, de amelyért dolgoznunk kell.

Ez az "úgyis mindenkit feloldoznak" azért túlzás. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy az utolsó pillanatban majd észre térünk. Veszélyes játék erre bazírozni. Bárt tény, hogy a "szeretet mindig érvényes". Igaz, ezt a jogi kifejezést erre használni kicsit furcsa. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy a szeretet állandó, örök, mindig rendelkezésünkre áll, mindig élhetünk vele. De hogy valóban élünk-e vele, nem pedig esetleg visszaélünk, ezt már nem teljesen bizonyos. Azért kell várnunk az Urat, mert szeretjük őt, és szeretnénk minél hamarabb találkozni, minél mélyebben egyesülni vele. Nem pedig azért, hogy résen legyünk, s amikor épp érkezik, akkor készek legyünk.

Keleti rítusunkban legjobb, ha a szertartásokon végig állunk. Az állás nagyobb összeszedettséget nyújt. Amikor le szoktunk ülni, az a zsoltárolvasás ideje. Régi szokás, még az elnevezés is erre utal, hogy amikor zsoltárolvasás más néven kathizmaolvasás, akkor azt ülve hallgatjuk. (Kathizma azt jelenti: leülve.)

A római levél idézett része egyáltalán nem utal arra, hogy minden bűn meg van bocsátva, akár megbánta azt az ember, akár nem. Nyilván azoknál érvényesül az ingyenes kegyelem, akik együttműködnek vele. Akik hisznek, akik megbánják bűneiket, akik bocsánatot kérnek Istentől. A gyónásnak pedig ez a lényege, hogy lehetőséget ad arra, hogy az ember kifejezze bűnbánatát, bocsánatot kérjen Istentől, s így részesülhessen ebben az ingyenes kegyelemben. Az életgyónás nem teolgóiai fogalom, inkább lelkiségi. Azok esetében, akik egyébként rendszeresen gyónnak, az életgyónásra nem a bűnök feloldozása miatt van szükség, hanem inkább azok átfogó áttekintésére, egyfajta mély önvizsgálatot nyújt, hogy az ember mélyebben tudatosítsa, hogy hol tart, milyen további lépésekre van szüksége. Életgyónást az életünkben csak nagyon ritkán szoktunk végezni, nagy életfordulók (házasságkötés, papszentelés, szerzetesi fogadalom, stb.) alkalmával.

Ferenc pápa minden bizonnyal azt a fajta nacionalizmust ostorozza, amely nem csupán hazaszeretet, hanem belevegyül más népek gyűlölete is. Mi is szenvedünk ettől, amikor más népek a maguk hazaszeretét ellenünk fordítják. Hogy mit és mennyit lát a pápa, azt nem tudhatom. Szerintem az ő gondolkodásában alapvetően meghatározó, hogy ő is migráns családból származik, és élő tapasztalatai vannak arról, hogy mit jelent ha egy bevándorló családot befogadnak vagy ha nem fogadnak be. Teljesen egyetértek azzal, amit mond, hogy helyes hazánknak az a törekvése, hogy ne kelljen elhagynia az otthonát senkinek, illetve inkább vissza tudjanak térni, ahonnan el kellett menekülniük. Az is igaz, hogy máshogyan testvérünk az, aki meg van keresztelve, velük sokkal szorosabban összetartozunk. Ugyanakkor azt sem felejthetjük el, hogy Isten minden embert szeret, kivétel nélkül. A keresztényeket nem szereti jobban, mint a nem keresztényeket. Nekünk is ezt kell követnünk, válogatás és feltétel nélkül mindenkit szeretnünk kell. Erre tanított Krisztus. Még ha nem is könnyű ezt megvalósítani, de erre kell törekednünk. S a pápa ilyen jellegű buzdításai is alapvetően erre irányulnak.

Nincsen egyetlen olyan kérés, ima vagy fohász, amelyet ne hallgatna meg a Mindenható, vagy éppen Jézus anyja, Mária. Igen, nagyon igaz, amit Ön mond. Lehet, hogy nem azt teljesítette, amit mi, földi értelemmel szerettünk volna, hanem azt adta meg neki, amire igazán szüksége volt.

Azt biztosra vehetjük, hogy az üdvösség nem lutrira megy. Nincs olyan, hogy valakinek pechje van, és véletlenül épp rosszkor érte a halál. Igen, Isten akkor is szeret minket, amikor bűnbe esünk. Kicsit hasonló ez ahhoz, mint amikor egy édesanya szereti a csirkefogó gyermekét. Lehet, hogy mindenki más utálja, mert olyan gazemberségeket követett el, de az édesanyja nem tudja nem szeretni. Isten nem tud minket nem szeretni - hiszen ő maga a szeretet. Mindenkinek ad lehetőséget a megtérésre, a legutolsó pillanatban is. Ha valakinek nem sikerült meggyónnia, akkor Isten gyónás nélkül feloldozza őt, ha őszinte bánatot tart. Ezzel együtt is nyilvánvalóan nem fölösleges a haldoklókhoz papot hívni, szentgyónásban részesíteni, mert ez mindenképp segítséget jelent neki a bűnbánatban, a megtérésben, az Istenhöz térésben. Nem tudhatjuk, hogy ki milyen lelki állapotban van, amikor már elköltőzőben van. Lehet, hogy éppen arra az utolsó löketre van szüksége a megtéréshöz, amelyet rajtam keresztül akar neki megadni a könyörülő Isten.

Ezek a szövegek nem hoznak újat a kinyilatkoztatott igazságokhoz képest. Tudományos szempontból azonban mindenképpen van értékük, mert segítenek jobban megérteni az akkori emberek gondolkodását. Ha valaki hozzálát az elolvasásukhoz, mindenképpen kézbe kell vennie a kritikai forrásokat is, amelyek segítenek ezen szövegek értelmezésében. Különben ugyanazt a kanyarokkal teli utat járná végig az illető, amelyet a korabeli gnosztikus vagy más eretnek tanítók végigjártak. Érdemes ezeket megspórolni.

A katolikus egyház (és az ortodox is) hangsúlyozza, hogy a Bibliát nem lehet az egyházon kívül értelmezni. Sokan megpróbálták már, és bizony ezer féle eredménnyel. Ahogy arra Ön is utal, sokszor egymással szöges ellentétben álló nézetek is kiolvashatók ugyanabból a könyvből. Ezért nem szabad csupán egyéni értelmezésre hagyatkozni. Nagyon fontos megérteni, hogy a Biblia nem önmagában álló csodakönyv. Ki írta? Honnan származik? Ki mondta meg, hogy mi legyen benne és mi nem? Ezekre a kérdésekre viszonylag pontos választ lehet adni. A szerzőik tudományos módon nagyjából kideríthetők, tehát nem kell hozzá hit. A tartalma is sokszor megérthető az akkori környező népek kultúrájából, bölcseletéből. De tudományos módszerekkel az is kimutatható, hogy melyek azok az igazságok, amelyek viszont nem származhatnak csupán emberi okoskodásból, amelyek egészen nyilvánvalóan a Szentlélek sugalmazására keletkeztek. Ezekben az Isten önmagáról szóló kinyilatkoztatását találjuk. Ugyanakkor az egész Bibliára is érvényes, hogy akár megtalálható más népek bölcseletében, akár merőben eredeti, máshonnan nem származtatható igazságokról van is szó, a Biblia a maga teljes egészében sugalmazott mű, az Isten kinyilatkoztatása. De honnan tudjuk, hogy mi tartozik bele és mi nem, hogy mely szövegek sugalmazottak és melyek nem? Ezt egyértelműen az Egyház mondta ki nagyon korán, a második században. Ez is történelmileg igazolható, hogy mikortól rögzült a bibliai kánon, azaz annak rendje, hogy mi tartozik bele a Bibliába és mi nem. A protestantizmus megjelenésével - tehát 1300 évvel később - fölállítottak egy új kritérium rendszert, nevezetesen, hogy csak azok sugalmazottak, amelyeknek megvan a héber eredetije. Ennek alapján a protestáns egyházak némely könyvet kiiktattak. A dolog érdekessége, hogy jóval később, a XX. században találtak olyan iratokat, amelyek addig nem voltak meg csak görög nyelven, de ekkor megtalálták a héber eredeti szövegeket. De tudomásom szerint a protestáns egyházak ekkor már nem változtattak tovább a biblia általuk meghatározott kánonján. A katolikus és ortodox bibliatudomány egységes abban a kérdésben, hogy mely könyvek tartoznak bele a bibliai kánonba. Ezt a hosszas magyarázatot csak azért adtam, hogy érzékeltetni tudjam, hogy mennyire az Egyház könyve a Biblia, és ezért csakis az egyházon belül lehet, szabad és érdemes annak értelmét keresni. Az Ön által említett kérdés érdekes teológiai téma, amelyről azonban - ki kell mondani - nincs biztos ismeretünk. Vannak teológiai elképzelések, amelyek nem egyeznek. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a kérdés nem érinti az üdvösségünket. Jó lenne tudni, hogy mi történik a halál után, de az üdvösségünk nem ettől függ. Alapvető igazság, hogy ott már nincs idő, nincs előbb vagy utóbb, nincs várakozás. Ezért furcsa azt mondani, hogy a megholt lelkek "addig" alszanak, amíg el nem jön az utolsó ítélet. A tisztítótűz is föltételez bizonyos időbeliséget, hogy egy ideig még szenvedni kell a tűzben, amíg végleg az üdvösségre juthatnak. tehát ez sem olyan magától értetődő. De esetleg értelmezhető a tisztítótűz valamilyen idő nélküli állapotnak is, csak hogy meg lehessen magyarázni a szükséges(nek tartott) megtisztulási folyamatot. Ezt a teológiai nézetet egyébként az ortodox álláspont nem támogatja, de a keleti teológia is beszél valamiféle megtisztulás szükségességéről. Abban viszont teljesen egységes a katolikus és ortodox teológia, hogy az elhunytak tovább élnek és van, lehet velük kapcsolatunk. Ahogy a földön imádkozhatunk egymásért, éppenúgy, illetve még sokkal jobban imádkozhatnak értünk az üdvözültek. A rokonaink, barátaink, ha üdvözültek, akkor ők is ugyanígy lehetnek közbenjáróink, égi segítőink. Illetve mi is imádkozhatunk értük, kell is imádkoznunk. De hogy ez hogyan számítódik be az ő üdvösségükbe - mondjuk ki - nem tudjuk. Én legalábbis nem tudom.

Az üdvözültek mindent tudnak rólunk. Természetesen szeretnek, s amennyire szabadakaratunkkal ezt hagyjuk, imáikkal segítenek is minket. Annak inkább lélektani okai lehetnek, ha Ön rejtélyes módon szeretettel vonzódik egyik őse iránt, akit nem is ismert. Minden bizonnyal lehetnek közös vonásaik, amelyek kikutathatatlan módon tovább élnek a családtagokban, s hol egyikben, hol másikban így vagy úgy előjönnek. A temetőhöz azonban nekik már nincs közük. Nem csak ott látnak minket, ha kimegyünk a sírjukhoz, hanem állandóan, akárhol is vagyunk. A temetőre, a sírra, a megemlékezésre inkább nekünk van szükségünk, s nem őnekik.