Kedves Lelkiatya!
36 éves nő vagyok, szentségi házasságban élek 41 éves férjemmel, gyerekünk nincs. A kérdésem ezzel kapcsolatos. A gyermekáldásra nyitottak vagyunk, hiszen ezt ígértük az oltárnál, de őszintén szólva nekem vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Valószínűleg azért is, mert a saját anyámnak is problémái voltak az anyaság megélésével, hozta magával a saját sebeit, így sem a nővérem, sem én nem láttunk magunk előtt pozitív példát. Szerintem belőlem teljesen hiányzik az anyai ösztön. Különösebben nem is szeretem a gyerekeket, fogalmam sincs, hogy kell velük bánni, a rokon gyerekekkel se tudok mit kezdeni. Az utóbbi években, hogy 1-1 barátnőmnek született kisbabája, a csecsemőket már talán kicsit elkezdtem aranyosnak találni, de a nagyobbaktól továbbra is távolabb tartom magam. Ezt azért írom le, hogy érthető legyen a kérdésemnek a háttere.
A kérdésem, hogy: bűn-e az, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy lehessen gyerekünk? Úgy értem, hogy pl. nem imádkozom azért, hogy legyen gyerekünk, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez nekem való. Ezzel kapcsolatban azt szoktam mindig mondani (kérni?) az imáimban, hogy "legyen meg a Te akaratod". És ezt teljesen őszintén tudom kérni, és különösebb erőfeszítés nélkül, mert azt érzem, hogy ha a Jóisten azt akarja, hogy megéljem az anyaságot, akkor azt elfogadom, de ha nem ez van megírva nekem, azt is. Nekem sose volt központi kérdés ez a gyerektéma. Így nyilván nem olyan nehéz lemondani róla nekem, mint pl. egy olyan nőnek, akinek minden vágya, hogy anyává váljon.
Aztán még arra is értem, hogy "nem teszek meg mindent", hogy pl. nem szedek ilyen-olyan vitaminokat, nem járok mindenféle kivizsgálásokra, orvosi kezelésekre (olyanokra gondolok, ami az egyházi tanítással összeegyeztethetők, nem pl. lombikprogramra, ami nem). Tehát egyáltalán nem foglalkozom a témával, mármint a cselekvés szintjén. Lesz, ami lesz. A férjemmel szoktunk erről beszélgetni, ő alapvetően szeretne gyereket, jobban, mint én, de elfogadja azt is, ha nem lesz. Akár még az örökbefogadásra is nyitott lenne. De semmit sem erőltet.
Alapvetően elégedett vagyok az életemmel, jól megvagyunk a férjemmel, imádom és nagy lelkesedéssel végzem a munkámat, a karrierem egyre jobban ível felfelé, de néha elgondolkodom azon, hogy vajon lesz-e gyerekem valaha, nyilván mi se leszünk fiatalabbak. És ha nem lesz, nem fogom-e megbánni. De teljesen jól el tudom képzelni az életemet gyerek nélkül is. Van, ami kitölti az életemet. Egyelőre a karrierem, de egyre inkább motoszkál bennem az a gondolat, hogy valamit tennem kellene az emberekért, pl. bekapcsolódni a helyi Karitász munkájába stb.
Most tavasszal várandós lettem, ami elsőre megijesztett, de utána már tudtam neki örülni, izgatottan vártam. Néhány hét múlva azonban elvetéltem, meg kellett műteni, ráadásul komplikációk léptek fel, aztán újabb műtét. Nem volt könnyű időszak, de már túl vagyok rajta. Azóta még nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a munkámba.
Lelkiatya szerint ez így rendben van? Kellene tennem valamit? Jó az, ha továbbra is úgy állok hozzá, hogy majd ez a kérdés majd eldől "odafent"? De úgy érzem, hogy ez a hozzállás részemről valahol "csalás", mert nekem nem erőfeszítés így hozzállni. Összehasonlításképpen: ha az lenne a tét, hogy pl. lesz-e belőlem valaha nagydoktor a tudományterületen, amit művelek, arra már sokkal nehezebb lenne azt mondanom, hogy "majd eldől odafent", és a Jóisten akarata legyen meg, ne az enyém -- mert ezért a célért keményen küzdök, ezt nagyon szeretném. Bár leírva kicsit ijesztőnek tűnik, amit most írtam... De tényleg így érzek.
Nagyon köszönöm előre is bölcs sorait. Nagyon szeretem ezt a rovatot.
Kedves Testvérem! Meglátásom szerint Ön helyes úton jár. Ami a karriert illeti, fontos elkerülnie a hiúságra vivő veszélyt, hogy az elért eredményével esetleg mások előtt akarjon bármilyen elismerést kivívni. Ne ez legyen a szeme előtt! Hanem az, hogy Önnek nem véletlenül adott ilyen talentumokat az Úr, ezt használnia kell, mégpedig mások javára, az emberek, az emberiség szolgálatára. Ez vezesse! Hogy eközben nem vágyik gyermekre, ebben nem látok semmi rosszat. Sőt, én is ezt tanácsolnám, amit tesznek is. Legyenek nyitottak a gyermekáldásra, de nem kell minden követ megmozgatniok, hogy minden áron legyen gyermekük. Arra nagyon figyeljen oda, hogy ha mégis megáldja Önöket a Teremtő egy gyermekkel, s emiatt veszélybe kerülne a kitűzött életpálya, azért akkor is meg kell őrizni ezt a nyitottságot. Tehát azt tanácsolom, hogy ami a munkáját, célkitűzéseit illeti, ott is gyakorolja az Istenre hagyatkozást: "Legyen meg a Te akaratod!" Hiszen, ha nem így imádkoznék, akkor netán olyat akarna elérni, amit nem Isten szán Önnek. Ettől mentse meg az Ég! Éljék szépen a házaséletüket, szeressék egymást, és munkálkodjanak a saját területükön is örömmel, keresve, hogy minél hasznosabbak legyenek mások számára!
Kedves lelkiatya a mai szentmise hallgatás közben jutott eszembe hogy valamit nem értek, Keresztelő Szent János azt mondta amikor kérdezték tőle hogy ő e Illés, hogy nem ő az, de pár nappal ezelőtt meg az evangéliumban Jézus azt mondta hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel és Keresztelő Szent Jánosra utal... Ez hogy lehet, hogy kellene helyesen értelmezni a Szent írás látszólagos ellentmondását?
Ha történetesen Keresztelő Szent János a maga elmélkedései közepette, a saját hivatása felőli töprengéseiben arra a gondolatra jutott volna, hogy valóban ő az, akiről az ószövetségi jövendölések szólnak, őbenne Illés lelke jött el, minden bizonnyal azon nyomban elhessegeti magától ezt a veszélyes, gőgösségre vivő gondolatot. De még ha valamilyen különleges megvilágosítás folytán kapott volna mégis Istentől belső megvilágosítást, hogy bizony, ő az, akinek a Messiás előtt Illés lelkével kell föllépnie, biztos vagyok benne, hogy azt sem mondta volna el a körülötte lévő tanítványoknak. Tehát akár tudta, akár nem, hogy ő Illés, biztosan nem válaszolt volna rá, hogy ő az. Főként nem a főpapok és farizeusok követeinek. Így érthető az ellentmondás. Jézus maga tett róla tanúságot, de ezt János aligha értelmezte volna saját magára.
Kedves lelkiatya ma a misén azt mondták hogy aki csak tud az gyontassa meg magát és adjon fel magának valami elégtételt, hogy minél kevesebb ember gyónjon a járvány miatt. Azt szeretném kérdezni hogy ez egy teljesen érvényes gyónás? Lehet utána áldozni? És ha igen akkor miért tanítottak nekem mást? Régen azt tanultam hogy csak a szentgyónás törli el a bűnt és csak felszentelt pap gyóntathat, és még az atyák is egy másik atyának gyónnak. Magunkat hogy tudjuk érvényesen feloldozni? Még a feloldozás szövegét sem tudom és szerintem az Úr csak a papoknak adta meg ezt a hatalmat...... Emellett nem akarok protestáns lenni. Kezdek félni, minden eddig tanult dolog megváltozott... Gyónás, szentmise kötelező bűn nem bűn..... Pontosan a gyónás és az áldozás miatt nem akarok protestáns lenni, nálunk is átalakítják? Görög katolikus egyházban marad a régi rend? Át lehet oda menni?
Minden bizonnyal itt valami félreértés lehetett. Ön teljesen jól gondolja, hogy senki emberfia nem tudja meggyóntatni saját magát. Bűnbánatot tud tartani, imádságban kifejezheti bocsánatkérését az Úrnak, ez helyes és lelket építő jámbor cselekedet. Ezt ki is egészítheti azzal, hogy magának szab valamiféle elégtételt. Bár én személy szerint ezt nem tanácsolnám, hiszen valóban nem szabad összekeverni az ilyen egyéni bűnbánattartást a szentgyónással. Ez ugyanis nem szentgyónás. Nyugodjék meg, e téren semmi nem változott a katolikus egyházban. Az tény, hogy rendkívüli helyzetben vagyunk, s adódhatnak rendkívüli megoldások. Ha most nem tudnak eljutni a szentgyónáshoz, akkor érdemes ezt a mélyebb bűnbánattartást megtenni, de azért mihelyst arra lehetőség nyílik, fontos meggyónni minden fölidézhető bűnt a pap előtt is. Akkor kap majd ezekre szentségi föloldozást.
Kedves Atya!
Egyetért ezzel a Márai Sándor idézettel?
"A kifelé hordott, feltűnően mutogatott és bizonyítgatott vallásosság mindig mély és gyáva kapzsiságot és nemi éhséget leplez."
Minden bizonnyal igaz ez az állítás, mély emberismeret rejlik mögötte. Mégsem szabad egyszerű és állandó képletként kezelni. A látványos látszatvallásosságnak számtalan egyéb indítóoka is lehet, nem csak ez a két, pontosabban négy, szörnyen megalázó emberi gyöngeség. Úgy gondolom, az író szánt szándékkal a legalantasabb jelzőket kereste (gyáva, kapzsi, parázna, mohó), hogy azokkal fejezze ki legmélyebb megvetését a farizeusi magatartás iránt. De lehet még hiúság, számító magatartás, önzés, kérkedés és még sok más hitványság is. Ezzel a mondatával a két oldal súlyos szembenállását akarhatta kifejezni. Tehát nem föltétlenül lélektani képletet fölállítani, hanem arra rámutatni, hogy a magasztosnak tűnő álarc valójában micsoda alantas indítékokat rejt. A részletek pedig, a tetszetősnek ható látvány és a leleplező jelzők másodrendűek.
Kedves Lelkiatya! Van egy rossz szokásom, ami egyben veszélyes függóségem. Nem tudom eldönteni róla, hogy bűn-e. Ha tudnám biztosan, hogy bűn, akkor meg lenbe a motivációja az értelmemnek. Honnan tudhatom, hogy a nagyon sajátságos parázna cselekedetem valóban az vagy csak én képzelem ezt?
Lehet, hogy szeretné azt hallani, hogy bűn, és ha így van, akkor máris értelemszerűbb volna, hogy elkerülje, hogy ne kövesse el. Én azonban mélyebb okokról szeretnék beszélni. Sokszor nem azt a kérdést kell föltennünk, hogy ez vagy az a cselekedet vajon bűn-e, hanem, hogy az üdvösségemet szolgálja, mások szolgálatára vagyok-e vele vagy nem. Mert ha nem a magam vagy mások üdvösségét szolgálja, akkor inkább kerüljem el.
Ha van egy sajátságos parázna cselekedete, akkor az nyilvánvalóan bűn. Mindenképpen kerülje! Akár milyen kicsinek, jelentéktelennek tűnik is.
Tisztelt Lelkiatya!
A Szent gyónás nálunk Görögkatolikus -oknál akkor is érvényes ha a pap gyónás alatt vagy épp feloldozásnál nem teszi a fejemre a
Epitrachelion t? Ezt nagyon fontos lenne számomra hogy tudjam ezért kérem és egyben köszönőm is mielőbbi válaszát!
Valóban, a görögkatolikus gyóntatásnál fontos elem, hogy a pap a feloldozáskor az epitracheliont a gyónó fejére teszi, és úgy mondja el a föloldozó imát. Ez most, az érintésektől tartózkodó időszakban sajnos nem lehetséges. Természetesen a feloldozás éppenúgy érvényes, azt nem befolyásolja.
Tisztelt Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy mir jelent szeretni a világot?
?Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van.? (János 2.15)
Ez azt jelenti, hogy minden földi élvezettől és örömtől el kéne fordulni? Ha jobban belegondolok, elég sok világi dolog érdekel. Tetszik a technológia felődése, a legmodernebb autók, sportesemények, filmek, és még sorolhatnám. Elég sok mindet szeretek, és a szabadidőm jelentős részét az ezekkel való foglalkozás teszi ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy elhanyagolom a lelki dolgokat, pl.: Szentmisét, Bibliaolvasást, és a Szentek életének megismerését.
Valóban be kéne zárkózni, és csak az előbb említett hittel kapcsolatos dolgokban kellene örömöt keresni? Csak az így élő ember élete kedves Isten előtt? Ha nem így teszek, akkor bűnt követek el?
Tudom, hogy a világban található dolgok elmúlnak, és azt is, hogy sokkal értékesebb a hit minden földi dolognál. De nem vagyok elég erős ahhoz, hogy kizárjak mindent az életemből.
Köszönöm a válaszát!
"Egy testvér megkérdezte Izaiás atyát: Mi a világ? Az öreg pedig így felelt: A világ a dolgokkal kapcsolatos nyugtalankodás, a világ a természettel ellenkező tevékenység, és ha teljesítjük saját, test szerinti akaratunkat. A világ az, hogy ha azt gondoljuk, hogy mindig ebben az életben fogunk maradni. A világ az, hogyha a testünkkel a lelkünk rovására törődünk, s ha abban keresünk dicsőséget, amit el fogunk hagyni."
Ezt persze, egy világtól távol élő remete mondta, de sok olyan igazság van benne, amit mi is megszívlelhetünk. Szent János evangélista kifejezetten a bűnös világra használja ezt a "világ" kifejezést. Nem pedig az Isten által teremtett csodaszép világra, amely tele van értékekkel, amelyek mind az ő dicséségét hirdetik. Amikor az embert sok dolog érdekli, akkor valójában az Isten által teremtett világot kutatja, próbálja fölfedezni. Pontosan ezért teremtette nekünk a világot, hogy élvezzük, hogy fedezzük föl, hogy éljünk vele és benne. Attól kell elzárkózni, amelyek viszont nem Isten dicsőségét szolgálják - következésképpen nem a mi javunkat. Ezt kell mérlegelni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy azt lehet és kell szeretni a világban, amit Isten szeret benne, amibe nem vegyül a bűn, ami az üdvösségünket szolgálja.
Felteszem még egyszer a kérdést, mert már elküldtem jó ideje, de nem kaptam választ!
Mi a biztosíték arra római katolikusként, hogy átváltoztatott ostyát kapok? Lehet, hogy jelen van a szentmise alatt az átváltoztatás során Jézus, de arra a vacsorára, ami a szentmise alatt történik a hívek "közreműködésével", arra csak a papok "hivatalosak". Ugyanis ők fogyasztják el azt az ostyát. A mi kenyerünket mikor változtatják át?
Sajnos nem vagyok járatos a római rítus liturgikus kérdéseiben. Ezért csak egyszerű, gyakorlati választ tudok adni. A kérdés föltevése számomra meglepő. Mintha egy gyermek az édesanyjával szemben vetné föl, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy amit elém teszel, az valóban étel, nem pedig valami más. Az Eucharisztikus ünneplés lényege, hogy Krisztussal egyesüljünk, isteni erejével töltekezzünk. Nem kétséges, hogy mindenki, aki ezen részt vesz és áldozni szeretne, az - a római katolikus szentmisén - Jézus Krisztus Szent Testét veszi ilyenkor magához. (Keleti rítusú Liturgián ugyanis Szent Testből és Szent Vérből részesülünk.) Az egy valóban nehezen értelmezhető gyakorlat, hogy sok esetben nem abból az Eucharisztiából részesülnek a hívek, mint ami az oltárasztalon van, hanem egy korábbi szent misén átváltoztatott Szent Testből. Ennek, véleményem szerint, csupán praktikus okai vannak, de hozzáteszem, nem nagyon tudnék mellette érvelni, hogy ez miért jó. De hogy Krisztus Testét kapják a hívek, az nem kétséges. Sok helyen egyébként már nem ez a gyakorlat.
Kedves Lelkiatya! Azt tudjuk, hogy Krisztus király ünnepével véget ér az egyházi év, és Adventtel elkezdődik az új. De mi van a két vasárnap közötti idővel? Hétfő-Szombat, ezek hova tartoznak és hogyan hivatkozunk rájuk?
A római katolikus egyház liturgikus kérdéseihöz végképp nem értek. Megkérdeztem egy liturgikus szakembert és a következőt válaszolta:
Krisztus Király utáni hétköznapok is a záráshoz tartoznak. Amikor eltelik az a hét, akkor kezdődik advent első vasárnapjával az új egyházi év.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi számít ítélkezésnek és mi nem ? körvonalazva .
Mert tudom ám hogy nem lenne szabad ítélkezni de akarva akaratlanul bele esek (igasagerzetbol legtöbbször)
Azt is tudom hogy azért nem.lenne szabad főként mert nem én ülők abban az Itélő székben +! hanem KRISZTUS. És csak Ő ítélkezhet !
Az Úr áldja +!
Válaszát köszönőm!
F
Ezzel újra és újra meg kell küzdenünk. Rosszra hajló emberi természetünk, amely legbelül arra törekszik, hogy olyanok legyünk, mint Isten, a torz képet veszi elő, és azt próbálja utánozni. Amikor ítélkezünk, akkor valóban Isten helyébe tesszük magunkat. Ő ugyanakkor valóban látja a hátteret, az indítékokat, hogy egy ember mit miért tesz, mi meg azokból legtöbbször semmit nem látunk, mégis balgán kimondjuk az ítéletet róla - legalábbis magunkban. Ezért van az, hogy Isten bölcsen és irgalommal ítélkezik, mi pedig balgán és irgalmatlanul. A mi igazsgáérzetünk mindig töredékes, mindig csak egy kis részt látunk, s annak alapján ítélkezünk. Ezért érdemes óvakodni tőle, mert vajmi esélye annak, hogy valóban igazságos ítéletet mondunk. De nem is feladatunk. Legtöbbször egyáltalán nem feladatunk megítélni, hogy amit a másik tesz, az jó vagy rossz. Ráadásul ebben a magatartásunkban nem kevés hiúság is rejtőzik. Ha más hibáját látom, kibeszélem, ezzel kimondatlanul is azt érzékelem és érzékeltetem, hogy én viszont nem vagyok olyan, én jobb vagyok. Önbecsapás. Nagyobb békében él az az ember, aki óvakodik az ítélkezéstől.
Ha ítélkezésen kaptam magam, akkor legjobb, ha az illetőért, akinek a hibáját megláttam, vagy látni véltem, imádkozom. Akkor át tudom fordítani az ördög incselkedését, és ha rá is vett engem az ítélkezés bűnére, azt áldássá fordítom. Nekem is jót tesz, ha bűnös testvéremért imádkozom, meg ő is kegyelmet kap ezáltal.
Kedves Lelkiatya! Mi a véleménye a Lelkiatyának arról, hogy fiatal katolikus nőként komoly figyelemmel próbálom követni a hazai és nemzetközi politikai eseményeket? Sajnos többször előfordul, hogy harag vagy gyűlölet van bennem az egyes jelenségek miatt, de ezt törekszem minden alkalommal meg is gyónni. Tanár is vagyok, így tehát felelősségemnek érzem naprakész lenni a politikában. Napjainkban mintha kezdene elhatalmasodni egy félelmetes jelenség, a liberális eszmék, LMBTQ, gender ideológiák, új kommunista gondolatok és még sok hasonló... Jogos az aggodalmam, vagy csak túlgondolom a dolgokat?
Én is úgy látom, hogy ezek a sötét erők hihetetlenül fölerősödtek. Ezekre oda kell figyelni. Törekedni kell megérteni a jelenségeket, az emberi magatartásokat. Haraggal, gyűlölettel válaszolni csupán emberi gyarlóság. Az nem segít semmit. Persze, nyilván nehéz higgadtnak maradni, amikor gyermekeink lelkületét módszeresen rombolják. Ez most valós veszély, s azért jó látni, érteni a folyamatokat, mert csak akkor tudunk azokra megfelelő, hiteles válaszokat adni. Igen, én is úgy látom, hogy új kommunista eszmék erősödnek föl, és még raffináltabb módon, mint 100 évvel ezelőtt. De nekünk is van már tapasztalatunk, azt is okosan föl kell használnunk. Súlyos hiba volt a század elején, hogy eleink nem vették észre, mekkora fenyegető veszély bontakozik ki a kommunista eszmékben. Annyira képtelenségnek tűnt, hogy nem is vették komolyan. S egyszercsak azt vették észre, hogy már teljesen átjárta az emberek, a tömegek gondolkodását. A német nemzet-szocializmus ugyanabból táplálkozott, mint a szovjet bolsevizmus. Kétségtelen, hogy nagyon hasonló folyamatoknak vagyunk mi is tanúi, részesei. Erőteljesen és jól kell föllépnünk, cselekednünk, nehogy újra sátáni hatalmak irányítsák az országokat.
Dicsoseg Jezus Krisztusnak! On szerint megalazo lehet, az ha a glutenerzekeny a kabatjan visel egy kituzott amin a glutenerzekeny emblema lathato? Foleg akkor, amikor idegen atya az aldoztato a Szent Liturgian. Valaszat koszonom.
Hogy ezt megalázónak érzi-e az illető, az tőle függ, ő tudná megmondani. De az bizonyos, hogy nem jó megoldás az ő külön áldoztatására. Hiszen nem elegendő csak az áldoztatás pillanatában észrevenni, hogy az áldozók között ilyen személy van. Ha nem tud róla előre, ha nem készül föl hozzá külön kehellyel, akkor legföljebb annyit tud tenni, hogy a kehelyből Szent Testet nem csak Szent Vért ad. Viszont azt szokták mondani, hogy aki erősebben gluténérzékeny, annak számára ez nem jó megoldás, mert abba a néhány csepp Szent Vérbe vegyülhet glutén tartalom is, tehát egyáltalán nem biztonságos. Többször elmondtam már ezen a fórumon, hogy mindig érdemes előre tájékoztatni az atyát, hogy készüljön föl a külön áldoztatásra. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy egyik paptestvérünk sem fogja elutasítani az ilyen kéréssel érkezőt.
Kedves Lelkiatya! Érdeklődve nézem mindig a híradásokat a szentelésekről és felmerült bennem egy kérdés. A diakónusok prédikálhatnak? Egyre több helyen látom őket a szolgálattevők között, viszont beszélni még nem hallottam őket. Csak a pap prédikálhat?
Köszönöm válaszát
G.
Magyar görögkatolikus egyházunkban az a gyakorlat, hogy az állandó diakónusok nem prédikálnak, csak azok, akik a papságra készülnek, tehát elvégezték a teljes szemináriumot, azon belül a prédikációhoz szükséges tantárgyakat is.
Tisztelt Lelkiatya! Sajnos az utobi években nagyon elhanyagoltam a lelki életemet és a Krisztusal való kapcsolattartást gondolok itt az imátkozásra de nagyon szeretnék vissza találni hozzá!!! A hosszas kihagyás után Virágvasárnap gyóntam először és azóta igyekszem a rendszeres gyónásra legaláb havonta de van úgy hogy két hetente is!!! A legnagyobb félelmem az hogy maradnak a lelkembe olyan bűnök amik nem jutnak az eszembe és biztos hogy vannak csak nem jutnak el a tudatomig így aztán mindig csak az aktuális botlásaimat tudom Krisztus elé leteni,félek hogy így nem tudok a kegyelem állapotába kerülni!!! Mit tegyek mit javasol Tisztelendő úr??? Válaszát előre is köszönöm Ildikó24
Kedves Ildikó! A megoldás végtelenül egyszerű. Amikor a szentgyónását végzi, akkor mindig a következő imával fejezze be a bűnei fölsorolását. Mindezeket a bűnöket, s azokat is, melyeket kifelejtettem, vagy észre sem vettem, teljes szívemből bánom. Kérem ezek üdvös feloldozását. Érthető, ugye? Tehát kimondja,hogy mindent bán, amit elkövetett, még azokat is, amelyeket észre sem vett, hogy az bűn, illetve lehet, hogy akkor észrevette, csak a gyónás során kifelejtette. Ekkor Isten minden bűnét föloldozza.
Bár gondolom, hogy eddig is mindig így volt, mert szinte minden imaformula tartalmazza ezt, hogy a többi bűnt is bánja a gyónó. Tehát igen jó esély van arra, hogy az Ön korábbi gyónásai is mind teljesen rendben voltak, érvényesek voltak, s nem maradt semmi utána. Efelől tehát teljesen megnyugodhat. Csak folytassa szépen a rendszeres szentgyónást, és bízza a többit az irgalmas Istenre. Persze, két gyónás között pedig törekedjék arra, hogy mindig Istennek tetsző dolgokat cselekedjen.
Kedves lelkiatya, most adventhez közelítve azon gondolkodtam hogy miért bűnbánati idő és miért nem öröm idő (fehér liturgikus színnel)? Hiszen Jézus második eljövetelét várjuk és örülünk neki hogy úgy szerette Isten a világot hogy egyszülött fiát adta érte hogy aki hisz benne az el ne vesszen hanem örökké éljen... Böjt (még jó hogy nálunk római katolikusoknál nincs) és bűnbánat.. Mi az oka? Válaszát előre is köszönöm.
Korábban a római katolikus egyházban is böjt volt ez az időszak. Tehát nem csak a keleti egyház sajátja, hanem ősi egyházi hagyomány, amelyet a keletiek jobban őriznek.
A bűnbánat édes dolog. Helyrére kerülnek általa a sötét dolgaink. Üdítő, felszabadító, erőt adó lelkiállapot. Sokan félreértelmezik, innen származhat a vélekedés, hogy a nagy örömünnepre miért kellene bűnbánattal, böjttel készülni. A böjt még szorosabban Jézushoz köt, testileg-lelkileg. A bűnbánatban még jobban átélhetem Isten végtelen irgalmát. A bűnbbánat és böjt előkészület a találkozásra. Mint amikor egy nagy mérkőzésre keményen edzenek a sportolók, sokmindenről lemondva, mert tudják, hogy nagy a tét. Mint ahogy egy nagy családi ünnepre, például esküvőre folyik a nagy készülődés, akkor is sok minden háttérbe kerül. Szegényebb világban sokmindenről lemondtak, hogy aztán majd ünnepelhessenek. Számtalan indok van arra, hogy a nagy örömünnepre lemondással, Isten irgalmának ízlelgetésével készüljünk. A lemondások, több ima, böjt segít abban, hogy minél inkább lelki emberekké váljunk. A karácsonyt igazán lelki módon lehet a legszebben, legboldogabban megünnepelni. A csak testi örömöket ismerő világ erről mitsem tud.
