Minthogy kihagytam a nyilvános közlésből a személyes részleteket, azt javaslom, írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre, s akkor részletesebben is megfogalmazom a véleményemet az Ön élethelyzetével kapcsolatban.

Nem könnyű előre megmondani, hogy egy adott helyzetben mit kell tenni. Nagyon sok függ a körülményektől. S ha történetesen le is írnánk részletesen, hogy milyen helyzetre is gondolunk, akkor sem valószínű, hogy az így előre elképzelt helyzetre megfogalmazott magatartást fogjuk tudni követni. Ezért most is csak általánosságban tudok Önnek válaszolni. Igen, ki kell állnunk a keresztény értékek mellett. Ugyanakkor tekintettel kell lennünk a körülményekre is. Úgy kell tennünk, hogy ne a másik embert bántsuk, hanem az értéket, vagy éppen a megtámadott személyt védjük. Úgy kell föllépnünk, hogy a védelmünk remélhetően hatékony legyen, s például ne még rosszabb helyzetet eredményezzen. Ügyelni kell, hogy ne keverjük össze a személyes önérzetünket a krisztusi értékek védelmével. Számolnunk kell azzal is, hogy nem mindenkitől és minden helyzetben azonos magatartást vár el az Úr. Az ilyen, éles helyzetben végbevitt tettek döntése többnyire nem akkor, az adott pillanatban dől el, hanem jóval korábban, a megelőző magatartásunk függvényeként. Ezért mindenkor, életünk minden pillanatában védenünk és követnünk kell a krisztusi értékeket, akkor a veszélyeztetett helyzetben is tudni fogjuk, hogy miként cselekedjünk.

Kedves Ottilia! Bocsánatát kell kérnem, nem tudok segíteni, mert ebben a kérdésben teljesen járatlan vagyok.

Azt hogy áldozzék bátran a Szent Vérből. Ha előtte szól az atyának, akkor ő félretesz belőle egy külön kehelybe, és abból tudja megáldoztatni. Sok parókiánkon megvan ennek a gyakorlata.

Érthető, de veszélyes. Mindenképp kerülni kell. Olyan menekülés, mint amikor az ember megijed a békától és bemenekül az oroszlán barlangjába. Ilyenkor nagyon könnyen a gonosz játékszerévé válhatunk. A sátán ki is használja az ilyen elkeseredett pillanatainkat, ilyenkor a rossz gondolatokon keresztül próbál még jobban a földbe döngölni, hogy veszítsük is el teljesen a reményt, ne bízzunk az Istenben. Holott ő mindenható! Minden helyzetből ki tud emelni, csak hozzá kell fordulnunk. Ezt akarja megakadályozni a sátán. Szóval kerülni kell az ilyen gondolatokat. Amikor fölismerem, hogy az értelmem efféle gondolatokkal játszik, akkor ne csak elterelni próbáljam róla a figyelmemet, mert az úgysem fog menni. Mintha banánnal akarnám elűzni a majmokat. A hatékony fegyver ilyenkor, hogy a gondolatot Istenre irányítom. Hozzá kiáltok, róla gondolkodom. Akkor nem marad helye, tere az ártó gondolatoknak.

Nem tudjuk elképzelni őt. Ne is akarjuk. Ez csak félrevezetne minket. A fantáziánk játékává válik az Isten-képünk. Inkább arra irányítsuk a figyelmünket, hogy mi mindent tett, mit vitt végbe az életünkben. Ezen keresztül kirajzolódik számunkra, hogy kicsoda ő nekünk valójában.

Nem kis fejtörést okoz a biblikusoknak, hogy bizonyos helyzetekben miért mondta Jézus, hogy még ne beszéljenek a csodáiról. Többnyire arra gondolhatunk - ahogy arra Ön is utal - hogy ekkor még nem voltak készek rá az emberek, hogy befogadják az üzenet lényegét. Ennek jó esélye volt, hiszen sokan politikai értelemben vett messiásnak tartották, ezt várták el tőle, s ezzel nem kis mértékben zavarták össze Krisztus küldetésének igazi üzenetét. A Tábor-hegyi jelenésről lejövet Jézus azt írta elő tanítványainak, hogy addig ne beszéljenek arrról, amit láttak, amíg föl nem támad a halottak közül. Nem úgy fogalmazott, hogy "ki ő valójában", hiszen még ekkor sem értették maguk a kiválasztott apostolok sem, hogy miben is volt részük. A föltámadás fényében aztán nagyon sok mindent megértettek. Addig pedig csak hiábvaló fecsegés lett volna az erről való beszámoló.

Ezek a szent vagy megszentelt tárgyak segítik a hitünket. Nem önmagukban van az erejük, hanem a mi hitünk által. Minél nagyobb a hit, annál erőteljesebben tudják közvetíteni az Isten kegyelmi erejét. Leginkább az imádság idején használjuk ezeket. Visszahatnak ránk, térszerűen érzékeltetik velünk az Isten országának, a szenteknek a jelenlétét. Persze, nem csupán valami érzékletes díszletek, hiszen a szentség erejénél fogva ezek már az odaátról közvetítik az Isten kegyelmét. Mintegy bevonnak minket abba az imádságba, ami odaát is folyik.

Az egyháznak nyilvánvalóan az a feladata, hogy az üdvösségre vezessen bennünket. Néha túlzásba esünk, mi papok, hogy a világ dolgaiba túlságosan belegabalyodunk. Akár politikai, akár gazdasági kérdésekben, akár most, az egészségügyi dolgokban. Mint vezetőnek nyilván a papnak is buzdítania kell a rájuk bízottakat az előírások megtartására, és ebben neki példát is kell adni. Ugyanakkor pillanatra sem feledkezhetünk el, hogy a mi feladatunk elsősorban a béke és a bizalom erősítése. A vírus terjedése miatt sokszor túlzó félelmek is kialakulnak az embereknek. A papoknak ez is feladatuk, hogy ezt ne hagyják, hogy a békét és az Istenbe vetett bizalmat erősítsék az emberekben.

Biztos vagyok abban, hogy kiforgatták Ferenc pápa szavait. Olvastam is egy értelemezést, amely részleteiben igazolja, hogy összevágott mondatok voltak. Az Egyház nyilván nem fogadja el és nem támogatja az egyneműek házasságszerű összeköltözését.

A szó igen kifejező. A szakítás az szakítás. Nyilván nagyon fáj, de akkor sikerül jól, ha az valóban szakítás. Ezt azért mondom, mert legtöbbször, mivel ez nagyon fájdalmas, azzal próbálják a fájdalmat enyhíteni, hogy a szakítás nem radikális, hanem szelíd lefolyásúvá teszik. Még találkozgatnak, beszélgetnek, "maradjunk jó barátok" - mondják. Ez azért is rossz, mert legtöbbször a két fél ezt nem egyformán éli meg. Akinek kevésbé fáj a szakítás, az könnyebben belemegy, hogy még alacsonyabb hőfokon folytassák a kapcsolatot, míg a másiknak ez csak további fájdalmakat jelent, valójában a sebet ecettel kezelik. Legyen szakítás, aztán hagyjuk időt a sebek begyógyulására. Idővel begyógyul. Idővel minden seb begyógyul! Az idő nagyon jó orvosság. Ehhöz kapcsolódóan még egy másik tanácsot is érdemes megfogadni. Meglepő lehet, de hatékony. Ne is imádkozzanak egymásért! Legalábbis egy ideig. Valakit, valaki külső személyt, egy atyát, egy szerzetest meg lehet kérni, hogy ő imádkozzon helyettem a volt páromért, de én ne tegyem. Ugyanis ez megint csak a seb behegedését nehezíti. Jó szándékkal imádkozom, de az érzelmeimet ez csak még jobban felforgatja. Érdemes az időt arra is használni, hogy kicsit jobban figyeljek önmagamra. Rossz megoldásnak tartom, ha ilyenkor valaki valami másik kapcsolatba siet, hogy ne érezze a magányt. Jobb, ha ilyenkor az ember érzi a magányt, megküzd vele, esetleg annak szép mélységeit is fölfedezi. Az ilyenkor kínálkozó újabb kapcsolat csak további bonyodalmakat szokott okozni, nagyon kicsi az esélye, hogy ebből szülessen igazi, végleges párkapcsolat. Ebben a magányban az Istennel is jobban tud beszélgetni az ember. Az Istennel való kapcsolatnak is új mélységei tárulhatnak föl. Ezt is érdemes kihasználni, élni vele.

Isten irgalmazzon neki! De nagyon ősi jelenségről van szó, hiszen emiatt ostorozta Jézus a kortársait is. Főként a farizeusokra volt ez jellemző, úgyhogy ma már össze is kapcsolódott a csoportjuk neve ezzel a magamutogató magatartással. Jaj nektek! - mondta rájuk Jézus.

Ez örökös emberi gyarlóság, hogy nehezen tudunk a másik helyzetébe helyezkedni. Nem érdemes emiatt haragudni embertársainkra, inkább megértéssel kell kezelnünk ezt az emberi gyengét. Érdekes módon sokszor előfordul, hogy valaki érzékeny arra, ha a saját másságát nem veszik figyelembe, ugyanakkor ő maga is érzéketlen a más tipusú mássággal szemben. Az én javaslatom, hogy egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni az efféle torzsalkodást. Mit számít az, hogy ki mit gondol rólam? A lelkiismeretem legyen tiszta, az Úrral való kapcsolatom legyen élő, minél mélyebb, a többi nem igazán számít. Sőt, ha tudom követni ezt a törekvést, akkor ez jótékonyan hat majd másokra is. Míg, ha a jogos jussomat próbálom érvényesíteni, ez óhatatlanul újabb feszültségeket szülhet. Nyilván a helyi atyáknak van legnagyobb felelőssége abban, hogy minden oldalról segítsék ezt a kölcsönös elfogadást.

Egészen biztosan. Hisz alapvető magatartása volt az engedelmesség. Nagyon sok olyan, korához kötött előírást megtartott, amiről jól tudta, hogy csupán ideigvaló, de mégis igazodott hozzájuk. A bűnbánat jánosi keresztségekor ki is mondta: "Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva." (Mt 3,15) Hasonló tanulsággal bíró történetet találunk még Mt 17, 24-27 részben. Azokban volt Jézus formabontó, olykor botránkoztatóan szembeszállva a szokásokkal, amelyek lelkileg félrevezették az embereket. A maszk viselése legföljebb kellemetlen, de egész biztosan nem árt az üdvösségünknek.

A pápa tévedhetetlensége valójában az Egyház tévedhetetlensége. Arra vonatkozik, amikor a püspöki testülettel közösen megfogalmaz olyan tanítást, amely szükséges az üdvösségünkre. Így pontosítja a dogma megfogalmazása: amikor hit és erkölcs dolgában ex katedra tesz kijelentést a pápa, akkor ebben a kijelentésében tévedhetetlen. Ezt szokták összekeverni az egyéb pápai megnyilatkozásokkal, amelyek a mai, megváltozott világunkban egészen másként jelennek meg, mint a korábbi időkben. Akárcsak néhány évvel, évtizeddel ezelőtt nem volt lehetőségünk a pápa véleményét, meglátásait, mondatait egyenesen nyomon követnünk. Ma a technikai lehetőségek ezt lehetővé teszik, és akiknek ez a kezükben van, gyakran vissza is élnek vele.