Kedves lelkiatya
Nemrég úgy hozta a sors, hogy lehetőségem nyílt többet foglalkozni az isteni kinyilatkoztatásokkal, amelyeket Jézus vagy Mária nyilatkoztatott ki többnyire később szentté avatott szerzeteseknek, főként szerzetes nővéreknek. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy Jézus miért mindig egyházi személyt választ kinyilatkoztatásainak közlésére? Miért csak szerzetesekhez szól az Isten? Nyilván fogékonynak kell lennie ilyesmire de a világban is élnek olyan emberek akik életszentségüket tekintve "zsebre vágnának"sok egyházi személyt. Tudom, hogy butaság de úgy néz ki, mintha a világi híveket diszkriminálná az Úr.
Amikor úgy érezzük, hogy Isten nem igazságos, akkor nyilván nem a Jóistennel van baj, hanem a saját igazságérzetünkkel. Hiszen az igazság maga Isten. Jézus ezt mondja: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6). De azért nem akarom ennyivel rövidre zárni a kérdést. Kicsit túlfeszítve akár azt is mondhatnánk, Isten miért csak a szerzeteseknek ad szerzetesi hivatást, és miért nem világi embereknek is. Ez azért fából vaskarika, mert nem a szerzetesekből lesznek a szerzetesek, hanem az Istenre érzékenyen figyelő, neki bátor válaszokat adó világiakból. A szerzetesek nem jobb emberek, mint a világiak, mégis azt mondható, hogy ők jobban figyelnek Istenre. Ugyanakkor nyilván nem zárt ez a képlet. Azt épp nem mondanám, hogy sok világi "zsebre vágna" sok egyházi személyt, de az igaz, hogy az életszentség nem a fölszenteltség határánál húzódik. Önnek igaza van, sok olyan világban élő ember van, aki sokkal mélyebb lelkületű, mint egyes papok vagy szerzetesek. De ennek megfelelően vannak világi emberek is, akik kinyilatkoztatásokban részesülnek. De tény, hogy kevesebben. Mert aki érzékenyebben figyel Istenre, közülök - épp emiatt - sokan már el is köteleződtek neki.
Kedves Lelkiatya! A Szentségi házasságon kivűl szexuális együttlétnek minősül e az hogy végig simogatja a testemet illetve meg csókol válaszát előre is köszönöm!
A szó szoros értelmében igen. Hiszen együttlétük alatt szexuális örömöket keresnek és kínálnak egymásnak. Nyilván nem azonos a szexuális aktussal, amely ennél jóval súlyosabb bűn. De nem áltathatja magát azzal, hogy ez kisebb bűn. Különösen, ha Jézus szavára figyelünk, aki azt tanította: "Mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében már paráználkodott vele" (Mt 5,28). Nála a határ már a bűnös kívánság beengedésénél van. Nem egyszerűen nem szabad, hanem nem okos, nem következmények nélküli ezt a határt tologatni. Egy házasságtörés sem ott kezdődik, hogy valaki idegen személyt visz az ágyába. Ha enged az első hűtlen pillantásnak, azzal már megcsalta a házastársát. Az efféléktől érdemes magunkat eleve távol tartanunk.
Kedves Lelkiatya! Részt veszek egy lelkigyakorlaton. A plébániának egy alagsori kápolnájában tartjuk a heti beszélgetéseket. A helyiségben van tabernákulum, Oltáriszentséggel, ezért gondolom, hogy kápolna. Nekem nagyon furcsa, rossz érzés, hogy az Oltáriszentség jelenlétében egymással beszélgetünk. Mit gondol erről Lelkiatya, helyes ez így? Vagy ha a spirituális fejlődés a cél és nem profán beszélgetés folyik, elfogadható? Bízzam a plébánosra, aki ezt engedélyezte és ne szóljak miatta? Mi lenne a helyes? Köszönöm!
Megértem ezt a rossz érzését. Ha rajtam múlna, én sem támogatnám, hogy abban a kápolnában legyen a beszélgetés. Esetleg ezt meg is említheti az atyának, de azt javaslom, ha már beszéltek, nyomban fogadja is el a döntését. Az biztos, hogy az Úr Jézus nem "haragszik meg" emiatt. Nyilván nekünk van arra szükségünk, hogy a szent helyeket megfelelő tisztelettel kezeljük. Ha nem így teszünk, ez hosszabb távon lehet romboló, mert elvész vagy legalábbis elhalványul bennünk az az érzék, amely hozzásegít ehhöz a tisztelethöz. Ha az Eucharisztia előtt mindig mélyen meghajlunk, földre borulunk - mint szokás a bizánci rítusban - az segít ebben a szent félelemben, ennek a gesztusnak hanyag kezelése viszont az ellenkezőjét váltja ki.
Kedves Lelkiatya!
A munkahelyemen az egyik kollégám mikor csinált egy munkadarabot, eléggé elrontotta. Szólt nekem, és az "Úristen" szó csúszott ki a számon talán a döbbenettől. (semmi indulatot nem is éreztem magamban.) Évek óta nem káromkodtam, sőt nem szeretem még hallani se. Ha mégis hallok, egy rövid fohászt mondok magamban. Az ilyen, vagy ehhez hasonló kiejtésekre is vonatkozik a második parancs? Súlyos bűnnek számít ez is? Meg kell gyónni? Eszem ágában se volt Istent szidni, vagy játszani a nevével... Ha logikusan, és józanul végiggondolom, nem lehet egy lapon említeni egy komolyabb káromkodással, de mégis bánt a helyzet. Vagy csak szimplán azért, mert feleslegesen mondtam Isten nevét?
Ezzel a kicsit szerencsétlen elszólásával nem káromolta Istent. Nem volt ez más, mint egyszerűen egy rossz szokásnak a megjelenése. Nyilván egyáltalán nem súlyos bűn, de érdemes arra törekedni, hogy elkerüljük az ilyen szóhasználatot. Hiszen, igen, az ilyenekre is vonatkozik a második parancs, amely azt mondja: Isten nevét hiába ne vedd. Ilyenkor hiába, azaz fölöslegesen mondjuk ki Isten nevét. Ezt jobb kerülni. Hozzáteszem, vannak olyan indulatmegnyilvánulások, amikor nem helytelen, ha Isten nevét kiejtjük. Például egy nagy szomorúság esetén annyit mondunk: Én Istenem! Ez arra is utalhat, hogy az ember gyakran gondol Istenre. Tehát nem száműzni kell Isten nevének emlegetését a hétköznapi beszédünkből, hanem megfelelő bölcsességgel és a legnagyobb tisztelettel kell kezelni azt.
Hogyan lehetünk teljesen boldogok Isten örökkévaló országában, fájdalom és szomorúság nelkül, ha pl tudjuk, hogy szeretteink közül nincsen mindenki ott? Illetve hogyan mondhatjuk Istenre, hogy boldog Isten, amikor igazából Neki van a legtöbb fájdalma, hiszen Ő mindannyiunk fájdalmát viseli, viselte? Köszönöm, ha segít gondolkozni ezeken a kérdéseken.
Ezt mi nem tudjuk fölfogni. Régen tettek olyan kijelentést, hogy Isten és a szentek boldogságát még növeli is, ha látják az igazságos büntetésben részesült lelkeket az örök kárhozatban. Ilyeneket nem érdemes mondani, mert fölfordul az ember gyomra. Egyszerűen nem fogjuk föl, hogyan lehetséges ez. Ennek oka pedig az, hogy nekünk csak véges fogalmaink vannak, így a végtelen dolgokat nem bírja befogadni az elménk. A boldogság végtelen, a kárhozat végtelen, de nem időfogalmakkal kifejezve. Mi meg csak az idő korlátai között tudunk létezni és gondolkodni. Minden bizonnyal odaát ezt majd megértjük. Én azt hiszem, nincs más magyarázat, nincs jobb felelet a kérdésére mint ez: nem tudjuk.
Tisztelt Lelkiatya!
Mi van akkor, ha egy felszentelt egyházi személy nagyon rossz hírében áll a hívők körében, akár egyházmegyei szinten? Tehet az Egyház, vagy esetleg tennie kell / köteles tenni ez esetben valamit?
Nagyon helyes, ha erről értesítik az illetékes megyésfőpásztort. Nyomatékosítja az értesítést, ha ezt többen teszik. Akár úgy, hogy többen aláírják a levelet, vagy többen keresik föl személyesen a főpásztort. (Az aláírás nélküli levelet nem szokás figyelembe venni, bármilyen súlyos dolgot is kívánnak abban föltárni.)
Tisztelt Lelkiatya !
Anyukám pszichés beteg már több 15 éve. Tönkre teszi az eletunket. Mindig hibát talál bennünk és akkor támad. A nevelt gyerekeit. Veri kiabal rájuk bezarja őket egy ketrec szerube a házba. Mindenkit irányítani akár. Aki nem azt csinálja amit ő akar akkor nem szól hozzá mint most hozzám se. Itt van a három unokája nem is érdekli öt. Soha nem hívna fel hogy hogy vannak. Kérem segítsen. Már azért imadkozom elmenjen a túl vilagra. Mert így soha nem tudunk normálisan élni.
Nem kell a túlvilágra küldeni, de eltávolodni tőle mindenképpen. Önöknek saját, független életük kell, hogy legyen. A gyermeknek le kell válnia a szüleiről és önálló életet kell élniök. Ha ez nem megy a fizikai közelséggel - régen, ez nagyon jól tudott működni, s persze, egyes helyeken ma is - akkor egymástól távolra kell költözni. Másképpen egyáltalán nem oldható meg,hogy a hatása alól kikerüljenek. Ez nem szeretetlenség, hanem józan döntés az egészséges élet érdekében. Önnek is el kell engednie azt a vágyát, hogy nagymamaként legyen jelen a gyermekei életében. Ez szomorú, de föl kell mérni a lehetőségeket, és le kell vonni a következtetéseket, s ahhoz igazodni.
Ha nevelt gyermekei vannak, akkor a gyermekvédelmi intézményt is értesíteni kell, hogy ezek a gyermekek veszélyeztetett helyzetben vannak.
Ugyanakkor nagyon-nagyon fontos, hogy tudjon az édesanyjáért imádkozni. Ez neki is fontos, Önnek is.
Tisztelt Lelkiatya!
A 2001-es népszámláláson 268 935-en vallottuk magunkat görögkatolikusnak. 21 évvel később, tehát picit több, mint 2 évtizeddel később, a 2022-es népszámláláson pedig már csak 165 135-en voltunk. Ez azt jelenti, hogy a népszámlálási adatok szerint kicsit több, mint két évtized alatt kicsit több, mint 100 ezer (!) görögkatolikussal lettünk kevesebben. Több kérdésem is lenne ezzel kapcsolatban. Egyrészt mit gondol erről az egész csökkenésről? Mi lehet az oka? Másrészt mi magunk mit ronthattunk el, hogy ennyi idő alatt ekkorra csökkenés ment végbe? (Elvégre el kell ismernünk, valamekkora felelősségünk mi magunknak is van, így szerintem ezt a folyamatot nem lehet teljes mértékben a napjainkban természetesnek vett "elvallástalanodás"-nak tulajdonítani.) Harmadrészt pedig mit tanácsolna az egész görögkatolikus egyházunknak, mit csinálhatnánk jobban? Mit csinálhatnának jobban a papok, az egyházi személyek, vagy akár maguk a hívők is?
Azért is merészkedtem ebbe a témába belekérdezni, mert aggasztóak ezek a számok, és szükségesnek látom, hogy beszéljük erről, mert ilyen tekintetben nem haladunk szerintem jó irányba.
Az egyházi vezetők nyilván nagyon sokat töprengenek ezen. Ez jelentős mértékben témája volt a 2021-es metropóliai gyűlésnek is. A csökkenés legfőbb okát a világ elvallástalanádásában látom. Bár arra utalt, hogy nem szabad ennek tulajdonítani. Annyival finomítom, hogy ez a jelenség nem tőlünk független, hanem minket is besodor, magával ránt, lefelé húz. Tehát megoldásnak ennek ellensúlyozását látom. Nekünk, papoknak, híveknek a saját életünkben kell megállj parancsolnunk ennek a jelenségnek. A világban nem tudjuk ezt megállítani, de az életünkben igen. Ha hagyjuk, hogy a gyermekünk vasárnapi Szent Liturgia helyett balett órára, edzésre, meccsre menjen, akkor egyáltalán ne csodákozzunk azon, hgoy nem sikerült átadnunk nekik azt a mély hitet, amit mi szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk, akik még bátran megkövetelték tőlünk, hogy vasárnap nem múlhat el Szent Liturgia nélkül.
Kedves Lelkiatya!
22 éves vagyok, már férjnél vagyok és az első gyermekemet várom.
Sajnos édesapám 5 évvel ezelőtt meghalt, azóta édesanyámmal hullámzó a kapcsolatom.
Sokszor tapasztaltam nála, hogy a pohár után nyúl. Mikor ezt szóvá tettem, azt mondta a férjem hangolja ellene, pedig ez nem volt igaz. Ebben az időben elfordultam a Jóistentől, haragudtam mindenre és mindenkire.
Nemsokára ez a viszony rendeződött, visszataláltam az Úrhoz is, de mióta babát várok, azóta megint szokásoknak az alkalmak, amikor anyukám italozik. Van egy 18 éves öcsém, idén érettségizik. Aggódom érte, hiszen volt már arra is példa, hogy anyukám ittasan akarta elvinni a buszhoz autóval.
Hiába beszéltem szépen anyukámmal, hiába veszekedtem egyszerűen semmi nem használ. Féltem a saját gyermekemet is, hiszen a várandósságom alatt rengeteget sírtam őmiatta. A férjem mellettem áll maximálisan, viszont ő is tanácstalan ebben a helyzetben, és én sem tudom már mitévő legyek.
Ebben az élethelyzetben a legnagyobb kincs, hogy a férje megértően ott áll Ön mellett. Ezt nem lehet eléggé értékelni, kellőképpen hálát adni érte. Azért, persze, csak tegye meg! Minden bizonnyal függő lett az édesanyja, s ez nagyon nagy baj. Aki valamilyen szenvedélyfüggő betegségben szenved, azon szinte lehetetlen segíteni. Nem használ szép szó, erőszak, magyarázat, rábeszélés. Csakis akkor van ebből kilépés, ha az illető maga rájön arra, hogy függővé vált. Persze, könnyű volna ezt megmondani neki, de éppen a függőség betegségének része, hogy ezt nem hallja meg, nem jut el a tudatáig. Mindenesetre ez az első vagy nulladik lépés. Jelen helyzetben ezen dolgozzanak
Fontos, hogy a testvérével is - hasonlóan a férjével való kapcsolathoz - nyíltan beszéljék meg ennek az élethelyzetnek nehézségét, lehetséges megoldásait. De mondom, az első dolog, fölnyitni édesanyjuk szemét erre a nagy bajra. Attól kezdve már van mód a gyógyulásra. Hála Istennek több egyházi és nem egyházi intézmény van, ahol hatékonyan tudnak segíteni a függőség betegségén. Persze, nem könnyű az sem, nem olyan, mint egy kórházi kezelés, ahonnan nagy valószínűséggel gyógyultan távozik az ember. De idáig el kell jutni, az ekkor jelentkező nehézségekkel elegendő majd akkor foglalkozni.
Még egy tanácsom van. S ebben főként az öccsét erősítse meg, de nyilván saját magát is. Minél inkább függetlenedjenek ettől a helyzettől, sőt, az édesanyjuktól is. Ez látszólag szeretetlen magatartás, de hosszú távon ez vihet előre. Ha az Önök gondolatai is állandóan azon járnak, hogy ez mennyire rossz helyzet, ezen hogyan lehet javítani, változtatni, akkor az Önök gondolatait is behálózza édesanyjuk alkoholfüggősége. Önök is függővé válnak. Ez nagyon ismert jelenség az alkoholisták családtagjai körében. Gondolják át, beszélje meg a férjével, a testvérével, hogy milyen megoldási módszert dolgoznak ki, és azt kövessék. Függetlenül attól, hogy mennyire sikeres. Tehát, ha újra alkohol befolyása alá kerül az édesanyjuk, ezen nem csodálkozni kell, keseregni, rémüldözni, hanem, mint természetes jelenséget kell kezelni. Voltaképpen az is, mert egy beteg ember viselkedését látják. Nem csodákozunk azon, ha egy féllábú ember biceg. Ez a betegség eredménye. Persze, a gyógyulást keresni kell, amikor arra idő, mód nyílik. De ne engedje, hogy a belső világát, a családi életét ez a rossz helyzet tönkre tegye. Hosszú távon az édesanyjának is úgy tud segíteni, ha Ön megmarad higgadtnak, józannak, Istenben bízónak.
Kedves Lelkiatya!
Miért van az, hogy Jézus Urunk azt mondja, vannak, akik hallanak, de nem értenek? Tehát miért akarta úgy, hogy bár nagy nyilvánosság előtt szólt, de szavai mégis nem mindenkihez szóltak, hanem rejtve maradtak a hallgatóság egy része számára. Bizonyosan, ha akarta volna megnyitja mindegyikük szemét a látásra és dülét a hallásra, de ezt nem tette meg. Miért? Ez összefügghet azzal is, hogy nem mindenkihez jött, hanem csak akiket az Atya rá bízott? Kihez szól ma Jézus? Ki mondhatja, hogy érti Őt?
Köszönve: Piroska
Kedves Piroska! Ez, bizony, nehéz kérdés. Jézus rejtőzködési szándéka sokszor előttem is rejtély. Talán Szent Márk evangéliumában a legerősebb ez, amelyben Jézus sokáig arra figyelmezteti tanítványait, hallgatóit, hogy ne beszéljenek róla és a csodáiról. Talán azért, mert azzal számolhatott, hogy nem szabad idő előtt fölhergelnie az ellenségeit, akik a vesztére törnek. A példabeszédek rejtélyes volta azonban másra vezethető vissza. Mi leginkább arra gondolnák, hogy azért beszél példabeszédekben, hogy érthetőbbé tegye a tanítását. S ez jogos is, valóban a képek, hasonlatok, példázatok mind segítik szavainak jobb megértését. Ugyanakkor ő maga fejti ki az említett helyen, idézve Izaiás prófétát, hogy azért beszél példabeszédekben, hogy "nézvén nézzenek és ne lássanak, hallván halljanak és ne értsenek; nehogy megtérjenek és bűneik bocsánatot nyerjenek.” (Mt 13,13-15; Jn 12,40; Iz 6,9-10) Ezzel találkozunk a Jelenések könyvének egy még erősebb kifejezésében, amely szintén ószövetségi szöveget idéz: "Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg." (Jel 13,7; Jer 15,2) Föltételezem, hogy a korai protestáns igemagyarázók ezekből és ezekhez hasonló szentírási szakaszokból olvashatták ki az eleve elrendelés tanát, vagyis, hogy már úgyis el van döntve, hogy ki kerül a mennybe, ki a pokolba, ezen az ember változtatni nem tud. Érezzük, hogy ez roppant szélsőséges álláspont, azt hiszem, a protestáns teológusok sem vallják már ezt így. Mégis valamiképp érzékelteti Isten mindenhatóságát. Vagyis annak beteljesülését, aminek be kell következnie. De az ember felől közelítve azt a tanítást is magába foglalja, hogy az embernek számolnia kell tettei következményeivel. Nem babra megy a játék. Isten irgalmát el is lehet játszani.
Egyébként, hogy miért nem nyitotta meg szándékosan az Úr a hallgatók fülét, szívét, arra a magyarázat egyértelműen a szabad akarat törvénye. Isten senkit nem kényszerít arra, hogy befogadja őt. Fölkínálja a szeretetét és az emberen múlik, hogy befogadja-e vagy sem. Ez meg látszólag ellentmond az előzőeknek, amelyben azt láttuk, hogy minden Istenen múlik. A kettő összeegyeztethetőségén évszázadokon keresztül vitáztak a teológusok. Az lehet a megoldás, hogy minden az emberen múlik és minden az Istenen. Ez az emberi logika szerint önellentmondás, de az isteni logika más.Úgyhogy, kedves Piroska, a kérdésére nem tudtam választ adni. Olykor ezt is be kell látni.
Kedves Lelkiatya!
Ez valós lehet?
https://metropolita.hu/2025/02/misztikus-foto-illesrol-krisztusrol-es-mihaly-arkangyalrol-a-harag-kelyheivel/
Nem. Én semmi valós alapját, még annak lehetőségét sem látom. A szerzetesek sok mindent mélyebben látnak, mint mi, a világban élő emberek, de ez nem jelenti azt, hogy amit egy szerzetes mond, abban ő tévedhetetlen lenne. Én erős kétségekkel fogadom azt az állítást, hogy a fényképről maga Sárkányölő Nagy Szent György adott volna eligazítást.
Tisztelt Lelkiatya !
Hatásos ha valamit megatkoztak?
Nem. Tárgyakra egyáltalán nincs hatása. Emberekre is csak a saját lelkükön keresztül. Ezalatt azt értem, hogy ha valaki fél az átoktól, akkor annak a félelme van rá rossz hatással. Ha hisz benne, azaz megnyitja lelkét a gonosz hatalmának, akkor igen, akkor ezen a félelmen keresztül engedte be a gonosz hatalmát. De önmagában az átoknak nincs ereje, nincs foganatja. Azt érdemes tenni, hogy ha valakiről tudjuk, hogy átkot mondott, hogy imádkozunk érte. Ezzel fityiszt mutatunk az ördögnek, aki ezt a gonoszságot a háttérben készteti, és jót is teszünk azzal, aki átokkal mesterkedik, nagyon rászorul Isten segítségére.
Kedves Lelkiatya!
Segíteni szeretnék annak a fiatalembernek én is, aki most készül az életgyónására. Felnőtt megtérő vagyok én is, annak idején, 11 éve, egy nagyon jó könyvből készültem fel az életgyónásomra. A könyv címe: Meghívás az életre (Lelkiismeret vizsgálat felnőtteknek). Szerzői: Katona István -Kunszabó Zoltán. Római katolikus vagyok én is, a könyvet szerintem még most is lehet kapni a római katolikus könyvesboltokban.
Köszönjük szépen.
Dicsértessék Jézus Krisztus! Üdvözlöm atyám!Többször is tettem már fel önnek kérdéseket,amikre kaptam is választ. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani.
29 éves felnőtt férfi vagyok, római katolikus. Úgy alakult,hogy 2 éve felnőttként találtam meg az Urat. Húsvétkor lesz az első áldozásom,rá 2 hétre pedig bérmálkozni is fogok. Első aldozas előtt gyónnom kell,ami jövő hét vasárnap fog megtörténni. Tudna nekem lelkitükröt ajánlani? Van az interneten rengeteg de egyiksem igazán első aldozoknak szól. Mivel ez lesz az első nem igazan tudom még,hogy kell csinálni. Mivel én felnőttkorban találtam meg a hitem,így szinte az egész eddigi életem meg kell gyónnom. Tud valami tanácsot adni így első alkalomra? Előre is köszönöm.
Papp Miklós atya által összeállított lelkitükröt tudom javasolni. Itt megtalálja a világhálón: https://drpappmiklos.hu/lelkitukor-felnotteknek/
Kedves Lelkiatya! Sajnos nagy hibát követtem el és már bánom, de nem tudom igazából helyrehozni. Fogszabályzót hordtam éveken keresztül. Egy ideig, pár évig, bár nem is volt egyértelmű, hogy meddig utána éjszakait kellett volna hordanom. Egy darabig hordtam, de egy idő után nem. El is felejtettem, nagyon feledékeny vagyok mindennel kapcsolatban és az is igaz, hogy reméltem, hogy nem lesz kára ennek. Néha-néha hordtam, de nem annyit amennyit kellett volna és egy idő után teljesen kiment a fejemből. Mire észrevettem, már a fogaim elmozdultak, illetve sokáig észre sem vettem. Az is igaz, hogy közben sokszor voltam beteg én is és édesanyám is és már gyermekkorom óta a betegségek vannak mindig, édesapámnak is súlyos betegsége volt, a nagymamámat is sokszor kellett műteni és úgy éreztem, belefáradtam minden betegséggel, testi egészséggel kapcsolatos nehézségbe. Ráadásul lyukas fogam is van. Mostanában gyűjtöttem össze a lelki erőm, hogy elmenjek fogorvoshoz. Igaz is, hogy nem fájt eddig, nem éreztem semmit belőle. Meg eddig kellett is mindig más orvoshoz mennem. Mióta ez az év megkezdődött, nagyon sokat kell(ett) járnom orvosokhoz, eleve a karácsony is úgy telt, hogy megbetegedtem és beteg voltam három hétig és így még az ünnep sem úgy telt, ahogy szerettem volna. Utána persze, mivel nem volt egyértelmű az ok, mennem kellett a háziorvosomhoz, vérvételre, van autoimmun betegségem is, amiatt is kellett mennem ellenőrzésre, mennem kellett egy másik szakorvoshoz is légúti betegségeim miatt (melyek állandóak), közben egy másik orvoshoz is más állandó betegségem miatt, közben a háziorvos gyanakodott egy betegségre és hogy megtudjuk van-e nekem, elküldött egy sokadik orvoshoz és még ezeken kívül is 2 vagy 3 orvoshoz mennem kell, olyan vizsgálatra is ami elég ijesztő nekem és még nem voltam olyanonon. Szégyellem magam Jézus előtt, apostolok előtt, orvosok előtt, Ön előtt, mindenki előtt, hogy lelkileg gyenge vagyok és megviselnek ezek a dolgok és hogy a fogszabályozásom is magam hibája miatt ment kárba. Tegnap már olyan szomorú voltam, hogy teljesen menthetetlennek éreztem magam mint Júdás, aki elrontott egy dolgot és onnantól kezdve vége mindennek. Két oka van a szomorúságomnak. Az egyik az alaphelyzet, a sok betegség, sok aggodalom. Édesanyámnál is nemrég diagnosztizáltak egy most még remélhetőleg nem súlyosbodó, de különben súlyos betegséget. A másik, hogy saját magamat hibáztathatom, például a fogszabályzásom elrontásáért. Van egy harmadik ok is, hogy lelkileg nem vagyok olyan erős. Mostanában jutok el oda, hogy jobban bele tudok törődni dolgokba és elviselem. Érthető ha a korábbi fogorvosomhoz szégyellek visszamenni ezek után és inkább egy újhoz mennék? Már régen voltam ott és szégyelleném is magam. Még egy új előtt is, a korábbi előtt meg főleg. A fogtömésre úgyis odamennék ahova leghamarabb lehet és anyukám ismer is egy rendelőt, ahol több orvos dolgozik, ő már volt ott és neki jók a tapasztalatai. Hogy a fogaimmal mit lehet kezdeni, azt nem tudom, de sajnos már nem tudom nem megtenni amit megtettem és megtenni amit nem tettem. Már tegnap az egész helyzetem meg sok szomorúságom miatt olyan gondolataim voltak, hogy attól féltem, halálos bűnbe estem. Olyanokat gondoltam, hogy jobb lenne ha nem lennék és nem értettem, Isten miért teremtett meg engem ha egyszer mindent elrontok, annyit hibázok, lelkileg olyan gyenge vagyok és nagyon nehezen fejlődök. Szégyellem magam még Ön előtt is, de hálásan köszönöm ha válaszol.
Soraiból azt olvasom ki, hogy igen eltúlozza ezeket a dolgokat. Hogy betegségek gyötrik, ez nem vidám dolog, belátom, dehát, ilyen az életünk, mikor több, mikor kevesebb betegség üti föl a fejét. Általában nem okos más életsorsokra nézni, de vannak olyan igazán súlyos betegségek, amelyek sok szövődménnyel, mellékhatással járnak, hogy ahhoz képest az Ön által fölsorolt dolgok, események csekélységeknek bizonyulnak. Persze, mindenki a maga életét éli, s saját terheit hordozza, néha azért mégis érdemes kitekinteni, és észrevenni nem csak a nálunk szerencsésebbeket.
Legfontosabb tanácsom: fogadja el önmagát, a sorsát úgy hogyan van. Vagy legalábbis ezen dolgozzék, ebben az irányban törekedjék fejlődni. Én az Ön helyében biztosan a korábbi fogorvoshoz mennék vissza. A tetteinkért vállalni kell a következményeket, nem lehetséges azok elől elbújni. Szépen el kell neki mondani, hogy mi s hogyan történt. Igazából nagyon is meg lehet érteni az Ön helyzetét, nincs ebben semmi félelmetes. Így alakult. Persze, van benne saját felelőssége, de mégsem jelentékeny dologról van szó. Ne kövessen el új hibát a szembesülés előli meneküléssel! Ha visszamenne ahhoz az orvoshoz, ezzel sokat segíthetne Önmagán, hogy le tudja győzni a kicsinyhitűségét. Abban higgyen, hogy az Úrnak Önnel is van szándéka, Önnek is kigondolt egy szép életutat. Azokkal a tulajdonságokkal és hiányokkal, amelyeken önmagában lát. Ezt kell megtalálnia, ezen dolgozzék!
