Kedves Adél! Megértem a kérdését, az erre való igényét. Sajnos, állandóan nyitva levő templomunkról nem tudok Budapesten. Ehhöz állandó jelenlétre volna szükség, amely igen nehezen megvalósítható. De ha bármelyik atyával megismerkedik, meggyőzi őt, hogy Ön megbízható ember, akkor megbeszélés útján lehetséges az, amire utal. Más lehetséges módját ennek - egyelőre - nem látom.

Kedves Testvérem! A következőt sejtem. Attól tartok, úgy keresi Istent, ahogyan az embereket. Jó volna egy olyan nagyobb hatalmú embertárs, aki segít, aki megért, ami kihúz a bajból. A családjára nem számíthat, ez nagyon fájó tapasztalat, és valahogy ennek pótlását szeretné megkapni Istentől. Nem biztos, hogy ez így van, ezzel nem bántani akarom Önt, csak igyekszem megérteni a helyzetét, és persze, segíteni. Az egészen bizonyos, hogy Isten meghallgatja Önt. Nincs hiábavaló ima, nincs olyan, amit ő ne hallgatna meg. Lehet, hogy kicsit nehezet kérek, de a következő a javaslatom. Menjen el a templomba, és csöndesedjék el hosszú időre. Ne kétségbeesésében, ne elkeseredésében imádkozzék, hanem figyelve. Az Isten egészen biztosan segíteni tud és segíteni is akar Önnek. Csak annyira összecsaptak már a hullámok, hogy nem meri elengedni magát, hogy lebegni tudjon Isten kegyelmében. A fuldokló ember tesz így, hogy kapkodva csapkod a vízben, pedig, ha elengedné magát nyugodtan, akkor szépen lebegne a víz felszínén. Ha sehogysem sikerül csöndet teremtenie önmagában, akkor mondjon valamilyen fohászt sokszor egymás után. Pl. ilyeneket: "Tudom, Uram, hogy te mindent tudsz." Vagy ezt: "Kevés az erőm, Uram, könyörülj rajtam." Vagy Szent Péter imáját: "Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged." Vagy pedig a klasszikus Jézus-imát: "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam." A fohászok ismételgetése lecsillapítja a háborgó lelket, segít az Istenre figyelésben, hallóvá teszi a szívet. Önnek most pont ezekre van szüksége. Nem mondom, hogy ettől egy csapásra meg fognak változni a dolgai, de lesz két hatása: egyrészt erősebbnek fogja magát érezni a küzdelem folytatásához, másrészt mégiscsak megpillant majd egy kis reménysugarat, egy kis reményt, amerre indulni tudjon. De ami a legfontosabb, tudnia kell, hogy Isten sohasem hagyja magára, mindig ott van Ön mellett, mindig figyel, mindig segít. Csak észre kell venni, meg kell hallani a szavát.

Nem tudok olyan helyzetet, életállapotot mondani, ahol nem volna szükséges a lelki vezető. A törekvő keresztény embernek szüksége van rá. Ha nem talál, akkor könyörögve kérjen Istentől. Addig pedig nagy alázattal hagyatkozzék az Egyház tanítására és a saját lelkiismeretére.

Kedves Ildikó! Minden este van szertartás, vecsernye a főszékesegyházban, most, októberben pedig még paraklisz is. Egyházunk ezeket az imádságokat kínálja föl a nap esti megszentelésére. Az Eucharisztikus Liturgiának keleti egyházunkban reggel vagy a nap csúcsán, délben van a helye. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy hétköznapra is visszaállítja a parókia az állandó Szent Liturgiát. Úgy tudom, ha valamely család ezt külön kéri, akkor az ő szándékukra van Szent Liturgia.

Görögkatolikus személynek jó szívvel a görögkatolikus szerzetes közösségeket tudom ajánlani. Szerintem bármelyik magyar női rendünkkel érdemes fölvennie a kapcsolatot (Máriapócson a bazilita- és Sajpálfalán a monasztikus nővérek), és ott kaphat további eligazítást.

Kérem, ellenőrizze, hogy valóban így írta-e a címet, és küldje el újra. Ugyanis ez itt pontosan szerepel: lelkiatya@gorogkatolikus.hu de egyelőre sajnos nem érkezett meg a levele.

Kedves László! Ezt a kérdését már elég régen tette föl, de csak most tudok rá válaszolni. Jövő vasárnaptól, azaz október 11-étől újra lesz vasárnap és ünnepnapokon este fél 6-tól Szent Liturgia a debreceni főszékesegyházban.

Az első kérdésére válaszolva annyit kell előljáróban elmondanom, hogy tapasztalatom szerint az elektronikus úton történő vitázás, szócsata az esetek legnagyobb részében nem csak nem célravezető, de kifejezetten ártalmas, káros. Ilyenkor valójában személytelenül nyilatkozunk, és minthogy nincs semmi visszatartó erő, nagyon sokszor gátlástalanul vagdalkozunk. Eleinte a mi honlapunk is fölkínálta ezt a lehetőséget, de amikor ráébredtünk erre az emberi gyöngeségre, hogy "az arctalanság arcátlanná tesz", inkább bezártuk ezt a fórumot. Nagyon sok szeretetlenség történt ugyanis a vitatkozás címén. Ilyenkor egészen szélsőségesen tudunk nyilatkozni, és ez egyáltalán nem visz közelebb az igazsághoz egyik oldalról sem. Nem egy leányt ismertem, aki pap szeretett volna lenni. Ez nagyon is szép és nemes törekvés lehet abban a korban, amikor az ember lázasan keresi a hivatását, a helyét. Az így megfogalmazódó vágy mögött alighanem csupán az húzódik meg, hogy az illető - legyen az leány vagy fiú - szeretne minél erősebben elköteleződni az Úr mellett, megérintette az Isten szeretete, és szeretné azt viszonozni. Később, amikor valóságosabban is formálódik a személyiség és a hivatás, akkor körvonalazódik, hogy minek van valós lehetősége, s minek nem. Egy tíz éves személy még lehet olimpiai bajnok, lehet kutató professzor, lehet nyelvész vagy világsztár énekes, vagy éppen elvonult szerzetes. Néhány év múlva már nem ennyire széles a lehetőségek tárháza, egyre több mindent el kell engedni, egyre szűkül a lehetséges utak száma. De ez nem beszűkülés, hanem sokkal inkább annak tisztázódása, hogy mit is tehet az ember ebben az életben. Ha egy ponton túl az ember nem veszi figyelembe a lehetőségeknek a korlátait, akkor már nem hivatástisztázódásról van szó, hanem rögeszméről, amely nem kiteljesíti, hanem korlátozza a személyiségének a kibontakozását. Fontos tehát, hogy a valós lehetőségeket fölmérjük, és ahhoz igazítsuk az útkeresésünket. Azonban akár fiatal útkeresőről, akár elképzeléseiben rögzült személyről van szó, nyilvánvalóan egyikről sem mondható, hogy emiatt a pokolra fog jutni. Nagyon helyesen tette föl a kérdést, amelybe valójában a választ is beleértette, hogy soha senkit nem lehet a pokollal fenyegetni. Ez szintén beszűkűlt gondolkodásra vall. Ki tudná megmondani, hogy ki kerül a kárhozatra? Még azt sem tudjuk pontosan, hogy ki üdvözülhet. A szentekről nyilatkozik az Egyház, hogy ők egészen biztosan a mennybe jutottak, de senkiről nem állítja bizonyossággal, még Júdásról sem, hogy biztosan elkárhozott. Szóval, ezzel valóban nem érdemes egymást riogatni. Említette, hogy a férfiak lenézik a nőket. Maradjunk annyiban, hogy azt érzékelte, hogy ebben a vitában megszólaló férfiak véleményéből ezt olvasta ki. De azért ebből sem szabad általánosítani. Vannak férfiak, akik nem szállnak be ilyen vitákba, és nagyon is tisztelik a nőket. Épp a minap olvastam Csaba testvér egy gyönyörű írását a nők megbecsüléséről. Teljesen fölösleges és hiábavaló szembefordítani a két nemhöz tartozókat. Tény, hogy különbözünk, mások a férfiak és mások a nők. De ez nem szembenállás, hanem kiegészítése egymásnak. Így vagyunk teremtve. Vannak nőies és vannak férfias vonások. Micsoda szörnyű világ volna, ha csak férfiak léteznének. Minthogy az sem volna csupa derű, ha csupán csak nők lennének. Nagyon is szépen ki van találva a világunk ezzel a sok különbséggel, ami közöttünk, emberek között van. Egymást értékelnünk kell, nem lenéznünk. Ez éppen úgy érvényes az Egyházban, mint a világban. Én is találkoztam olyan férfiakkal, akik valóságos nőgyűlölők voltak. Holott ez is csak hiányosság a részükről, valamit nem tudnak elfogadni, a saját békétlenségüket vetítik ki másokra. Arra irányul az agressziójuk, akire lehet. S minthogy általában a nők a védtelenebbek, ezért bántják őket, legalábbis szavakkal. De fordítva is megtörténhet, ahol a nők vannak túlsúlyban. Nem irígylem azokat a férfiakat sem, akik nőuralom alatt élnek. Kiegészítenünk, segítenünk kell, nem pedig bántanunk egymást. Mennyire szép az a közösség, ahol ez a kiegészítés megvalósul, s mindenki végzi azt, amihöz ért, a nők a nőies, a férfiak a férfias teendőket. A lelkiáldozásról nem sokat tudok mondani, ehhöz nem értek. Én nemigen vagyok híve ennek az elnevezésnek, hiszen nyilvánvalóan nem Eucharisztiában részesül, aki imádsága közben átéli az Úrral való egyesülést. Hogy eközben kenyeret egyen, ennek végképp nincsen semmi értelme.

Rövid de súlyos kérdésére Dr. Papp Miklós atya írásával válaszolok: Az Egyházban nagyon szép teológiája van a házastársi szeretet kifejezésének. A testünk Krisztus tagja és a Szentlélek temploma, azaz a testünk a szentre, a szeretetre ?való?. A testünk ?híd? a másik emberhez, a kézfogástól a szexualitásig sokféle módon közöljük a testünk által a szeretetünket mások felé. A házastársi szeretetben is fontos az egyszerű ölelés és a szexualitás is, az intim csók és a közös kávézás is. Az Egyház így elismeri, hogy a szexualitás nem csak arra való, hogy gyermekeknek adjunk életet, hanem a szeretet kifejezésére is. Fontos, hogy akkor is fejezzük ki testileg is a szeretetünket a másik felé, ha most éppen várni szeretnék a gyermekáldással, vagy már úgy tűnik, bölcs és imádságos megfontolás után le is zárnánk a további szüléseket. Van értéke, jó dolog kifejezni és megélni a szeretet a gyermekáldáson kívül is: erősíti is a házasságot, s meg is véd sokféle szexuális bűntől? Liguori Szent Alfonz ?jónak és tiszteletre méltónak? (bonum et honestum) tartja a házastársak gyöngédségét egymás iránt ? a gyermekáldáson kívül is. Az egyház tiszteli azt is, ha ?jogos ok? miatt a szülők várnak a gyermekek között, s ha határaikhoz elértek, akkor le is zárják azt (Katekizmus 2368). A ?jogos ok? nyilván azt jelenti, hogy nem önző, kicsinyes, hitetlen, kényelmi szempontok vezetnek. A Gaudium et spes 50. pontja nagyon szép szempontokat sorol fel, mi mindenre legyenek tekintettel a szülők a családtervezésben. IX. Ince pápa mondta ki először, hogy a természetes családtervezés elfogadott módszer az egyház számára. VI. Pál tilosnak tart mindenféle fogamzásgátló eszközt, kivéve a természetes családtervezést. Persze nem minden családtervezési módszer egyformán fekete. Megtörténhet, hogy a természetes családtervezési módszer nem mindenkinél alkalmazható egyformán jól, megtörténhet, hogy a házassági kötelék fenntartása és a súlyos bűn (házasságtörés) elkerülése miatt erkölcsi dilemmába kerülnek. Ilyenkor sok teológus és sok püspöki kar véleménye szerint nem követünk el súlyos bűnt, ha más családtervezési módszerrel is élünk. Ám szigorú kikötés: csakis a nem abortív módszerekről gondolkodhatunk. A fogamzásgátló tablettáknál fennáll a vélelem, hogy abortívan is hathatnak. A tabletták komplex módon hatnak, azaz biztosra mennek, s elképzelhető, hogy nem egyszerűen megakadályozzák a zigóta létrejöttét, hanem meg is ölhetik. A hatékonyság érdekében a nagy ?ipari titok? éppen ez, s a pontos működési mechanizmust olykor még az orvosok sem tudják. Mivel az élet szentsége, az élet védelme a legfőbb értékeink között van, amit még csak veszélyeztetni sem szabad, ezért jobb elállni a tablettáktól, s más módszert keresni a családtervezéshez, ami valóban megakadályozza a zigóta létrejöttét, s nem megöli. Benedek pápa is azt javasolta: ezeket a kérdéseket érdemes a gyóntató atyánkkal részletesebben megbeszélni.

Nem tudom, hallott-e már Placid atyáról. Nem régen halt meg, közel 100 éves korában. Arról híres, hogy megjárta a gulágot, de mindvégig meg tudta őrizni a derűjét, és másokat is derűre tudott hangolni még a legnehezebb körülmények között is. Ehhöz persze, Isten adta karizma kell, de azért említem, mert igenis lehetséges. A sok megpróbáltatás nem törvényszerűen teszi komor gondolkodásúvá az embert. Van, akit a megpróbáltatások még derűsebbé tesznek. (Érdemes megismerkedni Victor Frankl életével és műveivel. Ennek igazságával és igazolásával vannak tele az írásai.) De nem azért mondom ezt, hogy megítélje a férjét. Csak arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy a komor gondolkodás nem a rossz élmények következménye, hanem legtöbbször fordítva van: A komor gondolkodással húzza magára az ember a bajokat. Ezért a gondolkodásunkra, a gondolatainkra nagyon kell ügyelnünk. Jó az, ha fölismerte önmagában ezt a jelenséget. Ez az első lépés annak érdekében, hogy tudja kezelni, hogy tudjon vele bánni. Helyes, ha nagyon tudatosan igyekszik elkerülni, hogy rátelepedjenek ezek a gonosz szavak, rossz gondolatok. Azzal hagyjon fel, hogy a férjét megváltoztassa! Fogadja el őt úgy, ahogy van, ne tegye szóvá ezeket a viseltes dolgait! Reméljük, ezt egy idő után észre is fogja venni a férje. Arra azonban ügyeljen, hogy ezek a rossz dolgok ne ragadjanak rá Önre is. Mindig, minden helyzetben keresse a derű lehetőségét! Ha csúf szavak jutnak eszébe, ettől ne rémüljön meg, ez egy egyszerű lélektani, sőt, majdhogynem fizikai jelenség. Minthogy sokszor hallja ezt, átivódik a gondolkodásába. Persze, elhiszem, hogy rém kellemetlen ez, mégis azt mondom, ne sokat törődjön vele. Mondjon ki magában más szavakat, jó szavakat, áldásokat. Vagy éppen könyörgő fohászt: "Uram, Jézus, könyörülj rajtam!" El is szórakozhat ezzel, hogy mindig kiválaszt a Szentírásból mondatokat, s azokat mondogatja ilyenkor. És őrizze, ápolja a derűt is! Ismétlem, nem a körülmények tesznek borúlátóvá, hanem fordítva. A férjét pedig vegye körül szeretettel: készítse gyakran azt, amit szeret, igyekezzék a kedvében járni, fejezze ki iránta szeretetét. Ez a törekvése Önben is újra növelni fogja az iránta érzett szeretetét. S mindezért imádkozzék is, hogy kapjon hozzá erőt az Isten Szentlelkétől. Ne saját, emberi erejével akarja ezt megvalósítani, azzal nem fog menni. De higgye el, kaphat mindehhöz isteni erőt is - ha kéri.

Természetesen sokszor előfordul, hogy a mások által kimondott szó rosszul esik a léleknek. Ahhoz nagyon erős belső bizonyosságra van szükség - talán csak a szentek rendelkeznek ilyennel (akiknél ez alázattal is párosul!) -, hogy ne érintse meg az ember lelkét az, amit mondanak róla, legyen az jó vagy rossz. Az egyik sivatagi atya tanította ezt: "Viselkedj úgy, mint a halottak! Dicsérheted őket, szidhatod őket, nem mondanak rá semmit. Te is ezt tedd!" No, ez az, amit nagyon kevesen tudnak megvalósítani. Jó lenne, de távol vagyunk tőle. Az egyébként nagyon jó stratégia, ha az ember megpróbálja viccesen fölfogni. Nem veszi a szívére, hanem tud rajta nevetni. Érdemes erre törekedni.

Alighanem ez egyedül nem eldönthető. Ez az Egyház, a közösség, a lelkiatyákkal való kapcsolattartásban válik ismertté, fölismerhetővé. Esetleg a könyvek, olvasmányok is segíthetnek ennek fölismerésében. De amikor egy jó könyv tanulsága elgondolkodtat, és ennek hatására arra jutok, hogy változnia kell a Krisztus-képemnek, ehhöz is külső támaszra, más személlyel való beszélgetésre, az élmény megbeszélésére van szükség. Ezért fontos, hogy élő tagja legyek Krisztus egyházának, a helyi közösségnek, kapcsolatom legyen az atyával, atyákkal. Minél élőbb tagja vagyok az Egyháznak, annál tisztultabb a képem annak fejéről, Krisztusról.

Otthon nem lehet misét mondani. Ha valaki végigolvassa, vagy elmondja a szentmise összes szövegét, attól az még nem válik elvégzett misévé. Ez nem is tilos, ezt nyugodtan meg lehet tenni. A gyermekek játszanak is ilyesmit, egyes igen jámbor katolikusok pedig esetleg imádságképpen elmondják, egyikkel, másikkal sincs semmi baj. Az már nem volna helyes, ha valaki ezt valóban misének tekintené, hiszen az félreértés, félrevezetés volna. A pappászentelésnek az akadálya is arra vonatkozik, ha valaki templomi vagy templomjellegű környezetben úgy imitálja a szentmisét, hogy azzal tudatosan félrevezesse azokat, akik azon részt vesznek, s ezáltal azt higgyék, hogy az valóságos mise. De nem is annyira a mise cselekményére vonatkozik ez a tiltás, hanem olyan papi tevékenységre, amelyre nincsen semmilyen fölhatalmazása.

Úgy tudom, hogy valóban csak kis létszámban jelent meg ez a könyv. Azóta egyébként egy másik két nyelvű imakönyv is megjelent. Véleményem szerint a debreceni görögkatolikus kegytárgybolton (Myra, Petőfi tér 9.) keresztül elérhető, mivel a debreceni ruszin önkormányzat munkatársai adták ki ezeket a könyveket.

Az kétségtelen, fejlődést jelent, hogy ma már mindeki számára világos, hogy ezek a pedagógiai eszközök, a megszégyenítés, a bántalmazás nem célravezetőek, inkább sebet ejtenek, még ha adott pillanatban hatékonynak is tűnnek. Ezekről ma már többet beszélnek, bár a jó pedagógus ezt a régebbi időkben is tudta, és kerülte is. Összességében azonban nem tartom sokkal jobbnak a mai pedagógiai módszereket sem, mint a régieket, amelyekben kétségtelen, több volt az ösztönösség, mint a tanult módszerek alkalmazása. Úgy látjuk, hogy a gyermekek és a kikerülő fiatal felnőttek ma sem kiegyensúlyozottabbak, egészségesebb lelkületűek, empatikusabbak, mint korábbi társaik. Úgy érzem, bizonyos területeken van előrelépés, más területeken meg inkább visszalépés. Ugyanis jelentős kár származik abból is, hogy ma nem alakul ki az egészséges tekintélytisztelet sem a szülő, sem a pedagógus iránt, s ennek súlyos hátrányai vannak mind a személyiség kifejlődése, mint a társadalmi beilleszkedés terén. Van, ami jobb, van, ami rosszabb, mint régen. De az Ön kérdése nem is annyira ezekre az általános elvekre vonatkozik, hanem a személyes sebekre, amelyeket elszenvedtek annak idején. Az emberi élet, a közösségi lét mindig hordozza ezeket a sebzési lehetőségeket. Ezt nem tudjuk kiiktatni. Hiába követeljük, hiába hozunk erről rendelkezéseket. Persze, törekedni kell rá, s ismétlem, van is ezen a téren előrelépés, én mégis azt hangsúlyozom inkább, hogy jobb, ha ezek földolgozására készülünk föl semmint azok kiiktatására. Óhatatlanul kapunk sebeket, s ezért nem a másik embert kell okolni, nem igazságtételért kell küzdeni, hanem irgalommal gyógyítani, mind a megsebzettet, mind a sebet ejtőt - akin ezáltal a saját bűne ütött sebet. Erre is vonatkozik Szent Pál találó buzdítása: "akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28). Krisztussal együtt kell elviselnünk a sebeket, megaláztatásokat. Ez fiatal korban még nem annyira könnyű, sőt, személyiségében torzuláshoz is vezethet. De a kegyelemmel, Isten segítségével később is lehet ezeket formálni, kegyelemforrássá alakítani. Nem vezet előre, ha az ember a saját múltján kesereg, netán vádol embereket, szülőt, pedagógust, Istent. Amit kaptam, jót, rosszat, azt kell fölhasználnom az előrejutásban. S mondom, Isten segítségével mindent föl lehet rá használni, jót és rosszat egyaránt.