Ezek a szentírási szakaszok a húsvéthoz kötődő rend szerint következnek. Mindig húsvét vasárnap kezdődik Szent János evangéliuma és az Apostolok Cselekedetei, majd pünkösd után Szent Máté evangéliuma és a Római levél. Utána folyamatosan a többi könyvek egészen következő év virágvasárnapjáig. Ez egy igen összetett rendszer szerint van fölépítve. Erre szolgál a Szertartási Útmutató, amely mindent figyelembe véve közli az adott napi szentírási és liturgikus szövegek helyeit. Tehát ez nem a naptári napokhoz van kötve.

Egy kis kiigazítással élek. A Szentmise csúcspontja maga a szentáldozás, amikor megtörténik Isten és ember egyesülése. Az "átváltozás" pillanata megrendítő ugyan, de félrevezető lehet, ha azt emeljük ki. Hiszen nem az a nagy csoda, hogy a kenyér vagy ostya átváltozik, hanem, hogy abban nekünk adja magát az Isten. S nyilván ez nem csak egyetlen kiemelt pillanatban történik. (A keleti egyház tanítása szerint nem is megragadható ez a pillanat, ez annál sokkal rejtélyesebb.) Ugyanakkor, amire fölfigyelt, az teljesen jogos. Az értelemszerű az volna, hogy abból a Szent Kenyérből részesüljünk minden szentmisén, amely ott, az oltárasztalon kerül elénk. Hiszen ez az Eucharisztikus áldozatnak a lényege, hogy ott nekünk adja magát Krisztus. Merőben praktikus gyakorlat az, hogy nem számolja a pap, hogy hány hívő van éppen jelen a szentmisén, hányan fognak áldozni, hanem mindig van bőven szentostya az oltárszekrényben. S elvileg csak akkor kellene ahhoz nyúlni, amikor kevésnek bizonyul az, ami az adott szentmisén átváltozik. De elterjedt ez a gyakorlat, hogy valamelyik szentmisén, vasárnap vagy éppen hétköznap bőséggel tesz a pap ostyát, és ami akkor megmarad, azt helyezi el az oltárszekrénybe. Ennek nincsen semmilyen külön szertartása, azt egy korábban celebrált szentmise végén helyezik oda. Sok helyen van ma már az a jobb gyakorlat, hogy a híveket is nem onnan áldoztatják, hanem az adott Eucharisztikus liturgián kapott Szent Kenyérből.

Nem tervezi.

Nem hallottam még ezt a kifejezést. Csak találgatni tudok én is. Két Heródest ismerünk az újszövetségi szövegek alapján. Mindkettőhöz véres események kötődnek. Az egyik a gyermekgyilkosságot rendelte el, a másik Keresztelő Szent Jánost fejeztette le a börtönben egy buja tánc jutalmaként. Tehát egyiksem épp rokonszenves alak. Ha egy keresztényre ilyet mondanak, akkor alighanem arra utal ez a furcsa jelző, hogy valaki már külsőleg keresztény, de valójában véreskezű, erőszakos ember. Nem tudom, aki használta, szintén erre értette-e, de nekem ez jut eszembe e kifejezés hallatán.

Igen, sőt, javaslom is. A függés megkötözöttség, amelyből önerővel nem tud kilépni az ember. Isten azonban mindenható. Ezt el is kell hinnem. Úgy kérjem a segítséget a szabadulásért. Az efféle függést nem szemtől-szembe harccal lehet legyőzni. Arra nem érdemes törekedni, hogy kevesebbet telefonozok. Másfelé vegyem a célirányt. Keressem meg, hogy mit tegyek helyette! Alakítsak ki olyan tevékenységet, amely helyettesíti. A kávéról annyit javaslok, hogy próbálja meg első körben egy számjegyűvé visszaszorítani. Ha ezt tűzi ki célul, akkor talán ez elérhető. De a legfontosabb, hogy hittel kérje Istentől a gyógyulást, a szadulást.

Szinte biztos, hogy ezt nem ellenőrzik a felettesek. Nem az a dolguk. Szerintem ugyanazt tegye, mint egy másik ismerősével tenné. Szóljon neki, hogy erre jobban kell vigyáznia. A papot szabad megszólítanunk, szüksége is van erre. Segítsünk neki! Ha senki nem szól, akkor mindig azt hiszi, hogy jó az, amit tesz. Igen, elsősorban a saját híveinek a dolga, hogy felhívják erre a figyelmét. Ha ez nehéz volna közvetlenül, akkor szólítsák meg azt az embert, akire hallgat, a pap barátját, esetleg közvetlen felettesét, az esperest. De legjobb, ha neki egyenesen megmondják a dolgot.

Mindenkinek van keresztje, az életének ilyen vagy olyan súlyos terhe. A keresztet fölvenni azt jelenti, hogy ezeket a terheket elfogadom, sajátomként magamhoz ölelem, Istentől jövő ajándéknak tekintem. Az nem méltó keresztény élet, ha lépten-nyomon csak azt keresem, hogy hogyan szabadulhatok meg ezektől a keresztjeimtől, hogy legyen könnyebb az életem. Ez még önmagában nem bűn, de nem méltó keresztény élet. Akkor válik bűnné, amikor ezt a kényelemkeresést mások kárára teszem, vagy akár a magam kárára, a magam egészsége rovására.

Épp a minap érkezett ugyanerre vonatkozó kérdés. Kérem, ne keseredjen el, az Úr Isten látja az Ön törekvését, és meg is áldja!

Ehhöz a Szentszéknek kell föloldozást és engedélyt adnia, különben nem részesülhet a szentségekben.

Érdekes megoldás. Természetesen nem rossz. Ki-ki maga alakítja ki a saját imádságát, Isten-kapcsolatát. De kinek-kinek fejlődnie is kell ebben. Ismétlem, nem rossz az, ha Ön leveleket ír, abban fogalmazza meg a gondolatait az Úrnak. De az Úr mikor és hogyan válaszoljon ezekre? Vagy esetleg erre a Szentírást használja? Az sem rossz. Hiszen az meg az Isten szerelmeslevele az emberhöz. Mégis ki kell mondanunk, hogy a hozzám legközelebb álló személlyel mégsem csak levelezek csupán, hanem jó érzés tölt el, amikor egyszerűen csak a közelében vagyok. Érdemes tehát gyakorolni azt az imamódot, amikor semmi mást nem csinálok, csak figyelek: Szólj, Uram, szolgád figyel (1Sám 3,9).

Nem emlékszem olyan érvelése, hogy Jézus Krisztus lenne az egyetlen, aki napra pontosan 9 hónapra született volna. Másrészt, akár még ez is megállná a helyét, ugyanis Keresztelő Szent János születését június 24-én tartjuk, a fogantatását pedig lám, szeptember 23-án. Ezzel együtt is nem sok szerepet játszik a december 9-ei dátumban a pontos vagy nem pontos 9 hónap. Egész egyszerűen ez volt az ünnep eredeti napja, ekkor szentelték föl Szent Anna tiszteletére a templomot. Eredeti értelmében ez volt a december 9-ei ünnep oka és tartalma. Később helyeződött át a hangsúly a megfogant magzatra, Máriára, és lett belőle kiemelt Mária ünnep a nyugati egyházban, ahol december 8-ára tették ezt a Mária-ünnepet. https://hd.gorogkatolikus.hu/December-9-Szent-Anna-foganasanak-unnepe-2016-december-09 https://www.nyirgorkat.hu/?q=hir&id=2571&l

Kedves M.! Nem is olyan könnyű ez a két kérdés. Egyrészről gondolom, hogy Debrecenben az esti Szent Liturgia hamarosan visszaáll, hiszen többen is kérdezték, kérték már ezt. Ugyanakkor igaz, hogy este ez nincs igazán jó helyen, csak mára már szinte teljesen kiveszett az erre való érzékenység. Az Isteni Szent Liturgiának ugyanis meg volna a maga helye a liturgikus napban, annak csúcsaként a 3. vagy 6. imaóra után, tehát legkésőbb délben. Sokkal később azért is nem, mert elvileg erre a szertartásra az Eucharisztia vétele miatt éhgyomorral kellene érkezni. Hiszen az eucharisztikus böjtnek egyik fontos eleme, hogy amikor részesül belőle az ember, akkor ez az első falat legyen, amit aznap magához vesz. Ennek sok szép teológiai, lelki, lélektani oka is van. Az erre való érzékenység is kiveszett mára már. Azonban nem kizárt, hogy ez a liturgikus szempont is szerepet játszott abban, hogy a parókus atya nem sietett visszaállítani a régi rendet. Ráadásul így az igazán estére való szertartás, a vecsernye is egyre többek számára lett ismertté. A másik kérdésére még kevésbé tudok jó választ írni. Szerintem van arra vonatkozó erőfeszítés, hogy egységes és szép legyen az éneklésünk a templomainkban. De az is tény, a szakemberek mindig hangoztatják, hogy a különbözőségek is hordoznak értéket. Például éppen az északi részeken, Borsodban vannak sajátos dallamok, amelyeket nem szabad kiveszni hagyni. De én is egyetértek Önnel abban, hogy erre még több figyelmet, energiát, esetleg pénzt is érdemes áldozni.

A határ mindjárt az első indulat megjelenésének első árnyalatánál van. Lehet azt mondani, hogy ezek normális emberi reakciók, de ez csak a bűn foglyaként élő ember esetében állítható. Márpedig a megváltásban meghaltunk a bűnös életnek. "Most azonban, miután meghaltunk annak, ami fogva tartott minket, kikerültünk a Törvény hatálya alól, úgyhogy a lélek adta új életben szolgálunk" (Róm 7,6). Tehát ne tekintsük ezeket a bűnös szenvedélyeket természetesnek. Mert ezek a lélek szerinti életben nem természetesek, hanem természetellenesek. Kicsit később még merészebben fogalmaz Szent Pál: "Ha test szerint éltek, meg fogtok halni, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok" (Róm 8,13). Az Ön kérdésfölvetése tehát teljesen jogos. Ha egy darabig, egy bizonyos pontig megalkuszom a bűnös szenvedéllyel (sértődés, harag, düh), akkor joggal kérdezhetem, hogy "de meddig?" Míg a megváltottság állapota ennél sokkal tisztább helyzetet teremt: egyáltalán nem alkuszom meg semmiféle bűnös szenvedéllyel. Ez lehetetlen? Erre törekedni nem lehetlen. Hogy aztán mi valósul meg belőle, az nem is annyira rajtam múlik, mert az már kegyelem, az már az Isten ajándéka lesz. De ha törekszem arra, hogy ne legyen bennem, a szívemben, a gondolataimban semmi ártó, bűnös szenvedély, ha ezt kérem is a Mindenhatótól, ha élek a tőle kapott kegyelemmel, akkor gyönyörű eredményeket fogok elérni. Persze, Isten kegyelméből. Az is fontos azonban, hogy ne csapjam be magam. Ez sajnos sokszor megtörténik a keresztényeknél, hogy a bűnös szenvedélyeket csak elfojtjuk, letagadjuk, mások előtt nem mutatjuk, de azért ugyanúgy megvannak bennünk, sőt, a sértett igazságérzetünk miatt jogosnak is tartjuk. (Olykor még a kereszténységre, az egyházra, az Istenre is haragszunk, mert nem mutathatjuk ki. Legalábbis jólnevelt keresztényként ezt gondoljuk.) Helyesen kell kezelni ezeket az indulatokat. Van, amikor teret kell nekik engedni, ki kell beszélni, ki kell sírni magunkból. Erre (is) valók a lelkiatyák, gyóntatók. Őszintén ki kell ezeket mondani. De őszintén törekedni kell arra is, hogy teljesen elengedjem ezeket. Ha bántanak, imádkozzam az engem bántókért. Ha ebben gyönge vagyok, hívjam segítségül a szenteket, az Istenszülőt, hogy ők imádkozzanak velem, helyettem. Aztán tartsak őszinte, mély bűnbánatot, hogy nem tudok igazán szeretni, és ezt is kérjem a jóságos Mindenhatótól, hogy adja meg nekem a végtelen szeretet kegyelmét. Megadja annak, aki kéri! Ezeket tudom Önnek tanácsolni. Meg még azt, hogy ne legyen saját magával szemben sem türelmetlen. Induljon el ezen az úton. Határozza el, hogy egyáltalán nem akar beengedni semmilyen bűnös szenvedélyt. Meglátja, meglepő eredményei lesznek - persze, ha kéri is ezt Istentől.

Kedves Sára! A hiten nagyon sok múlik. Mondhatni, minden azon múlik. De nem mindenkinek egyforma a hite. A szenteknek erősebb volt, nekünk gyengébb. De ma is vannak olyanok, akiknek nagyon erős a hitük. Például ismerek olyan személyt, aki nagyon erősen gluténérzékeny, egyetlen morzsadarabka sem juthat a szervezetébe, mégis rendszeresen áldozik két szín alatt, mert hiszi, hogy az Eucharisztia nem lesz ártalmára. S ez így is van. Ugyanakkor nem mondhatom minden gluténérzékenynek, hogy ugyanezt tegye. Nem kényszeríthetem rá arra, hogy egyszeriben legyen ekkora hite és kész. Ha van olyan személy, aki az imájában bízva szembeszegül a biológiai jelenségekkel, az nagyszerű. Akinek valóban ekkora hite van, az minden bizonnyal van olyan alázatos is, hogy ezzel nem hivalkodik, ezt senki más nem tudja róla. Viszont az egyháznak, a vezetőknek számolnia kell a gyengébb hitű emberekkel is. Nem az a baj, hogy ha valaki az ima erejében bízik és ezért semmilyen óvintézkedést nem követ, hanem az, ha valaki ezzel kérkedik, ha fennen hangoztatja, és másoktól is ezt követeli meg. Ez fanatikus hit, nem pedig a Lélek szerinti. Félni természetesen egyáltalán nem kell. De amikor valaki fertőtlenítő szert vagy maszkot használ, az nem félelemből teszi, hanem elővigyázatosságból a maga és mások érdekében.

Kedves Marika! Általában azt szokták mondani, hogy a 12 csengettyű a 12 apostolt jelképezi. Jelenlétükkel a teljes mennyországot jelenítik meg, az apostolok karát. A tömjénfüst a szentek imádsága a Jelenések könyve szerint (Jel 8,3). Ezt kísérik mindenhová a kiemelt szentek, az apostolok. A 7 szintén szent szám, erre utalhat, amikor hét csengő van a tömjénezőn. De az sem kizárt, hogy csak a használatban lepotyogott öt. Ezzel azt akarom mondani, hogy azért nincs olyan nagy jelentősége annak, hogy hány csengő van a tömjénezőn. Hogy van, ez egyszerűen szebbé, különlegesebbé teszi a liturgiát. Mondhatni, ez az egyetlen hangszer, mely a bizánci rítusban megjelenik. A koptoknál például cintányér van. Nem igazi hangszerek ezek, de csengésükkel mégis különlegessé teszik az Isten-dicséretet. A régebbi tömjénezőkön nem volt egyáltalán csengő, ez az utóbbi 10-20 évben kezdett el nálunk terjedni. Szóval, ahol egy sincs, ott nem valószínű, hogy mind lepotyogott, hanem azon valószínű korábban sem volt.