Ha egy pap viselkedése ennyire megzavarta, akkor azt javaslom, gondoljon egy másikra. Böjte Csaba atyára, Papp Miklós atyára, Székely János püspök atyára, s van még sok más hiteles ember. Egy ember bűne miatt ne hagyja, hogy az Úrral és Egyházával megromoljék a viszonya. Ez nyilvánvalóan kísértés, amelybe belemászik a gonosz, hogy Önt még rosszabb helyzetbe taszítsa. Az Egyházat Jézus alapította, éppen azért, hogy általa köztünk maradjon tapasztalható módon a közösségben, a szentségekben, a mennyei liturgia földi megvalósulásaiban. Ezért küldte el Szentlelkét, hogy járja át az egész egyházat és mindazokat, akik az egyház élő tagjai. Kérje a Szentlelket, hogy tüzesítse át újra a lelkét, a hitét. Igen, ezt tegye: kérje magát az Urat, hogy erősítse meg újra, és mentse meg Önt ebben a kísértésben! Érdemes ezt meg is gyónni, mert jó szándékkal ugyan, de szépen belesétált a gonosz csapdájába.

Ne ezt feszegesse, hogy ez halálos bűn vagy sem. Ha igen, akkor mit tesz? Az visszatartja legközelebb? Ne ez tartsa vissza! Ne a félelem vezérelje a tetteit! Sokkal inkább az Isten iránti szeretete, hűsége, kitartása. Erre törekedjék, ezt kérje az Úrtól! Ha már belecsúszott, akkor menjen, és gyónja meg mihamarabb. Én erre is azt mondom, hogy belecsúszott, csak hamarabb, nem csupán a tett elkövetésekor, hanem amikor beleegyezett a kísértésbe. Attól kezdve már nem volt megállás a lejtőn. Arra figyeljen, hogy hol van a lejtő széle! És azt kerülje el! Ha már csúszik lefelé, akkor nagyon nehéz megállni. Szinte lehetetlen. De ebben ne fölmentést találjon, hanem tanulságot lásson. Eddig nyilván nem érdemes elmenni, mert akkor nem lesz megállás. Amíg kicsi a kísértés, kicsi a kígyó, addig kell nyakon csípni és megsemmisíteni. Később már nagyon bajos.

Én úgy érzékeltem, hogy a püspök atyák éppen azért fogalmazták meg ezt az engedményt, hogy senkinek ne legyen lelkiismeretfurdalása azért, mert a járvány miatt nem tud eljutni a templomba. A lelkiismeret szava továbbra is megmarad, az egyéni felelősség most sem iktatható ki. A vasárnapi templomi kötelezettség alól máskor is van fölmentés főként súlyos betegség miatt, de egyéb okok is lehetnek. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy az adott akadályozottság mennyire súlyos. Kicsit fáj a fejem - inkább nem megyek templomba, egy tolószékes ember meg több órás erőfeszítéseket tesz azért, hogy részt vehessen a Szent Liturgián/szentmisén. De tény, hogy nem vagyunk egyformák még ezek megítélésben sem. Van, aki jobban tart a vírustól - pl. mert idősebb, vagy van a családjában idős ember - s van, aki meg egyáltalán nem, s talán könnyelműen is bánik a helyzettel. Hogy hasznosíthatóan válaszoljak a kérdésére azt mondom,hogy ha fél a fertőzés kockázatától, akkor inkább ne menjen el a templomba. Helyette otthon, többet imádkozzék. Ám mihelyt teheti, menjen majd el mégis.

Kedves T.! Sok olyan helyzet van, nem csak ez, amikor nem értünk egyet valakivel, annak gondolkodásával. Nem tisztünk azt megváltoztatni, a másik embert átalakítani (főként nem a magunk képére). Az elfogadás a mi feladatunk, a szeretet ezt követeli. Keressünk egy másik példát! MOndjuk, ha valaki azt vallja, hogy helyes dolog a házasság előtti testi egyesülés, ez nyilvánvalóan téves elképzelés. Ettől függetlenül szerethetem azt az embert, elfogadhatom őt úgy, ahogyan van. Akkor kell föllépnem, ha emiatt a gondolkodása miatt az én felelősségi körömben tesz valamit. Engem vagy a kiskorú gyermekemet akarja rávenni erre a bűnre. Akkor nyilván nem az a helyes magatartás, hogy tiszteletben tartva ebbéli álláspontját, hagyom, hogy azt tegye, amit akar. Ha egy homoszexuális ember éli a maga életét, ezt nekem is hagynom kell. Ha emiatt viszolygás van bennem - ami bizonyos értelemben érthetőnek tartok - akkor azt nem mutatom ki feléje, mert szeretetlenség volna. Ha beszélgetünk erről a kérdésről, elmondhatom neki a véleményemet. De csak akkor érdemes ezt tenni, ha valóban kíváncsi rá. Különben minek feszegetni, úgysem jutunk vele dűlőre. Nem az én felelősségem, hogy mit tesz. Amennyiben az én felelősségi körömbe tartozik, például erre a bűnre mást is rávesz, akkor föl kell lépnem ellene. Ha nincs érte felelősségem, akkor nem az én feladatom őt megváltoztatni.

Nyilván a pszichológus abban tud segíteni, hogy szabaduljon meg ettől az iszonytató emléktől, segít feldolgozni, együtt élni ezzel a múlttal. Az ilyen jellegű gyógyulás is az Isten műve, semmiképp sem szabad elhanyagolni ezt a részét sem. A hitben való feldolgozás azonban ennél sokkal mélyebb. Az ebből fakadó gyógyulás is tökéletesebb. Mit tegyen ennek érdekében? Láthatóan Ön is érzékeli, hogy a "gyengébb pillanatokban", a hite megfogyatkozásakor kísért újra és újra ez a keserű múlt. Ha a hite erős, akkor nem jön elő vagy sokkal kevésbé bántó erővel. Mit tegyen? Erősítse a hitét! Ne a rossz emlékkel foglalkozzék, abban a pszichológus segíti, kövesse is a tanácsait. Viszont a hite nyilván nem lehet ennek a gyermekkori rossz élménynek a függvénye. Ez teljesen független tőle, ne is kapcsolja össze. Nincs köze hozzá. A gondolat, hogy "hol volt ilyenkor az Úr?" szintén kísértő gondolat. Teljesen alaptalan. Sok emberi szenvedés kapcsán föltehetnénk ezt a kérdést. Nem tudjuk rá a választ, s pontosan ezért kísért meg vele a sátán, mert az efféle kísértő gondolattal szemben nem is nagyon tudunk védekezni. Észérvekkel legalábbis bizonyosan nem. Ezért ne is próbálkozzék ezzel. Hagyja el ezt a múltat. Ha feltör, kezelje kísértésként. Imádkozza: "Ne vígy minket a kísértésbe...!" Talán segíthet még, ha imádkozik azért a személyért, aki ezt művelte. Nem tudom, meg tudja-e tenni. Amikor eljut oda, hogy tiszta szívvel tud érte imádkozni, hiszen ő is a sátán becsapásának lett az áldozata (a felelősségét ebben ne firtassuk, nem a mi dolgunk), akkor már közel van a teljes gyógyulás. Innen már csak egy kicsi lépés, hogy magát az esetet, életének ezt a részét is meg tudja majd köszönni. Bármilyen szörnyű volt, az Isten valami módon ezt is az Ön javára tudja fordítani. Elsősorban a Mindenhatónak ezt a jóságát kell megköszönnie. A hála és a ráhagyatkozás is gyógyító erővel bír.

Kitértem a válaszomban arra, hogy nagyon körültekintően kell ezt tenni, mert - mint arra Ön is céloz - ebből akár a rossz példa követése származhat. Ezért is mondtam, hogy indulatból nem szabad megütni a gyermeket. Ám bármennyire furcsán hangzik, a tudatos megfenyítés - jókor adott pofon - igenis segítő lehet. Ismerek egy esetet, amikor az édesapa az esti vacsora idején bejelentette, hogy "ma a fiamat megverem, mert ezt és ezt művelte, amely nem maradhat büntetlenül". Nyilván megfagyott a levegő a családban. Vacsora után pedig az édesapa hasra fektette a hatéves fiát az ágyban és alaposan elfenekelte. Bizony sokat tanult ebből a kislegény, de még a nővérei is. Erről a tudatos pedagógia szemléletről beszélek, amikor azt mondom, hogy alkalomadtán nevelői célzattal helyes megütni a gyermeket. Természetesen ezt csak kis gyermekeknél szabad, később, kivált kamaszkorban már visszaüt a dolog. Netán a kamasz is...

Kedves Gabóca! Nem ismerem a protestáns egyház előírását ezen a téren. Még az is lehet, hogy az nem is egyforma két protestáns felekezet között. Ezért ezt a kérdést elsősorban az adott egyház előírása dönti el. Ha az ottani szabályok megengedik, hogy katolikus személy keresztszülő legyen, akkor ne habozzék ennek elvállalásában. Fogadja el a fölkérést, és nagyon tudatosan törekedjék arra, hogy a gyermek minél közelebb kerüljön Krisztushoz. Meggyőződésem, hogy ezt a katolikus vagy ortodox egyházban érheti el leginkább, de nyilván a protestáns testvéreink nem osztják ezt a nézetemet. De nem azt tanácsolom Önnek, hogy titokban nevelje katolikusnak, mert lehet, hogy ezzel többet ártana a gyermeknek, mint használna. Ha a szülei komolyan veszik a saját hitüket, saját egyházukhoz tartozásukat, akkor kövesse őket a gyermekük is a hitben, s ebben segítse Ön is őt. Ha ezt megfelelő lelkülettel, kellő hatékonysággal teszi, a fent említett meggyőződésem alapján mondom, hogy előbb vagy utóbb maga fogja fölfedezni a katolikus-ortodox egyház mélységét. Ehhöz nem kell Önnek "katolikussá neveleni". Tehát a gyermek, a család egysége, a békesség érdekében azt tanácsolom, hogy tartsa tiszteletben a gyermek és a család felekezeti hovatartozását, de emellett segítse a keresztgyermekét minél mélyebb hitre, minél személyesebb Isten-kapcsolatra.

Tény, hogy Ferenc pápa az irgalom jegyében azt a rendelkezést hozta, hogy a hivatásukat vagy legalábbis útjukat vesztett papok sorsát nem szabad sokáig húzni. Régen évekig, néha évtizedekig kellett várni, hogy egy kilépett papot laicizáljanak, vagyis fölmentsék klerikusi kötelékéből és járulhasson szentségekhöz. Ma már ez sokkal gyorsabb folyamat. Ugyanakkor igazán nem hiszem, hogy ez már 2 hónap leforgása alatt megtörténnék. Annál is inkább, mert amikor egy pap félrelép, akár föl is hagy a szolgálatával, akkor még a püspöke többnyire nem azonnal bocsátja el. Ugyanis sokszor előfordul, hogy egy pap több hónap tévelygés után aztán rájön, hogy mégsem szabad elhagynia első jegyesét az anyaszentegyházat, hanem vissza kell térnie hozzá. S ha bűnbánatot tart, vissza is térhet. Éppenúgy, mint a házasságtörő ember, ha meg is csalta a házastársát, de megbánta, akkor az egyház hamar visszafogadja, próbál segíteni a megcsalt fél is mihamarabb meg tudjon bocsátani, hogy minél hamarabb helyreálljon a béke. Ha azonban a házasságtörő ember, a hivatását elhagyó pap nem tart bűnbánatot, nem kér bocsánatot, akkor bizony benne marad a bűnében és így sem feloldozást nem kaphat, sem az Eucharisztiában nem részesülhet. Hogy az említett atya most éppen hol tart, azt nem tudhatjuk. Tanácsom, hogy imádkozzunk érte, hogy mihamarabb fölébredjen és szakítson bűnös állapotával.

Az ember önhibáján kívül nem tud halálos bűnt elkövetni. Így föl sem merülhet, hogy valaki emiatt kárhozna el. A gyónás és áldozás nagyon fontos építőkövei a lelkiéletnek, de nem csak ezek kizárólag. Isten más módon is tudja közvetíteni a maga erejét. Voltak szentek, akik évente egyszer gyóntak, egyszer áldoztak. Így is lehet. Fontos a buzgóság, de nem szabad túlzottan ragaszkodnunk sem a saját lelkiéletünk építőköveihöz. Az engedelmesség többet ér, mint az áldozat (1Sám 15,22). Az merőben a sátán kísértése, ha megharagszik az egyház vezetőire. Nyilván ők is a legjobbat akarják, a leginkább Istennek tetszőt és a hívek javát. De a püspök mindig többet tud, magasabbról messzebbre lát, érdemes odafigyelni az utasításaira. Amikor haragszik valakire, legyen az egyházi vagy világi ember, akkor imádkozzék érte. Akár csak egy Üdvözlégy-et is. Az egyházban mindig lehet bízni. Ha az egyházi vezetők tévedhetnek is, ami nyilvánvaló, hiszen senkisem tévedhetetlen, akkor is a Mindenható kihozza azt, ami a hívek lelki javát szolgálja. Csak az Isten szeretetében, Istenhöz ragaszkodásban nem szabad lankadni. Még akkor sem, amikor bármilyen ok miatt nem használhatjuk a templomot.

Nem javaslom, hogy ilyen helyzetben tanácsot adjunk az atyának. Igazából a jó penitenciát nem annak nagysága határozza meg, hanem, hogy van-e gyógyító hatása. Ha elvégzése abban erősít meg, hogy valamelyik bűnt elkerüljem, akkor a kegyelmi hatáson túl emberi tényezők is segítik a lelki haladást. Azt megteheti a gyónó, hogy önmagában még valami többletet is megfogalmaz hozzá. De ezt nem kell mindenképp elmondani a gyóntató atyának. Csak akkor, ha egyben saját lelkiatyja is. A lelkiatyával mindenképp érdemes megbeszélni a dolgot, és áldását kérni rá, amikor többet szeretne tenni az ember, mint amit kiszabtak neki penitenciának. Ugyanis aggályossá is válhat, ha nem helyes mértékben éli meg ezt a buzgóságát.

Éppen ezért figyelmeztet az Egyház, és tanácsolja, hogy minden módon kerüljük ezt a műveletet, mert iszonyatosan rögzülni tud. Valójában ez benne a legveszedelmesebb. Óriási hazugságok keringenek ekörül a dolog körül. Próbálják úgy beállítani, hogy ez teljesen természetes szükséglet, beteg lesz, ha valaki nem csinálja, s hasonló badarságok. Láttam egy sátánista szektát bemutató filmet, ahol a fővigyori azt bizonygatta nevetve, hogy nincs ebben semmi rossz, közülük is valaki naponta háromszor csinálja, ez beállt neki és boldog benne. Óriási hazugság! Félelmetesen be tud szűkíteni, ha valaki hagyja, hogy elhatalmasodjék rajta. No, de nem ostorozás végett írom ezeket a kemény szavakat, hanem azt akarom vele jelezni, hogy ebben is igaza van az Egyháznak, amikor azt tanítja, hogy ne sétáljunk bele ebbe a csapdába. Ha már benne vagyok, hogyan tudok belőle kikecmeregni? Erre is érvényes, hogy fejben dőlnek el a dolgok. Üljön le, és higgadt fejjel gondolja át, mit szeretne. Nyugodt körülmények között hozza meg azt a döntést, hogy ezt egyáltalán nem akarja az életében, s hogy egyszersmindenkorra véget vet neki. Ezt lehetőleg egy gyónás után tegye meg. Persze, kérjen hozzá égi segítséget is. Magyar Mózes szentéletű atya a testi tisztaság egyik védőszentje, aki az érzékiség támadásának lett a vértanúja. Sok fiatalemberen segített már. Érdemes hozzá is fordulni. Amikor pedig jelentkezik az érzéki vágy, akkor arról teljesen el kell terelni a figyelmet. Itt is fejben dől el a dolog. Ha a gondolatait hagyja, hogy ekörül járjanak, még ha arra irányul is, hogy ezt nem akarja, amíg a fejében ott kószál a dolog, addig kiszolgáltatottja marad. A fejéből űzze el. Mégpedig úgy, hogy mással helyettesíti. Nagyon erősen összpontosít valami teljesen más dologra. Van, akit viszont ilyenkor a test sanyargatása józanít ki, például kemény sportolásba kezd. Szent Ferencet is megkísértette az érzékiség, és meztelen testtel belevetette magát a tüskés bokorba. Ezt mi aligha tudnánk megtenni, de valami hasonlóval leckéztessük meg a követelőző testet. A legjobb fohász pedig erre is a Jézus-ima: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ez kiáltás az Úrhoz, ugyanakkor bűnvallomás is.

Vajon nem rendezhető a mostani kapcsolata? Van annak akadálya, hogy összeházasodjanak? Ehhöz természetesen ki kell vizsgálni az előző kapcsolatát, hogy az érvényes házasságkötés volt-e. Amit leír, abból könnyen lehet arra következtetni, hogy nem volt érvényes, hiszen például a gyermekvállalást eleve nem lehet kizárni a házasságból. Kivált, ha erre ő kezdettől fogva törekedett, csak ezt nem mondta el Önnek. Tehát nem tárta föl, hogy hogyan is gondolja a házasságukat. Mint első lépést, mindenképpen azt tanácsolom, hogy kérje meg a parókusát/plébánosát, hogy segítsen elindítani ezt az egyházjogi folyamatot. A pokol miatt ne gyötrődjék. Az azoknak készült, akik oda is akarnak kerülni, akik tudatosan elfordulnak Istentől. Imádkozzék minél többet, beszélgessen az Úrral! Olvassa a Szentírást! Vegyen részt a templomi szertartásokon! Ezek mind segítenek Önnek abban, hogy minél jobban megismerje és megértse Isten szeretetét és hatalmát. Szépen lassan ki fog rajzolódni, hogy mit is kell tennie. Isten egyáltalán nem haragszik Önre, sőt, várja, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz. Egészen biztos vagyok abban, hogy küldött már erről jeleket is, amelyekre érdemes odafigyelnie. Javaslom, hogy imádságában maga kérjen tanácsot Istentől, mit kell tennie, hogy közelebb kerüljön hozzá. Meg fogja látni, válaszolni fog. Én is imádkozom Önért.

Egy kamasz fiút már inkább ne üssünk meg, sem beteget, sem egészségeset. A kicsiny gyermeket lehet, szabad, sőt, olykor tanácsos is, de mindig van egy fontos feltétel: soha ne dühből, a türelmem elvesztése miatt lendüljön a kezem. Az teljesen méltatlan magatartás. Ugyanis ilyenkor nem nevelő célzattal csapok rá a gyermekre, hanem egyszerűen azért, mert erősebb vagyok, ő meg kicsi és kiszolgáltatott. Ezt semmiképp sem szabad arra használni, hogy megüssük. Ennek nincs is igazán nevelő ereje. Esetleg némi elrettentés. A gyermek ilyenkor a mi szenvedélyes haragunktól fél, nem a fizikai fájdalomtól. Ha viszont tudatossá is tesszük benne, hogy a súlyosabb vétségnek ilyen súlyos következménye van - miközben a szeretetem iránta mákszemnyit sem csökken - akkor segítünk neki az igazságérzetét kifejlődni. De ha nem következetesen tesszük ezt, hanem a hangulatunktól függően, akkor bizony, nem az igazságérzete fejlődik, hanem éppen annak szomorú tapasztalata, hogy nincs igazság a földön. Ilyenkor a gyermek - minthogy a mintát követi - maga is följogosítva érzi magát, hogy a kisebbet megüsse. Szóval ez mindenképp kerülendő. De az Ön esetében nem erről van szó. Imádkozzék nagy türelemért, hogy a gyermekét szeretettel tudja nevelni. Annyi vígasztalót tudok mondani, hogy talán ez most a legrosszabb időszak, amikor a kamaszkor nehézségei is rátevődnek a gyermek egyébként is nehéz magatartására. De ez el fog múlni, és utána jobb lesz majd. Hogy mennyivel jobb, ez azon is múlik, hogy mennyire tud türelmes lenni, mennyire tudja szeretettel körülvenni a gyermekét. Igen, azt javaslom, hogy gyónja meg ezeket a türelmetlenségeket. Nem súlyos bűnök ezek, inkább azért is fájnak, mert tudja, hogy a gyermekének is fáj. (Mint mondtam, nem annyira a fizikai mint inkább a lelki behatás.) A bűnbánat szentségében ezekre újra és újra föloldozást nyer, folyamatosan gyógyul, erősödik, és ráadásul isteni erőt is kap, hogy egyre jobban tudjon szeretni.

A mennyország nyilván nem terület, következésképp a pokol sem. Ugyanis a terület, a hely, az idő mind teremtett, földi fogalmak, amelyből halálunk után kilépünk, belépve Isten világába. De nem lehet lelkületnek sem nevezni, hiszen az meg személytől függő állapot. Állapotnak inkább lehet nevezni. De azt is hozzá kell tennünk, hogy a földi fogalmaink, elképzeléseink mind csökevényes töredékek ahhoz, ami ott vár ránk. Ezért is vagyunk bajban, mert érdekel minket, szeretnénk róla beszélni, ugyanakkor érezzük, hogy amit mi mondani tudunk, az meg sem közelíti ezt a valóságot. Jézus is emiatt beszélt az Isten országáról példázatokban: háló, mely összefog mindenféle halat, igazgyöngy, mely minden más értéket felülmúl, felnövekvő fa, mely otthont ad, de talán legkifejezőbb a menyegzős lakoma, ahová mindnyájan meg vagyunk híva. Mindenképp érdemes ezekről beszélni, de ennél sokkal fontosabb kérdés az odavezető út, hogy hogyan juthatok oda. Ajánlok néhány könyvet: Júlia Voznyeszenszkaja:Halál utáni kalandjaim, Henri Boulad:A halálban ugyanis megszületünk, Eben Alexander: A mennyország létezik és A mennyország felfedezése.

Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ugyanis alapvetően az említett lelki betegség fajtájától és súlyosságától, illetve az említett lelki megterhelés nagyságától függ, hogy műkdöhet-e a dolog vagy sem. El tudok képzelni olyan helyzetet, hogy valamilyen enyhébb lelki betegséggel is legyen valaki segédápoló. Fontos, hogy legyen mellette valaki, aki nyomonkíséri, aki tanácsokat ad. Legjobb, ha ez a szakmán belül adódik, mintegy mestere lehet az illetőnek. De lehet más is. Lehet egy lelkiatya is, aki legalább lelki tanácsokkal tud szolgálni.