Bocsásson meg, hogy ilyen megkésve válaszolok. Lehet, hogy azóta már meg is történt az életgyónása. Az Ön által említett módszer egyformán jó. Van, aki időrendben veszi végig a dolgokat, van, aki mondjuk a 10 parancsot veszi alapul. Ahogy jobban össze tudja szedni, mindegy. Igen, ilyenkor érdemes mindent elmondani, ami csak eszébe jut. Néha ez több óra is szokott lenni. Semmi baj, ha az atya tudja, hogy ez életgyónás, akkor föl van rá készülve. Az nem szerencsés, és mindenképp kerülendő, hogy ha valaki bejelentés nélkül kezd életgyónásba, egyszerű gyóntatási időben. Abból súlyos kellemetlenségek lehetnek. De ahogy sejtem, az Ön esetében ez nem áll fönn. Sok kegyelmet a nagy megtisztuláshoz!

Mikor mire indítja a lelke. De érdemes megtanulnia az Istenszülőhöz is fordulni. Ha közvetlenebb kapcsolatba kerül vele, még jobban megnő a szívében a szeretet. Arra nincs recept, hogy milyen témában kihöz érdemes fordulni. Ezt igazán nem érdemes feszegetni, hiszen erősen silány megközelítése volna a végtelen lehetőségeknek, amelyet Isten kimeríthetetlen szeretetének és felülmúlhatatlan hatalmának köszönhetünk.

Az egyik legfontosabb tanulsága ennek, hogy máskor ebbe ne csússzon bele. Amikor ott áll az ember a bűn küszöbén és győzködi magát jobbról és balról, akkor nem tűnik olyan álságos magatartásnak, hogy "majd meggyónom". De amikor már túl van rajta, akkor hullik le a lepel, akkor jön rá valójában, hogy ez az egyik legszívtelenebb dolog eleve visszaélni az Úr szeretetével. Mint amikor valaki tudatosan házasságtörést követ el, mert tudja, hogy a párja annyira szereti, hogy úgyis megbocsát. De megbocsát az Úr, effelől nem lehet kétsége. Igen, minél hamarabb gyónja meg. S mondom, a tanulságot mindenképp vonja le belőle. S akkor máris emelkedett rajta, az Úr kegyelméből.

Úgy sejtem, hogy október 4-én. De hogy valóban a Rózsák terén lesz-e vagy a Panágiában, ezt nem tudom. Az érseki naptár egyelőre a Panágiába jelöli. Ott egyébként ezeket általában nyomon lehet követni: https://hd.gorogkatolikus.hu/hirek-esemenynaptar-tabla-erseki

Nem tudom. Szent Pál biztosan. De talán Jézus is, hiszen ő is alkalmazta korának tanításra használható körülményeit: tanított a zsinagógában, a hegyoldalon, a tengerparton. Feltételezhetően más rabbik is alkalmazták ezeket a helyeket, módokat, ugyanis seholsem hallunk arról, hogy ezen bárki megütközött volna. Egészen bizonyosan ő lenne a leghatékonyabb influenszer, de nem a technikai furfangok miatt, hanem egész egyszerűen a tartalom rendkívülisége miatt. S az is egészen bizonyos, hogy óriási támadásoknak volna kitéve. Az sem kizárt, hogy egy idő után a fészbuk le is tiltaná. De ez igazán nem lelkiatyai meglátás, csupán ötletelés.

Ma azt jelentette be a parókus atya, hogy folyamatos töprengés tárgya ez a kérdés, de egyelőre marad az esti vecsernye.

A későbbi versekből is arra lehet következtetni, hogy az "Úrnő" a megszemélyesített egyházi közösség. "Nagy örömömre szolgált, hogy gyermekeid között olyanokat találtam, akik az igazságban járnak a parancs szerint, amit az Atyától kaptunk. Most arra kérlek, Úrnő ? nem mintha új parancsot írnék neked, hisz kezdettől ez a parancs: szeressük egymást!" (2Ján 1,4-6). Ha az Istenszülőre utalna, akkor furcsa volna a fölszólítás, hogy "szeressük egymást!". Ugyanennek a szerzőnek tulajdonítják a Jelenések könyvét is, ahol szintén hasonlót találunk: "?Gyere, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány hitvesét!? És lélekben elvitt egy nagy, magas hegyre, és megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. (Jel 21,10). A hitves tehát a mennyei Jeruzsálem, az Egyház. Másutt is sok helyen szerepel a kép, hogy Krisztus a Vőlegény (pl. Jn 3,29), az egyház pedig az ő Jegyese (pl. Ef 5,31-32).

Kedves Fradistákgyöngye! Nemrég írtam valakinek arról, hogy az Úr egészen bizonyosan nem hív nőket papnak, hiszen nagyon jól tudja, hogy egyházában nők nem lehetnek papok. Akkor miért hívná őket erre? Mindenkit arra hív, amit meg is tud valósítani. Ezt nagyon fontos tudni és megérteni. Azt sem gondolom, hogy ő nem hívná a férfiakat. Ma kevés a papi és szerzetesi hivatás mind a férfiak, mind a nők körében. Kétségtelen, hogy a nők sokszor buzgóbbak az imádságban, a templomba járásban, de ennek ellenére súlyos hiányok vannak a női szerzetesrendekben is. Tehát ez sokkal inkább világjelenség, sőt, világbetegség, és nem a nemek különbözőségére vezethető vissza. Véleményem szerint az Úr ma sem hív kevesebb embert a papságra és a szerzetességre, hanem a hiba a mi oldalunkon van. Vagy nem halljuk meg a hívást a világ harsogása miatt, vagy nem merünk rá vállalkozni, szintén a világ erőszakossága miatt. A paphiányra az nem megoldás, hogy kevesebb helyen van mise, hanem ez annak fájdalmas következménye. Ugyanis egy papnak nem szabad egy nap több szentmisét végeznie, legföljebb kettőt, s egészen különleges helyzetben hármat, de ehhöz már püspöki engedélyre van szüksége. Nem szabad szaporítani a miséket, az nem arra való. Más lelkipásztori megoldással kell elérni, hogy a hívek ne maradjanak ellátatlanul. Persze, ez nem csak a pap törekvése kell, hogy legyen, hanem a híveké is, közös erőfeszítés. Igen, azzal is kell számolni, hogy a paphiány miatt ritkábban lehet gyónni, áldozni. Ez is nagyon súlyos következmény. De ne feledjük azt sem, hogy voltak, s vannak is olyan helyek, ahová a pap csak egészen ritkán, esetleg csak évenként egyszer tud eljutni, mégis nagyon erős a hitélet. Mert akkor az az egy találkozás egy egész évre meghatározó. Itt is a hívek hozzáállásán múlik nagyon sok minden. Abban is igaza van, hogy egyáltalán nincs értelme egymás fejéhez vágni a fájdalmas tényt, hogy kevés a papi hivatás. Ez nem vezet sehova. Épp ezért a férfiaknak sem kell ugyanezt a fejéhez vágni. A vádaskodás, egymás bántása, ítélkezés nyilván nem vezet eredményre. Ez nem Krisztus útja.

Miért ne lehetne kérni a szenteket, hogy segítsenek? Egymást is szoktuk erre kérni, akkor őket miért ne kérhetnénk? S nyilván ők sokkal hatékonyabban is tudnak segíteni, mint mi gyarló emberek egymásnak. S az imádsághoz is kérhet segítséget, hiszen ez a legfontosabb az életünkben. Én egyébként elsősorban a Szentlélekhöz szoktam imádkozni ennek érdekében, és görögkatolikus egyházunk is ezt teszi, hiszen minden szertartásunk a Mennyei Király-lyal, a Szentlélek segítségül hívásával kezdődik. Minden bizonnyal erre hatott Szent Pál buzdítása is, aki azt tanítja, hogy a Szentlélek segítségünkre siet az imádságban (Róm 8,26). Jézusnak a Getszemáni kertben mondott szavai azért nem egyenesen arra vonatkoznak, hogy mindenkinek mindig legalább egy órát kell imádkozni. Az egészen rendkívüli idő és helyzet volt. Azt akkor az apostoloknak, sőt, a kiemelt három apostolnak mondta, tehát még nem is mindegyiküknek. Tőlünk sem mindegyikünktől várja el az Úr, hogy egy órán át imádkozzunk. Van, akinek ez megy, van, akinek nem, s akinek talán ez később fog menni, néhány év, néhány évtized múlva. Akár Önnek is. Azt javaslom, ne az imaidőt fokozza, hanem az imádság intenzitását. Az valóban nem szerencsés, ha valaki nem figyel oda az imádságra. Ezen sokszor könnyen továbblépünk, holott ez az imának egyik legveszedelmesebb ellenfele. Mert azt hiszi az ember, hogy imádkozik, holott egyáltalán nem figyel az Úrra. Az milyen beszélgetés, ha egyáltalán nem figyelünk a másikra? Ráadásul azért is vesszük könnyedén, mert tudjuk, hogy a másik úgysem tesz szemrehányást. Ugyanis ő minden neki szánt másodpercnek, pillanatnak örül. De micsoda visszaélés, hogy az ő kedvessége és türele miatt nem is teszek erőfeszítéseket, hogy ez a méltatlanság ne történjék meg! Első körben tehát az imádságát vegye egyre komolyabban. Kérje a szenteket, a Szentlelket, hogy segítsenek Önnek odaadóan, szívből imádkozni. S ha ebben előrehalad, akkor magától fog vágyni arra, hogy egyre többet ott lehessen ebben az édessé vált együttlétben az Úrral.

Jaj, arra a halálgyárra ne is gondoljon! Ott csak technikai megoldások születnek, de nem emberi feloldások. Ha a férje ellustálkodja a dolgot, ennek nem csak az lesz a következménye, hogy nehezen születik baba, de Önök is egyre jobban eltávolodnak egymástól. Már most fölvetődött annak a réme, hogy akár meg is csalhatná a férjét. Nagyon kell vigyáznia ezzel! Persze, nem egyszerű tanácsot adnom, mert alighanem a férjével kellene beszélni. Keresnie kell a módját, hogy erről komolyan tudjanak beszélgetni, esetleg valaki mást is bekapcsolva ebbe a beszélgetésbe. Nyilván lelkiatyára vagy szakemberre gondolok. (Van, amikor e kettő egy.) Semmiképp se hagyja annyiban! Furfanggal, szelíd vagy erőteljesebb ráhatással próbálja meg rávenni a férjét, hogy vegye komolyabban ezt a kérdést. De ezt ne az ágyban próbálja meg, hanem az asztalnál. Erről előbb beszélni kell, közös nevezőre jutni, közös elhatározást tenni. Főként ezt kell megértenie, hogy ez nem pusztán szexuális kapcsolat kérdése, hanem ez alapvetően a házasságuk, a szerelmük kérdése. De ne keseredjen el, sok házasság küzdi meg ezt a kezdeti nézetkülönbséget. Ezeket ki kell beszélni, közösen meg kell oldani. Mint majd annyi mindent még a házaséletük éveiben. Legyen tehát leleményes, kitartó és nagyon szerető. Ha szereti a férjét, akkor rá fog érezni, hogy melyek azok a pontok, amelyek a férje számára is fontosak, hogyan lehet hatni rá a jó irányban. S persze, erősen és bizalommal imádkozzék is ezért, hogy a kapcsolatuk ebben a mostani nézeteltérésben megerősödjék, ne pedig eltávolodjanak egymástól.

Nem teljesen világos, hogy mit kell érteni a "kicsit durvább" együttléten. Durvaságnak nincs helye ezen a téren (sem). Ám, ha valóban "figyelembe veszi a másik igényeit és a kölcsönös szereteten, tiszteleten alapul" az együttlét, akkor, azt hiszem, minden megengedett. Ez a kölcsönösség, tisztelet, szeretet világosan megszabja a határt, hogy mi az, ami a szeretetet szolgálja, és mi az, ami önzésből fakadó, pusztán testies örömérzet. A szexualitásba sok játékot, ötletességet bele lehet vinni, hogy egymást elszórakoztassák, sokat nevessenek, örüljenek egymásnak, egymás közelségének. Ez mind része lehet, és helyes is, ha része a házastársi kapcsolatnak. Ehhöz szervesen kapcsolódik, hogy máskor, más módokon is tudjanak játszani, együtt és egymást szórakoztatni. Fontos, hogy tudjanak erről nyíltan és őszintén beszélni egymás között, s közösen megállapítani, hogy mi lehet Isten akarata szerint való és mi nem. Nagyon fontos ezen a területen az igaz őszinteség és a figyelem. Előfordulhat, hogy házasfelek ezen a téren nem mernek egymással őszinték lenni, félnek, nehogy megbántsák a másikat. Előfordulhat, hogy egy baráttal, barátnővel jobban meg tudják beszélni, mint egymás között. Hosszú távon ez semmiképpen sem jó. Az a helyes, ha a házasfél a legőszintébb, legközvetlenebb társ, és akivel a legmélyebben őrzött közös titkok vannak, melyeket senki másnak nem adnak ki.

Valóban, én sem találtam ilyen összesítést. Köszönjük az észrevételt. Remélem, a jövőben erre jobban oda fognak figyelni a mi egyházunk hír-adói is.

Igen, van ilyen. Ha odafigyel az ember az Úr intéseire, akkor észreveheti ezeket. S bizony, előfordul, hogy az Úr arról is gondoskodik, hogy még ha nem figyel oda az ember, akkor is egyszercsak észbekap és magára talál. Persze, ez is többnyire azoknál működik, akikben azért megvan a készség az Istenre figyelésre, csak el-elhanyagolják azt. Bár tény, hogy egészen istentelen emberek is kaphatnak ilyen jelzést, "pofont", ha úgy tetszik. Mint Szent Pál is, például, akit épp ellenkező szándék vezetett, de az Úr megfordította őt. De akkor is csak egy nagy jelzést kapott, s hogy mi játszódott le benne ott, Damaszkuszban, az Egyenes utcában az alatt a három nap alatt, amíg vakon, étlen-szomjan töprengett, imádkozott, azt nem tudhatjuk. Igen, az Úrtól sokszor és sokféle jelzést kaphatunk. Igaz, az sem jó, ha az ember ezt "túlgondolja" és minden csip-csup dologra azt hiszi, hogy ez Isten jelzése. Isten hagy bennünket szabadon cselekedni, de segít is az eligazodásban. Érdemes figyelni rá.

Kedves Sándor! Ezen igazán nem kell magát fölbosszantania. Hiszen szinte bizonyos, hogy azért kap ilyen vádakat - éppen egy jó ismerősétől -, mert az illető nem ismeri egyházunknak ezt a tanítását, vagy ami rosszabb, az eddigi tanulmányai folytán minden bizonnyal félreismeri. Ezért mond róla ilyen ítéletet. Ha Ön is úgy látná ezeket a kincseinket, mint ő, akkor lehet, hasonlóképpen viselkedne. De amint látom, Ön is érzékeli, hogy ez nem helyes. Kérésének megfelelően imádságba foglalom ezt a törekvését, hogy az efféle butaságból való gyűlölködésre ne hasonlóan válaszoljon, hanem krisztusi módon irgalommal, megértéssel, bölcsességgel. Azt javaslom, hogy az internetes csatározgatásba ne bonyolódjék bele. Annak végképp semmi értelme nincsen. Hagyja őket a maguk bosszantására fecserészni! Amikor látja, hogy valaki másként gondolkodik, akár igaza lehet, akár nem, imádkozzék érte. Ez a legtöbb, amit tehet. Ez Önnek is jót tesz, s természetesen annak is, akiért imádkozik. Ne feledje: bosszankodás helyett imádság!

Ez sokakat érintő kérdés, köszönöm, hogy megfogalmazta. A büszkeség nem bűn, ha az örömöt, a másokkal megosztandó örömöt hordoz, amelyet az ember a megkapott ajándékai vagy elért eredményei okán érez, a hálával kapcsolja össze, mivel ezeket az ajándékokat és eredményeket nem magának, hanem Istennek tulajdonítja. Ez a kulcsa a büszkeség megítélésének. Ha ez a büszkeség fölcserélhető a hála szóval, akkor minden rendben van: Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, hogy görögkatolikus vagyok, hogy diplomát szereztem, hogy gyermekeim vannak, hogy a gyermekeim is diplomát szereztek, stb, avagy hálás vagyok azért, mert magyar vagyok, görögkatolikus vagyok, diplomát szereztem, stb. A lelkiéletben is így van. Ha szép és mély lelki élményeim vannak, ezért hálás lehetek. De ha föltolul bennem annak a kísértése, hogy mindezt magamnak köszönhetem, akkor máris elveszítettem ezeket a lelki értékeket. Erre irányul a gonosz ármánykodása. Lehet, hogy valaki a lelkiéletben előrehaladt, és szép megtapasztalásai vannak, de ha sikerül elültetnie ezt a gondolatot, hogy ezt magának köszönheti, akkor ezzel szinte tönkre is tudja tenni az eredményt. Ettől óvnak a lelkiatyák. Van egy másik vonatkozása is ennek a hálás büszkeségnek. Lehetek hálás a lelki ajándékokért is, de sohasem más emberekhöz hasonlítva. Jézus példabeszédben magyarázta ezt, amikor a farizeus hálát adott azért, amilyen értékes a vallásos élete, mégpedig összehasonlítva a másik emberrel, aki - megítélése szerint - az ő nyomába sem léphet (Lk 18,11). Bár itt is azt leplezi le, hogy magának tulajdonítja az imádságot, a böjtöt, az alamizsnát, de még tovább rontja a dolgot azzal, hogy közben megítéli ezzel az embertársát. Ebbe a hamis és bűnös büszkeségbe mindig belevegyül a másokkal való hasonlítgatás, mások megítélése. Ez mindenképpen kerülendő. De ha tudok hálás szívvel örülni annak, amit kaptam, amit elértem, akkor jogosan lehetek a hálám mellett büszke is.