Kedves M.! Nagy szomorúsággal olvastam levelét. Köszönöm, hogy megosztotta velem bánatát, kérdéseit. A szomorúságom oka nem is csak az, hogy osztozom Önnel, hogy ennyi bánat érte az életében, hanem az, hogy mindmáig nem tudtunk Önnek megfelelő segítséget adni. Az életének több fordulópontján is hathatós és előrevivő segítséget tudott volna adni az egyházunk, s nagy bánat tölt el, hogy ez ezekben az időszakokban nem sikerült, és az Ön élete csak nem fordult jobbra. Mindjárt az első, rosszul sikerült házasságára utalok. Azért is ezt hozom föl mindjárt legelőször, mert ez az a pont, amin elég könnyen lehet javítani. Ugyanis, amikor kiderült, hogy Ön menekülésből ment férjhez, akkor kellett volna, hogy legyen Ön mellett egy olyan atya, aki bátorítást és megerősítést nyújtott volna, hogy mit tegyen. Kedves Mónika, az így megkötött házasság nem érvényes házasság. Meggyőződésem, hogy Önt nem köti ilyen értelemben katolikus házassági kötelék. Röviden utalt is rá, hogy ezt is jó volna orvosolni. Bizony ez így van, és első tanácsom mindjárt az, hogy minél hamarabb tegye is meg ehhöz az első lépéseket. A saját parókusát kérje meg, hogy indítsa el a folyamatot, az első házasságának annulációját. Ferenc pápa jelentősen megkönnyítette ezt a "procedúrát", és amikor nyilvánvaló esetekről van szó - leírásából úgy ítélem, hogy az Öné is ilyen - akkor egy gyorsított eljárással kimondható a házasság semmissége. Ugye, máris minden másként alakulhat, ha ezt megkaphatja. A jelenlegi férjével rendezhetné a házasságát. Ha ennek a második lépésnek az eredményeképpen el kezdenének készülni a házasságkötésre, akkor az un. "jegyesoktatáson" keresztül a férje nagyon sok mindent megtudhat a katolikus egyházról, a hitről. Ezen beszélgetések eredményeképpen nem csak a keresztény hitről, a görögkatolikus egyház szentségi életéről lehet beszélgetni, hanem a házastársi kapcsolat kérdéseiről is. S erre is nagy szükségük van. Önnek is, a férjének is. Nyilván nincs tökéletes ember, Ön sem az, a férje sem az. De ha helyesen bánunk a saját és felebarátaink gyöngeségeivel, akkor azokkal nem sebeket ejtünk egymáson, hanem tanulunk. Tanulunk önismeretet, a szeretet nyelveit, eszközeit, s legfőképpen tanulunk szeretetet Istentől, aki feltétel nélkül és végtelenül szeret. Nagyon fontos, nagy szüksége van Önnek a szentgyónásra is. A magzatelhajtást és sok egyéb korábbi terhét egyetlen alapos szentgyónásban leteheti. Akár az is lehetséges, hogy ezzel nem kell megvárni a házassági vizsgálat eredményét - amely jó esetben akár néhány hónap elforgása alatt is megtörténhet -, hanem megvan annak az útja, módja, hogy már előbb is járulhasson szentségekhöz, a Szentséghöz, vagyis az Eucharisztiához. Erre is roppant nagy szüksége van Önnek. Csak épp azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nincs olyan elérhetetlen távolságban. Ennek a módját is az atyával tudja megbeszélni, most nem térhetek ki minden részletre. S persze, ott vannak még a további nehézségek, jelenlegi anyósa, Öntől elhidegült saját gyermeke, szüleinek a szeretetlensége, férjének jelenlegi gyámoltalansága, stb. De ezek Isten kegyelme által mind gyógyíthatók, helyén kezelhetők. Keresse föl tehát mielőbb az Önhöz legközelebb álló görögkatolikus papot, és beszélje át vele az életét! Utalhat erre a válaszomra is, amit a lelkiatya írt Önnek. Vagy menjen el - ha teheti - Máriapócsra, és ott tárja föl mindezeket az egyik atyának. Higgyel el, sokkal közelebb van a segítség, mint gondolná. Hiszen az Úr a maga szeretetével sokkal közelebb van Önhöz, mint valaha is hitte. Imádkozom is Önért, hogy legyen ereje, megvilágosodása ezen lépések megtételéhöz. Isten áldja!

A házasságkötésnek feltétele, hogy mindketten elfogadják a gyermekáldást. Enélkül nem érvényes a házasságkötés. Ugyanakkor megértem az Ön helyzetét is. Érdemes pontosan tisztázni, hogy milyen százalékban van esélye a gyermek betegségének. Ez általában nagyjából megállapítható (10,20,25,50,75%?) 100 %-ra sohasem állítható, hogy beteg gyermek fog születni. Ennyire nem mechanikus az orvostudmány, sem az emberi szervezet, hogy pontosan kiszámíthatóan viselkednék. Azt javaslom, hogy kössék össze bátran és Istenben bízva az életüket. Legyenek nyitottak a gyermek érkezésére, esetleg azt is hozzátéve magukban, hogy ha az orvostudomány fejlődése lehetővé teszi, akkor világra is hozzák az Isten adta gyermeket. Addig pedig tudatos családtervezéssel kerülik a gyermek megfoganását. Nem szabad azonban olyan műtétet végrehajtani, amely végérvényesen megakadályozná a gyermek megszületését. (Legalábbis ilyen helyzetben, amelyet itt leírt. Ugyanis orvosilag lehetséges olyan helyzet, hogy pl. ki kell venni az édesanya méhét. De itt most nem erről van szó.) Tehát azt tanácsolom, hogy bizonyos esélyt mégis adjanak a gyermeknek, az Istennek, az életüknek. Túl sokat tud ma az orvostudomány, vagy azt véli, hogy olyan sokat tud, hogy ennyire erőszakosan lehetne irányítani az életünket. Tény, hogy figyelni kell ezekre a fölismerésekre, de az Istent is hagyni kell, hogy tegye az életünkben azt, amit ő jónak lát. Hiszen a mi érdekünkben teszi. Hittel kössenek házasságot!

Igen, ezek a legveszedelmesebb bűnök. Ha csupán bocsánatos bűnöknek tekintem, ez azt sugallja, hogy nem is olyan nagy bűn ez. Kicsi, még elfér. De azért veszedelmes, mert ha a kicsi bűnt beengedem, az meg fog nőni. Nem a bűn elkövetése súlyos, ez valóban tekinthető bocsánatos bűnnek, és lehet mellette áldozni. Tegye is meg! Nehogy emiatt távol tartsa magától Isten ajándékát, erejét, a Szentséget. De ne csak magához vegye, hanem éljen is vele! Vetítse rá az alapmagatartására. A súlyos felelősség a beengedés, a kicsi bűnnel való megalkuvás. Meneküljön ki ebből minél hamarabb, és minél nagyobb erővel, ez a tanácsom. S nem pusztán morális értékelést adok az ilyen jellegű cselekedetről. Meneküljön, amíg nem késő. Azért nevezhető már ez is házasságtörésnek, mert elindul azon az úton, vagy hagyja az ilyen jellegű erőket, hogy vigyék tovább ebbe az irányba. Amíg kicsi a mérgeskígyó, éppen csak kibújt a tojásból, addig könnyű megfogni, a fejénél fogva ártalmatlanná tenni. Ha ezt nem teszem meg az elején, akkor megnő a kígyó és már egyáltalán nem fogok tudni vele megbírkózni, nem fogom tudni legyőzni. "Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele." (Mt 5,28)

Az ószövetségben a pogány kultuszokkal való "incselkedést", más istenek felé "kacsingatást" nevezték a próféták paráznaságnak, házasságtörésnek. Ezzel egyrészt utaltak arra, hogy az élő Istennel kötött szövetség örök életre szól, ezért ennek jó képe a házasság, másrészt arra is, hogy mekkora bűn az a hűtlenség, amikor valaki elfordul Istentől és pogány, halott, mihaszna istenségekkel próbál vallási kapcsolatot létesíteni.

Javaslom, hogy ne hagyja el a szentgyónást. Az akarati döntés kérdése, hogy elmegyek-e gyónni vagy sem. Abban nincs semmi rendkívüli, hogy nem érzi a felszabadító érzést. Az nem mindig jön vele. Eleinte gyakran kísérik a gyónást ilyen érzelmi töltések. Ezzel segít az Úr, hogy könnyebb legyen a gyónás. De semmiképp sem azonosítható vele. A bűnök eltörlését, eltörlődését nem lehet érezni, hiszen az természetfölötti esemény. Csak annak lélektani hatását éljük meg úgy, mint tapasztalható emberi élményt. De ezt keresni, erre vágyni nem helyénvaló. A bűnöket hordozni igazán nem érdemes. Javaslom, hogy rögzítse az életében, hogy minden hónapban meggyónik. Akkor ebből néha lesz majd jó érzése, néha nem. De ezzel egyáltalán ne törődjék, csak legyen hűséges és kitartó a szentségi életben!

Egészen bizonyos, hogy az Úr nem ad nőknek papi hivatást. Hiszen ő is tudja, hogy nők nem lehetnek papok, akkor miért hívna erre a hivatásra olyan személyt, akinek ez nem lehetséges. Ha tehát ilyet érez, akkor arra mindenképp oda kell figyelni, fontos megérteni, tisztázni, mert valószínű, hogy valamilyen egyházhoz közeli hivatása van. A "mise bemutatása", ennek vágya kisgyermekeknél még érthető, de felnőtt embernél nem tekinthető a papi hivatás hiteles jelének. Akkor csak a szerep tetszik, nem pedig annak mélyebb tartalma. Keresse tehát kitartóan a saját igazi hivatását, ezért minden nap imádkozzék, és erősítse Istennel való kapcsolatát. A másik dolog ennél veszedelmesebb. Pontosan nem is tudom, mi lehet az oka. Nem kizárt, hogy szoros kapcsolatban van az első kérdéssel. Önnek a papi szerep tetszik, s ennek az elfojtott, hangsúlyozom, félreértett vágya késztetheti, hogy női érzelmei ilyen irányban bontakozzanak ki. Azért veszedelmes ez, mert a kísértőnek széles lehetőség tárul föl, ha nem kezeli nagy hittel, akaraterővel, lemondással. Azt nagyon jól tette, hogy nem árulta el az atyáknak. Ez általános tanács, minden ilyen helyzetbe került hölgyet nyomatékosan kérek, hogy ne tárja föl az atyának az iránta táplált női érzelmeit. Az sehova se vezet, csak összezavarja az atyát is, a kettejük kapcsolatát is, s ha netán még lépéseket is tesznek az ilyen irányú érzelmek megerősítésére, akkor másoknak is, sokaknak súlyos kára származhat belőle. Ezt jól tudja a kísértő, ezért próbálkozik is ezen a téren nem kis erőbedobással. Tudatosítsa tehát magában, hogy ez kísértés, megzavarja a lelkét, az Isten-kapcsolatát, az imaéletét. Egy pillanatra se engedjen ezeknek. Éjszakai álmaiban is - amennyire irányítható, hisz a félálomban történt képzelgések azért kézben tarthatók! - kerülje ezeket. Alakítson ki megfelelő stratégiát a kísértések elhárítására. A mi egyházunkban erre egyik legjobb eszköz a Jézus-ima. A fohász gyakori ismételgetése: "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!"

A papi hivatással a saját püspökénél jelentkezhet az ember. Ő dönti el, hogy fölveszi-e a papnövendékek közé vagy sem, s ő dönti el azt is, hogy melyik szemináriumban kezdi el a képzést. Ekkor, ha megfelelő indok van rá, lehet jelezni, hogy melyik szemináriumban szeretne tanulni és miért. De feltételül egyáltalán nem lehet ilyen kikötést tenni, hogy csak ebben vagy abban a szemináriumban tudja elképzelni az életét. Kivételes esetben elképzelhető az is, hogy az ember nem a saját lakhelye szerinti püspöknél jelentkezik, de erre is alapos indok kell. Például, hogy a lakhelye hamarosan megváltozik, és már az új lakhely szerinti püspöknek adja be a fölvételi kérelmet. De a szemináriumot, mondom, a püspök határozza meg.

Kedves Adél! Meglepődnie, kivált megijednie igazán nem kell a helyzet kapcsán. Nyilván nem egyforma az Istenkapcsolatuk. a hitük, az imaéletük. Azért mindenképpen helyes imádkoznia, hogy kedvese hite erősödjék. Ezt tegye buzgón, minden nap belefoglalva az imádságába. Emelletti tanácsom, hogy feléje viszont ne erőltesse túlságosan a dolgot. Szükség van időre (meg kitartó imára), hogy szépen alakuljanak a dolgok. Ha azt érezné a barátja, hogy ebben Önnek erős elvárásai vannak, akkor ez esetleg visszájára fordulhat. Vagy csak úgy, hogy szívesen eleget tesz az Ön vágyainak és nem önszántából, hanem a szeretetett személy elvárásai miatt "játssza el" a hívőt, vagy úgy, hogy belefárad az ilyen jellegű elvárásba és a szerelmi kapcsolatuk mehet rá. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Szóval beszélgessenek sokat a hitről, Istenről, egyházról, de ha lehet, ne arról, hogy - Ön szerint - neki mit kellene tennie az ilyen jellegű fejlődéséért. Ezt tartsa meg magában, és belülről imádkozzék érte.

Istennek legyen hála. Köszönjük szépen a visszajelzést. Másoknak is megerősítésül szolgálhat.

Igen. Írja is a Jelenések könyve, hogy a gonosz sokszor a világosság angyalának tünteti föl magát. Krisztusra, persze, nem tud hasonlítani, de a hiszékeny embert azért be tudja csapni olyan képpel, mint amit az illető itt-ott láthatott Krisztusról. De egyáltalán nem kell félni az éjszakai álmoktól. Ha valaki imádsággal alszik el az ágyban, akkor sokkal nyugodtabbak lesznek az álmai. Illetve ha meg is jelennek rémisztő képek, erőtlenné válnak.

Nem szabad azt gondolni, hogy csak egyetlen út lehetséges. Erre mindig megvolt az embernek, a keresztényeknek a kísértése. Isten végtelen. Nagyon sokféle úton lehet őt megközelíteni. Ha az ember enged annak a kísértésnek, hogy csak egyetlen igaz út van, akkor nyilván hajlamos azt gondolni, hogy az nem más, mint az ő egyházának az útja. Ezzel pedig kizárja más keresztény utak lehetséges igazságát. A teológiai igazságokban is vannak különbségek, mert sokféle megközelítési mód lehetséges. Természetesen nem állhatnak egymással szemben a különböző nézetek, legalábbis az alapvetőek, hanem azok kiegészítik egymást, máshová teszik a hangsúlyt.

Megnéztem, azért szerintem bennfoglaltan mégis válaszol a Katolikus Lexikon is. Igaz, a hat bűn fölsorolását én sem tudom értelmezni, a keleti lelkiség nem annyira pártolja ezt a precíz kategorizálást. Ráadásul valóban nem visz közelebb a megértéshöz. Viszont a szöveg világossá teszi, hogy a megátalkodottság, a bűnbánat hiánya az, ami miatt az Isten sem tud megbocsátani. Hiszen az Isten csak annak tud megbocsátani, aki kéri ezt a bocsánatot. Aki nem kéri, nem is törődik vele, arra nem kényszeríti rá a saját irgalmas szeretetét. Ezért az emberen múlik, hogy befogadja-e Isten bocsánatát vagy sem. Aki nem fogadja be, az a Szentléleknek áll ellen, akin keresztül az Atya el akarja juttatni isteni kegyelmét minden embernek.

Kedves Réka! Kereken egy hónappal ezelőtt tette föl ezt a kérdést. Bocsánat a kései válaszért! Vajon most is úgy érzi, hogy nem meri elfogadni ezt a szeretetet? Azért kérdem, mert az idő is szokott ebben segíteni. Ha imádkozik, ha őszintén fordul az Úrhoz, ha minden nap beszélget vele, akkor lassan megérti, vagy inkább a szíve megérzi, hogy nincs mitől tartania. Nincs olyan bűn, amit az Isten ne bocsátana meg annak, aki ezt kéri tőle. Ha az eszével nem tudja fölfogni, akkor közelítse meg a szívével ezt a titkot. A szíve majd súgni fog Önnek, hogy érdemes ezen az úton tovább haladnia. Remélem azóta már rendszeresen áldozik. Tegye is meg minden szentmisén. Persze, gyónjon is rendszeresen, mondjuk, havonta, s akkor minden szentmisén meg is áldozhat. Éljen ezzel a csodálatos lehetőséggel!

Ezeket a bálványisteneket az ember maga alkotja meg. Régen különböző szobrok formájában jelent meg ez a bálványimádás. A próféták sokszor gúnyolták a bálványimádás ostobaságát: azt imádják, attól kérnek segítséget, aki még magán sem tud segíteni, hiszen egy üres szobor csupán. Ma azonban sokkal rafináltabb bálványok vannak. Ezeket szintén az ember készíti éppen azért, hogy ugyanúgy imádja őket, mint néhány ezer évvel ezelőtti kortársaik. Nem mondhatjuk, hogy ezek nincsenek, hanem azt kell kimondani, hogy ezek nem istenek, nem járna ki nekik istent megillető hódolat. Például nagyon sokan hódolnak a divatnak. Pénzüket, egészségüket, testüket-lelküket odaadják, csak, hogy hódolhassanak neki. Ilyen a pénz is vagy a hatalom. Az ember bálványozza ezeket a teremtményeket, földi dolgokat. Azért nem szabad belecsúszni, azért kell kerülni, mert az ember lelkéből kiszorítják az igaz Isten iránti hódolatot.

Nem, nem azt jelenti. Istentől egyáltalán nem kell félni. Ő nem félelmetes, legalábbis nem így, hogy félni kellene tőle. Az istenfélelem olyan, mint amikor az ember kimegy a természetbe, és megrendül a gyönyörű látványtól. József Attila így fogalmazza meg ezt: "Láttam, Uram, a hegyeidet, és olyan kicsike vagyok én..." Az Isten végtelen nagysága, mindenhatósága joggal ébreszti az emberben a saját kicsinysége érzetét. Ezt jelenti az istenfélelem, hogy tiszteletben tartom Istent. Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább fölismerem az ő nagyságát s a magam parányiságát. Ezért a hitben fejlődő ember egyre inkább istenfélővé is válik. Nem tőle fél, hanem őt féli.