Kedves Atya!
Egy pap, ha nem ért egyet a püspökkel, azt hogy tudja közölni felé, akkor ha a püspök nem hajlandó meghallgatni őt? Azon kívül, hogy imádkozik a püspökért, mit lehet tenni?
Meg kell beszélni más paptestvérrel. Legjobb, ha a püspök atya valamelyik tanácsadójával beszéli meg a dolgot. Hiszen a püspöknek elérhetőnek kell lennie, különösen a papjai felé. De levelet is írhat a püspökének. Fontos, hogy tisztelettel írja, és jó pedagógiával, hogy a levél stílusa miatt ne legyen még elutasítóbb a megszólított.
Ugyanakkor nem biztos, hogy minden áron meg kell változtatnom a püspököm álláspontját. Ha fontosnak tartom a dolgot, jó, ha az előbb említett módokon ezt tudomására hozom. Ha ennek ellenére megmarad a saját véleményében, lehet, hogy ő látja jobban a dolgot, s akkor azt nekem kell elfogadnom.
Kedves Atya!
Mi a kötelességem ilyen esetben?
Elég sok hajléktalan/ittas embert látok a földön feküdni amerre járok a városban.
Nem tudom ilyenkor mi a teendő. Sokszor nem tudom, hogy még életben van-e, mert távolról nem látom, de közel menni meg félek.
Ilyenkor a tudta nélkül mentőt kell rá hívni? Esetleg oda kell menni, felkelteni és megkérdezni, hogy hívjak-e mentőt? Félek, hogy rosszul sül el, de közben meg ott van bennem az is, hogy mi van, ha segíthettem volna?
Bizony, nem könnyű ez a kérdés. Az biztos, hogy nem tehetünk úgy, mintha nem volnának itt, körülöttünk, a közelünkben ezek a rászoruló emberek. Rögzítenünk kell magunkban, hogy ahol csak lehet, meg kell próbálnunk segíteni. Ez mégsem jelentheti azonban azt, hogy minden utcán fekvő hajléktalant nekem kell befogadnom a házamba. Ez nem kivitelezhető, ilyet csak az tegyen, aki erre kifejezett meghívást, fölszólítást és isteni erőt is kap az Úrtól. Vannak ilyen kiválasztottak. De nem tehetem meg azt sem, hogy ha én nem érzek erre meghívást, akkor figyelmen kívül hagyom őket. Sokszor azonban nem tudjuk, hogyan segítsünk, mit adjunk nekik. Az az igazság, hogy az a legritkább, hogy azt kell adnunk, amit kérnek! Nem halat kell adni, hanem hálót. Márpedig többnyire nem hálót kérnek, hanem halat. Ám ez nem föltétlen azt jelenti, hogy valami életpálya lehetőséget kell nyújtanunk. A legtöbbször másfajta munícióra van itt szükség. Amiből ezeknek az embereknek a legkevesebb jut, az a megértő szeretet. Ha nem is adok neki pár száz forintot, ha nem is tudok neki venni ennivalót - pénzem vagy az időm hiánya miatt - akkor is úgy kell beszélnem vele, mint egy szeretetre éhes, szeretetre méltó emberrel. Ez az, amit nem szabad megtagadni tőlük. Ha nem viszonozzák, ha durván szólnak vissza, akkor is. Ilyenkor még súlyosabb a baj, vagyis méginkább szeretetre, megértésre rászoruló emberről van szó.
De mit tegyek, ha ott fekszik az utcán? Bár úgy tudom, ezt a mai jogszabályok szerint nem is teheti. De nem az én feladatom, hogy betartassam vele a szabályokat, hogy arréb tuszkoljam, mivel ott nem szabad feküdnie. Éppen e szabály miatt valószínű, hogy a rendőrök előbb vagy utóbb rátalálnak, jó esetben ellátják (rosszabb esetben csak a baját). Akkor kell odalépnem hozzá, megszólítanom, amikor valóban életveszélyesnek látszik a helyzete. Akkor nem mehetek el mellette szó nélkül. De sokan vannak, akik kint alusznak, vagy éppen delíriumban vannak. Sajnos, ilyenkor nincs mit tenni velük. Ilyenkor, ha se enneivalót, se jó szót nem tudtam adni, akkor imádkozom érte, hogy ha én nem is tudtam segíteni, segítse meg az Úr valamiképpen.
Kedves Lelkiatya!
Mit lehet tenni, ha a gyermekkoromban olyan dolgok történtek anyukám által, ami mélyen megsebzett? Gyónásban már letettem ezt az egészet, konkrét haragot már nem érzek (vagy legalábbis törekszem rá, de úgy érzem, már megbocsájtottam), mégis nagyon fájnak ezek a sebek, érthetetlen, hogy ezek megtörténtek és sokat sírok miatta, pedig már 20-30 évvel ezelőtti dolgok. A Jóisten kezébe helyeztem már, de most azt érzem, megrekedtünk.
Inkább arra gondolok, hogy most olyan időszakot élnek meg, amikor valamiért újra felszínre kerültek a régi sebek. Nem kell emiatt aggódnia. Most talán nehezebb időszakot él meg az édesanyjával való kapcsolatában, de ez is fog majd még tovább alakulni. Ez a helyzet rámutat arra, hogy mi milyen nehezen tudunk megbocsánati. Bármennyire szeretnénk, képtelenek vagyunk úgy, mint a végtelen jóságú Isten, hogy megbocsátásával a korábbi vétek el is tűnik, semmivé foszlik. Mi nem tudunk úgy szeretni, ahogyan Isten szeret minket. De érdemes erre törekedni. Ne adja föl! Ha most nehezebb is, ha most ilyen időszakot kell is átélnie, ez is tanítja új tapasztalatokra. Nézze ezt! Most ez mire tanít, ebből mit tudok megérteni? Ne az érzelmi sérüléseken keseregjen, hanem erre az új fejlődési lehetőségre figyeljen. Most másként kell majd szeretnie az édesanyját mint eddig. Ha sikerül ezt a leckét is megoldania - miért ne sikerülne, hiszen az eddigiekben is segített Önnek az Úr? - akkor tovább fog lépni a szeretet iskolájában, személyiségének formálásában.
Tisztelt Lelkiatya!
Nagy bűnt követtem el. Alfacebookot mukodtettem a rokonunknak adtam ki magam azzal a celal hogy ugy beszelhessek a szüleimmel másképpen. Teljesen bele gabalOdtam napi szinten irtunk. Most hogy meghalt a nagymamám ki derulne au igazsag. Nem akarom hogy megtujak hogy en voltam az mert akkor az életben nem szólnának hozzam es ki is tagadnanak bar megerdemelnem. Kerem imádkozzon ertem hogy au Ur megbocsassa! On szerint Isten megbocsát vagy ez a bun miatt biztos hogy a pokolra jutok?
Mindenekelőtt gyónja meg. Istentől kérjen bocsánatot. Ő természetesen megbocsát. Ezzel lekerül a lelkéről ennek a bűnnek a terhe, emiatt egyáltalán nem kell aggódnia. Utána még megmarad az az emberi feladat, hogy ezt a szüleivel hogyan rendezze. De Isten majd ebben is segít, csak kérje az ő segítségét. Ő tudja jól, jobban, mint bárki, hogy minden bizonnyal a jobbító szándék vezette, és akkor még nem mérte föl, hogy ez milyen bonyodalmat okoz majd. Gyakorlati tanácsom - ha ezt a gyóntató atya is jóváhagyja - hogy egyelőre próbálja meg jegelni az ügyet. Most még nem kell azonnal felszínre hozni, mert túlságosan friss, félő, hogy valóban nem tudnák higgadtan kezelni, sem Ön, sem a szülei. De ha egy kis idő elmúlik, az sem kizárt, hogy néhány év kell hozzá, akkor majd érdemes lesz mégis felszínre hozni, tisztázni és szépen helyére tenni mindent. Erre majd mindenképpen szükség lesz, hogy nyugvó pontra kerüljön a dolog. De ha elkerülhetetlen, hogy a közeljövőben már kiderüljön, akkor se féljen tőle. Néhány nehéz napot fog majd okozni, de kibírható. Minden helyrehozható.
Tisztelt Lelkiatya! Remélem nem probléma hogy reformátusként írok, ezzel a komplex témával kapcsolatban! Valószínűleg vallásos kényszerbetegségem van! Régebben jobban megnehezítette a mindennapjaimat, mivel a rossz gondolatokat(vallásos)kényszercselekvések formájában próbáltam megoldani, de hosszú tájékozódás és gyakorlás során sikerült leküzdenem! Viszont nem olyan régen a rémisztő vallásos kényszergondolatok imádkozás közben törnek elő, valamint biblia olvasás közben, amikor a legjobban próbálok Istennel kapcsolatot teremteni, ezért úgy próbálom kompenzálni, hogy addig imádkozok, ameddig nem jutnak eszembe, ez nem mindíg sikerül, és ilyenkor elég rossz kedvem lesz, pedig mindennapi életem egyéb területén már tudom kezelni a kényszergondolatokat! Abban kérnék segítséget, hogy hogyan lehetne leküzdeni ezt a problémát, rossz ember vagyok ezek miatt a gondolatok miatt? Pedig a hitem egyértelmű, és tudom is, mégis amikor előtörnek ezek a rémisztő gondolatok, nagyon el tudok keseredni, főleg hogy miután megtanultam kontrollálni a mindennapi életben az imádkozás közben jöttek elő! Semmilyen szexuális vagy egyéb téren, kizárólag vallásos kényszergondolataim vannak!
Kérdésére egyértelmű választ adhatok: arról szó sincs, hogy Ön "rossz ember" lenne, súlyos bűnös ezek miatt a gondolatok miatt. Természetesen bűnös ember, mint akármelyikünk, ezért van szüksége bűnbánatra, Isten irgalmához forduló imádságra. Kérje tehát hittel Istentől a szabadulás ajándékát!
A gyakorlati tanácsom pedig a következő. Ha imádságban följönnek ezek a gondolatok, egyáltalán ne törődjék vele. Ugyanígy kell kezelni minden egyes kísértő vagy bármi más jellegű gondolatot, amelyek imádság közben megzavarják az elmét, a figyelmet. Az atyák tapasztalata, hogy ilyenkor az imádságot nem szabad abbahagyni, hisz a kísértőnek pont ez a célja vele. Ott kell hagyni a gondolatokat, hadd legyenek, én imádkozom, ahogy tudok. Ne féljen, az ilyen jellegű gondolatok nem szennyezik be az imáját, nem teszik erőtlenné, hatástalanná. Az érkező kényszergondolatokat hagyja ott, ahol vannak, a jelenlétük ne zavarja, ne befolyásolja. Hadd legyenek. Csak az imádságot folytassa úgy, ahogy tudja. Könnyen lehet, hogy eleinte még tovább erősödnek ezek az érkező gondolatok. Ez se rémissze! Azért is szólok jó előre, hogy ez eleinte így működik. De ha kitart az imádságban, ha kitart abban a fölényes magatartásában, hogy ezek a meglévő, el nem hessegethető gondolatok ott vannak a fejében, de nem törődik velük, mégis tovább imádkozik, akkor egy idő után, hogy úgy mondjam, elfáradnak ezek a támadások. Ez az én tanácsom. Nem tudom, a mindennapi életben milyen stratégiát alakított ki ezek kezelésére, de a lelkiéletben az eddigi tapasztalataim alapján ezt tudom tanácsolni.
Kedves Atya!
Elindult már az a központi fórum, amit Ferenc pápa indítványozott, hogy az egyházi visszaéléseket online felületen is egyszerűen be lehessek jelenteni? Köszönöm!
Igen, ennek az évnek az elején született az a döntés, hogy minden egyházmegye honlapján elérhetővé kell tenni ilyen felületet, minden egyházmegye fölállított erre egy bizottságot, amely rövid úton kezeli ezeket az eseteket. A mi egyházmegyénkben Hajdúdorogi Főegyházmegyei Ifjúsági- és Gyermekvédelmi Bizottság szakértője foglalkozik ezzel. Ennek címe az intézmények sorában található. (https://ifjgyermekvedelemhd.hu/)
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Szeretném ha a bennem lévő testi szenvedély átalakulhatna Isten iránti imádássá. Tudom, hogy ez csak Isten kegyelméből lehetséges, de szeretnék magam is, amit tőlem telik, megtenni ezért. Mit javasol ehhez?
Köszönve: Zsóka
Ez valóban isteni ajándék, amelyet nem lehet semmiféle módszerrel megszerezni. Mindazonáltal teljesen helyénvaló az erre irányuló vágy és törekvés, amely magába foglalja annak ismeretét is, hogy ezért az embernek is tennie kell. Mégpedig nem is keveset, hiszen nem jelentéktelen célkitűzésről van szó. A földi szenvedélyek Istenre való irányítása nem csak ajándék, hanem következmény is. Tehát nem lehetséges célirányosan átalakítani azokat, az ilyen törekvés nem a szenvedélyekre kell, hogy irányuljon, hanem azok forrására. Mi indítja a szenvedélyt? A vágy. Hogyan lehet a vágy célját átalakítani. Az ember nem gép, amelyben egy kapcsolás után a belső folyamatok más irányba terelhetők lennének. Tudatosítani kell, hogy mire vágyom, mi az, ami fontos, mi az, amire törekszem. Ezeket a meglévő vágyakat, törekvéseket kell úgy megválogatni, hogy csak azoknak adjak teret, csak azokat tápláljam, amelyek összeegyeztethetők a nagy céllal, hogy Istenre irányuljon a vágyakozásam. Minél több testi, földies vágyat hagyok az életemben, amelyekkel élek, amelyekkel táplálok, a kielégítésével erősítem, annál kevésbé tud átformálódni a vágyakozásaim rendje a lelkiekre, végső soron az Istenre. A falánkság, a lustaság, az érzékiség kielégítése akárcsak a legkisebb mértékben is, mind ellensége az Istenre irányuló vágy kialakulásának. Ezért segít a böjt, az aszkézis minden fajtája ebben a folyamatban. Ezek eredményeképpen tisztulnak a belső vágyak, átformálódnak. Ennek egyik érzékelhető eredménye például, hogy az ember egyre szívesebben imádkozik, már nem nyűg neki, hanem vágyik rá, hogy egyre több időt szentelhessen az imádságra. Nos, ezen az úton alakíthatja magát az ember annak érdekében, hogy - ha méltóvá nem is, de - alkalmassá váljon arra, hogy egyszercsak az Úr meglátogassa ezzel az ajándékkal, hogy többé nem a testi dolgokra vágyik, hanem egyedül a lelkiekre, s így a szenvedélyei már nem a földhöz kötik, hanem az Istenhöz. Mintegy ötven évi kitartó imádság és aszkézis nyomán lassan talán elérkezhet ez az állapot. Amely, persze nem garancia az isteni ajándékra, de ez az, amit az ember megtehet érte.
Kedves Atya!
Ha valaki teológus vagy hittantanár szeretne lenni, akkor szűznek kell lennie?
Ezt egyáltalán nem vizsgálják a fölvételikor.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt lelkiatya!
Összezavarodtam egyik válaszát olvasva. Alább ezt írta a politikával kapcsolatosan:
"Magánemberként foglalkozhat a napi politikával is, de az Egyház képviselőjeként már nem tud csak magánember lenni, s ezzel felelősen számolnia kell."
A Magyar nemzetben nemrégiben megjelent Hodász András atya politikai rendezvényen való megjelenésével kapcsolatosan így írt egy diplomás teológus, Kiss Antal (nevét ő maga is vállalta a nyilvánosság előtt):
" Ön nem magánember azóta, amióta pappá szentelték, ön ?pap mindörökké Melkizedek rendje szerint?, és mindezen ősi gyökerekből fakadóan Jézus Krisztus örök főpapságának felszenteltje, ilyetén módon a zsidó?keresztény hagyomány lelki, szellemi és tanításbeli örökségét bízták önre, amikor a szentelő püspök kézrátétellel és a krizma megkenésével útra bocsátotta. "
Illetve később:
"Ezzel csupán azt szeretném mondani, hogy ön nem ?magánember?, már szentelése óta nem tud magánemberként sehova menni, mert nagybetűs Tanítvány, felszentelt pap, akinek tűzön-vízen át, akár élete kockáztatásával, a falig elmenve kell képviselnie az evangéliumi tanítást, és ahol romlást lát, ott bele kell állnia az imádságba és/vagy harcba, hogy annak fényét, tisztaságát megóvja."
Bevallom, kicsit zavarban vagyok. Akkor most lehet pap magánember vagy sem? Ha nem, akkor hogy működhet az Ön tanácsa?
Ha igen, miért volt baj Hodász András atya politikai rendezvényen történő megjelenése,
Nem értem, kérem segítsen!
Kiss Antal úr kissé szenvedélyes módon fogalmazta meg a maga véleményét. Kétségtelen, sok igazság van benne, de hogy a papnak ne lehetne magánélete, hogy nem viselkedhet magánemberként, azt túlzásnak tartom. Hadd legyen ő is ember, akinek vannak vágyai, céljai, gondolatai, van saját véleménye. Csak azzal kell számolnia, hogy ezzel milyen hatással van másokra. Kiemelt szerepe miatt ez nála jóval fokozottabban érvényesül, mint más embernél. Hiszen mindenkinek van felelőssége a közvélemény formálásában, de nem mindenkinek egyforma erővel. A papnak jól el kell különítenie, hogy mit mond és milyen környezetben. Egy asztali beszélgetés során elmondhatja saját politikai meggyőződését - melynek, persze, összhangban kell lennie az Evangéliummal - de nem biztos, hogy ugyanazt elmondhatja a szentmise keretében. Ott ugyanis nem a saját véleményét kell elmondania, hanem igét kell hirdetnie, megtérésre kell buzdítania. A szószéken nincs helye politizálásnak. Ám a papnak éppenúgy politizálnia kell, mint minden más keresztény és nem keresztény polgárnak.
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Én egy Skizoaffekt pszichózisban szenvedő beteg vagyok, sajnos a feleségem is mentális beteg. Mindketten hiszünk Krisztusban mint megváltó Istenünkben. Teljes tisztaságban élünk tíz éve. Én lelki életet próbáltam élni, próbálok ma is. A gyakori szentgyónásra és áldozásra törekedtem, de a megpróbáltatások egyre súlyosbították a betegségemet, nem gyógyúltam hanem egyre betegebb lettem, a gyónásaim és áldozásaim után megtámadt mindig a sátán, kegyetlenül gyötört, mígnem már feladva a harcot, elhagytam a gyónást áldozást, csak rózsafűzéreket imádkoztam és imádkozom ma is, minden nap mint a penitenciát. Azóta jól vagyok kiegyensúlyozottabb, boldogabb. Le de aggódom a lelki üdvömért. Mindketten le vagyunk rokkantosítva csakhogy a betegségünk súlyosságát érzékeltessem. Magunk lábán próbálunk megállni, a szüleink próbálnak segíteni, pedig ők is nyugdílyasok. . Ha igy működik könnyebben az életünk, nagy bűn ha nem él szentségi életet az ember, hisz a Sátán sokkal erősebb nálunk mintsem, hogy legyőzzük. Aki le tudja győzni az nem tudja hogy nem ő győzte le hanem Isten áldása, kegyelme, irgalma. Tehát így erőltessem-e tovább a szentségi életet, vagy éljek tovább boldogan hogy Isten megelégszik az imáimmal is, illetve az otthoni kötelességek elvégzésével? Válaszát előre köszönöm!
Fontos a lelki, lélektani egyensúly megőrzése. Teológiailag nyilván azt kell mondanom, hogy a szentségektől ne tartsa távol magát, de az is igaz, hogy nem ez az egyetlen kegyelemközvetítő az Egyházunkban. Ha Önben a szentségek vétele kapcsán rögzült valami zavaró pszichés jelenség, akkor amíg ez fennáll, amíg nem oldódik, addig nyugodtan kereshet más kegyelemközvetítő utat. Ilyen az imádság, amelyet saját maga végez. Azért azt, hogy vegyenek részt szentmisén, nagyon ajánlom. Remélem, ahhoz nem rögzült valami hasonló pszichés zavar. Ha netán igen, akkor más templomi szertartásokon való részvételt javaslok. Remélem, van ilyen az Önök közelében. Imádkozom Önökért.
Kedves Lelkiatya! A bódvarákói Esztramos hegy lábánál lévő kápolnáról szeretnék érdeklődni. A múltjáról, az ott élt apácákról. Édesanyám a kápolna szomszédságában nőtt fel, és sokat mesélt az ott élő, a családját segítő nővérekről. Segítségét előre is köszönöm.
A szétszóratás (1949) után került oda Katalin nővér és a testvére, Terézke. Ez utóbbi nem volt fogadalmas szerzetes, de imádságos buzgóságában követte a nővérét. Sokan szerették őket, roppant egyszerűségben éltek. Elek községből származtak, sok gyermekes családból. Katalin nővér halála után Terézke, vagy Teréz nővér (sokan szólították így) egyedül folytatta imádságos, jótékonykodó életét. Nagy elhatározása volt, hogy családi örökségükből és kapcsolatai révén kápolnát épít a Esztramos hegy tövébe, a kis, hegyoldali házuk mellé. Ezt az álmát sikerült is megvalósítania Lippai Csaba akkori tornabarakonyi parókus idejében. A görögkatolikus egyház karolta fel őt, Obbágy Miklós bácsi nagyon sokmindenben segítette. Ez a kis hegyi kápolna lett aztán a bódvarákói görögkatolikusok temploma, de Terézke életében máshonnan is sokan jártak oda Szent Liturgiára. Terézke halála után is a görögkatolikus egyház gondozásában van a kápolna, időről időre most is vannak ott imádságok, de már nem olyan rendszeresen, mint amikor mellette élt az alapítója és gondozója, Niedermeyer Teréz.
Kedves Lelkiatya!
Feleségemmel egy éve vagyunk házasok (ő 27 éves, én 30). Jelenleg még nem érezzük, hogy készen állunk a gyermekvállalásra (részben azért, mert párom munka mellett OKJ-t végez, ugyanis az egyetemi tanulmányai során nem találta meg azt a szakmát, amiben szívesen dolgozna), így megszakítással védekezünk. Úgy tudom, hogy ezt nem engedi az Egyház és súlyos bűnnek tartja, amit hiába is gyónnánk meg, ha újból elkövetjük. Mit tanácsol a Lelkiatya ebben a helyzetben?
Válaszát előre is köszönöm!
Nehezen szánom rá magam a válaszadásra ezen a fórumon. Ami ugyanis igaz lehet az egyik élethelyzetben, nem biztos, hogy igaz a másikban, amit lehet tanácsolni az egyik embernek, nem biztos, hogy jó tanács a másiknak. Ezeket a kérdéseket érdemes a saját lelkiatyával megbeszélni. Én csak olyan általános lelkiatya vagyok. Az egyház engedélyezi és jóváhagyja a tudatos családtervezést. Ennek többféle módja van. Érdemes azzal élni, amelyet az egyház szentesít. Nyilván megvannak a maga okai, hogy az egyiket miért igen, a másikat miért nem tanácsolja. Vagy például az abortív fogamzásgátlást kereken tiltja, mert az egyenesen gyilkosság.
Az nem mondható, hogy a testi egyesülésben a megszakítás súlyos bűn volna. Az ószövetség idéz egy ilyen esetet, s az ott szereplő Onan meg is hal a tette után. De ebből nem szabad erkölcsi törvényt kiolvasni, hogy akkor az ilyen cselekedet halálos bűn volna. Abban a történetben is alapvetően nem szexuálerkölcsi kérdésről van szó, hanem az utód támasztás kötelességének elhanyagolását marasztalja el a történet.
A következő tanácsokat tudom megfogalmazni. Fontos, hogy a szerelmük kifejeződjék a házaséletben. Ha szakmai téren szeretnének még fejlődni, jogos lehet a várakozás. Az összetettebb módszereket azért is ajánlja az Egyház, mert ezek mindig hagynak esélyt a Teremtőnek is, aki esetleg másként gondolja az életünket, mint mi magunk. Erre is fontos nyitottnak lenni. Vannak védekezési eszközök és módszerek, amelyek közül csak az abortuszra irányulók a teljesen tilosak. Kapunk figyelmeztetéseket is, hogy a hormonkészítmények milyen egyéb káros hatásokkal járnak. Hasonlóan az aktus megszakításnak is lehetnek káros hatásai, főként pszichésen, a kapcsolatra vonatkozóan. Ugyanis ilyen esetben a két személy között nem kiegyenlített a kielégülés foka, és ha hosszútávon a nő számára nem ugyanazt jelenti az együttlét, mint a férfinak, ennek is lehet káros hatása. Ezzel is számolni kell.
Mindent összevetve tehát az egyház nem pontos szabályzatot állít össze, hogy mit szabad és mit nem, hanem felelős és tiszta lelkiismeretű magatartásra készteti a híveit. Tanácsokat, tapasztalatból és tudományos kutatásokból fakadó iránymutatásokat ad, de hogy a hálószobában mi történik, abba nem szól bele.
Kedves lelkiatya hogy kell érteni azt hogy Jézus közben jár értünk az Atyánál ha Ő és az Atya egy?
Az ember vágyik arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön, hogy minél közelebb kerüljön hozzá. Így vagyunk megteremtve. Vágyunk a szeretetre, s a Szeretet maga az Isten. Minden vallásban ez az emberi vágy fejeződik ki. Az a tény, hogy Isten a Szeretet, ezt csak Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából tudjuk. Bár a különböző vallások tudnak a szeretet fontosságáról, seholsem jelenik meg, hogy Isten szeret minket és mi szerethetjük őt. A kereszténység azért nem illeszthető bele a vallások sorába (Hamvas Béla is ezt mondta, hogy a kereszténység nem vallás!), mert itt egy teljesen más, éppen ellenkező irányú jelenségről, folyamatról van szó. Az ember a vallásokban keresi az Istent, közel akar kerülni hozzá a maga módján, a maga eszközeivel. A kereszténységben azonban maga Isten keresi az embert, ő lépi át azt az áthidalhatatlan távolságot, amely Isten és az ember között van, s amely lépést egyetlen vallás sem tud megtenni. És ez a kapcsolódási pont, ez Jézus Krisztus. Ő mint Isten leszállt közénk, s nem csak tanított, nem csak példát adott, hanem valóságosan is elénk tárta az Istennel való egyesülés lehetőségét. Ez az a közbenjárás, amelyet Jézus végbevisz értünk. Egyik helyen Szent Pál még a Szentlelket is közbenjárónak nevezi, aki közbenjár értünk az Atyánál (Róm 8,26). Ez a közbenjárás a kapcsolatteremtést jelenti, amelyre mi magunk képtelenek volnánk.
Az lehet esetleg zavaró, hogy ugyanezzel a szóval jelöljük a szentek közbenjárását is, amely azonban minőségileg mást jelent, mint az isteni személyek "közbenjárása". Emberi nyelven szólva az a közbenjáró, aki valamit el tud intézni egy magasabb rangú személynél. Emberek között is beszélünk ilyen közbenjárásról, s ezt alkalmazzuk a már mennybe jutott embertársainkra is, az Istenszülőre és a szentekre. De hangsúlyozom, ők még ha szentek is, ilyen emberi módon végzik értünk a közbenjárást, míg Krisztus élő és valóságos kapcsolatot tud teremteni az ember és a Mennyei Atya között.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretném kérdezni, hogy van szabályos lituria keretében felvett skapulárém, és atya által megszentelt csodásérmem is. Melyiket ajánlott viselni? Melyik visz közelebb Istenhez?
Természetesen a hozzájuk kötödő imákat is mondom.
Előre is köszönöm!
Nem a tárgyak visznek közelebb Istenhöz, hanem a hozzájuk fűződő lelki kapcsolat. Az Ön lelkén múlik, a szívében dől el, hogy melyikkel tudja jobban kifejezni ezt az Istenhöz tartozását. Semmi akadályát nem látom, hogy mindkettőt viselje. De ha úgy szeretné, hogy csak az egyik legyen, akkor Ön válasszon. S amelyiket választotta, az fog jobban segíteni Önnek ebben a nemes lelki törekvésében.
Kedves Lelkiatya! Már több hete írtam Önnek egy levelet, de sajnos még nem kaptam rá választ. Megírom még egyszer a kérdésemet. Válaszát előre is köszönöm szépen.
Elég hosszú levél lenne, ha részletesen leírnám a történetemet, igyekszem tömören fogalmazni. Gyerek korom óta katolikus családban nevelkedtem, hívő ember vagyok. Sajnos a házassági kapcsolatommal van problémám, amiben szeretném kérni a Lelkiatya tanácsát. Három éves házassági kapcsolatunk után, a feleségem megcsalt egy férfival, akibe szerelmes volt. A titkos kapcsolatukból terhes lett. Nekem csak akkor valotta be, amikor a második hónapban volt. Nekem nem volt szívem kitenni a lakásból a terhes feleségemet. Múltak az évek, és a gyermek apja aki egyébként muzulmán vallású, hozzánk költözött a lakásba, hogy a gyermeke közelében legyen. A feleségemmel már 7 éve nincs semmilyen testi kapcsolatunk, külön szobában alszunk, ami nekem nagyon fáj és rettenetesen szenvedek emiatt. Nem tudok estéként odabújni a feleségemhez és megcsókolni vagy megölelni. A feleségem azt mondta nekem, hogy keressek másik nőt, mert tőle nem lesz már soha gyermekem, már minden a multé. Amikor beszélni szeretnék vele ezzel kapcsolatosan mindig azt mondja nekem, hogy már megint kezdem, ha valami nem tetszik, akkor elköltözik. Én sajátként szeretem a feleségem gyermekét, viszont nem tudom, hogy katolikusként helyesen cselekszem-e, talán belül a lelkem azt súgja, hogy nem hagyhatom őket cserbe. A gyermek apának szólit engem. Ami a kereszténység nevelést illeti, sajnos nincs jogom hozzá, mivel a vérszerinti apja muzulmán vallású, úgy neveli a gyereket is. A házban soha nem eszünk sertéshúst is nem is lehet a hűtőben. A mindennapi életünk néha egy pokol. A muzulmán férfi teljesen más mentalitású mint mi magyarok. Nagyon gyakoriak a veszekedések, hogy ha nem úgy történnek a dolgok ahogy a férfi akarja, akkor fenyegetőzik, üvölt az egész lakásra. Volt amikor verte a feleségemet, én viszont megvédtem, ezután késsel támadt rám, a Jó Istennek köszönhető az, hogy nem történt tragédia. Ez idő alatt anyagi adóságba kerültem. A férfi nem dolgozik, alkalmi munkát csinált, de pár hétnél tovább nem dolgozott. Nekem viszont dolgoznom kell több helyen is, hogy anyagilag meg tudjunk élni mindannyian. Úgy látom, hogy a férfi ezt a részét kihasználja nálam. Jó szívű vagyok amikor kölcsön kér, adok. Sajnos nem gyakran kapom vissza az igért kölcsönt, ezért több hitelt is fel kellett vennem, hogy ne kerüljek anyagi csődbe. A feleségem amikor a gyerek apjánál volt otthon több hónapig, egy karikagyűrűvel az újján jött haza, nekem azt mondta, hogy ajándékba kapta a férfi rokonaitól. A feleségem a férfival gondolom a mai napig a lakásunkban testi kapcsolatban élnek. Úgy tudom, a feleségem szereti őt. A szüleim sajnos nem tudják az igazságot. Azt tudják, hogy a gyermek az enyém. Nem tudom kitől tudnék tanácsot kérni ebben a helyzetben. Tanácstalan vagyok, és senkivel nem tudom megbeszélni a problémámat. Remélem, hogy a Lelkiatya tud valamilyen segítséget adni erre a családi szituációra. Válaszát előre is köszönöm szépen. Tisztelettel: Norbert.
Kedves Norbert!
Nagyon sajnálom, hogy elmaradt a válaszadás, elkerülte a figyelmemet az Ön levele. Pedig igyekeztem volna hamar válaszolni, most is ezt teszem. Azt mondom Önnek kereken, minél hamarabb meneküljön ki ebből a helyzetből. Ha rövid három év után máris ilyen súlyos módon jelentkeztek a házasságuk nehézségei, akkor könnyen lehet arra következtetni, hogy az Önök házassága nem is érvényesen lett megkötve, hogy nem teljesültek azok a feltételek, amelyekkel jó eséllyel lehet mondani, hogy életre szólóan, közös gyermekeket vállalva kötötték össze az életüket, vagy hogy egyáltalán ismerték kellő mélységben egymást, hogy ezt az életre szóló elköteleződést megkössék. Márpedig ha ez így van, akkor Önnek gyakorlatilag semmi köze nincsen sem a jelenlegi feleségéhöz, sem az általa világrahozott gyermekhöz. Önt súlyosan kihasználják, és ezt hagyni egyáltalán nem keresztényi dolog. Ebben az élethelyzetben az igazság súlyos csorbát szenved, gyakorlatilag hazugságban él az egész családja. Még a szüleit is ebben a hazugságban tartja. Lehet, hogy jóhiszeműen teszi, jó lélekkel cselekszik, úgy gondolja, hogy keresztény hite ezt követeli, de ez nem így van. Keresztény hite azt is követeli, hogy igaz módon éljen. Ennek az életformának semmi távlata nincsen. Minél tovább marad benne, annál nehezebb lesz szabadulnia az egyre terhesebb kötelékeitől. Semmiféle kötelessége nincs a másik férfi felé, de a felesége felé sem, sem pedig a gyermek felé. Természetesen ő a legsebzettebb ebben a helyzetben, de sajnos Ön most nem tehet érte semmit. Illetve minél tovább fönntartja ezt a hazug életállapotot, őneki is annál rosszabbat tesz. Később, hosszabb távon esetleg tarthatja vele a kapcsolatot, hiszen ő is sokkal jobban jár, ha megismeri a kereszténységet, a katolikus hitet, de ezt a jelen helyzetben nem tudja neki átadni. Hiszen Ön is végtelenül kiszolgáltatott. Ha katolikus családban nőtt föl, akkor minden bizonnyal van az ismerősei között olyan pap, akivel ezt meg tudja beszélni. Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanezt tanácsolja majd. Erősítse meg a lelkét erre a nagy lépésre, és tegyen rendet az életében! Erre tudom bíztatni.
Gyakorlati tanácsom, hogy minél hamarabb kezdeményezze az egyházi házasságkötésük vizsgálatát. Ha csak lehetséges, lelkében is legyen minél hamarabb szabad állapotú. Ezt a saját plébánosával megbeszélheti, nem okoz nehézséget ennek elindítása. Természetesen a polgári válást is kezdje el. Ha Öné a lakás, és nem tudja megtenni, hogy teljes egészében lemond róla - félő, hogy a felesége és az illető férfi szinte erre pályázik, hogy megszerezzék az Ön lakását -, akkor polgári úton próbáljon valamelyest érvényt szerezni az igazának, és vagyonmegosztással rendezzék a helyzetüket. Sehol és semmilyen módon ne nyilatkozzék úgy, hogy a gyermeket sajátjának érzi. Higgye el, keresztény kötelessége, hogy ne hagyja magát kihasználni. Ezzel ugyanis azokat segítené a bűnben, akik ezt a kihasználást tudatosan teszik. Tudom, hogy meglepő ilyet hallani egy katolikus lelki atyától, de a helyzetet tisztába kell tenni, különben nem érvényesül a szeretet sem.
