Kedves Lelkiatya! A Szent József házaság témába szeretnék tisztázni pár dolgot Először is szeretném meg köszöni a válaszát!!! Mi nem betegség vagy szeretetlenség miatt nem élünk házaséletet,az oka az hogy nem tudok és nem is akarok Szentségek nélkül élni Én önként lemondtam a testi együttlétről az Úr Jézus iránti szeretetért a férjem pedig mivel ő nem gyakorolja a hitet az én lelki gyugalmamért,örömömért bele egyezett a testi kapcsolat mentes élethez ( amúgy se vitük túlzásba)tehát minálunk nincs az a veszély hogy egyik másik félre lépne Biztos furcsán hangzik de nincs rá nagy igényünk!!! Nekünk már korábban volt egy közel tíz éves testi együtlétől mentes időszakunk a fent említett indokkal miránk már akkor kimondták hogy ez valóban Szen József házaság Aztán meg próbáltuk hogy éljünk testi kapcsolatot de nem igazán ment így aztán mostmár lassan öt év végérvényesen elengedtük Nem mondom hogy idöközönként nem jön elő az érzés hogy jó lenne főleg a férjemnél de tudunk uralkodni rajta és lassan a korunk miat is ez a ritkuló vágy is el fog maradni!!! A félelmem abból akad hogy vajon amit az Egyház itt megítél illetve megfogalmaz abba vajon Az Úr Jézus is egyet ért???
Mint korábbi válaszomban írtam, ezt erősíthetem meg most is. Amit az Egyház tanít, azzal az Úr Jézus egyetért. Vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy az Egyház csak azt tanítja - hit és erkölcs terén! -, amit az Isten közvetíteni akar rajta keresztül a világnak. Ne legyen semmi aggálya afelől, hogy Ön részesülhet-e a szentségekben. Hálatelt szívvel éljen ezzel a csodálatos lehetőséggel!
Szeretném megkérdezni, hogy hogyan kell értelmezni a Miatyánk-ban azt, hogy "ne vígy minket kísértésbe". Isten nem visz minket kísértésbe, én úgy gondolnám. Hogyan van ez?
Bizony, nem könnyű. Isten hagyja, hogy kísértések vegyenek minket körül. Szent Antal remete egyenesen azt mondta: "Vedd el a kísértést, és senkisem üdvözül." Ez egy kissé erős megfogalmazás, de annyit meg lehet belőle érteni, hogy a kísértések az életünk, a lelkiéletünk részei. Nem merem azt mondani, hogy szükségünk van rájuk, de valahogyan életünk elválaszthatatlan részei. Ha úgy tetszik, olyan, mint az edzőterem vagy a gyakorlópálya. A kísértés idején mutatkozik meg elszántságunk, ragaszkodásunk. S minél jobban kitartunk, annál jobban megerősödünk. Lehet, hogy annál nagyobb kísértések is érnek minket, de tudja a Mindenható, hogy mit tudunk elviselni és mit nem, mi az, ami a javunkra válik és mi nem. A kérésünk arra irányulhat, hogy túl nagy kísértés ne érjen minket.
A Miatyánkban Jézus arra tanít, hogy amikor az Atyához fordulunk, ezt a részt se hagyjuk ki, ezt is említsük meg neki. Nem sok dolgot kérünk, de a hét fontos kérésnek az egyike ez, hogy ne vigyen minket a kísértésbe.
Ezt olyan nehéz jól fölfogni, hogy újabban egyesek vették a bátorságot, hogy átalakítsák, átformálják a Miatyánkot. Meggyőződésem, hogy nem jól tették. Kétezer éven át így mondtuk a Miatyánkot, hogy igazából sohasem értettük, csak próbáltuk jól érteni. Most az újabb fordítás igyekszik elfogadhatóbbá tenni. Az olasz szöveg azt mondja, ne hagyj el minket a kisértésben (non abbandonarci...), a francia meg azt mondja: ne hagyj belekerülnünk a kísértésbe (ne nous laisse pas...). Ezek így már érthetőbbek, de az eredeti görög szöveg: καὶ μὴ εἰσενέγκῃς ἡμᾶς εἰς πειρασμόν (kaí mí eisenénkis imás eis peirasmón), aminek a latin megfelelője: ne nos inducas in tentationem. Ami pontosan azt jelenti, amit eddig mindig mondtunk: ne vígy minket a kísértésbe. Szóval, nehéz megérteni, de így tanított minket Jézus.
Krisztusban szeretett Lelkiatya!
Mi a valóság? Mi az ami valóban van köröttünk? Mi az életünk igazi közege? Az érzékeink szabják-e meg a fölfogásunkat a világról vagy a hitünk vagy mindkettő? Létezik-e idő vagy öröklétben vagyunk Krisztusban?
Roppant izgalmas kérdések. Igen, létezik valóság tőlünk teljesen függetlenül. Ez Isten valósága, a világ valósága, a történelem valósága. Hogy ebből mennyit fogunk föl, az nagyon sok tényezőtől függ. A maga teljességében nyilván képtelenek vagyunk fölfogni, hiszen annyira sokrétű, annyira összetett, annyi apró részletből áll össze, hogy azoknak csak egészen kicsiny töredékét vagyunk képesek fölfogni, s annak is csak kicsiny hányadás tudjuk földolgozni. Mégsem kell azt mondanunk, hogy a valóság megismerhetetlen. Csak azt a kiegészítést kell hozzátenni, hogy teljes mértékben megismerhetetlen. A magunk szintjén, a magunk igényei, a magunk távlatai szerint viszont megismerhető. Amennyit nekünk abból föl kell fogni, amennyit föl tudok dolgozni, az megismerhető. Ez az igazi valóság vesz körül, és az az életünk közege, amit abból fölfogunk, befogadunk. Ebben a befogadásban nem csak az érzékeink segítenek. Részt vesznek benne, de az értelmünknek sokkal több jut ebből a munkából. Az érzékek csak továbbítják a hatásokat, amelyeket aztán az értelem állít össze emberi tapasztalattá. Hogy a hitünknek ebben milyen szerepe van? A hitünk segít sokkal többet látni, mint amit testi érzékelésünk és emberi értelmünk össze tud rakni. A hittel azért látunk sokkal messzebbre, mert Istenhöz egyre közelebb jutva egyre jobban az ő szemével, az ő szemszögéből tudjuk látni a körülöttünk lévő világot és benne önmagunkat. A hit hozzásegít minket ahhoz, hogy egyre tisztábban lássuk ezt a valóságot.
Idő? A kronosz a kairoszban van. A jelen idő a beteljesült idő része. Amíg a földön élünk, a földi idő korlátai között vagyunk, de az örök élet nem csak odaát kezdődik, annak részesei nem csak a halál után leszünk, hanem már itt és most is. Ezen a ponton megint ugyanúgy Istennel való kapcsolatunkra utalhatok. Minél mélyebb, szorosabb és személyesebb a kapcsolatunk Istennel, annál inkább érzékeljük, hogy az időben élvén egyszersmind részesei vagyunk a már megkezdődött örök életnek.
Tisztelt Lelkiatya!
Olvastam korábbi válaszát, miszerint a személyes meghívás eljátszható/elveszíthető? Ha, ahogy írja az Úr nem vonja vissza, akkor hogyan? Gondolom sokan a kilépett papokra gondolnak, akik végtére is nem léphetnek ki, mert a felszentelés örök, de Értük imádkoznunk is kell ugye, hogy maguk visszaálljanak Isten kegyelmének áramába? Hisz senki sem veszhet el, azok közül, akiket az Úr kiválasztott.. De én most inkább általánosságban kérdezem az Egyházban=Krisztusban élő, de hétköznapi szentjeinkre. Olyan sokan vannak!!
Nem csak a kilépett papokra kell itt gondolnunk. Én több olyan embert is ismerek, akikben pislákolt ugyan a hivatástudat, de nem merték azt kibontani, kiépíteni. Persze, hogy az Úr hogyan tekint rájuk, hogyan értékeli a törekvéseiket - amelyeket mi nem látunk - az megint más kérdés. Attól sem kell tartani, hogy ha valaki elhanyagolja, elhagyja a hivatását, akkor kiesne Isten kegyelmi áramából. Isten nem vonja meg a kegyelmet senkitől. De tény, hogy sokkal többre jut az az ember, aki megtalálta, hogy Isten milyen utat szán neki, és minden nehézség ellenére ki is tart abban.
Kedves Lelkiatya! Úgy tudom hogy az egyház nem tartja bűnös állapotnak azt ha valaki elvált és újraházasodott de úgynevezett Szent József házasságban él az új párjával (testi aktus mentes) Viszont a Bibliába erről egy szó sincs ott csak az van hogy aki elvált az vagy béküljön ki a házastársával vagy éljen egyedül!!! Szó sincs arról hogy Jézus a Szent József házasságot lyen esetekben engedélyezte volna. Ez most akkor hogy van mert én nagyon is érintet vagyok a témába 25 éve élek második házasságomba és közel 5 éve teljesen testi aktus mentesen élünk mivel feloldozást kaptam így járok gyóni áldozni Viszont félek hogy ez csak a földi egyház által hozott szabály és én így a pokolba kerülök!!! A félelmem határtalan várom megtisztelő válaszát Ildikó
Számtalan olyan előírás létezik, amelyet nem találunk meg szó szerint a Bibliában. Életünk szabályozása, törvényekkel való támogatása az Egyház feladata. Nem létezik csak földi egyház. Amit az Egyház tanít, azt a kinyilatkoztatás alapján fogalmazza meg. Persze, az igazságoknak, a tanításoknak is van fontossági sorrendje. Van, ami változik, van, ami nem. Ennek megítélése is az Egyházra tartozik, amely követi ebben a kinyilatkoztatást, azaz Isten szavát.
Általában a József-házasságot arra értelmezzük, amikor két házasfél közös akaratból, Isten iránti elkötelezett szeretetből lemond a házasélet, a testi kapcsolat örömeiről. Ez azért nagyon ritka. Amikor egészségügyi vagy egyéb okok miatt nincs testi kapcsolat, ezt csak nagyon átvitt értelemben mondhatjuk József-házasságnak. Valójában nem is az. A házasságban jobb, ha van testi kapcsolat, mint ha nincs. A házastársi kapcsolat természetes és termékeny része az, hogy az egymás iránti szeretetet a testi kapcsolattal is ki tudják fejezni. Például nagyon rossz az, amikor azért nincs testi kapcsolat, mert nem szeretik egymást eléggé a házasfelek. Ez kifejezetten veszélyes is, mert nagyon könnyen egyik vagy másik, vagy akár mindkettő belecsúszhat a hűtlenség bűnébe. Ennél sokkal jobb, ha erőfeszítéseket is tesznek, törekszenek arra, hogy legyen egészséges testi kapcsolat közöttük. Az újraházasodottak esetében, ha nem rendezhető a kapcsolat, akkor ez, bizony hatalmas teher. Eleve rossz helyzet, amely csaknem orvosolhatatlan. Mert egyrészt, az emberi kapcsolat miatt inkább javasolt a testi érintkezés, de a házasság rendezetlensége miatt pedig inkább nem.
De nem erre vonatkozóan kért tanácsot, csak ennek kapcsán fontosnak tartottam ezt a néhány gondolatot hozzátenni. Afelől biztos lehet, hogy ha nincs Önök között testi kapcsolat, akkor gyónhat, áldozhat. Az Egyháznak van hatalma ezt meghatározni. De azért érdemes ezt lelkiatyával, akár (csakis!) keresztény családterapeutával is megbeszélni.
Kedves Lelkiatya! Az lenne a kérdésem, hogy bűnt követek-e el ha pénteki napokon nem böjtölök. Tudtommal a görögkatolikus egyházban nincs kötelező böjt minden pénteken, csak a Húsvét előtti időszakban. Én most sem a karácsonyi ünnepek előtt, sem úgy általában pénteken nem böjtöltem. Húsvét előtt azt hiszem, igen. Ezekkel én bűnbe estem vagy nem? Amerikai római katolikusoktól hallottam már olyat, hogy pénteken is húsmentes napot tartanak rendszeresen, de valami olyasmit is írtak (ez egy katolikus internetes közösség volt), hogy a helyi szabályozásoktól függ. Nem tudom, hogy a görögkatolikus egyház mennyire veszi szigorúan a pénteki böjtöt, kötelezően elő van-e írva vagy csak az böjtöl rendszeresen, aki szeretne.
Magyar görögkatolikus egyházunkban a böjti fegyelem abban merül ki, hogy péntekenként tartózkodunk a húseledelektől, böjti időszakokban pedig szerdán és pénteken tesszük ezt. Ezt minden görögkatolikusnak törekednie kell megtartani, ha nem sikerült, akkor a szentgyónásban hozzuk elő. Ennél lehet több, szigorúbb, de ez a legalsó szint az egyházunk előírása.
Főtisztelendő Atya!
Kérem, írja le, mit jelent "àgytól-asztaltól" elválni. Természetesen úgy, hogy nem hűtlenség miatt, hanem, amikor az egyik házasfél már a szeretet legkisebb jelét sem mutatja, sőt folyamatosan bántja, alázza, sértegeti a másikat, ami elviselhetetlenné válik. Válaszát nagyon köszönöm!
A régebbi gyakorlat szerint még ahhoz is papi (sőt, püspöki) feloldás kellett, hogy valamely házaspárt ágytól-asztaltól elválaszthassanak. Ugyanis a házastársaknak kötelességük egymás mellett kitartaniok, hiszen erre tettek hűségesküt. Ám ha valami súlyosan zavaró tényező miatt mégis képtelenek egy fedél alatt élni, akkor az egyház feloldozást adhat e kötelék alól. Ezt jelenti az "ágytól-asztaltól elválasztás". Nem válnak szabadállapotúakká, de nem is kötelesek együtt élni. Ma már ebben kevésbé szigorú az egyház. Egyszerűen lelkiismereti döntés alapján lehet külön élni - már csak azért is, mert az ilyen külön élésnek egyébként számtalan egyéb oka lehet, pl. külföldi munkahely. Ez nem jelent válást. Nem jelent bűnt sem, ha kellően indokolt. Ezért ma is jó, ha erre a döntésre áldást kérünk, hogy a pap - akárcsak a külső szemlélő nagyobb rálátásával - hagyja jóvá vagy esetleg tanácsoljon más megoldást. Persze, hozzá kell tenni, hogy ez az út valójában menekülés. Van, amikor nincs más mód, de az tény, hogy nem ez a legjobb. Érdemes megpróbálni föltárni, hogy vajon mi okozza a házastársnak ezt a durva, szeretetlen magatartását. Ha megtalálták az okot, akkor talán segíteni is lehet rajta. Hiszen kell, hogy legyen oka ennek a torz viselkedésnek. De nem akarom a lelkiismeretét túlzottan terhelni: van, amikor valóban nincs más megoldás, mint a szétköltözés. Az említett jogi megoldás is arra utal, hogy ezt az Egyház is elismeri és próbál ebben is támogatást nyújtani. Ha tehát ezt választja, továbbra is részesülhet a szentségekben.
Dicsőség Jézus Krisztus kedves lelki atya én egy görög katolikus kántor vagyok el kezdtem gyakorolni a tropárt ,kontak gyakorlatot a karácsony idő szakra , én januárban lesz 5 éve kántor a szentatyak vasnapi énekel kezdtem de csak a tropárt és a konták elég jól sikerült gyakorlatok de van egy hiba: utolsó konták 1 hangon van és előtte 6 hang van nekem ez nehéz kell gondolkogyak az 1 hangon hogy jól jön ki de valahogy nem sikerül , és én ki találtam hogy nem 1 hangon fogom be fejezni hanem ugyan azt szöveget fogom énekelni hanem 6 hangon , én ezt így látom jó az én részemről , kérdés következő lesz nekem ebből problémám mert tavaly ki hagytam ez 1 hangot (engem úgy is meg véd a balazsfavi érsekség) remélem nem baj hogy így fogom csinálni énkelést előre köszönöm a választ
Bevallom, nem egészen értem pontosan az Ön által kitalált megoldást. Ha csak gondolatban alakítja át a dallamot, hogy jobban megtalálja a következő hang kezdését, akkor ez jó megoldás lehet. De ha így is énekli, azt semmiképp sem javaslom. Nincs jogunk változtatni a dallamon, azt hűségesen követnünk kell. Sokat kell gyakorolni, hogy elsajátítsuk a hangváltás nem könnyű feladatát. Itt nem a püspökség vagy érsekség védelméről van szó, hanem a liturgiánk tiszteleben tartásáról. Annak szabályozásában olyan mély összefüggések vannak, amiket mi nem is látunk át. Nem szabad kontár módon hozzányúlni, változtatni rajta.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni, hogy honnan tudhatom, hogy egy párbeszéd során vétkeztem-e, illetve a frusztráció mikor számít bűnnek. Édesanyámnak nemrég volt egy kisebb műtéte. Ma segítettem neki átkötni a sebeit és egyébként egész nap teljesen türelmes voltam és a kötözésnél is, meg amit tudok szívesen segítek, de egyetlen pillanatra frusztrált lettem, szerintem azért mert kezdtem már fáradni. Rossz szavakat nem mondtam, csak kicsit türelmetlenebbül beszéltem hozzá akkor. Ez csak egy mondat volt. Utána összeszedtem ismét a nyugalmam és utána ugyanolyan türelmes voltam, mint eddig. Mivel zavart a dolog, mondtam neki, hogy sajnálom, de azt mondja, nem sértettem meg, inkább ő maga volt türelmetlen. Vétkeztem vagy nem? Honnan lehet tudni most és máskor? Amikor 2 ember már aznap kibékül, az nem bűn, de amikor sokáig húzódik a haragvás, az igen? Ha igazából a türelmetlenség nem akadályozta meg utána a jó kapcsolatot, ugyanúgy segítettem édesanyámnak, csak egy pillanatig tartott és nem volt rossz hatása, akkor nem bűn? De ha megsértettem volna vele és nem segítettem volna neki, vagy ezek egyike, akkor bűn lenne? Honnan lehet tudni ezt? Hálás lennék a válaszáért.
Az imént válaszoltam valakinek hasonló kérdésére. Mindaz, amiből hiányzik a szeretet - akárcsak kicsiny mértékben is! - az bűn. De bajos volna ezeket a gyónásban fölsorolni. Nem oda valók. Rengeteg ilyen napi bűnünk van, amelyek arra késztetnek minket, hogy bűnbánatban éljünk. A bűnt nem csak a következményei minősítik. Az a fontos, ami a lelkemben játszódik le. Törekedni kell a minél nagyobb szeretetre, s amikor arról lemaradok, elmulasztom, elvétem, annak fölismerése késztessen bűnbánatra és törekvésre, hogy Krisztusnak még jobb tanítványa legyek!
Kedves Lelkiatya! Mit szól ahhoz, hogy az egyik görögkatolikus pap hétköznapokon és hétköznapra eső ünnepeken - ide értve karácsony és húsvét 3. napját, szent Miklós ünnepét...stb - nem végez Szent Liturgiát sem a templomában, pedig oda van kinevezve. A Szent Liturgiát is csak vasárnap és munkaszüneti napra eső ünnepnap végez. Más szertartás soha sincs, pl Előre Megszentelt Áldozati Liturgia, Vecsernye, Utrenye...stb. Igaz, hogy van más feladata, lelki vezetője egy nagy görögkatolikus iskolának. Annyira liberális szemléletű, hogy szerinte egy egyházi iskolába járó diáknak elég évente kétszer Szent Liturgián részt venni. Szerintem ez annyira liberális gondolkodás, hogy lelkileg tönkre teszi a jövő nemzedéket, az Egyházat.
Egyetértek Önnel. Reménykedem, hogy nincs is ilyen. Ha mégis, akkor nagyon kell érte imádkozni, hogy ne legyen ilyen önfejű, hanem kövesse a püspökének az útmutatását.
Kedves Lelkiatya!
Mi a véleménye Dr Dávid R Hawkins/ Elengedés. c könyvéről?.. Válaszát előre is köszönöm!
A könyvet nem olvastam, de annak alapján, amit a válasz érdekében sikerült elérnem róla, a következő vélemény fogalmazódott meg bennem. Nyilván nagyon sok igazság található ebben az írásban - és minden bizonnyal a szerző többi írásában is. Érdekes összefüggésekre mutat rá. Ezeket szívesen állítja be úgy, mint rendkívüli fölfedezések, hogy ezáltal jobban hasson, jobban fölhívja magára a figyelmet. Ezzel együtt is nem javaslom az ebben leírtak követését, hacsak nem olyan személynek, aki jó el tudja különíteni az értékes gondolatokat a szecskától. Merthogy sok ilyen is van benne. Alapvető hibája, hogy egyfajta önmegváltást kínál. Technikát, amellyel megoldhatjuk életünk sok nehézségét, főként a szenvedéseket tudjuk jól vagy jobban kezelni. Téves fölfogás azt gondolni, hogy bármilyen technikával ezeket ki tudjuk küszöbölni. Hamis illúzió azt kelteni, hogy ezek a kezünkben vannak. Van, ami igen - ezért mondom, hogy van igazság abban, amit a szerző leír - de nagyon sok van, amelyek nálunk erősebb elemek, s amelyektől csakis Krisztussal tudunk fölülkerekedni. Nem találtam hiteles utalást Krisztusra ezekben az írásokban. Ezért nem javaslom ennek és az ilyen jellegű könyveknek az olvasását, mert a féligazságokkal félrevezetik az olvasót.
Kedves Lelkiatya! Előre is elnézését kérem, ha esetleg már feltettem Önnek ezt a kérdést. Már egy ideje foglalkoztat, de őszintén szólva nem vagyok biztos abban, hogy már meg is kérdeztem vagy csak akartam. A kérdésem az lenne, hogy mi a bűn, ez lenne a kiindulópont, de valójában mégsem ez lenne a kérdésem, mert erre a kérdésre már találtam választ a korábbi válaszai között, mert rákerestem. Akkor Ön ezt írta a kérdezőnek Papp Miklós atya válasza alapján: "A bűnt újszövetségi szemléletben úgy definiálhatjuk: szeretetlenség. Amikor nem jól szeretünk, vagy nem jóra irányul a szeretetünk. Mivel az Eucharisztia a szeretet szentsége, valóban súlyos szeretetlenséggel (azaz súlyos bűnnel) nem járulhatunk szentáldozáshoz. Az Egyház tanítása szerint kétféle bűn van: az enyhe és a halálos. Az enyhével lehet haladni, bár sérti a szeretetet, de nem rombolja le. Ilyenek lehetnek pl. kósza bűnös gondolatok, kisebb pontatlanság, rossz szóhasználat, az indulatok enyhe kitörése, azaz kisebb rendetlenségek. " Mielőtt továbbmennék és rátérnék arra a kérdésemre, ami még homályos nekem, szeretném azt már most pontosítani, hogy a halálos bűnre most nem vonatkozik a kérdésem, mert annak a definíciója egyértelműbb és hogy őszinte legyek, engem az alapján amit eddig olvastam róla, általában nem is az érint. Szóval a bocsánatos bűn a fent leírtak szerint az lenne, ami sérti a szeretet, de nem rombolja le. Én magam elég sokat küzdök mindenféle definíciók mellett is azzal, hogy megértsem pontosan mi a bocsánatos bűn és minél előrébb jutok a lelkiéletemben, annál nehezebb. Amikor elhagytam a halálos bűneit, vagy mondjuk 98%-ban, csak hogy valahogy ezt kifejezzem, akkor már csak a bocsánatos bűnök foglalkoztattak igazán és azok közül is azok, amiket éppen elkövettem szóval ha valamely bocsánatos bűnöktől Isten kegyelme megtisztított, akkor azok helyett más dolgokra irányult a figyelmem, amikre meg azelőtt nem. Sokkal jobban odafigyelek már mindenre, amit teszek és mondok és fokozatosan arra is, amire addig nem. Ennek nagyon örülök és nagyon hálás vagyok Istennek, hogy számos bűnömtől megtisztított (önkielégítés, Isten nevének helytelen használata, veszekedés másokkal, mások szándékos megbántása, irigység, mise mulasztása, de lehet más is lenne, csak ami eszembe jutott), de ez a tisztulási és tanulási folyamat azért nehézséget is jelent nekem. Főleg azért, mert gyakran nem tudok különbséget tenni a "bocsánatos bűn" és a "nem tökéletes, nem krisztusi, de nem is bűn" között. Közben annyit szeretnék gyorsan egyértelműsíteni, hogy nem dicsekedni szeretnék mindezzel más olvasók vagy Lelkiatya előtt, csak azt írtam le, ami tényleg megtörtént. Hogy nem érzem magam méltónak erre a sok kegyelemre és néha nem is értem mi miért történik, az már egy másik kérdés. Az eredeti témára visszatérve, szóval nem mindig tudom megkülönböztetni, hogy amit tettem az egy bocsánatos bűn volt, ami sérti de nem rombolja teljesen a szeretetet vagy nem is volt bűn még ha nem is volt teljesen krisztusi. Bizonytalan számomra az is, hogy például az, ami igazából nem szándékos, az lehet-e bűn. Hogy az lehet bocsánatos bűn, de egész biztos nem halálos bűn, vagy az eleve nem is bűn. Nagyon szeretnék eljutni oda, hogy tényleg tudjam magamról, hogy vétkeztem egy adott helyzetben vagy nem. Néhány példát szeretnék leírni, mert a válasza szerintem sokat segítene, hogy ezekben a helyzetekben tisztán lássak és úgy általában jobban megértsem, hogy mi is a bűn. Az egyik példa lehet már szinte nevetségesnek tűnik, de nekem tényleg homályos. Régen sokat veszekedtem másokkal és/vagy szavakkal megbántottam őket veszekedés nélkül. Ez valahogy természetes, hogy bűn, de amióta azok nincsenek, azóta azon gondolkodok, hogy bűn-e az ha idegesen beszélek valakivel, de egyébként nem veszekedek vele és főleg ha nem is igazán szándékos. Ma hazajöttem fáradtam, éppen a templomból és hát nagyon fáradt voltam és anyukám mondott nekem valamit, aminek annyira nem örültem, ehhez hozzáadódott a fáradtság és kicsit felcsattantam. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, csúnya szavakat nem mondtam, igazából felháborodni se háborodtam, de amikor válaszoltam neki, akkor idegesen válaszoltam. Ő nem sértődött meg. Csak a hangom volt ideges és látszott, hogy nem örültem, hogy azt mondta, amit mondott. Valamit rosszul csináltam és annak nem örültem, hogy azt mondta, de mint említettem, azért hozzájárult az idegességemhez a fáradtság is. Ez bűn volt így is, hogy nem bántottam meg az édesanyám? És mit lehet erről mondani úgy általánosságban: bűn ha idegesebben válaszolunk a másiknak, de amúgy nem bántjuk meg, ő nem sértődik meg és nem is kiabálunk, csak érződik a hangunkon, hogy nincs kedvünk, idegesek vagyunk, ilyesmi? A másik dolog, ami bizonytalan: édesanyámmal társasjátékot játszottunk és egy idő után amikor éppen nem én következtem, akkor netezni kezdtem és éppen a bűnnel kapcsolatos dolgokat kerestem, mert annyira zavart az, hogy nem tudtam, vajon vétkeztem-e. Isten iránti szeretetből foglalkoztatott ez ennyire és nem a játék egész ideje alatt figyeltem másra, csak egy részében, amikor nem én következtem, akkor egy ideig erről olvastam. Ez tiszteletlenség volt édesanyámmal szemben és így bűnbe estem? A harmadik bizonytalan eset volt, amikor egy hajléktalanra lettem figyelmes, akit gyakran látok, de nem mertem odamenni hozzá és segítséget ajánlani. Jézus buzdított minket, hogy segítsünk a szegényeken, szeressük egymást ahogy ő minket és ezt szervezett keretek között, adománygyűjtéseken, ételosztáson én is megteszem másokkal együtt, de arra nincs bátorságom, hogy oda menjek egy hajléktalanhoz az utcán. Egy ismerősömmel együtt vagy valakivel együtt megtettem volna, de az ismerőseim között nem igazán van olyan, aki erre szerintem hajlandó lenne, ehhez kell egy bizonyos lelkület, érdeklődés a másik iránt, bátorság az ő részükről is és így azt az ismerősömet kérdeztem, aki sokat találkozott már rászorulókkal a munkája kapcsán és önkéntesként is és ő nem jött velem, mert már akkor már más dolga is volt, későn kérdeztem, de a szavaiból azt vettem ki, hogy ő nem nagyon támogatná ezt a dolgot. Ilyen esetekben bűn nem segíteni egy rászorulónak vagy ha azért nem teszem, mert a biztonságomat féltem, akkor ez egy érthető indok? Szándék lett volna bennem, de egyedül nem mernék cselekedni ilyen helyzetben, ismerősök nem segítenének és azért egy-két imát felajánlottam az illetőért. A bűn az lenne ha egyáltalán nem lett volna meg bennem a szándék? Ez a 3 eset csak példa,tényleg nem tudom biztosan, hogy melyik volt bűn és melyik nem vagy esetleg egyik sem, de egyébként is úgy érzem, nagyon sokat segítene a lelkiéletemben ha mindig tudnám, hogy vétkeztem éppen vagy nem. Úgy gyónni is könnyebb, könnyebb látni hogy mi az amin változtatnom kell, nagyobb lenne a lelki békém is. Volt többször olyan is, hogy meggyóntam valamit, ami nem is volt bűn vagy a gyóntató atyát kellett megkérdeznem, hogy tudjam, vétkeztem-e. Ha esetleg tudna nekem választ adni, hálásan megköszönném. Tényleg csak a bocsánatos bűn érdekelne most, mert nekem főleg az okoz bonyodalmat.
Azzal kell kezdenem, hogy ez a megközelítése nem helyes. Nem azzal jutunk előre a lelkiéletben, ha elemezzük a bűneinket, s ennek eredményeképpen gyomlálgatjuk, ami bűn és hagyjuk ott, ami nem bűn. Az Ön által leírt esetek olyan élethelyzeteket írnak le, amiben Ön azt érzékeli, hogy valami nem stimmel. Erre azt mondhatom Önnek, igen, mindaz bűn, amikor valami nem stimmel. A mérce Krisztus: ő ezt tette volna a helyemben vagy sem? Egészen bizonyos, hogy Jézus nem csattant volna föl egy hozzászóló kérdésre, nem internetezne társasjáték közben és segítene a rászorulón, ahogy éppen lehetséges. Ettől, persze, mi nagyon messze vagyunk, de ez kell, hogy legyen az igazi törekvésünk. Nem azt mérlegelem, hogy ez bűn volt-e vagy sem, hanem arra törekszem, hogy a tetteimben Krisztust kövessem. Ezért kell állandó bűnbánatban élnünk, gyakran bűnbánatot tartanunk, Istentől bocsánatot kérnünk, mert nem tudunk ilyenek lenni. Csaknem mindegyik itt leírt helyzetre rámondható, hogy a magatartása érthető. Persze, hogy érthető, rengeteg mentségünk van, hogy miért vagyunk éppen olyanok, amilyenek. De nekünk nem a mentségeket kell keresnünk, hanem folyamatosan törekednünk a minél nagyobb szeretetre. S amikor azt nem sikerült megélnünk - egy szeretetlen visszaszólással vagy akárcsak gondolattal, a tevékenység közbeni szétszórtsággal, a másiktól vagy a feladattól való félelem miatt, stb. - akkor ne magunkat mentegessük, hogy érthető a magatartásom, hanem tartsak bűnbnánatot, hogy még messze vagyok a tökéletes szeretettől, és imádsággal és jóra törekvéssel dolgozzam magamon, hogy közelebb kerüljek.
Bízom benne, hogy e néhány szóval sikerült rávilágítanom, hogy nem a bűneink elemzésével kell foglalkoznunk, hanem Krisztust szemünk előtt tartva mindenben őt kell követnünk. A vele szembeni bűnbánatunk pedig hozzásegít ahhoz, hogy a saját bűneinket egyre tisztábban lássuk. Egyébként ez történik az Ön életében is. Isten kegyelméből a lelkiekben előre haladva jobban észreveszi, hogy mikor nem stimmel valami. Ezeken kell dolgozni. Korábban nem ilyen lelki feladatok álltak Ön előtt, hanem a súlyosabb bűnöktől kellett szabadulnia. Most azt várja Öntől az Úr, ahhoz ad kegyelmet, hogy ezekben az élethelyzetekben is krisztusi módon tudjon cselekedni.
U.i.: Ezért (is) kell gyakran olvasnunk a Szentírást, hogy minél élőbb módon éljen bennünk, Krisztus mit tenne a helyemben.
Kedves Lelkiatya!
Sajnos azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben csak a negatív dolgokat emelik ki a munkámban.
Nem tudom ezt már kezelni.
Tisztelettel,
Szofia
Kedves Szófia! Amit leír, az kétféle valóságot is hordozhat. Az egyik, hogy valóban olyan szeretetlen közeg veszi körül, amelyben Önt nem csak, hogy nem fogadják el, hanem a hibáit keresik, szavakkal, közömbösséggel, igazságtalansággal bántalmazzák. Ennek kétféle oka lehet.
Ha ez már elviselhetetlen, kezelhetetlen, gyöngének érzi magát ahhoz, hogy változtasson rajta, akkor ne féljen váltani.
De van egy másik lehetséges helyzet is. Az sem kizárt, hogy több ilyen jellegű bántást élt már át, s ezért minden megjegyzés, minden megszólalás érzékenyen érinti, még azok is, amelyek önmagukban nem is lennének azok. (Ne tiltakozzék azon nyomban, mert ezt nem is olyan könnyű megítélni.)
Azt javaslom, hogy válasszon ki a munkatársai közül egy olyan személyt, akivel erről őszintén beszélhet, akinek föl tudja tárni ezeket a sebeit. (Ezt se utasítsa el azonnal, hogy ilyen nincs is közöttük. Könnyen lehet, hogy mégis van, csak alaposabban körül kell nézni.) Próbálják meg higgadtan átbeszélni a helyzetet, esetleg az egyes eseteket. De ez ne csak panaszáradat legyen, hanem valóságos elemzés, útkeresés. Egyedül ezt képtelenség helyesen látni, megfelelő módon értelmezni. Szüksége van valaki társra ebben a helyzetfölmérésben.
Hogy mindezek eredményeképpen Önnek váltania kell-e, tovább kell lépnie, új munkahelyet keresni vagy sem, ez már az Ön döntése kell, hogy legyen. Ha erre szánja rá magát, ezt ne csak ezzel a kiválasztott személlyel, hanem lehetőség szerint többekkel beszélje meg. Mindenképpen alaposan imádkozza meg a kérdést, azaz imádságban kérjen tanácsot a Szentlélektől. (Ilyen nehéz emberi helyzetekben én az Istenszülő Máriához szoktam fordulni.) Ne féljen a váltástól, lehet, hogy egészen új életszakasz következik ennek eredményeképpen. Azonban az sem kizárt, hogy egy új munkahelyen ugyanazokat vagy hasonlókat fog tapasztalni. Ha ez történik, akkor ki kell mondanom, Önnek ki kell mondania: a hiba a saját készülékében van. Vagy a külső hatások túlérzékeny fogadásával vagy egy olyan alapmagatartás miatt, ami ezt az emberekből kiváltja. Ebben az esetben komoly külső segítségre, lelkiatyára, pszichológusra lesz segítsége, hogy gyökeresen tudjon változtatni a magatartásán. De lehet, hogy a váltással minden megoldódik, új emberek veszik körül, Önre is jó hatással van a jelentős változás. Ám elképzelhető, hogy az illető kiválasztott személlyel arra jutnak, hogy nem föltétlen a munkahelyváltásra van szükség. Ebben az esetben a módszeres felgöngyölítést javaslom. Azaz egyenként beszélgessen az ellenséges magatartású személyekkel. Ne a legnehezebbel kezdje, hanem valakivel, aki már szintén ilyen bántó szemlélettel közelített Önhöz. Akár hármasban is átbeszélhetik vele, hogy mi a baj, kinek, mit kell változtatni. Aztán egy következő emberrel, meg egy következővel. Lényeg, hogy ezt ki kell beszélni, föl kell tárni, beszélni kell róla. Még az sem biztos, hogy találnak logikus megoldást, de azzal, hogy beszéltek, beszélgettek róla, már egészen más színben tűnhet föl sok minden. Igen, talán ebben foglalható össze a tanácsom, hogy ne egyedül akarja ezt a helyzetet hordozni, ne egyedül szenvedjen ennek súlya alatt. Meg kell osztani, mások előtt föl kell tárni. Hosszú folyamat, nem kis lelki munka, de mindenképpen megéri. Ha hozzálát, Ön győztesen jön ki belőle, mert komolyan dolgozott Önmagán. S hangsúlyoznom kell még egyszer az imádságot. Föltétlen kérjen mindehhöz segítséget a jóságos Mindenhatótól!
Kedves Lelkiatya!
A segítségét szeretném kérni: gyerekkorban sok bántalmazás ért, főleg lelki, de alkalmanként testi úton is. Mivel folyamatosan úgy érzem, hogy valami nincs rendben velem, sokat keresem a válaszokat, mind egyházi, mind világi (pszichológia) forrásokban. Egészen biztos vagyok benne, hogy édesanyámnak nárcisztikus személyiségzavara lehet. A legtöbb világi tanács radikális javaslattal áll elő: teljesen meg kell szüntetni a kapcsolatot, hogy begyógyuljanak a "sebek". A jelenlegi viszonyt nézve ez rendkívül felszabadító gondolat, de talán figyelmen kívül hagyja a másik fél akaratát, jólétét. Egyházi szempontból nézve szeretném a segítségét kérni: hogyan érdemes kezelni egy bántalmazó szülővel a kapcsolatot?
Köszönöm!
Én is ezt tanácsolom Önnek. Az természetesen jogos gondolat, hogy nem szeretné az édesanyját magára hagyni, szeretetlenségnek érezné ezt a lépést. Csakhogy a jelen helyzetében Ön nem tud neki segíteni, és a saját személyisége csak tovább nyomorodik. Azt mondhatom, hogy az édesanyja is jobban jár, ha lesz egy egészséges(ebb) gyermeke, aki, ha majd kellőképpen megerősödik, akkor talán majd fog tudni segíteni neki is. Most nem képes rá, mert a sebzettségek csak tovább fokozódnak. Tehát én is azt javaslom, váljon le tőle. Ha ez fizikai elszakadással lehetséges, akkor azáltal. Az biztos, hogy nem szabad (nem tanácsos, nem egészséges, nem szerencsés) egy fedél alatt élniük. Higgye el, mindenki azzal jár jobban, ha Ön a gyógyulás útjára lép. Helyes, hogy ezen már sokat dolgozott. Most ennek a lépése következett el, az édesanyjától való fizikai eltávolodás. Az imáiban természetesen hordozza továbbra is! Most egy ilyen időszak következik, amikor belátja, hogy Ön nem tud rajta segíteni, ezért ezt a segítést az Égiektől kéri.
Kedves Lelkiatya! Olyan kérdést szeretnék feltenni, amit még személyesen így ebben a formában nem mertem senkitől megkérdezni. Most már van lelkivezetőm, de korábban mindig azzal az atyával beszéltem a kérdéseimről, problémáimról, akinél éppen gyóntam, illetve volt egy olyan atya, akivel többet beszéltem, mint a többiekkel, de egyébként nem egyetlen állandó gyóntatóm volt akkor. Azóta már van lelkivezetőm, aki nagyon sokat segít nekem, de van egy dolog a lelkiéletemben, ami nagyon bánt, de személyesen nem szeretném elmondani senkinek, illetve ha meg is tenném, időre van szükségem. Volt egy olyan dolog a lelkiéletemben, pontosabban az imaéletemben, ami nem egy nagyon szokásos dolog volt, de segített közelebb kerülnöm Istenhez, megerősíteni a hitemet és az imát is segítette. Azért mertem belekezdeni, mert egy atya véleményét kértem és ő nem tartotta rossz ötletnek, volt is a beszélgetés alatt a gyóntatószékben egy olyan sugallata, hogy ez egy Istentől való dolog. Pontosabban, először nem is akart sem pozitív, sem negatív véleményt mondani, de aztán jött ez a sugallata és úgymond áldását adta rá. Később nekem is voltak ilyen megérzéseim, sugallataim. Az az érdekes, hogy amikor két másik atyával beszéltem erről, akkor előbb egyikőjük negatív véleménnyel volt erről, először nagyon biztos volt ebben, de utána valahogy mégis azt mondta, hogy lehet ez egy jó dolog is. A másik atya, aki a lelkivezetőm lett, először szintén negatív véleménnyel volt róla, de utólag mesélte, hogy a beszélgetésünk utáni napon volt egy sugallata ami inkább arra utalt, hogy nem biztos, hogy neki van igaza. Utána már csak egyszer beszéltünk a dologról, elmeséltem neki, hogy milyen pozitív hatással volt az imaéletemre, a hitemre, ezeknek részben örült, de részben meglepődött rajta és azt mondta, hogy nem fog tudni nekem igazán választ adni. Még nem nagyon foglalkoztam mélyebben az üggyel és nem is biztos, hogy szeretnék vagy fogok, de azt nem értem, hogy az miért lehet, hogy ha esetleg ez a dolog nem Istentől volt, akkor Isten miért engedte meg néhány atyának, hogy akár először, akár utólag olyan sugallata legyen, hogy ez Istentől való? Még ha ez az ellenség műve volt is, Isten engedélye nélkül semmi sem lehetséges szóval Isten megengedte akkor, hogy az atyáknak legyen ez a sugallata. Olyan is volt, hogy én úgy éreztem, hogy ez a dolog valóban Istentől volt mert valahogy volt 1-2 dolog, amiről azt éreztem, hogy Isten azáltal mondja nekem azt, hogy igen, ez tényleg tőle jött, de ha esetleg ez is egy hazugság volt, akkor miért engedhette ezt Isten? Istent nem hibáztathatom és nem is akarom, de megérteni jó lenne.
Nehéz rébuszokban beszélve világos tanácsot adni. Annyit mondhatok, hogy kövesse a lelkivezetője tanácsait, bízón hagyatkozzék rá. Ez nem jelenti azt, hogy az az atya tévedhetetlen, és csak jó tanácsokat tud adni. Mi, papok is gyakran tévedhetünk. De Isten hosszú távon nem hagyja gyermekeit tévelyegni. Volt olyan szent, akinek a lelkivezetője egy szörnyű alak volt, mégis mellette szent lett, akit rendszeresen ő gyóntatott. Isten a legrosszabbat is föl tudja használni a javunkra. Alapvetően ezt mondhatom arra a titokzatos dologra is, amire a levelében utal. Hogy jó volt-e vagy sem, lám, meglehetősen bizonytalan. Hisz több atya is hol így, hol úgy vélekedett róla. Ennek alapján én azt mondom, ne sokat foglalkozzék vele. Volt, ami volt. Ha akkor az segített Önnek, Istennek legyen hála. De ne feszegesse tovább a dolgot, kivált ne ragaszkodjék hozzá. Akár jó volt, akár nem, Isten föl tudta használni az Ön javára. Ezt köszönje meg neki. Ezen felül pedig immár nem érdemes többet foglalkozni vele. Haldjon előre!