A kettő nyilván összefügg. Nem fog tudni szabadulni az önkielégítéstől, ha előbb nem szabadul a pornófüggéstől. Ezt javaslom első lépcsőnek. Javaslom, hogy keressen rá a pornó függőségről és abból való szabadulásról szóló tartalmakra. Az egyikből idézek is: Először is: ne ess kétségbe, és ne add fel. Ez is olyan, mint bármelyik függőség az életben: nagyon nehéz leállni, de lehetséges. Az első lépés nyilván az, hogy elhatározod: nem nézel soha többet egyetlen videót sem. És ez rendben van, csak így lehet nekivágni. Az is rendben van, hogy visszaesel, velem is megtörtént, ne keseredj el, ettől még jó úton jársz. Sokféle stratégiát ki lehet dolgozni, amivel segíthetsz magadon: én például minden alkalommal, amikor kísértésbe estem, kikapcsoltam a gépet, lenyomtam húsz fekvőt, átöltöztem, és elmentem sportolni valamit. Ez nagyon bejött. Mindenképp jót tesz, ha kevesebbet ülsz a gép előtt, többet jársz társaságba, és megpróbálod aktívabban tölteni a szabadidődet. A legelső lépés számomra az volt, hogy elhatároztam, többé nem hazudok magamnak. A második, hogy magam mögé utasítottam a szégyent: ez nem én vagyok, ez csak valami rossz, aminek a fogságába estem. Ugyanis a pornó legnagyobb ereje a szégyen. Hogy sötétben, egyedül, titokban csinálod, és ha nem muszáj, nem beszélsz róla senkinek. Legbelül talán mindenki érzi, hogy mégiscsak videóra vett prostitúciót néz. Forrás: https://wmn.hu/wmn-life/47208-igy-eszi-meg-a-porno-a-lelkedet- A pornófüggőség címszó alatt még egyéb írások, hasznos tanácsok is találhatók.

A gyermeki hit annak első szakaszában ingyenes ajándék. A második szakaszában viszont keményen meg kell küzdenünk érte. Ez pontosan a csalódások, tapasztalt igazságtalanságok, emberi bűnök kohójában tud megedződni. Önnek minden bizonnyal egy jó lelkivezetőre van szüksége, aki elmagyarázza, hogy a bennünket ért sérelmek hogyan válhatnak a javunkra. Ha úgy érzi, hogy kimeríti az állandó ütközés, akkor ezt az energiát nagyon tudatosan inkább arra fordítsa, hogy saját magával küzd meg annak érdekében, hogy mégis és újra elfogadóvá váljék. Az emberek nem rosszak. Legalábbis bizonyosan nem rosszabbak, mint én magam vagyok. Ezt ki kell tudni mondani. Aki ezt nem így látja, az téved vagy vak, annak föl kell ébrednie, annak megvilágosodásra van szüksége. Mi egyáltalán nem látunk bele a másik emberbe, hogy az miért olyan, amilyen. Lehet, hogy gonosz, rosszindulatú, erőszakos, de vajon miért vált azzá? Ezt csak Isten tudja egyedül. Ezért nem ítélhetem meg, mert nem tudom, ebben a magatartásában mennyi az ő felelőssége és mennyi másé. Ezzel nem fölmentjük a bűnt, hanem a bűnösnek adunk eshetőséget magunkban arra, hogy mindezek ellenére mégis jó legyen. Márpedig Isten jónak teremtette az embert. Az ember jó. Ezt kell meglátnunk a másik emberben. Tanácsom a következő. Istentől kérjen irgalmas szívet. Salamon bölcs szívet kért és meg is kapta. Önnek is megadja, ha őszintén és hittel kéri. Ezzel az irgalmas szívével tekintsen körül. Meg fogja látni, hogy mennyi sok jó ember veszi körül, az utcán, a munkahelyén, a rokonai között. Keresse meg a jó embereket! De ne a tetteik alapján ítélje meg őket, hanem tekintsen rájuk Isten szemével, Istenünk végtelenül irgalmas tekintetével. "Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!" - imádkozzuk az 50. zsoltárban. Akinek a szíve tiszta, az látja a másik ember szívét is tisztának. Erre törekedjék, ezt kérje Istentől! Általában magunk számára szoktunk mentségeket találni. Azt javaslom, hogy keressen mentségeket a körülötte élő emberek számára. Egy ideig ezzel foglalatoskodjék, s meglátja, meg fog változni a világ, ami körülveszi. Jó munkát!

A görögkatolikus egyházak fölszámolása térségünkben 49-50-es évekre tehető. Ekkor Dudás Miklós volt egyházmegyénk püspöke, aki ebből a szempontból (is) feddhetetlen életű szerzetes volt. Tudomásunk van arról, hogy a magyar görögkatolikus egyházat is be akarták olvasztani, de igazából nem volt hova. A történészek föltárták ezt a tényt, hogy elkezdődött az egyházunk fölszámolása, s ehhöz jó alkalomnak bizonyult, hogy Nyíregyházán külön szeminárium létesült. Vélhetően nem teljes tudatossággal, de nagyon jó érzékkel ezt a hézagot használta föl Miklós püspök atya, hogy bejelentse (nem engedélyt kért, hanem bejelentette!) a szeminárium megalapítását. Ez a kommunista hatalom szemében kedvezőnek tűnt, hogy így leválassza a papnevelést a katolikus egyházról (addig ugyanis a kispapjaink a latin szemináriumokban tanultak). Azonban kiderült, hogy a trianon utáni Magyarország területén sem az orosz sem a görög ortodox egyház messze nem olyan erős és kiterjedt, hogy az akkor kb. 200 ezer főt számláló egyházunkat befogadja. Így ez a beolvasztás elmaradt, de megmaradt a szemináriumunk is, amely azóta is töretlenül él és fejlődik. Ezt mi a Máriapócsi édesanyánk csodájának tekintjük. A későbbi püspököknek valóban volt kapcsolata az államhatalommal. Erről az a véleményem, hogy nem tudhatjuk, mi az ő helyükben hogyan viselkedtünk volna, ezért semmi okunk megítélni őket. Szilárd püspök atya egyszer nyilatkozott is arról, hogy ő ilyen módon látta megoldhatónak, hogy az egyházunk ebben az elnyomatásban is életben maradjon és fejlődjön. Hálásak lehetünk neki, nekik ezért.

Én ezt teljesen érthetőnek tartom. Én is meglehetősen ellene vagyok. A legegyszerűbb szinten: kultúridegen szokás. Ettől még, persze átvehetjük, sok ilyen szokásunk van, amelyet más népektől vettünk át. Mégis félek attól, hogy az erőteljes amerikanizálódás részeként olyan elsöprő erővel hódit a magyar emberek gondolkodásában, hogy kiszorítja onnan azt, ami a sajátunk. Kedves dolog becsöngetni és cukorkát kérni az ott lakóktól. De ehhöz nagyon hasonló volt nálunk is, amikor karácsony idején kántálva jártak körül a gyermekek, vagy betlehemest vittek és játszottak. Akkor is kaptak az énekükért vagy előadásukért valami kis ajándékot. Azt sokkal tartalmasabbank tartom. Milyen kár, hogy ez már szinte teljesen kiveszett a kultúránkból. Vagy még veszélyesebb a halloween a mindenszentek és halottak napjához köthető szokásainkra vonatkozóan. Ilyen tájt régen sok családban gyertyát gyújtottak, imádkoztak az elhunyt családtagokért. Ez is sokkal tartalmasabb volna, mint egymás ijesztgetése halált idéző maskarákkal. De van egy mélyebb veszély is. Magának a halál tényének a torzult kezelése. Kell, hogy drámai módon is szembesüljünk a halállal. Amikor tréfát üznek belőle, ezzel el is akarják űzni a gondolkodásból a halált. A borongós, hidegbe váltó időben emlékezünk meg a halottainkról. Ez teljesen helyén való. Keleti egyházunkban másutt, de szintén van helye a halottak napjának. Ennek a kiszorítása még sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Az is ijesztő, hogy ilyenkor a tévékben, mozikban még jobban jelen van a halállal kapcsolatos horror filmek vetítése. Mi ez, ha nem árulkodó jele annak, hogy téves módon kezeljük a halál drámáját? Szóval, én is jobban örülnék, ha a magyar néplélek ellen tudott volna állni ennek az új szokásnak, de sajnos ma már nem elég erős ehhöz a kultúránk. Miként a nyelvünk sem tud ellenállni az anglikanizumusnak. Ezért, miközben belátom, hogy nem vívhatunk szélmalomharcot, nagyra értékelem azokat a törekvéseket, amelyek valamelyest mégis próbálják ellensúlyozni ezt a kultúrtorzulást. Csak tiltással nyilván nem lehet. De érdemes keresni a módját, hogy miközben átveszünk más népek szokásait, a magunkét ne hanyagoljuk el.

Kedves Ágnes! Azt mondhatom, hogy Önnek mélyebb és szélesebb látása van erről a témáról, mint annak az illetőnek, aki talán szemrehányólag tette föl ezt a kérdést. Ezért nem is volna okos követni az ő szűkebb körű álláspontját. Lehet, hogy ő úgy gondolja, hogy "dönteni kéne", de ezt nem jól gondolja. Az a magatartás, amit Ön leírt, teljesen helyénvaló, kövesse továbbra is. Fontos a hovatartozásunk, és fontos a nyitottságunk is.

Mindenképpen javaslom a Szentírást naponta olvasni, egy rövid részt az Újszövetségből. Mindig szánjon rá egy kis időt, hogy az olvasás után csöndben marad, és figyel befelé, hogy mi lehet ennek a szakasznak az Önre vonatkozó tanulsága. Ez néha jól sikerül, néha nem. De ne ettől függjön, hogy folytatja-e vagy sem, hanem ezt minden nap tartsa meg. A szertartásokról. Ha a közelében csak román van, nincs azzal semmi baj, menjen el nyugodtan oda is. Ha nem érti, az sem baj, akkor arra még jobban törekedjék, belsőleg legyen jelen, hogy a szíve mégis ott legyen, az egyháznak ebben az imádságában. Hogyan vegye rá magát erre? Apránként! Mindig csak egy kicsi célt kitűzve. Tehát, ha elkezdte olvasni naponta a Bibliát, az már jó, az tartsa meg, ez a kezdet. Majd nézzen ki egy napot, amikor el tud menni a templomba külön is. Kell, hogy erőfeszítéseket tegyen, ez a haladás kulcsa, záloga. Aztán a sok küzdelem után egyszercsak meglendül a dolog. Kis Szent Teréz úgy fogalmazott, hogy a Mennyei Atya mintegy a lépcső tetejéről figyeli a mi küzdelmünket, akik az első lépcső keserves megmászásával vergődünk. Majd egy adott ponton odalép, magához emel, és máris a lépcső tetején vagyunk. De hogy mennyi küszködésre van szükségünk ott, a lépcső alján, ezt csak ő tudja.

Ez így nem tudom, mi lehet. Ha csotkira gondolt, az általában legalább 30 vagy 33 szemes szokott lenni még a karkötőkön is. Ez a szám Jézus földi életére utal. De lehet ennél több vagy kevesebb csomó, nem lényeges. Imafüzérként úgy használhatjuk, hogy minden egyes csomóra magunkban kimondjuk a Jézus-imát. Ez a fohász lehet hosszabb vagy rövidebb. Ilyen változatai szoktak lenni: "Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!" "Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj, rajtam!" "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön!" "Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!" Ezt, ha harmincszor elmondja az ember, nagyon hasznos imádság lehet. Utána lehet új kört kezdeni, majd újat és újat. A szüntelen imádkozáshoz is szokták kötni, hogy ezen keresztül megtanul az ember szüntelenül, állandóan Istenre figyelni. Ez, mintegy 50-60 évi odaadó imádság után talán meg is adatik. De addig is érdemes kóstolgatni, gyakorolni, élni vele.

Azt hiszem, önmagában nem az. Ma már természetes, hogy farsangkor maskarákat veszünk föl. pedig ez is eredeti népszokásban a gonosz szellemek elűzéséhez kötődött. Ma már ártatlan játék a farsangi maskara. Ha ugyanilyen játék az egész, akkor nem kell tőle tartani. Amíg játék, addig ártalmatlan. Akkor veszedelmes, ha a halál tényéhöz, kivált, ha szellemi lényekhöz kötik. Ettől óvakodni kell.

Ha Ön hitét gyakorló, katolikus ember, akkor minden bizonnyal rendszeresen gyónik is. Ilyenkor Isten megbocsátja a bűneinket, és ezzel el is törli azokat. Teljesen tiszta lappal folytathatjuk az életünket. Amikor a Miatyánkban azt imádkozzuk, hogy bocsásd meg vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, akkor ezzel nem csak a mi bűneink bocsánatát kérjük, hanem egyszersmind ahhoz is kérünk erőt, hogy mi is tudjunk úgy megbocsánati, ahogyan Isten minekünk. Erre törekedjék Ön is ebben a fontos élethelyzetben! Ha Isten már megbocsátotta ennek a férfinek a korábbi bűnét, akkor Önnek hogy is lehetne még fenntartása vele szemben? Ez nyilvánvaló kísértés, amely akadályozni akarja a szerelmüket. Ez nem a tisztaság gondolata, hanem az ítélkezésé. Azt mondom, inkább Ön kérjen bocsánatot az udvarlójától, hogy egyáltalán fölmerül ez a gondolat. Küzdjön ellene, kérje az Urat, hogy segítsen Önnek ezen túllépni. Hiszen a kapcsolatukban egészen bizonyosan nincs helye az erre való emlékezésnek és emlékeztetésnek. Inkább szép példája lehet az Ön részéről a párja iránt, megmutatni, hogy milyen az Isten szeretete. Így ez a tény és a vele járó küzdelem szintén a kapcsolatukat erősítheti. Így válik hasznukra és Isten dicsőségére az, ami korábban rossz volt. Ez az Isten hatalma. Éljenek vele!

Ez nagyon veszélyes álláspont. Az eretnekség szó a hairetikosz szóból származik, amely válogatást jelent. Azokat jelölték ezzel a szóval, akik válogattak az egyes tanítások között. Nem okos dolog tehát válogatni, hanem alázattal kell elfogadni azt, amit nem értünk. Ön egy gyógyuló folyamatban van, az Isten-keresése, Isten utáni vágya vezeti. Ez nagyon helyes. De be kell látnia, hogy nem mindent lehet megérteni, nem minden bizonyítható az emberi értelem számára. Nincs semmi, ami az értelemmel ellentétes volna, de vannak olyan dolgok, amelyek az értelmet meghaladják. A protestáns egyházak, és az azokból való további kis egyházak szeretnek mindent értelemmel megmagyarázni. S ami a Szentírásból nem megmagyarázható, azt nem fogadják el. Ez önmagában nagyon hasznos és helyes is. Csakhogy el kell fogadni azt, hogy az Isteni kinyilatkoztatás sokkal szélesebb körű, annál jóval magasabb rendű, hogysem az elménkkel azt befogadhatnánk. Ezzel, persze, nem szabad visszaélni. Sem úgy, hogy valaki a tanítás helyett azt mondaná: "Fogadd el, és kész!", vagy úgy hogy a nehéz kérdéseket hamar rövidre zárja, és azt mondja: ez úgysem érhető. Az előbbi a gőg, az utóbbi a lustaság magatartása. A hit mélyebbre vezet, mint az értelem. A hit szerve a szív, nem az agy. Azt javaslom, hogy sok imádság után és során hallgasson a szívére. Az lesz az igazi megtérés, amikor azokat a dolgokat is őszintén és alázattal fogja tudni elfogadni, amelyeket még(!) nem ért.

Sem teológiai, sem liturgikus jelentősége nincsen. Gondolom, igen monumentális lehet az ikonosztázion is, s mivel ilyen széles, ezért lehet rajta a megszokott három ajtón kívül még kettő.

Amiről ír, nem egyéb, mint a küzdelem. Küzdelem, amelyben olykor alul maradunk, máskor felül kerekedünk. Fontos szempont, hogy a lelkiéletét, az Úr Jézussal való kapcsolatát ne a bűnök határozzák meg. Ha elesett, az mindig nagy kár, de minél hamarabb forduljon vissza hozzá. Ennek nem csak egyetlen módja a szentgyónás, hiszen nincs mindig a közelben áldozópap, aki föl tudna oldozni. A szentgyónással érdemes rendszeresen élni, és ugyanígy az Eucharisztiával is. Ezek nem függhetnek az éppen elkövetett bűneinktől. Tehát azt tanácsolom, hogy ha elbukott is ezen a téren, azért az Eucharisztiától ne tartsa távol magát. Nem kell szaladni meggyónni, hanem őszinte bánattal fordulni az Úrhoz, bocsánatot kérni, és hálával fogadni, hogy ennek ellenére is szívesen egyesül velünk. Ez sokkal fontosabb, mint az, hogy adott esetben elbukott. Persze,nagy erővel küzdeni is kell ellene, ezzel a küzdelemben való odaadással mutatjuk meg neki és Önmagunknak, hogy komolyan vesszük azt, hogy hozzátartozunk.

Jaj, ez valóban nem könnyű! Úgy elhatalmasodott napjainkban az egymás meg nem értése, hogy valóban alig tud megállni az ember a lábán a saját véleményével. Ez nagy kár! Ezen csak a saját köreinken belül tudunk változtatni, azon kívül nem. Tehát fontos, hogy én ne álljak bele ezekbe a meddő, végeláthatatlan vitákba. Ha másként vélekedik valaki, hozzá lehet tenni, hogy én nem így látom, de különösebben nem kell hozzátenni semmit. Kivált nem érdemes megpróbálni meggyőzni a másikat. Amikor pedig a hitünkről van szó, arról is csak akkor érdemes beszélni, amikor látunk nyitottságot annak befogadására. Talán erre is vonatkozik Jézus mondása: "Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé..." (Mt 7,6) Gondoljon arra, hogy a keresztényeket más korokban is gúnyolták, üldözték, megvetették. Ezzel nem kell törődni. Jézus e szavakkal pontosan arra akarta fölhívni a figyelmünket, hogy hitünkkel hatalmas értékű kincset kaptunk. Ennek örvendhetünk, s erről akkor érdemes tanúságot tenni, ha látjuk a befogadás reményét. Ha meg nem értést, bántást tapasztal, imádkozzék ezekért az embertársaiért. Ennyit tehet értük, többet nemigen.

Hogy kitartóan kérdez, ez azt jelenti, hogy Önnek nagyon fontos az Istennel való kapcsolat illetve a saját személyiségének az egészséges fejlődése. Ez már nagyon jó alap. Annyit mondhatok csupán, hogy ne legyen türelmetlen. Igen, élje Istennel az életét, és szépen lasson mindent megért majd, legalábbis egyre többet. Ha nehéznek érzi a küzdést, például a tisztaságért, akkor bátran kiáltson Jézushoz: "Segíts, Uram, gyönge vagyok!" Ez a kiáltás a legőszintébb megnyilvánulás ilyenkor. Bátran kifejezi - saját maga előtt is - a gyöngeségét, de közben abban való bizalmát is, hogy az Úr viszont erős, ő tud segíteni. De ennél még többet ér a kitartó imádság. Erről írtam korábban is. Mindegy, hogy mit érez közben, még az sem baj, ha nem is tud egészen odafigyelni, de imádsággal kösse magát oda az Úrhoz. Minél nagyobb részt kap az életében, a napjaiban az imádság, annál hamarabb jön majd el a győzelem. Megnyugtatom, Isten soha nem sértődik meg, soha nem mondja azt, hogy most már elég. Mindig visszafogad, mindig visszavár. Arról is írtam, hogy ez a küzdelem legyen minél sokrétűbb. Az egyéni imája is legyen többféle, saját szavakkal mondott, előre megírt imák, zsoltárok, Szentírásolvasás, ezen felül pedig minél többször templomi szertartás. Ez a mostani gyöngesége ezzel a küzdelemmel (vergődéssel) nagy hasznára lesz majd a későbbiekben. Bízzon ebben, hogy az Úrnak komoly tervei vannak Önnel.

Köszönöm a kiegészítést. Gál Péter atyával én is egyetértek, s ezt le is írtam a múltkori válaszban, hogy tanító mellett magam sem javaslom ennek gyakorlását. Éppen azért, mert ha valaki tanítja, akkor óhatatlanul beleveszi a hozzá kötődő szellemi vonatkozásokat is. Ettől valóban óvakodnunk kell. De a test- és tornagyakorlatok önmagukban nem hordoznak szellemi tartalmat. Ha ezt vallanánk, akkor volnánk eretnekek meg mágusok, akik egyszerű tárgyakban vagy élettelen mozdulatokban is szellemi erőket sejtenénk. Nem, a mozdulatok önmagukban nem veszélyesek. Sőt, lehetnek nagyon egészségesek. Lehet például jóga ülésben mondani a Jézus-imát, vagy jóga fejen állásban frissíteni az agymunkát, vagy a lélegzés irányításával nyugalomra vezetni az elménket.