Kétségtelen, nem könnyű helyzetbe hozott minket, görögkatolikusokat Robert Sarah bíboros említett könyve. Az ezt megelőzők (Isten vagy a semmi, A csend ereje, Esteledik, a nap már lemenőben) mind rendkívül bátor és mélyre ható üzenetek voltak. Talán ez is késztethette a fordító Balázs atyát, hogy ezt a könyvet is minél hamarabb a magyar olvasók kezébe adhassa. Köszönet érte. Tény azonban, hogy a könyvben, mely két rendkívül tiszteletre méltó és hiteles lelki ember írásait közli, sok megállapítás csak a latin rítusú egyházban állja meg a helyét. Nem akarom ezeket részletesen fölsorolni, az Ön által említett cikkben mindez szép alapossággal össze van gyűjtve. Nagy általánosságban azt mondhatom, Sarah bíboros - és természetesen Benedek pápa - gondolatai most is nagyon mélyre hatóak, elgondolkodtatók. Ami kétségtelen hiányosság a könyvben, s amire Ivancsó atya írása is utal, hogy szemlátomást nincs igazi ismerete a bíborosnak a keleti egyház gyakorlatáról és hittapasztalatáról. S itt nyugodtan gondolhatunk ortodox testvéreinkre is, akik ebben a kérdésben ugyanazon az oldalon állnak, mint mi, keleti katolikusok. Egyik görögkatolikus egyháztörténész érdekes megállapítást tett. Az a feltevés, hogy a trulloszi zsinaton hozott döntések egyrészt nyelvi tévedésen alapultak, másrészt a keleti papság fegyelmezhetetlensége miatt fogalmazódtak meg, csupán a tridenti zsinat táján jelent meg először. Előtte egyetlen írás sem hivatkozott ilyesmire! Az elméletben fölhozott történelmi igazolások hitelessége tehát erősen vitatható. Van azonban egy másik fontos és megszívlelendő szempont is. Egy érdekes logikai levezetés eredményeként jelenik meg mindkét főpásztor érvelésében a papság és házasság összeegyeztetlhetetlen volta. Mivel ősi gyakorlat szerint a szentáldozás előtt nem volt megengedett a házasélet, és mivel a szentmise bemutatásának napi gyakorlata igen hamar megjelent, e kettő következményeként lehetetlen volt, hogy valaki hűséggel lássa el a papi szolgálatát, ugyanakkor családapa is legyen. Egyrészt a napi szentmise ünneplésének gyakorlata főként a nyugati egyházrészben terjedt el, keleten pedig mind a mai napig egyáltalán nem nevezhető általánosnak. Másrészt ez az aszketikus gyakorlat egyáltalán nem csak a papokra vonatkozott, hanem minden megkeresztelt hívőre is. A házasélettől nem azért kell tartózkodni, mert az tisztátalanná teszi az embert. Mint ahogyan az étkezéstől sem azért tartózkodunk szent áldozás előtt, mert az bűn volna. Ezek a lemondások Krisztus Urunk iránti szeretetből fakadnak. Keleten mind a mai napig él, hogy éjféltől, sok helyen már vecsernyétől nem fogyasztanak ételt azok, akik szentáldozásra készülnek, papok és hívek egyaránt. Ezen a téren tehát nincs különbség. Miért is volna? Nem többek a papok, mint más emberek. Nem szeretik jobban Krisztus Urunkat, mint mások. Nem vár el tőlük többet az Egyház, mint más hívektől. A bíboros által írt könyv, illetve ezt az írást késztető szellemiségnek nem az a bántó pontja, hogy a latin papokat magasabb rendűnek állítja be, mint a keleti papokat, hanem egyáltalán a papokat magasabb rendűnek tekinti, mint a híveket. Ebből az erősen klerikális szemléletből is származik sok csúsztatás a cölibátusról szóló elméletekben. Mindezekkel együtt én is úgy érzem, igaza van a bíborosnak, amikor azt vetíti előre, hogy a cölibátus teljes vagy részleges eltörlése pasztorális katasztrófát idézne elő. Még pontosabban, szerintem a latin egyház sok részén már most tombol a pasztorális katasztrófa, amelyet csak ront az említett klerikális szemlélet. Ebből csak az odaadó aszketikus élet, a böjt és az imádság lehet kivezető út, nem pedig az, hogy újabb és újabb területeken engednek a világ követeléseinek.

Ne bizonytalanodjék el, továbbra se higgyen a babonákban! Egyrészt sok esetben a népi gyógymódok valóban segítenek, mert tapasztalatok alapján fejlesztették ki őket. Másrészt azonban, amikor túlvilági, alvilági hatalmakkal társítják ezeket, az mindig veszedelmes dolog. Nem is azért, mert hatástalan praktikákkal próbálkoznak, hanem azért, mert a gonosz lelkek valóban léteznek, s alig várják, hogy valaki beadja nekik a derekát, vagyis, hogy higgyen bennünk, kérje a segítségüket. Nem szabad az ilyen dolgokkal játszani. Ha a gyermek egy bizonyos személy mellett nyugtalan lesz, akkor nem kell az illető közelébe vinni. Nem kizárt, hogy az illetőnek a személyiségében sok zavar van, negatív hatás, amelyet a még érzékeny gyermekek megéreznek. De az ilyen jelenséget nem szenes vízzel, de nem is szentelt vízzel kell megoldani, hanem józan lépésekkel. Ha elkerülhetetlen személyről van szó (nagyszülő, közeli rokon), akkor beszélgetni kell vele, rákeresni, hogy mi az a bántó dolog az életében, amely - nyilván! - neki is rossz. Segíteni kell őt, nem csupán távol tartani tőle a gyermeket. Ki kell beszélni a dolgokat, rá kell kérdezni, őszintén föl kell tárni, amennyire csak lehet. Persze, itt is kell a józan cselekvés, mert az sem segítség, ha ráijesztünk az illető - netán idős személyre - hogy "Miért fél tőled a gyerek?!" Mégis valamiképp érdemes rákeresni az okokra. Szóval, ha értehetetlenül rossz hatásokat érzékelünk, azoknak egészen biztosan megvan az oka. Érdemes megkeresni, onnan indítani a megoldást, nem pedig sötét praktikákkal mesterkedni. Ha szentelt vizet használnak, az akkor jó, ha az imádságot kíséri. Imádkozzanak, és vessenek keresztet szentelt vízzel. Az üdvös dolog. De annak sem varázsereje van, hanem segítheti a hitünket, az Istenhöz ragaszkodásunkat. Ha ez a cél, ha a bajban, nehéz helyzetben ide menekülünk, akkor jó úton járunk.

Igen, létezik ilyen szertartás. Az "Istenszülő temetése" jeruzsálemi eredetű rítus, meglehetősen kései, a mai formájában csak a XIX. században állt össze, a jeruzsálemi utrenye mintájára. Alapja a XVII. kathizma a különleges versekkel; ezek részben már a XIV. sz. -ban is léteztek. Jeruzsálemben az Istenszülő sírjánál ezt a szertartást az Istenszülő elszenderülése előünnepén végezték. Az orosz egyházban a XVI. században már széles körben elterjedt; ekkoriban az ünnepnap virrasztásába, a kánon VI. ódája után írták elő a könyvek a "temetést". Egy XVII. sz.-i liturgikus reform során kiveszett az orosz gyakorlatból, s csak a XIX. sz.-ban került be ismét, immár az új formában, ahogyan Jeruzsálemben tartották. Ma a parókiákon vagy az előünnepen, vagy az ünnepi virrasztásba illesztve tartják, esetleg az ünnepet követő harmadik napon (amelyen a hagyomány szerint az Istenszülő a mennybe vétetett). Szövege magyarul olvasható Lakatos László Ünnepi könyv c. művében. Az Istenszülő plascsenyicájával hazánkban is tartottak körmenetet pl. Rakacán, ahol a templom az Istenszülő elszenderedésére van szentelve.

A kelyhet mindig csak fölszentelt személy (püspök, pap, diakónus) érintheti. Ennek tisztántartása is ezen személyek feladata. Ez így van a koronavírus járvány ideje alatt is. Most azonban a pap vagy diakónus (néha a püspök) minden egyes Szent Liturgia után mossa el és fertőtleníti is a szent edényeket.

Egyáltalán ne féljen a gyónástól! Hatalmas megkönnyebbülés lesz. Ha teheti, menjen el egy zarándokhelyre, Máriapócsra vagy más hasonló kegyhelyre, és ott gyónjon meg. De ha ez nehézséget okoz, akkor menjen el bármelyik (görög- vagy római) katolikus templomba és a pap előtt tegye le a múlt terheit. Ha netán még mindig érez súlyos nehézséget, kérje Isten Szentlelkét a megerősítésre. Ne féljen, Isten tárt karokkal várja Önt, hogy megbocsátó szeretetével átölelje. De megerősítést fog kapni a megvilágosodása is, hogy amivel saját magát vádolta, az nem is létezik, az nem az Ön bűne.

Igen, ha a házastársa görögkatolikus. Vegyes rítusú házasságkötés esetén a szülők maguk választhatják meg, hogy a gyermekük milyen rítusba tartozzék. Akár vegyesen is, tehát egyik gyermek ebbe, másik a másikba. Azonos rítusú szülők esetében a gyermekek a szülők rítusát követik.

Meg kell értenünk, hogy mindig méltatlanul vesszük magunkhoz az Eucharisztiát. Sohasem mondhatjuk azt, hogy most olyan jó állapotban vagyok, hogy "méltó vagyok rá". Ez volna szentségtörés, ha ezt állítanánk. Ha Ön rendszeresen gyónik, akkor nagyon helyesen tette, hogy rendszeresen áldozott. Tegye ez ezután is így! Ez a keresztény alapmagatartás.

Kedves László! A kérését továbbítottam az illetékes parókusnak. Úgy tudom, lesz lehetőség az esti Szent Liturgiák visszaállítására, de hogy mikortól, az még bizonytalan. Az állami rendelkezések sem kecsergtetnek a mihamarabbi teljes visszarendeződéssel. Az sem volna jó, hogy az esti Szent Liturgiákkal csalogatnánk el a híveket a római katolikus közösségekből. Úgyhogy lehet, hogy addig nem lesz vasárnap esti Szent Liturgia sem, amíg a római katolikus testvéreknél is végleg helyre nem áll a korábbi rend.

Magyarországról az egyik legfőbb kapcsolattartó Nacsinák Gergely atya, a konstantinápolyi patriárkátus egyik magyarországi papja. Budapesten szolgál a váci utcai ortodox közösségben. Érdemes tőle tanácsot kérni ebben a dologban. Nekünk is ő szokott segíteni.

Lehetséges, de nem javaslom. A saját püspöktől kell erre írásban engedélyt kérni, majd, ha a saját rítusú püspök ezt az engedélyt megadta, akkor ezt kell csatolni a választott rítusú püspöknek címzett kérelmi levélhöz, amelybe a fölvételét kéri. Ekkor a másik rítusú püspök már nagyon nem is tehet mást, minthogy ír egy befogadó nyilatkozatot. Ez tehát a módja. De nagyon alaposan meg kell gondolni, hogy valaki megteszi-e ezt a lépést. Egyrészt valóban indokolni kell a saját rítusú püspöknél, hogy miért kéri a rítusváltást. Ha a családban van vagy volt görögkatolikus fölmenő rokon, akkor ez már egy nyomós ok. Csupán a szertartás szeretete, még kevés indok erre. Ha valaki római katolikus, attól még nyugodtan járhat görög liturgiákra, részesülhet a szentségekben. Nem szükséges ezt a jogi ügymenetet végigcsinálni.

Nyugodtan lehet gyónni görögkatolikus atyánál a római katolikusoknak is, és fordítva is így van. A gyónó részéről semmi különbség nincsen. A pap egy kicsit más imákat mond, de ennek sincs jelentősége.

Számtalan oka lehet annak, ha valaki ilyen készüléket használ. Például nekem is volt már ilyen drága készülékem, mert kaptam valakitől. Legjobb, ha ezeket nem vesszük észre, ha nem hánytorgatjuk föl. Ez ugyanis nem visz előre sem engem, sem a közösséget. Ez a sátán munkája, amely ezen az úton is megosztást, szeretetlenséget szít. Az persze tény, hogy a papnak alapvetően szegényen kell élnie, hogy hitelessé tegye Krisztus üzenetét, aki maga is a szegénységet választotta. Sőt, tanított is arra, hogy a gazdagnak nehéz bejutni a mennyek országába (Mt 19,23). De hogy egy sokat és sokakkal dolgozó papnak milyen készülékei legyenek, ezt nem érdemes megszabni.

Ez nem könnyű kérdés. Véleményem szerint a papnak nem kötelessége eltemetni olyan embert, akinek életében nem volt fontos a hit és az Egyház. Az Egyház ugyanis nem szolgáltató intézmény, melynek minden igényt kötelessége teljesíteni. Mit tesz az Egyház? A saját tagjait segíti az Istenhez közelebb jutni, a hitben megerősíteni, illetve másokat is törekszik rávezetni a fölismerésre, hogy Isten szeret és érdemes vele élni. Amikor egy pap mégis eltemet valakit, akkor ezzel megnyitja a reményt azok felé, akik addig semmit nem tudtak Istenről vagy legalábbis teljesen torz képük volt róla. Tehát jól teszi a pap, ha nem utasítja el az ilyen kérést. De tény, hogy alaposan meg kell vizsgálnia, vajon mi vezeti a családot abban, hogy egyházi temetést kérjenek? Ha hiteles az indíték, tehát belátják, hogy nem volt helyes korábban elhanyagolni a hitet, és jó remény látszik arra, hogy a haláleset után ezen változtatni fognak, akkor jobb, ha elvállalja a temetést. Ám ha erre semmi remény nem mutatkozik, netán még követelnék is tőle a temetést, akkor talán jobb, ha ezt elutasítja, mert valójában azt sem tudják, mit kérnek.

Kedves Testvérem! 12 éves korban még nem is lehet igazán halálos bűnt elkövetni. Hiszen annyira gyermeki még az Isten-kép, az Istennel való kapcsolat, hogy szinte kizárt, hogy valaki ebben a korban szándékosan és rossz indulattal akarna súlyos dologban Isten ellen cselekedni. Sokszor összekeverik az emberek a súlyos bűnt a halálos bűnnel. De nézzük meg azt is, hogy az akkori cselekedet az Ön részéről vajon súlyos bűn volt-e? Egészen biztos vagyok abban, hogy a kezdeményező a két férfi volt, akik Önnél idősebbek voltak. Sikerült Önt rávenni a dologra, amely akkor bizonyos testi jó érzéseket is jelentett, de kislányként egyáltalán nem tudta, hogy miről van szó. Összekapcsolta-e akkor ezt a dolgot a későbbi házasélettel, a családalapítással, a szerelemmel? Egyáltalán nem. Teljesen igaz az is, amit utólag fölismert, hogy akkor Önben egy tárgyat láttak csupán, semmi mást. Két férfi, ráadásul rokon egyáltalán nem így mutatja ki a szeretetét. Ebben semmi szeretet nem volt. Önt aljas módon becsapták. Azzal is, hogy szeretetet hazudtak - akár mondták, akár nem - de még inkább azzal, hogy teljesen félrevezették. Ez az Ön részéről szinte egyáltalán nem tekinthető bűnnek. Mégis, a legjobb, amit tehet, hogy meggyónja az első adandó alkalommal. Tegye le! Ne cipelje tovább! Jó lett volna ezt évtizedekkel ezelőtt megtenni. De Jézusnál soha nincs későn. Mindig lehet újra kezdeni, mindig van gyógyulás. Minden bizonnyal súlyos lélektani sebet is jelentett ez Önben, ha még mindig ilyen élesen él az emléke, és nem csak, hogy alaptalan önváddal él, de még a saját maga iránti szeretetet is gátolja, nehezíti. Önnek szeretnie kell önmagát, hiszen az Isten is szereti Önt. Hálátlanság volna ezt nem elhinni. Isten arra vár, hogy minél hamarabb kifejezhesse Ön iránt a szeretetét. Javaslom, hogy először saját szavaival köszönje meg neki, hogy ő mindent megbocsát, kérje tőle a lelkének a gyógyulását. Utána pedig menjen, és egy pap előtt is tegye le a múltat. Ismétlem, tegye meg minél hamarabb. Már azzal, hogy írt, és tanácsot kért, végre megtette az első lépést a gyógyulás felé. Ne halogassa a következőket sem! Imádkozom Önért.

Nem javaslom az illetőnek, hogy ebben a hazugságban megmaradjon. Ezzel mérgezi saját lelkét, a családi kapcsolatait, és igen, az Istennel való kapcsolatát is. Még a legkisebb hazugsággal sem szabad megalkudni. Ez azonban nem is jelentéktelen. Bár nem okoz kárt, de mégis súlyosan félrevezeti a szeretteit. Éppen a szeretetkapcsolat miatt. Ugyanis, akikkel nincs közvetlen szeretetkapcsolatban, azok számára édes mindegy, hogy az illető éppen hol dolgozik, viszont a szerettei számára egyáltalán nem. Tehát ezt a tettet éppen a szeretetkapcsolat minősíti. Ha azt mondanám, menjen csak áldozni, hiszen szüksége van neki is az Úrra, akkor félrevezetném, mert ezzel azt sejtetném, hogy nyugodtan megmaradhat ebben a hazug életállapotában. De nem így van. Arra bíztatnám az illetőt, hogy minél hamarabb tárja föl az igazságot. Akkor utána akár szentgyónás nélkül is részesülhet az Eucharisztiában. Persze, még jobban teszi, ha meg is gyónja.