Nemrégiben hosszabban is volt erről szó. Azt ne hagyja, hogy az Istennel való kapcsolatát megrontsa, vagy akár csak befolyásolja. Ne attól függjön a szentáldozása, hogy történt ilyen eset vagy sem. Ez legyen független tőle. Törekedjék minden területen Jézus szavát követni! Ugyanakkor be kell látni, hogy ez nem megy tökéletesen. "Nincs ember, ki él és ne vétkeznék" - mondja a Prédikátor könyve (7,20). Tehát mindig vannak bűneink. Ezek akkor nem teszik tönkre az életünket, ha nem elrejtjük, hanem fölfedve Isten színe elé visszük. Ezért is kaptuk a szentgyónás lehetőségét. Van, akit az tart meg a visszaeséstől, hogy valamely elkövetett bűne után, amitől nagyon akar szabadulni (pl. alkoholfogyasztás), azonnal megy meggyónni, nem akarja magával hurcolni. Ennek tehát lehet megtartó ereje. Ugyanakkor nem szabad beteges lelkületűvé válni. Az Isten így is szeret, így is ad kegyelmi adományokat. Talán ez a jobb indítóok, hogy Isten hűséges szeretetét tartom a szemem előtt, s azért igyekszem a bűnt elkerülni, hogy vele szemben ne kövessek el hűtlenséget. Érdemes tehát nagy erővel küzdeni ez ellen a bűn ellen, még nagyobb erővel kérni hozzá a Mindenható segítségét, és még nagyobb erővel hinni és bízni benne, hogy ő meg fog gyógyítani ebből a függőségből.

Érdemes föltenni ezt a kérdést: Miért tenném föl a tetoválást? Mi a célja ennek? Kinek akarok vele tetszeni? Mit szeretnék vele elérni? Mindennek kell, hogy legyen értelme és célja. Tetoválás és testékszer esetében azért is érdemes ezt tudatosan megvizsgálni, mert olyan változást hozhat az életemben, ami azután az egész személyiségemre kihat. A tetoválás olyan divat, amely tíz-húsz évvel ezelőtt még inkább szégyellni való volt. Csak a legelvetemültebb emberek (börtönviseltek, alvilági alakok) vésettek a bőrükbe ilyen rajzokat. Ma a divatdiktároroknak sikerült elérniük, hogy szinte társadalmi befogadást nyert ez a bőrfirka. Más területeken is érdemes alaposan megvizsgálni, hogy érdemes-e követni a divatot, de ennél a kérdésnél különösen is. Alapvetően nem a keresztény hitünk tiltakozik ellene, hanem a józan megfontolás. Amit ma valaki a bőrére ír vagy rajzol, az a mostani gondolkodását tükrözi, meglehetősen hivalkodó módon. Ám az ember változik, főként ilyen szinten, a felszínen megjeleníthető szinten. Nagyon valószínű, hogy 5-10 év múlva már mást rajzolna az ember magára, mint kamaszkorban vagy fiatalon. Tehát talán nem is bűn a tetoválás, mégsem tanácsos. A keresztény hitünk arra hív, hogy minél mélyebben gondolkodó emberek legyünk. Vizsgáljuk meg a tetteink indokát és célját. Az én véleményem az, hogy a divatot egyáltalán nem kell, nem érdemes követni. Ez a tömegjelenség nem segíti a személy fejlődését, lelki érlelődését. Nyilván egészen más az, amikor egyiptomban azért tetoválnak keresztet magukra az emberek, mert a muszlim világban ezzel fejezik ki keresztény tanúságtételüket (vagy azért, hogy a keresztény lánykákat el ne rabolják!). Én magam csak ilyen végletes helyzetben tudom helyesnek látni a bőrünk ilyen jellegű elcsúfítását.

Igen, ez komoly kérdés. Alapvetően minden emberi személyt megillet a temetés. Amikor életképtelen a világrajött gyermek, vagy akár már halottként kell az édesanya méhéből eltávolítani, akkor is illő eltemetni. Van külön szertartásunk a gyermekek temetésére. Az a nehezebb helyzet, amikor spontán vetélés esetén távozik a magzat teste. Az is előfordul, hogy magát a pillanatot sem veszi észre a szülő, ilyenkor nyilvánvalóan nincs is teendő. Az édesanya egyáltalán nem tehet róla, hogy mi történik a kis testtel. Amikor azonban kórházi körülmények között távolítják el a halott magzatot, bármilyen aprócska is, megilleti a temetés. Nagyon szép dolog, ha erre orvosok, ápolók, az érintett személyek odafigyelnek, és találnak is rá módot. Igen fájdalmas az a tény, ha ezek a magzati tetemek a szemétbe kerülnek. Sajnos van erre is példa. Az egyház rendszeresen imádkozik ezekért a személyekért. Amikor személyesen tudunk ilyen esetről, jó, ha mi is imáinkba foglaljuk. Nem kétséges, hogy ezeket az ártatlan gyermekeket az Úr mennyei országába fogadja. A halottakért való imádságunk célja nem pusztán az, hogy elkerüljék a kárhozatot. Sokkal többről van szó. Egy családba tartozunk velük, és az imádság által, Isten mindenható szeretetének köszönhetően szorosabb szeretetkapcsolatba kerülünk velük. A szeretet épít, a szeretet gyógyít. Mi magunk is épülünk, erősödünk, amikor a halottakért imádkozunk. Most azonban azért az édesanyáért és gyermekéért imádkozzunk, akit a levelében említett. Én is csatlakozom ehhöz az imához.

IGEN

Igen, a szemináriumi fölvételinek része egy alapos pszichológiai vizsgálat is. Szakember ad véleményt a személyiségjegyekről, a személyiség érettségéről, és ezek alapján megfogalmazza véleményét az alkalmasságra vonatkozóan is. Ezt mindig figyelembe veszi a fölvételi bizottság. Utána azonban nem tudok arról, hogy volna bizonyos évenként ilyen irányú ellenőrzés. Minden papnak van lelkivezetője, akivel folyamatosan dolgozik a saját lelkiéletén. Ezen kívül rendszeresen, többnyire évenként, de legalább három évenként részt vesznek lelkigyakorlaton, amely szintén segít a lelki karbantartásban. Ez az alapállás. Sajnos van, aki nem él ezekkel a lehetőségekkel. Az súlyos felelőtlenség, mert nem csak önmagát veszélyezteti vele, hanem a rábízottaknak is ártalmára lehet, ha nem ügyel a saját lelki fejlődésére.

Kedves Kinga! Két szempontot szeretnék a figyelmébe ajánlani. Láthatóan az Ön személyisége jobban hajlik arra, hogy észrevegye a jót, hogy abból épülni tudjon, akarjon. Ez egy nagyon jó és értékes tulajdonság. Nem mindenkinek van meg, illetve nem mindenkinek egyformán. Amikor az említett személy fölhívja Önt, akkor ebből a derűs látásból, erős akaratból szeretne önkéntelenül is részesülni. És részesül is. Hogy ez mennyit alakít rajta, milyen hatást ér el nála, azt nem tudjuk, arra nincs mérőeszköz. De nem is a mi dolgunk ennek méricskélése. Adni kell, amink van, hisz másokért élünk. A másik szempont, hogy kell tudni nemet is mondani. A keresztény ember alapvetően igen-t mondó ember, amire csak tud, igyekszik igen-t mondani. De nem lehet mindenre, s ennek eldöntése is a keresztény bölcsességhöz tartozik. Nem hiszem, hogy bűnnek kellene mondani, amikor nem veszi föl a telefont. Föltételezem, hogy van, amikor fölveszi, hiszen ezért is keresi Önt ez az ismerőse, mert jó tapasztalatai vannak. De Önnek nem mindig kötelessége fölvenni és beszélgetni vele. Ha így volna, akkor ez az illető irányítaná az Ön életét, tevékenységét: amikor kedve támad, telefonál, s Önnek - nincs mese - beszélgetni kell vele. Nem, ez nem így van. Önnek kell beosztania az életét, a tevékenységét. Önnek kell élnie a saját életét, s amikor lehet, bizonyos időnként, bizonyos alkalmanként jól teszi, ha fölveszi és beszél vele. Tehát jól teszi, ha nem mindig veszi föl a telefont, de néha azért vegye föl, s előtte, utána, vagy közben imádkozzék is az illetőért.

Beszélnék neki arról a szeretetről, amely a feleségéhöz - a kislány édesanyjához - fűzte. Biztosan nagyon nehéznek érzi az életét, mert úgy érzi, nem kap szeretetet. Tehát valahogyan arra vezetném rá, hogy a szeretet, illetve annak hiánya miatt követhette el ez a hatalmas tévedést. A másik, amit igyekeznék minél mélyebben a leány lelkébe ültetni, hogy ugyanakkor ez a tette hatalmas balgaság volt. Egész egyszerűen ilyet tenni soha de soha nem szabad. Mennyire rossz volna az itt maradottaknak, a gyermekeinek és mindazoknak, akik szeretik ezt az édesapát, ha valóban meg is fosztja őket önmagától, ha sikerül az öngyilkossága. Persze, így is nagy fájdalmat okozott nekik. Ezen a fájdalmon keresztül lehet talán megerősíteni ezt a leányt abban, hogy soha eszébe ne jusson ilyet tenni. Aztán beszélnék még arról, hogy mennyire fontos a közösen megélt szeretet. Észrevenni azokat szeretetét, akik körülveszik, és fölismerni annak szépségét, örömét, hogy együtt vagyunk, együtt lehetünk. Még ha van is szomorúság, betegség, de együtt lenni akkor is nagy öröm. Ezt az Isten ültette belénk, mert ez is őrá irányul, ővele, a Szentháromságos közösségben élő egy Istennel együtt lenni mennyire jó és boldogító. Ezekre eddig nem jött rá az édesapja, azért lehetett rajta úrrá ez a leküzdhetetlen szomorúság, ami ide sodorta. Ezért kell nagy-nagy szeretettel válaszolni az édesapjának erre a rettentő nagy tévedésére. Mert ez hiányzik neki, a szeretet. Ugyanakkor ügyelni kell, hogy a leány nehogy magára vegye az okot, nehogy önmagát okolja az esemény miatt. És még egy: nagy hálát is adjanak az Úrnak, hogy még továbbra is van édesapjuk.

Természetesen Ön is Istennek szentelheti az életét. Az életállapotunk, a feladataink nem akadályozhatnak ebben, hanem éppen hogy teret adnak, eszközt adnak hozzá. Önnek nyilván az a feladata, hogy édesanyaként ellássa a családját. Ezen keresztül szentelődik meg. Ez azért nehezebb így, mert a szerzetességnek erre már egy közel 2000 éves, de legalábbis másfél ezer éves gyakorlata van, és egész egyszerűn csak azt kell követni. Míg a világban élőknek mindenkinek magának kell kialakítani a saját életrendjét, imarendjét, Isten-kapcsolatát, hogy ezt az Istennek szenteltséget megélhesse. Ez az, ami nehezebb benne. Néhány alappillért hadd mondjak. Szinte biztos, hogy Önnek is szüksége van lelkivezetőre. Lehet ez egy állandó gyóntató atya akár, nem kell hogy szerzetes legyen, csak a lelki törekvésében legyen egy biztos igazodási pont. Rendszeresen gyónjon, lehet havonta vagy akár gyakrabban is. Naponta olvassa a Szentírást, azon mindig gondolkodjon is tovább! A napi imádságát úgy alakítsa ki, hogy az ne akadályozza a napi munkájában, hanem segítse egyik a másikat. Ebben is jó, ha van egy tapasztalt atya, aki tud tanácsot adni. Ezek tehát csak alappillérek, amelyeket érdemes jól rögzíteni az életében, lelkiéletében. A legfontosabb viszont, amely nem ilyen alappillér, hanem inkább állandó légtér: higgyen abban, hogy az Úr szívesen fogadja Öntől ezt a törekvését és meg is áldja. Igen, szentelje egészen neki önmagát a saját életén keresztül!

Kedves Ági! Nagyon érdekesek ezek a lélektani játszmák. Az emberek legtöbbször egyáltalán nem tudatosan cselekszenek, csupán egyfajta automatizmus szerint viszik végbe tetteiket. Ez főként a gyermekek körében mutatkozik meg, amikor még szinte egyáltalán nem játszik szerepet az önnevelés. Megfigyelhető, hogy egy áldozat tipusú ember szinte magára vonja a durvább lelkű társak bántásait. A védekező reakciói, vagy éppen a védtelenségének az állapota szinte késztet egyes személyiségeket a támadásra, a bántásra. Ezzel persze nem mentegethetjük az ilyen magatartást, de hogy ki mit okoz és miért, ezt nagyon nehéz eldönteni. Illetve a legtöbbször nem is lehet. Nekünk, embereknek képtelenség fölmérni, hogy kinek mennyi a felelőssége a saját tetteiben. Hála Istennek, ez nem is a mi dolgunk. Azt írja, sokat szenvedett mások ostoba magatartása miatt. Leginkább arra érdemes törekedni, hogy az Ön magatartása ne másokénak a függvénye legyen. Minél inkább, ha lehet teljesen függetlenítse magát mások véleményétől. Ha Ön nem tartja viccesnek, s egyáltalán elfogadhatónak az említett dolgokat - hozzáteszem, amiket említett azokat én sem - akkor ezt mondja ki, jelezze világosan. Ha ennek ellenére sem változtatnak, akkor kövesse Jézus magatartását: ő is némán tűrte a bántalmazását. Ne is akarjon választ kapni, hogy mi miért történik. Legalábbis az Önt bántó személyekkel erről beszélgetni balgaság. Meg arról is fölösleges töprengenie, hogy mi lakozhat a szívükben. Ebben is kövesse Jézust: imádkozzék értük, mint ő is tette amikor a kereszten a bántalmazóiért imádkozott. Ha erre törekszik, hamarabb száll béke a szívébe, mint ahogy a külső körülmények megoldódnának. Később pedig, ha ez sikerül, maga is csodálkozni fog, hogy ezzel tud leginkább hatni másokra.

A szív tisztasága mindenképpen. A környezetünk tisztasága már sokkal viszonylagosabb. Egészen más a tisztaság egy döngölt földű szobában, egy polgári lakásban vagy egy kórházi osztályon. Ezt a fajta tisztaságot nem szabad rávetíteni a Jóistenre. Emlékszem, nagymamám arra figyelmeztetett, hogy a Szűzanya nem szereti, ha fütyülök. Sokáig nem értettem, hogy miért. Később megértettem, hogy valószínűleg a nagymamám nem szerette, s könnyebb volt ráfogni a Szűzanyára. Néha hasonló módon fogjuk rá a Jóistenre a dolgokat. Persze, a tisztasággal azért nem egészen ugyanez a helyzet. Azért jó a tisztaság, mert igényesebbé teszi a lelkünket. Ha rend van a környezetünkben, ez jó hatással van a lelkünk állapotára is, ott is könnyebb rendet tartani. Mégsem automatikus a kettő egymásra hatása. Lehet valaki kínosan precíz és makulátlanul tiszta a környezetében, közben meg mások felé mogorva, szeretetlen, érzéketlen. Szóval, mindenképpen jó dolog a tisztaság, de nem helyettesíti a jóságot, a szentséget, csak bizonyos mértékben segíti, serkenti. De takarítatlan házban is lehet szentté válni, az is lehet igen kedves az Úrnak, míg egy ragyogó tisztaságú lakosztálytól lehet,hogy irtózik, ha ott a pormentes környezetben a bűn telepszik meg. Javaslom, hogy tartson tisztaságot a szobájában, a környezetében, de ennél sokkal jobban ügyeljen a szívének a tisztaságára.

Talán annyi vígasztalót mondhatok, hogy idővel azért könnyebb lesz. Az első esztendő a nehéz. Orvoshoz, szakemberhöz akkor kell fordulni, amikor a halálesettől eltelt egy esztendő után sem hagyja magára a leküzdhetetlen szomorúság. Bár a soraiból azt olvasom ki, hogy belül kegyetlenül nehéznek érzi ezt a helyzetet, de azért mégis van ereje uralkodni önmagán. Hisz - ha jól értem - mások felé nem mutatja ki fájdalmát, a munkáját továbbra is elvégzi. Ez egy ilyen csapás után, amikor az ember közeli időpontban mindkét szülőjét elveszíti, inkább arra utal, hogy mégis van ott lelkierő, van akaraterő. Bízni lehet abban, hogy Ön meg fog bírkózni ezzel az embert próbáló életfeladattal. Talán közhelynek tűnik, mert sokszor idézik, de most különösen is fontos igazság az Ön számára: "Ami nem öl meg, az megerősít". Önt ez a csapás, ez a veszteség meg fogja erősíteni. Egy tanácsom mégis van. A templom csöndje gyógyító tud lenni. Próbálja ki! Ne csak otthon a szobájában sírja ki panaszát, hanem egyszer menjen el egy csöndes templomba, s ott hosszan időzzön el, ott mondja el a bánatát. Ott könnyebb megszólítania drága szüleit is, szóljon az Édesanyjához. Mondja el neki, mennyire fáj a hiánya. Meglátja, ez a vissza nem fojtott, elmondott panasz szintén gyógyítani fogja. Segítse Ön az Úr ebben a nehéz helyzetében!

Érdemes mindazt meggyónni, amit bán, hogy elkövetett. Hogy egy-egy tettében mennyi volt a tudatosság, mennyi volt mások követése, mennyi volt annak meggondolatlanságból, felelőtlenségből, feledékenységből elkövetett része, azt nem érdemes különösebben vizsgálni. Mondja el, amire emlékszik, és bánjon meg mindent. Ennyire egyszerű. Nem kell különösebben vizsgálgatni, mérlegelni, hogy mit kell gyónni és mit nem. Az borzasztó bonyolulttá tenné az egészet. Mondom, amit csak tud, gyónjon meg, bánjon meg és kész. És bízzon az Isten megbocsátó szeretetében. Hogy nehezen viseli a misék hiányát azt azért nem kell meggyónni, mert abban épp az fejeződik ki, hogy Ön mennyire szereti az Urat és az Egyházat. Ne keverjük össze a bűneinket a szomorúságainkkal! Nagyon helyes és természetes, hogy Önnek is szomorúságot okoz ez a hiány. Amint lehet, részesüljön a szentgyónásban, szentáldozásban, vegyen részt szentmisén. Az utolsó kérdésére is azt mondom, soha ne hagyja ezeket a tetteit gyónatlanul. Ha két gyónás közben - ne adja Isten! - többször is előfordul, akkor esetleg annyit mondjon, hogy ez többször is megtörtént. Részletezni nem szükséges. Ha viszont a lelkiatyjával beszélget, vele érdemes részletesebben is megbeszélni a körülményekről, hogy mit lehet tenni, hogy ne jöjjön vissza ez a bűn.

A keresztelendőnek egy, legalább egy keresztszülőjének kell lennie. Ez a legfontosabb. Ezt a személyt úgy kell kiválasztani, hogy ő felelős lesz majd a megkeresztelt (gyermek vagy felnőtt, mindegy) további keresztény fejlődéséért. Tehát olyan személyt válasszunk, aki mély hitű, imádkozó ember. Annál is inkább, mert akkor hűségesen és hittel fog imádkozni a gyermekünkért! Akinek példaértékű a hite, az élete. Hogy aztán rajta kívül még kiket kérnek meg egy vagy több keresztszülőnek, az már majdnem mindegy. Az egyébként szép dolog, ha egy házaspár a keresztszülő. Persze, csak akkor tud igazán szép lenni, ha mindketten komolyan veszik ezt a feladatot. Ha két buzgó hitű keresztszülő van, az jobb, mint ha csak egy van. Ezen túl nem tudok tanácsot adni.

Érdekes, épp az imént írtam le, hogy nincs olyan bűn, amelyre ne volna föloldozás. Legalábbis, amelyet Isten ne bocsánata meg, s ne tudná azt teljesen eltörölni, megsemmisíteni. Ha Ön a diakónátusra készül, akkor ezt tudnia kell, illetve a készület során erről nagyon sokat fog megtudni. Azt javaslom, a gyönyörű diakónus szolgálat felé vezető úton ez legyen az első, vagy ha nem is az első, hiszen, talán tett már lépéseket, de legalábbis az egyik fontos lépés, hogy erről a mindent megbocsátó szeretetről meggyőzi a szüleit. A válás semmire sem megoldás. A válás az Isten pecsétjének a széttörése (gondolom, szentségi házasságban élnek a kedves szülei), a múlt megcsúfolása (gondolom, nagyon szerették egymást a szülei), a jövő szétrombolása. Ha hiba történt, azt helyre kell hozni, nem pedig egy másik, még nagyob hibával takargatni. Szóval, a föltett kérdésére leginkább ez a válaszom. De abban is megerősíthetem, hogy mindenki maga felel a tetteiért, az életéért. Elvált szülők gyermeke is lehet diakónus, pap vagy szerzetes, lehet szent is. Csak sokkal nehezebb, ha a szülők ilyen háttérrel züllesztik a szeretetkapcsolatokat, ahelyett, hogy építenék. Az biztos, hogy az elvált szülők gyermekének sokkal-sokkal nehezebb. De nem a jogszabályok, hanem az érzelmi érlelődés, a személyi kibontakozás miatt.

Ha házas, akkor már nem, vagy legalábbis az nagyon ritka. Ha házasságon kívül tette, akkor azt meg kell gyónni. A gyónásban Isten minden bűnt megbocsát, minden megbánt bűnre van föloldozás. Nincs olyan súlyos bűn, amely akadályozhatná, hogy valaki végérvényesen az Istennek szentelje magát.