Tisztelendő Atya!
Elérkeztem életem azon szakaszába, ahol döntenem kell arról, mit csinálok majd a hátralevő részében.
5 éve tértem meg, előtte abszolút nem vallásos családban nevelkedtem.
Ministrálassal kezdtem, aztán szinte megszállottsággá vált bennem a katolicizmus, és a keresztény hit.
Nagyon eltérek a közeli kortársaimtól, mind érdeklődési köreimben, mind viselkedésben és tevékenységekben.
Rendszeresen és aktívan részt veszek az anyaszentegyház életében. (Például ma végeztem oltárszolgálatot püspökömnek egy ifjusági találkozón)
El sem hinné, hogy ezt egy tinédzser mondja, de a liturgikus- és antikvár egyházi könyvek gyűjtése szinte már a perverzióm.
Hitemet megélem, másoknak is átadom, de mostanság egyre több kétellyel találkozom életemben. Ezek közül az, ami talán a legfontosabb és ebből származik a legtöbb más kétely is, az a hivatásom.
Érzem legbelül a hívást, de nem vagyok benne biztos. Nem merek rá válaszolni. Félek. Egyrészről édesszüleim nem néznék jó szemmel, nekik nem akarnék ily módon ellenszegülni, netán fájdalmat okozni. Másrészről jómagamat is egyfajta fájdalommal tölti el, ha elgondolkodom a kérdésen, "legyek-e pap?"
A fő fájdalmat talán ki is találta már lelkiatya eddigre. Nem más az, mint a cölibátus. Egyszerűen túl nehéz meghozni a döntést, főleg ha a szülők részéről feszült nyomás érkezik.
Édesanyám egyenest egyházellenes...
Mit tanácsolna ebben az esetben Lelkiatya?
Én érzem a hívást, szívesen csinálnám, hittel, áhítattal, teljes odaadással, de ez a kettő dolog visszatart a válasz adástól Istennek.
Előre is köszönöm megtisztelő válaszát!
Dicsérjük az Úr Jézus Krisztust!
Ha jól értem, két fő ok nehezíti azt a döntés, hogy vállalja-e a papságot. Az egyik a család ellenkezése, a másik a cölibátus nehézsége. Mindkettő természetes, mindkettő küzdelmet jelent. Jogos és dicséretes, hogy nem szeretne a szüleinek bánatot okozni, ugyanakkor nekik meg kell érteniök, hogy gyermeküknek le kell válnia, el kell szakadnia tőlük. Ez mindig nagy küzdelmet okoz, főként az édesanyának. S óriási nehézségeket jelent, ha ezt az édesanya nem tudja elfogadni. Akár teljesen tönkre is tudja tenni saját gyermeke sorsát azzal, hogy túlságosan ragaszkodik hozzá, ha nem tudja elengedni. Pedig mindeképpen meg kell tenniök. Persze, lehet, most az édesanyja azt mondaná, abba bele tud menni, hogy Ön megházasodjék, és így induljon el a saját életében. De az igazi elengedés az, hogy semmiféle feltételt nem szab meg a gyermekének. Nem mondja neki, hogy ezt vagy azt teheted vagy éppen nem. Hanem teljes egészében a gyermeke boldogságát nézi, és akkor válik boldoggá, ha nem az ő elképzelése, hanem a gyermeke vágya teljesül. Ha Ön vágyik a papságra, akkor az édesanyjának is el kell fogadnia, hogy így lehet boldog. Tény, hogy tizenévesen ez még sokkal nehezebb, ilyenkor még erősebb a ragaszkodás. De az évek teltével mégis egyre inkább erre kell fölkészülniök.
A cölibátus valóban nem könnyű dolog, nagy küzdelmekkel jár. De akit papnak hív az Úr, az ezt a küzdelmet egyáltalán nem fájdalmas hiányként éli meg, hanem lelkesíti az a tény, hogy ezzel a küzdelemmel is kifejezheti Isten iránti elkötelezettségét. Semmiképp se úgy tekintsen a cölibátusra, mintha valami jó dolgot veszítene el. Amit ezzel együtt kaphat az elkötelezett ember, az sokkal több, sokkal boldogítóbb. Az Istenért vállalt lemondás az egyik legnagyobb erőt jelenti az Isten szolgáinál. De ez csakis azoknál működik, akik valóban erre kaptak hivatást. Akik csak a maguk erejéből és lelkesedéséből próbálják megvalósítani ezt, azoknak kínkeserves gyötrelem. Éppen ezért azt kell minél tisztábban látni, hogy mire hívja Önt az Úr. Ha papnak, cölebsz férfinek, akkor nem is fogja másban, másutt megtalálni a boldogságát. Azt javaslom, hogy Istennel tartsa minél szorosabban a kapcsolatot, tőle kérjen tanácsot, eligazítást és erőt. Az legyen az imádsága: "Mindegy mit kérsz, Uram, én is azt akarom, csak te adj hozzá erőt."
Kedves Lelkiatya Két kérdésem is lenne! 1: Aki Görög katolikusnak van Keresztelve az a keresztelésnél a bérmálást is meg kapja vagy ezt külön szertartásba kapja 2:A héten kezdődött el a nagy böjt ilyenkor csak a szerda és a pénteki napok a kötelezöek vagy a teljes 40 nap. Válaszát előre is köszönöm!!!
A görögkatolikusoknál a hármas beavató szentséget együtt ünnepeljük. Ez azt jelenti, hogy egy szertartáson belül megkereszteljük a gyermeket, megbérmáljuk, utána pedig részesítjük az Eucharisztiában. Előfordul, hogy a kereszteléshöz nem közvetlenül kapcsolódik a szentáldozás, ilyenkor a legközelebbi Szent Liturgián részesül a megkeresztelt gyermek az Eucharisztiában. Felnőttek esetén is ugyanez a helyzet.
Az alapvető előírás a szent negyven napra az, hogy szerdán és pénteken tartózkodunk a húseledelektől. Ez az alap, de lehet ennél többet is fogadni és tartani.
Tisztelt Lelkiatya! Miért súlyt egyes népcsoportokat éhinségel a Jó Isten míg másutt ugyanolyan gyarló emberek átlagos Jó létben élnek Ezt a kérdést a fiam tette fel nekem és nem tudtam rá mit mondani!!!
Sok kérdés van, amire nem tudunk választ adni. Ezt is nyugodtan meg lehet mondani a kérdező legénynek. Ugyanakkor nem biztos, hogy a jólétben élő emberek boldogabbak, mint a szegénységben élők. Az szerintem sokkal fontosabb, hogy az ember boldog legyen, mint az, hogy jólétben élhessen. Ahogy az emberek, úgy a népek is más és más életkörülmények között élnek. Nem akkor volna igazságos az Isten, ha mindenki egyforma fizetést kapna, hanem azzal, hogy mindenkinek megadja a maga lehetőségét a kibontakozásra. Onnan, ahol születik, abból, amiben éppen van. És ki-ki annyi kegyelmet kap ehhöz, amennyit kér, amennyivel él. Isten sokkal igazságosabb, mint mi vagyunk, mint a mi szűk látókörű szemléletünk ezt megítélné.
Római katolikus vagyok, de minden-négy-féle történelmi egyházbol vannak rokonaim. +Görögök is. Magam nagyon javallom a papi cölibátust ezért (is) nem lettem pap, hanem papa. Hogy van ez a nös-papság?
1_ha válik hogyan hat ez a papságára?
2_hány százaláka válik a papoknak a pápahü görögöknél?
3_hány-százalékuk nem nös-ként akar pap lenni?
4_hogyan állanak gyakorlatban a homo-atyákhoz, "csak ne beszéljünk róla"-vagy repülnek?
5_szabad-e már minden különlegesség nélkül latin ritusu templomi plebániát vezessen plebanoskent a görög pap (magyarban?) vagy más országokban?
Igyekszem én is pontokba szedve válaszolni Önnek.
1. Hála Istennek, a magyar görögkatolikus papság körében igen ritka a válás, de sajnos van rá példa. Nagyon súlyosan hat a papságra. Ha egy pap elválik a feleségétől, még akkor is, ha a feleség hagyja ott őt, attól kezdve nem kaphat parókusi feladatkört. Végezhet papi feladatokat, de parókus már nem lehet.
2. Nem tudok százalékot mondani. Mintegy háromszáz görögkatolikus pap él Magyarországon, és én 4-5 válásról tudok.
3. Jelenleg nagyon kevés a cölebsz pap. Régebben több volt. Az elmúlt évtizedekben majdnem csak a szerzetességet vállalók voltak a nőtlenséget választók. Újabban talán ismét megjelenik, hiszen nagy értéket képviselnek a keleti egyházban is a cölibátusban élő papok.
4. Arra gondol, hogy ha valaki a papok közül homoszexuális? Nem tudok ilyenről. Arra volt példa, hogy a szemináriumban kiderült valakiről, akkor azonnal távoznia kellett. Mégpedig azért, mert próbálkozott ezt meg is élni. Ennek nyilvánvalóan nincs helye a férfi közösségben. Ha valakiben ilyen hajlam van, attól még lehet pap, de csak abban az esetben, ha azt jól éli meg. Vagyis, ha nem akarja ezt a hajlamát bűnre használni, vagy magát följogosítani arra, hogy szexuális bűnöket kövessen el.
5. Magyarországon nincs erre példa. Macedóniában és Szíriában van olyan görögkatolikus püspök, akikre rómaiak is rá vannak bízva.
Kedves Lelkiatya! Kérem, nézze el nekem, hogy én is írok úgy, hogy nem vagyok pap, de szeretnék hozzászólni a júdáscsók kérdéséhez. Én is Önnel értek egyet, hogy a Jézusnak adott puszi nem bűn és csak azt szeretném elmondani, hogy szerintem mi az egyértelmű bizonyíték erre és talán meg is osztanám az én érzéseim. Ha jobban belegondolunk abba, hogy Júdás mikor mit tett és milyenek voltak a körülmények, akkor teljesen világos lesz, hogy nem bűn sem a Jézusnak adott puszi (bár, mivel most nincs itt, ezt be kell vallanom, nem értem, így nem csókolhatjuk meg, legfeljebb az ikont), sem az ikon megcsókolása. Júdás árulásában nem a csók volt az árulás. Az csak annak kifejezője volt. Az árulás az volt, amikor odament Jézushoz, amikor még azelőtt odavezette a katonákat, amikor benne volt az a belső érzés, hogy meg akarja ezt tenni. A csók ennek csak egy része volt. Ha nem csókolta volna meg Jézust, hanem csak mondta volna a katonáknak, Jézus elé állva, hogy "Ő az, fogjátok el!", akkor azzal ugyanúgy elárulta volna, és a csók sehol sincs. Szerintem ez nagyon jól tükrözi, hogy a csók nem lehet egyszer és mindenkorra az árulás jele. Akkor sem ha Jézus kapja. Még akkor sem ha Júdás éppen ezért választotta jelnek (szándékosan a szeretet jelével elárulva). Nem tudom ez így van-e, de hallottam már olyat, hogy Jézus korában a csók egy átlagos köszönési forma volt. Ha ez igaz, nem tudom így van-e, akkor ez azt jelentené, hogy mindenki bűnbe esett mikor köszönt neki és megcsókolta. Érdemes abba is belegondolni, hogy Júdás nem az egyetlen személy volt Jézus körül. Szerintem biztosan megcsókolta az édesanyja is. Nyilván nem mondhatjuk, hogy az is júdáscsók volt, hiszen az édesanyja nem az árulója és az édesanyja különben is bűntelen. Véleményem szerint sokkal árnyaltabb a helyzet, az előbb említett okok miatt és azért is, mert a csók helye sem mindegy. Azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy Júdás Jézus lábát csókolja meg és úgy árulja el, hiszen az inkább egy bűnbánó bűnös csókja lenne. Az árulás közben Júdásban szerintem még meg sem fogalmazódott még az a kétségbeesésbe vezető szomorúság sem, amit később érzett. Nem tudhatom mikor mit érzett, de szerintem akkor még nem tartott ott. Ha odament volna Jézushoz bocsánatot kérni, akkor ott már el tudnám képzelni, hogy megcsókolja a lábát, de az már egy teljesen más helyzet. Érdekes, egyik is csók és a másik is. Ha viszont a személytől, Mária és Júdás különbsége, és a csók helyétől függ a jelentése, akkor mindez azt bizonyítja, hogy önmagában a csók nem bűn és nem szeretetlenség Jézussal szemben. Akkor is ha ott csókoljuk meg ahol Júdás. Csak ezt szerettem volna hozzáfűzni.
Köszönöm szépen. Én is hasonlóan gondolom.
Kedves Lelkiatya! Ha valaki meg van keresztelve egy gyülekezetbe (bemerítkezet) akkor Katolikus templomba is Gyónhat,áldozat???
Csak a katolikusok részesülhetnek az egyház többi szentségében. Alapvetően a bérmálás szentsége, tehát a Szentlélek eltörölhetetlen pecsétje szükséges ahhoz, hogy valaki az Anyaszentegyház többi szentségével éljen. Ahhoz, hogy valaki gyónhasson, áldozhasson, előtte bérmálkoznia kell. (A római katolikusoknál ez lelkipásztori szempontok miatt megfordult, de teológiailag ott is ugyanez igaz.)
Dicsértessék Jézus Krisztus! Kedves Lelkiatya! Római katolikus vagyok,úgy alakult,hogy felnőtt korban találtam meg Istent. Szerdától ugye kezdődik a böjt,nálunk római katolikusoknál az q szabály,hogy hamvazószerdan,nagypénteken és természetesen péntekenként kell a hús ételektől tartozkodni. Én viszont tavaly úgy csináltam és idén is úgy tervezem,hogy a böjt egésze,tehát 40 napig nem ettem sem húst sem olyan ételt amiben hús főtt. Kérdésem az lenne,hogy szabályos így? Nem követek el bűnt ezzel vagy bármi rosszat,hogy így csinálom?Előre is köszönöm.
Nagyon is szép dolog, ha több lemondást vállal, mint a mindenkire kötelező minimum. Ezt megáldja az Úr. Arra ügyeljen, hogy ezzel ne kérkedjék, még belül, gondolatban sem, ne nézze le azokat, akik ennél kevesebbet vállalnak, hanem hálával élje meg, hogy erre a lemondásra készteti a Szentlélek, és az Úr meg is adja hozzá az erőt, hogy meg tudja tartani. Hozzáteszem, ez nagyon is hasznos. Annál szebb az ember böjti időszaka, és így a húsvéti öröme is, minél odaadóbban éli meg azt.
Tisztelt Lelki Atya! Sokat küzdök a szexuális vágy ellen ami mostanában akaratom ellenére igen gyakran megtalál legtöbbször álmomban történik meg a dolog és annak ellenére hogy nem gondolok rá. Tényleg úgy van ahogy sokszor hallottam a test a lélek ellen, a lélek a test ellen van. Az az érdekes hogy ez az undorító dolog ellen már nem tudom mit tegyek ellenne. Szamomra az a legszörnyűbb hogy nem rég voltam gyónni,áldozni és rá két nap múlva megint megtalált ez az undorító dolog, nem mertem elmenni áldozni mert akkor szentségtörést követek el,ráadásul nem javítana a helyzeten hanem rontana. Mit tanácsol az Atya ? Egy 45 éves nőtlen férfi.
Számtalanszor leírtam már, hogy egyáltalán nem szentségtörés ilyen helyzetben áldozni. Ön ugyan arról beszél, hogy akarata ellenére álmában megtalálja ez a dolog, de úgy sejtem, hogy azért kezeli ennyira hevesen, mert mégis van ebben azért tudatosság is. Ha ugyanis valóban pusztán álmában történik meg, ez egy teljesen természetes dolog. Hasonló a nők havi vérzéséhez, egyszerű biológiai jelenség, egyfajta tisztulási folyamat. Aki nem él házaséletet, annak a testében képződött ondó időnként így távozik. Csak nem olyan kiszámítható módon, mint a nőknél. De még ha van is benne tudatosság - van, hogy az ember félálomban rásegít - akkor sem kell ennyire utálnia ezt a jelenséget. Ez önmagában egy nagyon szép dolog, hiszen a szexualitás része, csak megfelelő módon kell kezelni. Akik nem élnek házaséletet, azoknak ebben kell önuralmat gyakorolniok. A házas embereknek szintén van hasonló késztetés, ha ők vétkeznek ilyen bűnnel, akkor a házastársi hűséget is megszegik vele. Tehát az önuralmat nekik is élniök kell, csak másként. Akkor bűn, ha nem jól használjuk föl Istennek ezt az ajándékát.
Azt javaslom Önnek, hogy ne tekintse undorító, ellenséges dolognak, hanem úgy fogja föl, mint élete része, amely küzdelmet jelent. Ha tudatosan gerjeszti, az természetesen nagyon rossz, az egyértelműen bűn, amit kerülni kell. De mégsem olyan bűn, ami miatt utálnia kellene önmagát. Azért írom ezt, mert ez a fajta utálat inkább akadályozza Önt abban, hogy végre letegye ezt a bűnt. Állandóan harcban áll vele, s ez azt jelenti, hogy miközben kardoskodik ellene, addig is ezzel foglalkozik, leköti a gondolatait. Ez egy rossz stratégia, de nem olyan súlyos bűn.
Egyáltalán nem szándékom ezt a bűnt kisebbíteni, sokkal inkább a helyére tenni. Nehogy ebből álljon a lelkiélete, ne ettől függjön a Krisztushoz kapcsolódása, hogy állandóan ez van a szeme előtt! Ezért mondom, hogy ne tulajdonítson ennek olyan nagy jelentőséget. Igyekezzék kerülni, de ha elbukott benne, attól még nem dőlt össze a világ. Higgye el, emellett sok más és ennél súlyosabb bűnei is vannak. Ez is a gonosz stratégiája, hogy ezt az egy bűnt fölnagyítja, s az összes többi eltörpülni látszik mellette, azokkal meg az ember nem is foglalkozik. Legfőbb tanácsom, hogy áldozzék rendszeresen, nagy hálával a szívében, hogy jóllehet, ilyen banális dolgokkal vergődik, az Úr mégis végtelenül szereti Önt, magához öleli, a Szent Eucharisztiában egyesülni akar Önnel. Mi lehet ennél fontosabb, szebb és értékesebb?
Kedves Lelkiatya!
Néhány hónapja olvastam pár érdekes gondolatot egy katolikus internetes honlapon, ami nem megy ki a fejemből. Konkrétan a júdáscsókról volt szó. A cikk szerzője szerint a ( imáinkban, vágyainkban, szentáldozás alatt) Jézusnak adott puszi minőségi bűnnek számít mert Júdás árulására emlékeztetjük Őt. Nem lenne szabad ezt megengedni magunknak..Ezen megdöbbentem. Ha valaki, akkor Ő az, aki belelát a szívünkbe és pontosan ismeri vágyainkat és motivációnkat. Javítson ki ha tévedek de a megalázó kínhalált is vállalta, hogy boldoggá tegyen minket. Bízzunk benne, hogy egy-két szeretetteljes, hálás puszi miatt sem fog senkit a pokolra lökni. Kitért még a Jézus képmását csókolgatókra is, miszerint ez bálványimádás. Véleményét, válaszát előre is köszönöm.
Az bizonyos, hogy nem katolikus és nem ortodox hit szerinti ez az erőltetett gondolkodás, hogy az ikon megcsókolása bálványimádás volna. Szintúgy a vágyainkban Jézusnak adott csók - ha jól értem. Ezek a legszebb, legkedvesebb kifejeződései Jézus iránti szeretetünknek. Hogy nem vagyunk méltók megcsókolni még a lába nyomát sem, ez igaz, de az már nem, hogy emiatt Jézus neheztelne ránk. Erről szó sincs. Pontosan úgy van, ahogy Ön is írja: Jézus mindent vállalt értünk, az értünk való szeretetéből. Azzal jó, ha tisztában vagyunk, hogy mi méltatlanok vagyunk az ő szeretetére, de azt is tegyük hozzá, hogy a szeretet nem mérlegel, nem a jogosságot keresi. Akár az ikonok előtti hódolás, akár az ikonnak megcsókolása szép kifejezései a mi szeretetünknek. Erre nekünk, a hitünknek szükségünk van. Ezek nagyon is helyénvaló dolgok.
Kedves Lelkiatya! Próbáltam az interneten választ találni a kérdésemre, de nem tudtam. Ritkán, de előfordult már, hogy nagyon kicsit elnevettem magam valami olyanon, ami egyébként rossz dolog. Nem azért, mert örültem volna neki, hogy az történt vagy viccesnek találtam volna, hanem vagy akaratlanul is elnevettem magam, csak éppen hogy, vagy magát a helyzetet találtam viccesnek összességében, de nem a rossz történést. Ma történt a legutóbbi (talán második eddig) ilyen eset, amikor anyukámmal beszélgettünk és arról volt szó, hogy valami jó hírt kapott, de ennek az volt az előzménye, hogy pár hónapja el volt törve a karja. Örültem a jó hírnek és az ő örömének és korábban nem örültem a törésének, segítettem is neki minden nap amit tudtam, de ma ahogy folyt ez a beszélgetés, mégis elnevettem magam. Egy pillanatra, de az mindegy. Nem a törést találtam viccesnek hanem azt, hogy egy rossz helyzetből lett valami jó. Ilyen kontextusban bűn a nevetés vagy nem? Nem érzem teljesen helyesnek sem, de közben meg nem volt szándékos és igazán nem is a rossz esemény volt a vicces hanem az egész együtt. Jobb lett volna ha nem nevetem el magam egyáltalán, nekem legalábbis zavaró, de nem volt szándékos.
Miért volna bűn a nevetés? Legtöbbször nagyon felszabadító, vidámságra késztet másokat is, hiszen a nevetés általában ragadós. Ugyanakkor van, amikor kínunkban nevetünk, a zavarunkat fejezzük ki vele. Emlékszem, amikor gyermekkoromban, életemben először meghallottam hogy meghalt valaki, elnevettem magam. Utána ezt igen szégyelltem, de később megértettem, hogy ez sokkal inkább a tehetetlenség zavarának kifejezője volt, hiszen sem gúny, sem tréfa szóba sem jöhetett abban a helyzetben. Az Ön által említett eset pedig végképp nem tekinthető szívtelen magatartásnak, tehát bűnnek, hiszen a helyzetből a jó látta meg, azt emelte ki. Jól néznénk ki, ha ilyenkor nem nevethetnénk! A nevetésnek sokszor gyógyító hatása is van. Persze, akkor, ha az nem valaki ellen irányul, ha olyan mókás dolog történik, aminek nincsen kárvallottja, amin kivétel nélkül mindenki nevet. Tekintsük áldásnak a nevetést!
Tisztelt Lelkiatya! Ha valaki egy nagyobb bünnél rövid ideig fél attól hogy Isten nem bocsát meg neki az a Szentlélek elleni bünt követi el??? Mindig attól félek hogy elkövetem ezt a bünt! Egyszer olvastam valahol hogy aki fél hogy elkövette ezt a bünt az nyugodt lehet hogy soha nem követte el Rendszeresen Gyónok áldozok bízok Isten végtelen irgalmába és szeretetében mégis nagyon félek hogy valamikor nem követem e el!!!
Aki tudatos lelkiéletre törekszik, az sem halálos bűnt, sem Szentlélek elleni bűnt nem tud elkövetni. Véletlenül nem lehet sem halálos bűnt, sem Szentlélek elleni bűnt elkövetni. A súlyos bűn elkövetése utáni félelem nagyon is jogos. Ezt azért kapjuk, hogy lehetőség szerint távol tartson minket ezektől a súlyos bűnöktől. Ha nem jelenne meg ez a félelem, ez azt jelentené, hogy félvállról vesszük Isten irgalmát. Ha elmegy meggyónni, akkor máris kifejezte, hogy bízik Isten irgalmas szeretetében és megbocsátásában. Ezért is kell rendszeresen gyónni, hogy állandóan ennek lelkiállapotában lehessen az ember.
Kedves Lelkiatya! A klippea kerdezonek koszonnem meg a kerdeset magam eddig nem mertem itt ilyet kerdezni de megnyugtato a valasz hogy ilyen mogottes gondolatok vannak/lehetnek egy-egy dontes mogott. van egy masik klipp ami regota erdekel. Ha ismereteim nem csalnak az a csepeli görögkatolikus templom, itt is hasonlo tortent? koszonettel!
Utánanéztem, és megtudtam, hogy annak idején a csepeli templomban történt fölvételhez nem volt sem püspöki engedély, de még a parókust is félrevezették, hogy ilyen megtörténhetett. Erre sokkal jobban oda kell figyelni.
Kedves Lelkiatya!
Az egyház életében aktívan részt vevő, a liturgikus szertartásokon naponta résztvevő görögkatolikus fiatalember vagyok. Úgy érzem elérkeztem életem azon szakaszához, amikor kiemelt figyelmet kap részemről a párválasztás kérdése. Megismerkedtem egy ifjú hölggyel, akiről úgy érzem, hogy ő az akiért eddigi életem során oly sokat imádkoztam a Szentháromságos Egy Istenhez. Viszonylag hamar kiderült, hogy a hölgy születésétől fogva nevelőszülői hálózatban nevelkedik. Őszintén bevallom még ismeretlen számomra ez a szituáció, eddigi életem során nem is tudom, hogy ismertem e közelebbről ilyen személyeket, ezért kissé elbizonytalanodtam. Maga szerint milyen szempontokat érdemes különösképp figyelembe venni? És mi az ami semmi esetben sem számít?
Én semmilyen megkülönböztetésnek nem látom okát ebben az esetben sem. Mindenki más. Mindenki más körülmények közül érkezik. Van, akit a jólét tönkre tesz, jó dolgában önzővé válik, van, akit még több emberbaráti segítésre késztet. Van, akit pszichés beteggé tesznek a rossz családi tapasztalatok, van, akit elszánttá teszik, hogy ő jót fog fölépíteni. Véleményem szerint ami igazán számít, az az őszinte nyitottság a hitre. A hit mindent begyógyít, mindent pótol, mindent a helyére tesz. Persze, csak az igazi, őszinte, áldozatokra is kész hit képes ilyen erővel gyógyítani az embert, annak sebeit. Tehát azt tanácsolom, hogy ez a körülmény, hogy az illető hölgynek nem lehetett egészséges családja, ez egyáltalán ne befolyásolja Önt. Ismerje meg minél jobban. Ha szép leány, ne bűvölje el túlságosan a testi szépsége, hanem lelke szépségét nézze. Sokat jelent még, hogy valaki kész-e arra, hogy alakítsa, nevelje önmagát. Ez is sokkal lényegesebb tényező, mint az, hogy mit hozott a gyermekkorából. Nyilván ez utóbbi is nagyon fontos, de elsősorban ennek alapvető igazsága arra késztesse Önt, Önöket, hogy majdani családjukban minden lelki szükségletet megadjanak a gyermekeiknek, ne pedig azt nézze, hogy milyen sebeket hoztak gyermekkorukból. Mindenből ki lehet gyógyulni, Isten mindenható szeretete mindent jóra tud átalakítani. Ezért kell ővele, a Mindenhatóval élni, vele együttműködni. Ezerszeresen megéri!
Dicsértessék Jézus Krisztus! Üdvözlöm atyám!
Két kérdést szeretnék feltenni önnek.
1. Úgy alakult az életem,hogy felnőttként találtam meg az Urat,tavasszal bérmálkozni fogok. Első áldozás és bérmálkozás előtt ugye gyónni is kell. A gyónás szövegét megkaptam azzal nincs baj. De van amit nem értek,meddig kell vissza mennem a bűneimben amit első alkalommal meg kell gyónnom? Nyilván amit felnőtt fejjel követtem el,főleg mióta az Urat megtalaltam azt meg fogom gyónni mert már tisztában vagyok azzal mi is a bűn. De amit gyermekkorban követtem el azt is meg kell? Pl amikor 13 évesen bűnt követtem el,amikor még annyit tudtam a kereszténységről,hogy van egy Jézus nevű személy aki karácsonykor született és karácsonykor ő hozza az ajándékot. Amit ekkoriban követtem el azokat is meg kell gyónni? Amikor még nem voltam tisztában azzal,hogy amit teszek az bűn?
2. Második kérdésem az lenne,hogy mi a halálos bűn? Úgy szokták leirni,hogy az a halálos bűn amit tudva és akarva követünk el pedig tudjunk,hogy nem lehetne. De akkor minden bűn ha úgy vesszük. Hiszen felnőtt keresztényemberként már tisztában vagyunk a bűnökkel és ha elkövetjük akkor azt tudva és akarva tesszük. Véletlenül nem nagyon lehet vétkezni szerintem.
Nem hiszem,hogy van olyan ember aki egy hét alatt ne vétkezne akár abban,hogy lustaság,bujaság vagy barmi más.
Halálos bűnben nem szabad magunkhoz venni az oltáriszentséget,mégsem járnak minden héten gyónni mise előtt mégis áldoznak nálunk.
Most akkor mi számít végülis halálos bűnnek?
Remélem,hogy érthetően írtam le a kérdéseim. Előre is nagyon köszönöm a válaszát.Isten áldja!
Nem tudom, ki készíti fel Önt a bérmálkozásra, melyik az az atya. Legjobb ezeket ővele megbeszélni. Én csak rövid választ tudok adni, amelyek bizonyára újabb kérdéseket is fölhozhatnak.
Mivel ez az életében az első gyónása, úgy is nevezzük, életgyónás, ezért tehát át kell tekintenie az egész életében elkövetett bűnöket. Már amennyire ez lehetséges. Természetesen nem az a fontos, hogy tételesen mindet összeszedje, ez lehetetlen is. De vissza kell mennie gondolatban egészen a kezdetekig, gyermekkorának legelső csínytevéséig, amire emlékszik. Miközben áttekinti saját életét, azok az emlékek fognak felszínre jönni, amelyek fontosak, amelyek már akkor is valamelyest lelkiismeretfurdalást okoztak, vagy akár csak most, megtért emberként azt látja, hogy nem kellett volna azokat megtenni. Annak nincs jelentősége, hogy mennyire volt hibás, és mennyire nem. Ezeket mi nem tudjuk fölmérni. Nem szükséges magunkat mentegetni, hogy nem tehettünk róla. A bűnbánat fontos eleme az, hogy magamat vádolom, és majd az Úr fog engem fölmenteni, föloldozni. Ehhöz képest az én mentegetőzésem csak nevetséges próbálkozás volna.
Nagyon sokféle módon vétkezünk. Szerintem nem igazán szerencsés kategorizálás, hogy mi a halálos bűn és memi nem. A katekizmus megfogalmazása szerint amikor tudva és akarva, Istennel szembefordulva súlyos bűnt követünk el, az a halálos bűn. Ilyen azonban nagyon ritkán adódik. Nagyon elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szánt szándékkal akarjon szembefordulni Istennel. A legtöbb bűnünk abból adódik, hogy nem fontoljuk meg eléggé a tetteinket, felszínesen viselkedünk, de sokszor az is előfordul, hogy tudom, hogy ezt nem kellene megtennem, mégsincs erőm ellenállni. Ezek nem halálos bűnök. Gyónásban mindig érdemes mindent elmondani, kicsi és nagy bűnöket, aztán az Úrra bízni a gyógyulást. Illetve a gyóntató atya is segít olykor, hogy jobban megértsem a tetteim mozgatórugóit.
De újra azt mondom, sokkal jobb, ha ezeket a kérdéseket az Önt fölkészítő atyával beszéli át.
Kedves Lelkiatya!Reggel a feleségem mondta, hogy gondoljak vissza gyerekkoromra, milyen jók voltak a Karácsonyok, a családdal töltött idő stb. Egész nap azon gondolkodtam, hogy gyerekkorom legjobb emléke amikor először lett nyugati autónk, amikor megszereztem a kismotor jogsit és egész nap simsonoztam. Csupa úgymond világi anyagias dolog, sosem élveztem ha adnom kellett a csokiból a testvéreimnek. Eddig azt hittem, hogy jó ember vagyok, de lehet h mégsem? Lehet, hogy pengő érc és zengő cimballom lennék? :(
Nagyon érdekes, amit ír. Ezek szerint a gyermekkorának igazán szép emlékei a világias vágyak teljesülései voltak? Nem tudom. Nekem meggyőződésem, hogy ha gyermekkorának sokkal mélyebb rétegeit kezdi el föltárni, akkor más dolgokat is talál ott, a mélyben. Elhiszem, hogy a legélénkebb emlékek ezek a látványos dolgok, de vannak mélyebb rétegei is a lelkünknek. Nagyon érdekes például, hogy az emberekben sok az önzés, ez igaz. Ugyanakkor a szíve mélyén minden ember jó, mindenkiben él a szeretetre törekvés, a szeretve levés igénye. Az önző magatartására emlékszik. Igen, ilyenek is vagyunk. Ezzel fájó szembesülni, de nem szabad magunkat azonosítani a rossz tulajdonságokkal. (Meg másokat sem az övékkel!) Ugyanakkor, ami a végén leír, az nagyon fontos fölismerés. Ugyanis az is csak felszínesség, ha valaki azt mondja magáról: "Én jó ember vagyok." A mélyben sokkal nagyobb igazságok rejlenek. Van bennünk jóság, jóra törekvés, segítő szándék, de van bennünk önzés is. Látnunk kell mind a két oldalt, és dolgozni mind a kettőn: az önzést legyőzni, az önzetlenséget fejleszteni - gyakorlással.
