Nem, nem azt jelenti. A nyelvek adománya egyfajta révült állapot, amelyben az ember úgy imádkozik, hogy talán maga sem érti a szavakat, de egyfajta metakomunikáció révén még a környezete is érzékeli, hogy Istenhez közeli lélekállapotban van. A nagyon racionálisan gondolkodó Szent Pál viszont azt mondja, a nyelvek adományával csak akkor éljenek, ha van, aki meg is magyarázza (1Kor 14,5.27-28).

Az Ön által észrevételezett szemléletbeli különbség nem csak vagy nem is annyira Kelet és Nyugat között áll fenn, mint inkább különböző korszakok között. Az első négy században az eucharisztikus ünneplés tekintetében még koránt sem feszült olyan szemléletbeli különbség az egyházak között, mint ma. De azt sem mondhatnánk, hogy az egyes egyházakon belül teljes lenne az összhang. Mindig vannak hangsúlyeltolódások. Elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy az Eucharisztia nem magánügy. Nem jámborsági gyakorlat, nem valami olyan, amit az egyes keresztény a maga hatáskörében intézhet el, mint mondjuk azt, hogy "én rózsafüzért imádkozom, te meg Jézus-imát". A keleti egyházak egy kissé talán többet őriztek meg ebből az ősi eucharisztikus tudatból, hogy ti. az eucharisztia nem magánügy. Az áldozat teológiájának nagyon is sok köze van a változásokhoz, ahogy Ön említi. Az Eucharisztiát Nyugaton ma hangsúlyosan áldozatnak tekintik. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy az áldozat-jellegben az Eucharisztia nem merül ki. Sokkal nagyobb az a misztérium, semmint hogy megragadhatnánk egyetlen momentumban. Keleten nem is alkalmazzák az eucharisztikus ünneplésre az áldozat szót. Egész más szempontból megközelítve a misztériumot, ott azért "liturgia" a neve, mert jobban megőrizte azt a közösségi jellegét. A "liturgia" azt jelenti: "közmunka". Talán ebből is látszik, hogy a közösségi ünneplés jellege a hangsúlyosabb. Nyugaton talán a római kánon, az eucharisztikus ima hatására az áldozat gondolat erősödött meg jobban. Ugyanis a római egyház kánonja többször nevezi az eucharisztiát áldozatnak. De ha alaposan olvassuk annak szövegét, akkor megérthetjük, hogy az áldozat nem abban áll, hogy mi valami új áldozatot mutatunk be, hiszen Krisztus egyszer s mindenkor elégséges áldozatot mutatott be az Atyának (Zsid 10,10). Az áldozat, amiről a római egyház eucharisztikus imája szól, az ünneplő közösség imája, a léleknek az alázatos, hódoló állapota, amely egybegyűjtötte a közösséget. Persze, a keleti egyházaktól sem idegen az áldozat gondolata, amikor Liturgiát ünnepel. De ott jobban hangsúlyt kap, hogy az áldozat mindig Krisztusé, nem a papé. Az ünneplő egyház csak részesévé válik Krisztus megváltói művének, áldozatának, amely elszigetelt maradna térben és időben, ha nem lenne Eucharisztia. A keleti egyházak teológiája számára a magánmise nem "érvénytelen", hanem inkább értelmezhetetlen. Minden eucharisztikus imában azt kéri a pap a hívek nevében, hogy Krisztus testét és vérét magukhoz véve minél inkább egybeforrjanak az ő testében, az Egyházban. De ha nincs kinek egyesülni, mert csak egyedül van a pap, akkor nem végez liturgiát, mert az alapvetően a közösség ünnepe. Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, a szemléletbeli különbség az áldozat-jelleg hangsúlyozásából fakad. Ezt Nyugaton erősítette a kialakult papi lelkiség. A szerzetesek közül Keleten csak annyit szenteltek pappá, amennyire szükség volt, hogy legyen, aki vezesse a szertartásokat. Nyugaton idővel szinte minden szerzetest pappá szenteltek. Gyakran misszióba küldték őket, ezért is volt szükség arra, hogy papok legyenek. De ha nem így alakult, akkor nagy számú pap élt együtt. Ők a papságukat már csak úgy tudták megélni, hogy miséztek. Történelmi fejlődés eredménye ez, de talán látszik, hogy nem ideális helyzet, hiszen a pap nem önmagáért van, hanem a közösségért. Ennek folyományaként Nyugaton a szentmise jobban a papi lelkiség részévé vált, míg Keleten a liturgia jobban megőrizte közösségi jellegét.

Hogy május hónapot az Istenszülő magának választotta volna, erről nem ismerek semmilyen magánkinyilatkoztatást. Szerintem egyszer a sok nyíló virággal pompázó május hónap ihlette meg ennek a jámbor népéneknek a szerzőjét, hogy lelkesedésében így fogalmazzon. Ennél súlyosabb érvet nem tudok, hogy miért lenne május az Istenszülő hónapja. Októbert sem tudom, hogy miért akkor tiszteljük jobban Máriát. Mindenesetre teológiai magyarázata nincsen. A Mária-ünnepek viszont teológia szempontból is szépen beleilleszkednek a liturgikus ünneplésünkbe. Ezek nyilván naptárhoz kötődnek, de itt sincs semmi kiemelése sem az október sem a május hónapoknak. Sajnos a másik kérdésben is tudatlan vagyok. Lehet, hogy valamilyen magánkinyilatkoztatásból származó ígéretekhöz kötődik Mária közbenjárása? Nem tudom. Krisztus Urunk ígéreteihez az Istenszülőnek már nincsen közvetlen kapcsolódási pontja. Megígérte a Szentlelket, el is küldte. Megígérte, hogy majd újra eljön, erre várunk. Ugyanakkor minden Isten elé vitt kérésünkben kérhetjük Mária közbenjárását is. Ezt nem mechanikusan, hierarchikusan kell elképzelni, vagyis hogy a királyné párnán viszi a király színe elé az általunk rápakolt kéréseket. Máriával való közös imádságunk az Egyházzal, a szentekkel való közös imádságunk része. Ha vele együtt kérjük, akkor nem jobban meghallgat minket a Király, hanem az ő közbenjárására mi válunk befogadóbbá, a szentekhöz közelibbé. Kicsit talán sántít a hasonlat, de olyan ez, mint amikor egy szurkolótábor tagjaiként nagyobb lelkesedéssel, s talán nagyobb hatékonysággal is tudunk szurkolni, mint egymagunkban. Azért sántít a hasonlat, mert a mérkőzés eredménye esetleg függhet a szurkolás hatékonyságától, de Isten felénk hajló szeretete nem függvénye annak, hogy hányan kérjük. Ő mindig, minden pillanatban, minden helyzetben a legtöbbet, a végtelent adja nekünk, csak miránk hat a szurkolótábor hangulata, lelkülete, hogy annak hatására egyre befogadóbbá váljunk a ránk áradt isteni kegyelmekre.

A latin rítusban a tömjénszemek parázsra helyezése mozdulatának nagyobb jelentősége van. Ott elő van írva, hogy a főcelebránsnak kell ezt tennie. A keleti egyházban ez nem így van. Ott a tömjénezés alapvetően a diakónus feladata, általában ő már úgy kapja a tömjénezőt, hogy a parázson rajta van a tömjén. Ezt bárki megteheti. Általában nők nem lehetnek a szentélyben, de ez a szabály nálunk gyakran nem érvényesül. Ha történetesen nem férfi látja el az oltár körüli segédkező szolgálatot, természetesen az illető nő is tehet tömjént a parázsra.

Kedves Teodóra néni! Elmeséle egy esetet. Az egyik faluban az 50. zsoltár adott versét így mondták a hívek: "...mert ha kedvelnél, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl." Az ottani atya mesélte, hogy mennyit küzdött azért, hogy a híveknek megtanítsa a helyes szöveget: "...mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna...", de egyszerűen nem fogadták el a hívek, hogy ezen változtassanak. Sajnos vannak rögzült szokásaink, amelyeken nagyon nehezen változtatunk. S ahogy tetszik is írni, idősödő korban ez egyre nehezebb. Az egyház fejlődése során természetesen erre is figyelemmel kell lenni. Ezért nagyon megfontoltan és lassan, fokozatosan kell az elkerülhetetlen módosításokat bevezetni. Én úgy érzékelem, hogy ez a fokozatosság, lassú tempó a mi egyházunkban is megvan. Tény, hogy ezt sem egyformának érzékeljük. Van, akinek ez is gyors, van, akinek ez is lassú. Talán ez a kétféle megítélés igazolja, hogy nagyjából nem rossz ennek az üteme. Az egyház élő szervezet, olyan mint az ember élő teste. Vannak részek, amelyek szinte egyáltalán nem változnak vagy csak egészen lassan, pl. a csontozat, s vannak részek, amelyek szinte naponta változásokon esnek át, például a haj (no, nem a hajfestésre gondolok). Kicsit hasonlóan él az egyház is. Vannak elemei, amelyek változatlanok vagy csak egészen lassan változnak, s vannak elemek, amelyek - nyilván nem naponta - de mégis koronként változnak. Ezzel a változással, az élő egyházzal, az egyház életével együtt kell élnünk. Fontos, hogy törekedjünk arra a rugalmasságra, amely hozzásegít, hogy együtt éljünk az egyházzal.

Köszönjük az észrevételt. Máris továbbítom az illetékeseknek. Szerencsére azért van, ahol nem maradt ki a sorból: http://www.byzantinohungarica.com/index.php/palatitz-istvan-jeno-dr1926-1997

Legyen rajta Istenünk áldása! Javaslom, Pünkösdre készülve bátran és bizalommal kérje a Szentlelket, hogy adjon isteni bölcsességet, hogyan végezze jól az imáját és az életét.

Sajnos ebben nem tudok eligazítást adni. Én nem ismerem ezt a sorozatot.

Egyházunkban általában lakó- és pótlakóhelyünkkel tartozunk a parókiális közösséghez. Indokolt esetben valaki tartós vagy állandó jelleggel csatlakozhat egy másik parókiához, amelynek életébe bekapcsolódik és azt támogatja. Ennek a parókiának papjával személyes megbeszéléssel érdemes mindezt rögzíteni. Fontos, hogy döntésünk hosszú távra szóljon, kerüljük a váltogatás gyakorlatát.

Igen. A legtöbb esetben igen. Ezért említettem a sátánista szekták gyakorlatát, ahol ennek külső jelei is lehetnek. De hála Istennek ez rettentő szélsőséges, ezért viszonylag ritka is. Bár egyetlen ilyen csoport, abba belekeveredő egyetlen ember is súlyos kár és veszteség az Egyháznak és az egész emberiségnek. De igaza van, a hétköznapi élet küzdelmeiben ez a "formai" szövetségkötés átvitt értelemben veendő, a legtöbb esetben csak a gondolatokban játszódik le.

Minden porcikánk a szeretetre való: a hangszálunk, az izmaink, és az egész testünk. Az egész testünket, a nemiségünket is azért kaptuk, hogy szeressünk vele: szeressük a házastársunkat és gyermekeknek adjunk életet. A maszturbációval az a baj, hogy nincs benne szeretet: ki van belőle zárva a házastársam és a gyerek is. Nem erre való a szexualitás. Általában két végletet hallhatunk a maszturbáció erkölcsi megítéléséről: a liberális véglet szerint nincs azzal semmi baj, nem ártunk vele senkinek, nyugodtan gyakorolhatja az ember, egészséges dolog. Másik oldalról meg ez halálos bűn, a pokol mélyére kerül aki ilyet művel. A Katekizmus ?önmagában és súlyosan rendetlen cselekedetnek? nevezi. Azaz nem nevezi halálos bűnnek, de nem tekinti ártalmatlan, ?egészséges? cselekedetnek sem. Azért rendetlen, mert a szexualitás két fő céljából (házastársak egysége, gyermekek nemzése) mindkettő ki van zárva belőle. De nem is halálos bűn, hiszen a halálos bűn teljes, Istennel való szembefordulás, amikor ?tudva és akarva?, gonoszul követ el valaki egy súlyos tettet. Az a legritkább, hogy valaki ilyen megfontolásból végezzen önkielégítést. A Katekizmus józanul látja az olyan körülményeket, melyek ?enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget?. Ilyen enyhítő körülmény lehet az éretlenség: már jelen van egy biológiailag érett test, de még nincs jelen egy pszichésen érett én, aki a testet kordában tudná tartani. Serdülőknél ezért mindig enyhébben ítéljük meg a maszturbációt, mint érett felnőtteknél. Hasonlóan enyhítő lehet a félálom, a túl erős érzelmi megterheltség, a neurotikus zavarok, a tartós megszokás. Aszerint is differenciálunk a súlyosságban, hogy az illető tudatosan kereste-e (pornográfiát néz hozzá, a gondolatvilágban sokat fantáziál róla), vagy szinte ?átesett? rajta. Jóval súlyosabb például, ha másokat is bevon, ha erre csábít. A gyakoriságot illetően is nehéz számot mondani, de az biztos: ha mindennapos, akkor súlyos rendetlenségről beszélhetünk. Miért nem mondjuk mégis ártalmatlannak? A maszturbációnak nem a testi, hanem a lelki hatása a baj. Fixálódhat az ember csak erre az örömre, egyre jobban magányossá tesz, állandó szorongást ébreszt, menekülést jelenthet az önfegyelem küzdelme elől, s egyre aberráltabb-pornográf formákat hívhat elő. Ki szeretne olyan házastársat, aki nem bír uralkodni a vágyain, annak rabja, aki csak a maga örömeivel foglalkozik, aki könnyen kapható olcsó élvezetekre, akiben semmilyen önfegyelem nincs, aki sok pornográf képpel fertőzte meg a gondolatvilágát? A serdülőknek tehát azt mondjuk: ne dramatizáljuk túl a maszturbációt. Lehetnek sokkal súlyosabb bűnei a felnőtt életre készülőnek, melyek mélyebben aláaknázhatják a fejlődését. Például, ha nem építi a jövőjét (tanulás), ha nem alakít ki szeretetkapcsolatokat (barátság, szerelem), ha semmilyen testkultúrája nincs (sport, önfegyelem), ha nem mélyíti a hitét, ha nem tud feszültséget kezelni. Nem akarjuk, hogy a serdülő figyelme csak erre fixálódjon, az összes energiáját csak erre vesse be, s lényeges teendők elússzanak a figyelem elől. Másrészt mégsem mondjuk ártalmatlannak: igenis minden fiatalnak meg kell küzdenie az erósz hatalmával, meglopja a fiatalokat, aki a küzdelmet ellopja tőlük! A serdülőkor nagy feladata, hogy élete részterületeit (a szexualitást is) egy nagy egészbe, életvezetése egészébe integrálja. Ebben segít, ha jó a kapcsolata az azonos nemű szülőjével, vannak jó barátai, közössége, egészséges szerelme, hite, önfegyelme, s legitim örömei.

Erre a nagyon érdekes kérdés megválaszolására egy filozófus atyát kértem meg. A teológia és a filozófia a kiindulópontjukban különböznek egymástól. A teológia kiindulási pontja az isteni kinyilatkoztatás, a filozófia viszont pusztán az emberi értelem közegében akar gondolkodni. A teológus a kinyilatkoztatott tartalmakat, az isteni igazságokat tényként kezeli, azokból próbál meg minden felvetődő kérdést megválaszolni. Feladata, hogy a kinyilatkoztatás tartalmát kifejtse, a kinyilatkoztatott igazságokat átgondolja, s a kornak megfelelő nyelvezetben újra és újra megfogalmazza. A kereszténység első évszázadaiban a filozófia és a teológia még teljes mértékben összefonódva éltek. Bölcsnek lenni és a kinyilatkoztatás tanításában részesülni gyakran ugyanazt jelentette. Szent Jusztinoszt és Alexandriai Kelement gyakran úgy említik, mint akik a kereszténységet a tökéletes filozófiaként jelölték meg. Úgy vélik, aki Jézus Krisztust ismeri, az a legnagyobb bölcsesség birtokába jut. Az európai gondolkodásban később a skolasztika folyamán egyre egyértelműbb lett azonban a filozófia és a teológia különbsége. Kiinduló pontjuk, módszerük, kompetenciájuk mentén különböztették meg azokat egymástól. Az újkortól fogva sajnos az ún. ?kritikus ész? nevében lépett fel gyakran a filozófia, s kritikus mivolta gyakran vezetett a kereszténység és a vallás elutasításához. Ettől a kortól fogva élesen elkülönülnek egymástól teista és ateista, hívő és hitetlen filozófusok. A filozófiának számunkra legértékesebb része és legszebb területe a keresztény filozófia. Ha keresztény filozófiát emlegetünk, akkor természetesen mondhatjuk azt, hogy filozófiai és teológiai gondolatoknak átfedéseik vannak, azaz filozófia és teológia egymás részét képezhetik. Vannak keresztény filozófusok, akik szerint a teológia mindig filozófiai jellegű, hiszen ha az a kinyilatkoztatásra is hivatkozik, mégiscsak az emberi értelem által kerül elgondolásra. Mondhatnánk, nincs istenhit értelmes gondolkodás nélkül! Elképzelhetetlen az istenhit a racionalitással megáldott emberben a megértés vágya nélkül! Egy francia keresztény filozófus (Maurice Blondel) szerint a keresztény filozófia attól keresztény, hogy az emberi értelmet elvezeti megértésének legvégső határáig, s e határon azt igazolja, hogy innentől foga nem irracionális dolog a hitre, a kinyilatkoztatásra ráhagyatkozni.

Mindenütt találkozunk emberi gyarlósággal. Nagyon jól teszi, ha látva munkatársai gyöngeségeit, próbálja őket így elfogadni, és imádkozik is értük. Igen, ezt kell tennünk. A mentegetésbe nem kell hazugságot belevegyíteni. Ha egyre tisztábban látom, hogy a másik miben vét, ez nem bűn, ez tisztánlátás. Isten is teljesen tisztán látja a mi bűneinket, de ez egyáltalán nem csökkenti az ő szeretetét irántunk. Nekünk is így kell tennünk, vagy erre törekednünk. Az is helyes, ha imádkozik azért, hogy ez a helyzet javuljon. Mint kérte, én is besegítek az imában. De fontos, hogy ne önmaga miatt kérje ezt a dolgot. Ne azért javuljon a helyzet, hogy Önnek ne legyen ennyi kellemetlensége. Ez nemde önzőség volna. Értük imádkozzék, hogy nekik legyen meg a lelkük békéje! A kétszínűség ugyanis nagy belső békétlenséget szül, amitől szenved az ember. S gyakran ennek ellenére egyáltalán nem hagy fel a kétszínűséggel, mert nem tudja, hogy lelke békétlenségének ez az oka. Tehát rászorulnak az imádságra és a megértésre.

Sajnos, el tudom képzelni még azt is, hogy valaki - nyilván gondolataiban, de - formálisan szövetséget köt vele. Sőt, egyes sátánista szekták esetében ennek még külső formái is vannak. De nem elég elborzadni ilyen szörnyűségeken. Gyakorlatilag minden esetben, amikor az ember tudatosan megalkuszik a bűnnel, akkor ezzel magát odaláncolja a sátánhoz, s ilyenkor a gonosz sokkal könnyebben tudja bűnbe vinni az embert. Ezzel szemben, ha küzdünk ellene, még ha botladozunk is, nincs fölöttünk hatalma, nem adjuk át neki az irányítás jogát.

Ha ez a vágy ilyen hamar, néhány hónap alatt elmúlt, akkor félő, hogy ez csupán emberi érzés volt, egy jó érzés, amelyet fenntartott a megfelelő gyakorlat, de még nem alakult ki az az egzisztenciális vágy, amely életbevágóan fontossá teszi az Eucharisztiát. Lehet, hogy Ön számára ez is egyik haszna ennek a mostani furcsa, semmihöz sem hasonlítható állapotnak, hogy felszínre hozta, még fontos lépéseket kell tennie az Eucharisztia befogadására. Javaslom, hogy ha még tart ez az állapot, amíg nincs módja gyónni, áldozni, addig mélyüljön el az Eucharisztia tanításában. Olvasson róla jó könyveket, írásokat! Ha Ön görögkatolikus, akkor lehetőleg a keleti lelkiség és teológia írásait vegye elő. Ilyen például "A nagyböjt és a húsvéti titok" című remek kis könyvecske.