Kedves Piroska! Mindenképp nagyon dicséretes ez a lelkesedése és elszántsága, mellyel szeretné a napját az imarendhöz igazítani. Amit itt leírt, az egy szerzetesnek is dicséretére válna. Nem tudom, mennyit enged meg Önnek a munkája, az életkörülményei. Nyilván ezektől is függ, hiszen az életállapotbeli kötelességeinket nem hanyagolhatjuk el. Ezért is jó a szerzetesnek, mert annak elsődleges életállapotbeli kötelessége az imádság. Ha eddig nem volt ennyire intenzív az imaélete, akkor azt javaslom, hogy csak szépen lassan bővítse azt. Ahogy eddig volt, azt egészítse ki valamivel. Leginkább a szentírásolvasást javaslom. Tehát amit eddig imádkozott, azt tartsa meg és csak egy valamivel bővítse, mondjuk, a napi szentírásolvasással. Erre összpontosítson! A szakasz elolvasása után szánjon több időt is arra, hogy újra meg újra elolvassa, elgondolkodik rajta. Majd abból merítve imádkozzék a saját szavaival. Legelőször tehát ezt a bővítést javaslom. Emellé esetleg valamelyik kis imaórát még bele lehet venni. Ha este olvassa a Szentírást, akkor reggel vagy délelőtt, ha délelőtt olvassa a Bibliát, akkor fordítva. Első körben az Újszövetséget javaslom elolvasni elejétől a végéig. Vagy lehet kezdeni - főként most, a húsvéti időben - az Apostolok Cselekedeteivel, majd utána az apostoli levelekkel, majd a 4 evangéliummal. Mindezek mellett pedig még mondhatja a Jézus imát: "Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!" Ha ezt ismételgeti a napi teendői között, s igyekszik is az Úrra figyelni, akit megszólít ezzel a fohásszal, akkor megint sokat tett, hogy rátaláljon az állandó isteni jelenlétre. Legalább egy fél évi ilyen jellegű bővítés után vállalkozzék csak arra, hogy tovább növeli a napi imaadagot. Fontos még az is, hogy legyen lelkivezetője vagy legalábbis állandó gyóntatója. Az imádság útján nem szabad egyedül elindulni, mert könnyen eltévedhet az ember. Tehát lassan emelje a napi imaadagot, ne egyszerre. Ez olyan, mint a testedzés. Ha egyszerre túl sokat vállalna, akkor akár meg is betegedhet tőle, és hamar kénytelen volna abbahagyni. Vagy még jobb példa a böjt. Ha valaki szeretne komolyan böjtölni, annak sem szabad ezt egyszerre nagy léptékkel elkezdeni, mert belebeteghet, és abba kellene hagynia. Az atyák mindig figyelmeztettek minket a helyes mértékre, az arany középút megtartására.

A Jeruzsálemben nagyszombaton fölgyulladó lángra gondol? Tudomásom szerint nincs róla hivatalos állásfoglalás.

Ez a fajta nem űzhető ki másként csak imádság és böjt hatására. Javaslom, kedves Piroska, hogy minden nap mondjon el egy imát a Szentlélekhöz és fogadjon valamilyen böjtöt. Én is csatlakozom az imához is meg a böjthöz is. Bízzunk a Mindenhatóban, az ő végtelen hatalmában és szeretetében!

Kedves T.! Sajnos, ki kell mondani, hogy elég nagy baj, ha az egyik félnek ilyen kérdést kell föltennie. A házasságban a szexuális együttlét kölcsönös egymásra figyelést igényel. Mégpedig nagyon odaadó, érzékeny egymásra figyelést. Valójában mindkét félnek arra kell törekednie, hogy a másiknak kedvezzen. Az Ön által megfogalmazott kérdés azt rejti magában, hogy szinte mindig, vagy talán mindig is csak az egyik fél alkalmazkodik, a másik pedig parancsol, irányít. Márpedig ebben az is benne rejlik, hogy ez esetben az utóbbi csak a maga örömét keresi, még akár olyan áron is, hogy a másik akaratát megerőszakolja. Szándékosan használom ezt a szót, mert ilyenkor sajnos szexuálisan is erről van szó. Igen, van olyan határ, amit a házastárs már nem tűrhet el. De ez elsősorban nem fizikai határ: "ezt még igen, azt már nem", hanem sokkal inkább lelki határ, amely a személyiséget is érinti. Minden megengedett a házastársi szexuális életben, amely a kölcsönös szeretet kifejezője, de semmi olyannak nincs helye, amely csak az egyik élvezetét szolgálja tekintet nélkül a másik hozzáállására. Persze, ez azt is jelenti, hogy mindkettőnek kell gyakorolnia az önmérsékletet is. Az is önzés, ha valaki rendszeresen elutasítja a másik közeledését csak arra hivatkozva, hogy neki most nincs kedve. Egymásnak adják a házasfelek az figyelmüket, szeretetüket, testüket, lelküket. Ezt egyébként folyamatosan tanulni kell. Ezért van az, hogy a jó házasságban 20-30 évi házasság után jobban megy a szexuális élet, mint az első években. Ez tehát egy nagyon jó hír, mert azt jelenti, hogy ebben is lehet előre haladni, hogy az idővel ez is egyre jobb lehet. Persze, ez akkor van így - a jó házasságról beszélek -, amikor nem csak a testi együttlétben, hanem a közös életük minden részletében figyelnek egymásra, egymás javát, kedvét, örömét keresik.

Ilyenkor elsősorban nem a gyenge mobilkészüléket kell jobbra cserélni, hanem az antennát élesebbre állítani. Az élő vevőkészülék ugyanis nem olyan, mint a boltban vásárolható. Az nem lesz képes többre, mint amire beprogramozták. Az élő vevőkészülék azonban olyan, mint a nem mesterséges, hanem természetes intelligencia: állandóan fejleszti magát, mégpedig természetes és nem mesterséges úton. No, de elég a képletes beszédből! Az élő vevőkészülék az Ön lelke. Az antenna a hite. A természetes intelligenciája pedig az Istennel való kapcsolata, amely állandóan fejlődik, fejlődhet, ha a lelke veszi a jeleket a hite által. Ezt a célt tűzze ki maga elé: hogy ráélestíti a hit antennáit az Istentől jövő üzenetekre. De nem mesterségesen, hanem természetesen. Nagy türelemmel, szeretettel, bizalommal, Istenre figyeléssel. Használja ki ezt a nehéz helyzetet arra, hogy fölerősödjék a hite, elmélyüljön az Isten-kapcsolata. Ismétlem, nem baj, ha nem sikerül követnie a világhálón keresztül a szertartásokat. Alighanem azért adta ezt így az Úr, mert tudja, hogy Önnek most nem annyira a telefonon való egyházi kapcsolattartásra, hanem a közvetlen isteni kapcsolattartásra van szüksége. Amikor elfogják a kétségeskedő, idegesítő gondolatok, akkor ezeket tekintse kísértésnek, amelyekkel nem érdemes, nem szabad törődni. Hagyja ott faképnél őket, és pont ilyenkor foglalkozzék az Istentől jövő gondolatokkal (Szentírás, imakönyv imái, zsoltárok, énekek, stb.) Azt megteheti, hogy célirányosan kéri is a Szentlélek erejét, hogy le tudja győzni ezeket az idegesítő, hiábavaló gondolatokat. Meglátja, ebben is fog segítséget kapni.

Az Újszövetséget újabban Simon Tamás László bencés atya fordításában olvasom. A teljes Bibliát a Szent István féle fordításból. De a legtöbbször előveszem a többi fordítást is, például a Károli vagy a Káldi féle fordítást. Érdekes dolgok derülnek ki ezekből az egybevetésekből. A Magyar Biblia Társulat kiadványa pedig azért hasznos, mert közvetlenül a versek mellett közli a párhuzamos részeket. Ez pedig abban segít, hogy más, odatartozó szentírási részeket is könnyen ki lehessen keresni. Ebben is sokat segít a világháló, hiszen egészen egyszerűen el lehet érni ezeket a fordításokat a www.szentiras.hu címen.

Talán XXIII. Jánoshoz fűződik a következő imádság: "Uram, adj türelmet, hogy el tudjam fogadni azt, amin nem tudok változtatni. Adj bátorságot, hogy meg tudjam változtatni azt, amit meg kell változtatnom. S végül adj bölcsességet, hogy a kettőt mindig meg tudjam különböztetni." Ilyen helyzetben föl kell mérnem, hogy mi az ami rajtam múlik, s mi az, ami nem. Hogy nem nyilvánosak a misék, ezen valószínű, csak a püspökök tudnak változtatni, illetve azok a papok, akik erre a püspöküktől fölhatalmazást kaptak. Úgy sejtem, hogy Ön egyik csoportba sem tartozik, tehát ezen változtatni nem tud. Mi az, amin tud változtatni? A saját imaélete. Azon viszont érdemes és kell is. Új helyzet állt elő, egyikünk sem akarta. Igyekszünk a helyzethöz alkalmazkodni, a lehető legjobb megoldásokat találni. Nem mindig vannak jó megoldások, és ha vannak is, nem mindig találjuk meg őket. De elfogadni a rajtunk kívül álló dolgokat nagyon fontos életbölcsesség. Babits így fogalmaz: "Bölcs belátás bízni abban, kit nem értünk." Miért is haragudnék a püspökömre? Mert úgy gondolom, nem jó döntést hozott? Biztos, hogy a helyébe én jobbat tudnék? Néha mulatságos, néha szánalmas, amikor a vezető embereknek, legyenek egyháziak vagy polgáriak tanácsokat akarnak adni, hogy hogyan kellene egy országot vagy az egyházat vezetni. Az Úr engem nem oda helyezett, akkor ne akarjak okosabb lenni az oda helyezett embernél. Tehát, hogy segíteni tudjam Önt, hogy ne sírjon és ne legyen mérges, azt tanácsolom, hogy imádkozzék az eddiginél buzgóbban. Ne a külső eszközöktől, körülményektől várja a jámbor ihletet. Más is van, aki képtelen a tévé vagy a számítógép előtt imádkozni. Akkor ne is erőltesse! Keressen más megoldást! De imádkozni kell. Nagyon kell. Nagyon sokat kell. A vasárnapi mise elhagyása - erre világos eligazítást kaptunk a Püspöki Kartól -, nem jelent bűnt. Viszont továbbra is meg kell szentelnünk az Úr napját. De nem föltétlenül a világhálón keresztül. Az nem kötelező. Lehet más módon, Szentírás olvasásával, szent énekek éneklésével, zsoltározással, más imák mondásával, stb. Ez tehát feladat, ez az, amin változtatni kell.

Kedves Anna! Az Eucharisztia mindig az egyház közös cselekménye. Amíg az én egyházközségem tagjai nem tudnak összegyűlni, én sem ünneplek Szent Liturgiát. Az egyház kiválasztja azokat a szolgákat, püspököket, papokat, diakónusokat, akik a közösségi ünneplést vezetik. Már amikor egybe gyűlik az egyház, Krisztus akkor jelen van, hiszen az Egyház Krisztus teste. Az pedig, hogy a kenyérben és a borban testileg is megjelenik, egy másfajta, különleges jelenlét. De a kettő alapvetően feltételezi egymást, nincs meg egyik a másik nélkül. Egyedül semmit sem tehetünk. Ilyenkor nyilván fölértékelődik az egyéni imádságunk. Lélektanilag sokat jelenthet, ha ugyanabban az időpontban imádkozunk, mint az egyházközségünk többi tagja. De teológialag ennek sincs jelentősége. Amikor az ember egyedül imádkozik, akkor is az Egyház élő tagjaként, a közösség részeként imádkozik. Tehát minden egyéni imának is van közösségi kapcsolódása. És a közösségi ima is kihat az egyénekre, akikkel egy közösségben vagyunk, még akkor is, ha éppen nem tudnak róla. Amit még megtehet ebben a rendkívüli helyzetben, hogy parókusánál/plébánosánál érdeklődhet, hogy mikor és milyen módon tud valahogyan megáldozni. Az Eucharisztiában való részesülés sem csupán Jézussal való egyesülés, hanem az egész egyházzal, kiemelten pedig a saját közösségünkkel való egységet is kifejezi és megvalósítja.

Kedves Teréz! Köszönöm szavait, gondolatait. Most válaszul csupán azt szeretném mondani, hogy egyre több helyről érkezik jelzés, hogy akár a világhálós közvetítéseken, akár az egyéb imádságra buzdító tanításoknak köszönhetően elkezdtek vagy újra elkezdtek családok közösen imádkozni. Ez nagyon érdekes, nagyon tanulságos. Újabb jele annak, hogy a Mindenható a legrosszabb dolgokból is ki tuda hozni a jót. Érdemes hát őrá figyelni. Jó gondolat ez az imádság-iskola is. Azt hiszem, Barsi Balázs atya már el is kezdett valami hasonlót. Kérjük a Szentlelket, hogy indítson erre alkalmas személyeket, akik ezt meg tudják tenni, és sokakat, akik ezt szívesen követik is!

Az őszinteséget. Beszélje meg a barátjával, barátaival ezt a kérdéskört. Kérdezzen rá, hogy nem érzik-e néha terhesnek az Ön ragaszkodását. Fejezze ki azt is, hogy Önt ebben a nagyfokú szeretet vezeti. A válaszukból megtudhatja, hogy a magatartásában van-e túlzás. Ugyanakkor jó, ha gondol arra, hogy tudjon visszafogott is lenni. A megfojtó szeretet valójában önzés, nem igazi szeretet. A szeretet figyelmes, szolgálatkész, érzékeny a másik igazi szükségletére. Törekedjék arra, hogy a szeretete önzetlen és számításmentes legyen. Például, ha azt érzi, hogy megbántódik mások hálátlanságán, fáj, amikor nem kap viszonzást, akkor ebből megtudhatja, hogy bizony önkéntelenül is számítóvá vált a szeretete. Ez fontos visszajelzés. Ezt azzal tudja orvosolni, hogy tudatosítja magában ezt ez elbillenést. Önmagát figyelmezteti, hogy itt valami eltolódott, ami mindenkinek rossz, a szeretteinek is, de Önnek is, mert már nem igazi szeretet vezeti, hanem önzés, amely mindig megkeseríti az ember lelkét. Még egy fontos tanácsom, hogy a szeretet-igényét legelsősorban az Úr Isten felé fejezze ki, tőle kérje és tőle várja a szeretetet. Persze, itt is fontos a figyelem, az érzékenység, hogy Istennel szemben se legyen önző, követelőző. De ha el tudja érni, hogy az Ön számára Isten szeretete legyen a legfontosabb, akkor ez sokat fog segíteni az emberekkel való kapcsolatában is.

Úgy, mint előtte.

A szektáknál nincsenek fölszentelt papok. Így amikor ők végeznek úgynevezett úrvacsorát, akkor az számunkra egy emlékező szertartás. De akár templomban, akár gyülekezeti teremben, akár bármilyen körülmények között elvégzehetik, akár több "pásztor" is lehet jelen, az mindig csak megemlékező szertartás, az sohasem Szent Eucharisztia, nem nyújtja Jézus Krisztus valóságos Testé és Vérét. Bizonyos lelki hatása minden bizonnyal ennek is van, hiszen közösen imádkoznak, Jézusra gondolnak, talán ki is fejezik a vágyukat, hogy szeretnének Jézussal egyesülni. Ez mind lelki megerősítésül szolgálhat nekik. Ilyet bárki bárhol végezhet. Még az sem szükséges, hogy a központi gyülekezettel egyidőben, világhálón keresztül hozzájuk csatlakozva imádkozzék. Ezeket az imádságos, jámbor gyakorlatokat elvégezheti bármilyen körülmények között. Katolikus vagy ortodox embernek mégsem javaslom, hogy "eljátssza" ezeket az eseményeket. Amikor gyermekek játszanak misét vagy liturgiát, az természetesen egészen más. Nekik szabad, nekik az játék. De ha mi, felnőttek játszanánk így, ezzel komolytalanná tennénk a legszentebb cselekményt. Azok számára, akiknek megadatik, hogy apostoli egyház tagjai legyenek, vagyis Krisztus Titokzatos testének élő részei, azok jobb, ha rendkívüli tisztelettel bánnak ezekkel a legszentebb dolgokkal. Nem attól kerülök közelebb Jézushoz, hogy ugyanazokat a szavakat mondom, ugyanazokat a gesztusokat végzem el, mint a pap. Hiszen ezek nem valami varázsigék, amelyeket csak ismerni kell, és meghozzák a maguk varázslatos eredményét. Amíg nincs lehetőségünk az Eucharisztiához járulni, addig nagy vágyakozással éljük meg ennek hiányát, s milyest lehetőségünk nyílik, máris éljünk vele. De nem kell félnünk, az Úr nem hagy minket kegyelme, isteni ereje nélkül addig sem. Ha él bennünk a buzgóság és a vágy őiránta, akkor ő megtalálja a módját, hogy megerősítsen és tovább segítsen minket a lelkiélet útján.

Nem is szükséges, nem is érdemes. Elég a napnak a maga baja - tanította Jézus. Arra figyeljünk, hogy a mai napot Istennek tetszően éljük meg. Különben a nagy előre tervezésben megfeledkezünk a jelenről, a jelen feladatairól. Majd meglátjuk, hogy mi lesz az év további részében. Bízzuk az Úrra! Őbenne még sohasem csalódtunk.

Két dolgot javaslok: a gyakori szentgyónás és áldozás, illetve a rendszeres Szentírás-olvasás. Meg persze, alapvetően kérni kell ezeket az erényeket. De nem azért, hogy ezen az úton jobbá váljak. Hanem azért, hogy jobban megértsem Istent, az ő szeretetét. Ugyanakkor világosan meg kell különböztetni a kísértést az én gondolataimtól. A kísértés idején minden érkező rossz gondolat arra irányul, hogy a bűnt elkövessem. Ezek valójában nem az én gondolataim, amelyek belülről győzködnek engem, minden lehetséges érvet fölhasználva, hogy eljussak a bűnig. Fontos, hogy ezekkel az érkező gondolatokkal ne beszélgessek, ne álljak velük szóba, hanem azon nyomban elutasítsam őket. Fölismerem, hogy ez kísértés, és ezért nem is foglalkozom vele. Ugyanúgy a félelemtől való félelem is kísértés. Azt akarja elhitetni, hogy nem is szeretem igazán az Istent, hogy mindez úgyis hiábavaló. Jó, ha tudatosítom magamban, hogy ezek mind kísértő gondolatok, melyeket nem szabad, nem érdemes komolyan vennem. Az Ön által írt néhány sorból a legőszintébb, ami a legsajátabb, hogy "nagyon szeretném Istent jól szeretni". Maradjon meg tehát ebben a törekvésében! Ez igazán az Ön lényének belső hangja, erre figyeljen, ezt erősítse, ezt táplálja a szentségekkel, a Szentírás-olvasással!

Érdekes módon, ha az alázatban sikerül előre haladnunk, azt az Úr bölcsen elrejti előlünk. Azt nem vesszük észre, arról nem veszünk tudomást. Rendjén is van ez így. Az a veszedelmes, amikor nem veszem észre a magam farizeusságát. Amikor azt hiszem, hogy szépen haladok a lelki úton, de közben meg csak annak látszatában veszek el. Úgyhogy nem olyan nagy baj az, ha valaki farizeusnak érzi magát. Nyilván ez a fölismerés fájdalmas, mert jogos. De még mindig jobb, mint ha nem tudnám, hogy sokszor farizeusi módon viselkedem. Innen legalább előrébb lehet lépni. Az észre nem vett farizeusságból nincs előre lépés. No, és mit tegyen? Amire az Úr Jézus tanít. Aki nagyobb akar lenni köztetek, az legyen szolga. Szolgáljon embertestvérei között. Most a vírushelyzetben ez nehezebb, ugyanakkor nagyobb szükség is van rá. Ha ezt az életkora megengedi, akkor vállaljon szolgálatokat az arra rászorulók körében. Végezzen olyan feladatokat, amelyek igazán nem hoznak megbecsülést. Egészen biztosan ezek közepette is jelentkezni fog az érzés, hogy "ez is farizeusság, mert csak a látványért teszed". Ez azonban már kísértés. Annak is egyik legagyafúrtabb fajtája. Mert látszólag a szentségre, a tisztaságra törekedve beszél le a krisztusi tettekről. Nem szabad szóba állni ezekkel a gondolatokkal. A válasz: "igen, farizeus vagyok, de Krisztusért mégis próbálok jót tenni". Szent Ignác ezt a választ javasolja adni a kísérőnek: "Nem miattad kezdtem el tenni a jót. Miattad nem is fogom abbahagyni."