Kedves Erika! Ha együtt élnek a férjével, nevelik a gyermekeiket, akkor ez a válás egyáltalán nem valóságos. Nem tudom, mi indokolhatta, hogy a polgári köteléket föl kellett oldani, de a szentségi kötelékre ez nincs semmilyen hatással, helyesen teszi, ha rendszeresen gyónik és áldozik. Ha rendszeresen elmegy a templomba, akkor az lesz megszokott, amit ott énekelnek. Javaslom, hogy minél többször menjen el a templomba, vigye el a gyermekeit, énekeljék otthon is a templomi énekeket. Sohase azt keressük, amit régen átéltünk, hanem mindig arra legyünk nyitottak, amit Isten ma adni akar nekünk. Ez a lelki fejlődésünknek is az útja.

Kedves Sári! Ha komolyan magába néz az ember, akkor észreveheti, hogy a lelkében van egyfajta kettősség. Szent Pál egyenesen így fogalmaz: "Nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit nem akarok, a rosszat." Ezt bőségesen kifejti és magyarázza a Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetében (15-25. vers). Egy másik helyen pedig ó embernek, vagy régi embernek nevezi azt, amit magamban le kell vetnem. "Vessétek le korábbi életmódjával együtt a csalárd vágy által megrontott régi embert! (Ef 4,22; ill. vö. Kol 3,9). Tehát az is én vagyok, a régi ember, a testi ember, akitől meg akarok szabadulni. Mert él bennem, a keresztségben újjászületik bennem az új ember is, a krisztusi ember. Amikor tehát megtagadom önmagamat, akkor ezt a bűnös mivoltomat tagadom meg. Nyilván attól én még ugyanaz vagyok, nem semmisülök meg. Éppen azért, mert én nem csupán ez a romlott, a bűn által megrontott lényem vagyok, hanem mélyebben vagyok a romolhatatlan, Istenben szüntelenül megújulni kész ember is. Ez vagyok igazán az az önmagam, amelyet Isten teremtett. Ez kell, hogy győzedelmeskedjék bennem. A keresztem hordozása sem más, mint az, hogy vállalom ennek az új életnek a terheit, nem dobom le magamról. A testi ember, a kényelmes ember, akiben nincsenek lelki törekvések, az sokkal inkább szabadulni akar mindenféle kereszttől. Ki akarja iktatni bármi áron a fájdalmat, a szenvedést. Pedig a szenvedést, a keresztet sokszor ajándékba kapjuk, mert Isten azon keresztül nevel, formál, nemesít. Nem kell különösebben keresnem, hogy mi az én keresztem. Éljem az életem, ahogy annak feladatai érkeznek. Tegyek meg mindent, hogy a tőlem telhető legnagyobb odaadással végzem a feladataimat. Persze, azt is mérlegelve, hogy mi az én igazi feladatom, s nem csak robot módjára csinálom folyamatosan, amit elvárnak tőlem. Ezenközben egészen biztosan érkeznek majd kisebb és nagyobb keresztek. Azok megtalálnak, különösebben nem kell keresnem, főként nem kell magamnak ácsolni valami keresztet. Igaz, az aszkézis, a böjt az kicsit mégis ez. Többet vállalok a szenvedésből, mint amennyit az élet rám tesz. De ezek majdnem csak jelképes dolgok. Hiszen mi az, félretenni a húst vagy az édességet egy nap? Amikor más meg a betegsége miatt még enni sem tud, mozogni sem tud. Tehát érdemes vállalni a böjtöt, a kisebb nagyobb lemondásokat, mert azok által hozzáedződhetem a nehezebb keresztek viseléséhöz is.

Ötvözni nem lehet meg nincs is értelme, mert akkor valójában semmilyen rítus szerint nincs esküvő, hanem valami kitalált szertartást végeznek el. Bármelyik lehet, vegyes rítusú pár esetében meg lehet választani, hogy melyikük rítusában legyen az esküvő. Arra persze van lehetőség, hogy ha mindkét atyát szeretnék kérni az imádságra, hogy a másik rítusú is jelen legyen, prédikáljon, imádságot mondjon.

Hát, kedves Judit, nem is igen hiszem, született volna tudományos értekezés ezekről a csengettyűkről. Én egész egyszerűen úgy gondolom, hogy még egy apróság, amivel még szebbé, még különlegesebbé lehet tenni a szertartást. Persze, nem csupán esztétikai jelentősége van. Az ószövetségi pap ruháján is voltak hasonló csengettyűk (Kiv 28,34; 39,25). A keleti templom tudatosan igyekszik követni az ószövetségi templom szerkezetét, és a főpap ruházatban is több elemében idézi a zsidó főpap öltözetét. Nagy kegyelem érte Önt! Minél nagyobb bizalommal hagyatkozzék az Úrra. Döbbenetes, hogy az Isten, aki nyilván mindenható, ugyanakkor végtelenül szeret engem, és mindenben a javamat akarja. Az egész életemet megoldhatja ez a fölismerés.

Mindenki tegyen a maga lelkiismerete szerint, és ne a másikat bíráljuk! Aki otthon marad, engedelmesen az otthonmaradásra bíztatásnak, az helyesen cselekszik. De ez még kevés. Hiszen a bíztatás arra is vonatkozik, hogy otthon még komolyabban vegyük az imaéletünket, még többet imádkozzunk, kapcsolódjunk bele lélekben a szertartásokba. Talán azok mennek el mégis a templomba, akik ezt nem tudják megtenni. A hitükben gyengébbek, akik úgy érzik, csak akkor tudják megtartani a buzgó Isten-kapcsolatukat, ha ott vannak a templomi szertartáson. De ne ítéljük meg őket ezért! Hiszen azért nem is tilos elmenni a templomba. Csak a járvány visszaszorítása érdekében okosabb minél kevésbé kimozdulni az otthonunkból.

Akkor, ha arra külön, úgynevezett birítusú engedélye van.

Én inkább azt érzékelem, hogy az egyház, a papok közül nagyon sokan, ebben az új helyzetben új utakat, új lehetőségeket keresnek a hit erősítésére, a lelkiélet megújítására. Ne a bezárt ajtajú templomokat nézzük, hanem azt a rengeteg anyagot, amellyel, az együttlétet pótlandó, a papok elhalmozzák az arra figyelő híveket! Szerintem ebben a rendkívüli helyzetben sokkal több emberhöz eljut a szavuk, mint amikor csak a megszokott módon templomba jövő emberekhez tudtak szólni. Persze, lehetett volna ezt korábban is, de nem gondoltunk rá. Most erre az új feladatra kényszerít bennünket ez a helyzet. Ez nem az Egyház hitetlensége. A templomokat ne a boltokhoz, hanem az iskolákhoz hasonlítsuk! A boltban - főként, ha felelősen viselkedünk, akkor nem töltünk el 5-10 percnél többet. Egy szertartáson fél órát, egy órát vagyunk jelen, némelykor ennél több időt is. Egyszerűen komoly elővigyázatosságból hozták meg ezt a rendeletet az egyházi vezetők. Az atyák a hívek iránti féltő szeretet miatt rendelkeztek úgy, hogy a szertartásokat inkább a világhálón keresztül közvetítik. A görögkatolikus templomok egy jó része azért van mégis nyitva, mert nekünk valahogyan sokkal fontosabb a templom, a szertartás, mint más felekezeteknek. Ennek ellenére bizonyos helyeken mi is kénytelenek voltunk hasonló rendelkezést hozni. Arra kell nagyon ügyelnünk, hogy ez a templom nélküliség nehogy nagy hitfogyatkozást eredményezzen. Ezen dolgoznak az atyák ezerrel, amikor elárasztják a média felületeket a legkülönbözőbb tanításokkal. Az új helyzetben érdemes új lehetőségeket kell látni, nem pedig a megszokott hiányán keseregni. Persze, nagyon reméljük, hogy mihamarabb visszatérhetünk a templomainkba. Adja Isten, hogy zsúfolásig megteljenek majd!

Inkább azt mondom, értékes. Sőt, az egy nagyon értékes történelmi dokumentum. Érdemes azonnal elvinni valamilyen színvonalas múzumba vagy levéltárba.

Minden bizonnyal kísértés. Mi a teendő? Nem foglalkozni vele. Bármily szörnyű is, egyszerűen faképnél hagyom, nem törődöm vele. Hadd legyen! Mit bánom én, hogy ott van vagy nincs. Az én figyelmem az Úrra függesztem, az imára összpontosítom. Ez a legjobb stratégia az ilyen tipusú kísértésekkel szemben. Ezzel együtt is érdemes a gyónásban szóbahozni. Egyrészt, ha bármi felelősségem van is benne, amiről esetleg nem is tudok, érdemes letenni az Úr elé. Másrészt a föltárás által erejüket vesztik. Mint a fölemelt kő alatti bogarak, ha fényt kapnak, elszaladnak onnan. A gyónásban az Isten irgalmas szeretete hadd világítson rá ezekre a titkos gondolatokra, s azok elillanak.

Természetesen. Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre ír, akkor azt csak én olvasom, s arról a címről írom a választ. Szeretettel várom.

Biztos vagyok abban, hogy nincsenek kiválaszott személyek, akik bejöhetnek. Mindenkit arra szólítanak föl, hogy maradjon otthon. De a templom nincs bezárva, s ha mégis valaki jön, 30-40 fő esetében lehet biztosítani azt, hogy meglegyen a kellő távolság az emberek között. Nem tudom, hogy vajon fogják-e számolni, hogy hány ember lépett már be a templomba, de ha egy határon túl többen jönnek, akkor nekik sajnos kint kell maradni. Ez mindnyájunknak fájdalom. Soha nem volt még ilyen húsvétunk. Reméljük, nem is lesz. De most ezt kell elfogadnunk. Sokkal fontosabbnak látom, hogy egyénileg készüljünk. Ne attól függjön az ünnepünk, a föltámadásunk, hogy sikerül-e bejutni a templomba vagy sem. Nyilván most nem is lesznek olyan fölemelőek a szertartások, mint máskor, hiszen alig lesz valaki a templomban. Körmenetek sem lesznek. Ez a helyzet kíméletlenül kényszerít mindnyájunkat arra, hogy belülről éljük át a föltámadást. Tegyünk meg ennek érdekében mindent, ami lehetséges, a saját életterünkben alakítsuk hozzá a külső elemeket. Ezért buzdítanak minket az atyák, hogy az otthonainkat tegyük templommá, otthon imádkozzunk sokat, lehetőleg együtt. Sok segédanyagot is kapunk hozzá. Az idén most sokkal inkább erre a belső megélésre törekedjünk, s nem annyira arra, hogy eljussunk a templomba.

Ha beírjuk a honlap kereső mezőjébe a hívószót, a témát, amely minket érdekel, akkor azokhoz a lelkiatyai válaszokhoz is elirányít, amelyekben arról szó van. Érdemes ezt az alkalmazást használni.

Túlfeszítené e jelen keretet, ha belekezdenék ezekbe a tanácsokba. Meg én annyira nem is vagyok értője ennek a területnek. Inkább megadok néhány könyvcímet. Ezekben bőségesen talál hiteles tanácsokat. Hierotheosz Vlachos: Egy éjszaka a Szent Hegy sivatagában Kallistos Ware: Az ortodox út György archimandrita: Az emberi élet célja az átistenülés Kis Filokália Quatit: Szüntelenül Frederica Green: Jézus ima Kovács Márta: A lelki harc áldása Szent Charbel a teljesség zarándoka Matta el Meskin: Isten megtapasztalása az imában Lev Gillet: Az ortodox lelkiség Sjörgen: A Jézus ima Ioanichie Balan: A moldvai szerzetesek élete A zarándok Irma Zaleski: Élni a Jézus imát Jerondasz Paisziosz: A hészükhaszta lelkiség békessége Porfiriosz atya élete Porfiriosz atya tanítása Hészükhaszta József: Az Isten megismeréséről Szofronyij apát: A Szent hegy titka Alberto Piovano: Alázatban járni Istennel

Köszönjük szépen a jelzését. Istennek legyen hála és dicsőség mindenért!

Igen. Főként, ha lelki harc kíséri, ha nem közömbösen bánik ezzel a kísértéssel az ember, hanem megküzd vele, de olykor alul marad. Éppen ezért van az ilyen embernek szüksége az Eucharisztiára, hogy megerősödjék ebben a küzdelemben. Érdemes azért ilyenkor gyakrabban gyónni, legalább havonta. Tehát az sem jó, ha túl sokáig hurcolja az ember ezt a bűnt. Akkor ugyanis könnyebben újra beleesik. Tehát mehet áldozni, de emellett rendszeresen gyónjon is.