Ima, csöndes együttérzés és idő. Igen, idő is kell. Az ima beteljesedéséhöz is idő kell, meg az együttérzéshöz is idő kell. Ezek rettentő nehéz keresztek, de Isten ad erőt az elviselésükhöz. Ha nem látjuk, nem érezzük, akkor is kell tudnunk a hitünkkel, hogy igenis van erő. Isten magára hagyna bárkit is? Képtelenség! Sőt, Isten pont azokat veszi körül a legnagyobb féltő szeretettel, akik erre rászorulnak, akik a szenvedés miatt kiszolgáltatottak. Ön leginkább azért imádkozzék, hogy ez a hölgy minél hamarabb vegye észre ezt a feléje áradó szeretetet. Legalább egy év kell, hogy az ember a gyászt föl tudja dolgozni. Ilyen drámaian tragikus helyzetekben lehet ennél több is. Ez teljesen természetes. Nem kimozdítani kell őt ebből a szomorúságból, hanem az együttérzéssel mellette lenni. Akkor könnyebb elviselni. Ez nagyon sokat számít. Ezt tudom Önnek is tanácsolni. S természetesen imádkozom érte én is.

Egyedül Isten tudja, hogy ki mennyire felelős a tetteiért, a helyzetéért. Mi ebbe egyáltalán nem látunk bele. Ezért kívülálló ember egyáltalán nem ítélheti meg a másikat, egyszerűen nem lát bele az életébe, múltjába, adottságaiba. Mondom, ezt csak Isten tudja. Amikor ítélkezünk, azt tesszük, mint Ádám és Éva, a saját erőnkből akarunk Isten helyébe kerülni. Hiábavaló és szánalmas próbálkozás. Csak megszégyenülés származik belőle, semmi több. Ugyanakkor mindenki saját magának kell, hogy átgondolja, mit tehet, mit kell tennie. Az is téves gondolkodás, ha valaki a saját sorsa miatt másokat hibáztat, szüleit, a körülményeit, a társadalmat vagy bárki mást. Az Isten mindenkinek megadja a kegyelmet, hogy üdvözülhessen, sőt, hogy szentté válhasson. Ha nem élünk ezzel az isteni ajándékkal, az a mi felelősségünk. De ezzel egyedül Isten előtt számolunk el, és nem mások előtt.

Vannak olyan görögkatolikus templomok, amelyek a szertartások alatt is nyitva vannak, és az ott lévő hívek a távolságot megtartva vesznek részt a szertartásokon. De sajnos ezt nem mindenütt lehet megtenni. Ennek különböző okai vannak. Nagyon szép vígasztaló szavakat írt az Essexbe (Anglia) való szerzetes atya, Zacharias Zachariou. Érdemes végigolvasni hosszú levelét. Ebben egyebek között arról ír, hogy ne panaszkodjunk, ha nem juthatunk el a templomba, hanem otthonról szenteljük meg az életünket és a világot. Nyilván ez nagyon fájó hiány, ha nem juthatunk el a templomba, de sok embertársunk ennél sokkal súlyosabban szenved a terjedő járvány miatt. Velük való együttérzésünket is jelentheti, hogy viseljük azt, ami nálunk, a mi hazánkban éppen van. https://hd.gorogkatolikus.hu/Vigasztalo-szo-a-jarvany-idejere-2020-aprilis-01

Ezt nem tudom megmondani. De kaptunk már bíztatás arról, hogy az idén meg fog jelenni mindkettő.

Jézus Krisztus nem csak valóságos Isten, hanem valóságos ember is. Ha valóságos ember, akkor melyik népcsoporthoz tartozott volna, ha nem a zsidóhoz, amelybe édesanyja után vér szerint, nevelő apja után pedig törvény szerint tartozott? 8 napos korában körülmetélték, mint minden zsidó kisgyermeket (Lk 2,21). Sajnos más esetekben, más népeknél is előfordul, hogy saját honfitársukra emelnek kezet. A kérdésében említett szakaszban Jézus nem a születés szerinti származásáról, hanem a királyságáról beszél. Az valóban nem ebből a világból való. De az embersége, egy néphöz való tartozása ehhöz a világhoz köti.

Örök tanács, hogy a Jézus-imát csak egy lelkiatya vezetésével érdemes és szabad végezni. Persze, áldozópap lévén, gondolom, van az atyának lelkiatyja. Ővele érdemes megbeszélni a lelki tapasztalatokat. Még az sem feltétlen fontos, hogy az illető lelkiatyának legyenek ismeretei, saját tapasztalatai a Jézus-imáról. Ugyanis is nem valami mesterről van szó, akinek tanítványává szegődik az ember, hanem a Lélek vezetését biztosítja a másik, hogy ne járjak egyedül. Az viszont fontos, hogy a lelkiatya maga is imádkozó lelkiember legyen. Akkor fog tudni segíteni. Egyébként minden bizonnyal türelemre fogja Önt inteni. Van, akinek hosszú éveken át kellett kitartóan gyakorolnia, hogy aztán egyszercsak megnyíljon, s van, aki első próbálkozásra már a Jézus-ima szívében találta magát. Ez kegyelem. Ajándék. Nem lehet saját erőből megszerezni, sem kikövetelni. A türelem az alázat próbája is. Talán még azt tudom tanácsolni, hogy a JÉzus-imát nem értelemmel imádkozzuk. Ezért nincs is jelentősége az érkező gondolatoknak. Azokkal úgysem tudunk mint kezdeni, azok jönnek-mennek, akár akarjuk, akár nem. Csak éppen az imádság nem az értelem szintjén zajlik, ahol a gondolatok vannak, hanem lejjebb, beljebb, a szívben. Tehát kérni kell, türelemmel kivárni az ajándékot, és a szívbe leszállni, onnan mondani az imát.

Igen, létezik főállású hitoktató vagy hittanár, az általános és középiskolákban. Van olyan főállású hitoktató, aki több iskolában is ellátja a hittanórákat, ezért a diákok csak annyit látnak belőle, hogy megtartja az órát és megy a következő iskolába. De ahol egy iskolán belül van elegendő óraszám egyetlen (vagy akár több) hitoktatónak, ott az illető ugyanúgy tagja a tantestületnek, főállásban hitoktató, hittanár. Lehet két szakon is végezni a hittanárit. Érdemes is. Úgy tudom csaknem bármilyen szakkal párosítható. Ilyenkor a hittanszakot a hittudományi főiskolán, a másik szakot pedig a vele együttműködő főiskolán hallgatja le. Lehet a másik szak kántor-hitoktató. Akkor mindkét szakot a Szent Atanáz Hittudományi főiskolán hallgathatja le.

Hátha lesz még újra leosztása a műsorok sugárzásának. Máriapócsról folyamatosan van közvetítés, de valóban, csak a világhálón keresztül. Aki tudja, érdemes azon követni. https://www.facebook.com/gorogmedia/ De reméljük, majd a tévé közvetítésekbe is bejuthatunk. Meg kell erősítenünk azonban magunkban a hitet, hogy tévé és világháló nélkül is Krisztus egyházához tartozunk. A régi világban egyáltalán nem voltak ilyen lehetőségek, sokan voltak, akik nem juthattak el hónapokon át szent misére, Szent Liturgiára, mégis élt a közösség, tudták, hogy az Egyházhoz tartoznak, hogy az Egyház élteti őket. Pontosabban az Egyházon keresztül Krisztus. Most nehéz időket élünk, s ha nem adatik meg az egyik lehetőség, keressünk más lehetőséget arra, hogy Krisztus közösségéhöz tartozásunkat erősítsük magunkban és egymásban. Nem a világháló kapcsol minket össze, hanem Krisztus. Legelső sorban hozzá kell kapcsolódnunk.

Kedves Bea! Magam sem tudom, hogy mi volna helyes. Jó megoldás nincs, azt el kell fogadni. Félő, hogy ha sokan összejönnek egy helyre, akkor hiába viselnek szájmaszkot, a kezükön keresztül is továbbadható. Ezért intenek minket óva attól, hogy zárt helyen többen hosszabb időn át együtt legyenek. Azt hiszem, el kell fogadnunk, hogy ez most ilyen rendkívüli húsvétunk lesz. Eddig Magyarországon viszonylag jól alakultak a dolgok. Ha fegyelmezettek vagyunk, akkor van remény, hogy minél kevesebb veszteség érjen minket. Addig pedig a lelki töltekezésnek más módjait kell megtalálnunk. Persze, az Eucharisztiát nem pótolja semmi. De azért továbbra is az Eucharisztia élteti az egyházunkat, még ha személyesen nem is részesülhetünk belőle. De az Egyház élő tagjaként mégsem kell attól tartanom, hogy elveszek, mert nem áldozhatom. Túlságosan egyénies lett a hitünk, s gyakran csak arra gondolunk, hogy az én lelkemnek mire van szüksége. Talán ez a helyzet erre is megtanít, hogy már az is nagy dolog, hogy az imádság nem szakad meg, a közösségünk együtt éli meg a Krisztushoz tartozását, s van, aki közelebb van a forráshoz, van, aki távolabb. De mindnyájunkhoz eljut a kegyelem, az isteni erő. Ezt a közösségi hitet kell most magunkban és egymásban erősítenünk.

Mindenképpen azt tanácsolom, hogy személyesen keressen meg egy lelkiatyát. Nem tudom, szokott-e rendszeresen gyónni. Félek, hogy nem. Mindenesetre menjen el egy atyához - amennyiben katolikus - és kérje meg, hogy egy kicsit hosszabban gyónhasson. Ebben mondja el a bánatát. De lehetőleg gyónás keretében, vagyis azt tárja föl, hogy Ön mit rontott el, miért szeretne bocsánatot kérni Istentől. Mindig ez az első. A saját bűneink föltárása és Isten irgalmának kérése nélkül hiábvaló erőlködés az életünk helyreigazítása. Ez az atya - remélem - elmondja majd Önnek, hogy a külső miatt egyáltalán nem kell szégyenkeznie. A belső világát kell rendbetennie, akkor lesz majd külsőleg is vonzó. Még a súlyfelesleg megmaradása mellett is. Ne csapja be magát azzal, hogy van saját magáról egy teljesen eltorzult képe. Ez nem így van. Ön éppen olyan szerethető, mint bárki más ember. Csak ezt el kell hinnie magáról, s ennek megfelelően cselekednie. Az atya rá fog kérdezni a házasságára is. Ez nagyon nehéz. Nagyon nem szabad beleszaladni felelőtlenül. S azért kérem, hogy személyesen keressen föl egy atyát, mert így, csupán néhány tényező ismeretében nagyon nehéz, illetve lehetetlenis tanácsot adni. Lehet, hogy bele kell tanulnia ebbe az életformába, s nagy hittel munkálkodni azon, hogy a férje megtérjen, de az is lehet, hogy ki kell lépni ebből a kényszerkapcsolatból, még ha gyermekei is vannak. A gyermekei számára valószínű, az a jobb, ha együtt maradnak. De ezt sem lehet innen távolról megmondani. De mondanivalóm lényege, hogy a lelkén dolgozzon, mert külsőnk a belső világ kitükrőződése. Amíg nem tudja megszeretni önmagát, addig nem lesz vonzó kívülről sem. De tény, hogy most már, ebben a házassági kötelékben nem ez az egyetlen feladat. De ez az egyik legkönnyebben teljesíthető. Ne mulassza el!

Én arról nem hallottam, hogy a pápa azonnal feloldozza azt, aki megkapja a vírust. Arra utalt a pápa, hogy az őszinte bánatot tartó ember nem esik el azon kegyelmektől, amelyeket saját hibáján kívül most a szentgyónás elmaradása miatt szenvedne. Imádkozni kell, őszintén beszélni az Istennel, és megtapasztaljuk Isten megbocsátó szeretetét. Ez persze, nem helyettesíti az első adandó alkalommal való szentgyónás elmulasztását, de hozzásegít, hogy a lelkiéletben ne akadjak el, tudjak tovább haladni. Ezzel az egyéni imával megkapom az Isten ajándékát, még ha nem is gyónhatok, nem is áldozhatok. Most tehát, ebben az időszakban az egyéni ima, a családban, otthon végzett imádságok esetleg szertartások egészen fölértékelődnek.

Várni! Kétségbeesni pedig egyáltalán nem kell. Ettől nem fog az illető kevesebb kegyelmet kapni. Ha jó lélekkel, bízó szívvel imádkozik Istenhez, akkor megkapja mindazt a kegyelmet, amelyet Szent Liturgián való részvétellel megkaphat, ettől az Isten nem fosztja meg őt. Hatalmas az Isten és végtelen az ő szeretete. Megtalálja a módját, hogy kegyelmet adjon azoknak, akik kérik. Tehát nem kell megijedni, nem kell félni, hogy az illető elesik bármilyen kegyelemtől is. Ha fizikai támaszok nincsenek is, helyette annál több és nagyobb lelki támaszt tud adni az Isten. Csak legyen szemünk, fülünk azt észrevenni. A kétségeesett lélek nem veszi észre, a bizakodó, hívő lélek viszont igen.

Egyik remek olvasmány ezekre a napokra a Szent Atanáz kiadó által gondozott kis kötet: A nagyböjt és a húsvéti titok (Alexander Schmemann és Olivier Clément írása).

Alig hiszem. Jobb, ha fölkészülünk, hogy olyan húsvétunk lesz, mint még sosem. A templomban egész biztosan nem ünnepelhetjük meg. Talán szabad téren, de ott sem biztos. Az a legjobb, ha a családok már most készülnek arra, hogy teljes mértékben családi körben fogják megülni a húsvétot. A családapák különösen is készüljenek, hiszen hogy ők lesznek az ünnep papjai, nekik kell levezetni az ünnepet, az imádságokat, az áldást. Olyan lesz ez most, mint a zsidók széder-vacsorája, ahol az apának kell elmagyaráznia, hogy mi is ez az ünnep. Ez, persze, lehet jó is. Főként, ha készülünk rá. Most megerősödhetnek a családi kötelékek. A templomokból való élő közvetítés is segíthet, de ne arra tegyük a fő hangsúlyt, ne attól várjuk, hogy az majd meghozza az ünnepet. Akkor elkerülhetetlenül csalódás áldozataivá tesszük magunkat. Hisz a képernyőn annyi jön át az ünnepből, mint a méz íze a lezárt üvegen keresztül. Eszünkbe juttathatja, hogy milyen édes a benne lévő, de fizikailag most nem érzékelhetjük. Ezért, mondom, ne erre építsünk, hanem a saját imádságunkra. Amelyet, természetesen nagyon fog tudni segíteni, ha látjuk is, halljuk is a templomban folyó imádságokat.

Nem tudom. Ezek nagyon nehezen érthető szavak, amelyek Jézus ajkáról itt elhangzottak. Jézus földi életének legsötétebb pillanatai ezek, s fölfoghatatlan, hogyan következhetett be. Már-már az emberi kilátástalanság lesz úrrá rajta. Őrajta, aki az élet forrása! Az biztos, hogy ezekben a szavakban Jézus legmélyebb emberi érzései szólalnak meg. Olyan mélyek, akkora fájdalom, melyet senki más emberfia soha nem élt át, és nem érthet meg. Olykor hallunk olyan gyermeteg véleményt, hogy nem is Jézus szenvedett a legtöbbet a földön, hiszen, mondjuk, aki éveken át súlyos fájdalmakkal teli betegségben él, az többet szenved. Nem értjük meg, hogy Jézus pontosan ezekben a szavakban az egész emberiség szomorúságát, nyomorúságát vette magára és élte át. Nem "csak" azért volt szomorú, mert tudta, hogy fizikailag szenvedni fog. Nyilván ez is benne volt, s ez mondathatta vele, hogy "ha csak lehetséges, múljék el ez a kehely". Valójában az Isten szenvedését élte át, amelyet minden valaha élt ember bűne okozott. A bűn legsötétebb éjjele ez, amelyben az ellenség már-már azt hiszi, hogy le fogja győzni őt. Ekkor még nem tudja a sátán, hogy az ő órái vannak megszámlálva, nem az Isten Fiáé. De az a megdöbbentő, hogy bár Jézus isteni tudásával tudta ezt, de emberségében mégis át kellett élnie ezt a végtelen szomorúságot. Ennek egyik megszégyenítő megjelenése, hogy az apostolok, még a kiválasztottak is, akik ott voltak vele a Tábor hegyén, s talán épp azért, hogy ezekre az órákra előre föl legyenek készítve, most álmosságukban magára hagyták. Már ekkor magára hagyták, nem csak, amikor jöttek érte a pribékek. Még Jézusból is kibuggyan a szemrehányás: "Egy órát sem tudsz/tudtok virrasztani velem?" Jézus valóban teljesen egyedül van. Az apostolok magára hagyták, nem sokkal az utolsó vacsora megrendítően szép pillanatai után! És Jézus szavaiban a látszólag költői időhatározó is véres valósággá válik, valóban mindhalálig tart ez a szomorúság. Most már nem hagyja el, egészen haláláig. Ő miattunk szomorú. Értünk szomorú. Mint a bitófa alatt álló rablógyilkos édesanyja, aki gyötrelmesen éli át, hogy drága gyermeke mivé lett. Csakhogy itt ráadásul még a bitófát is a szerető atya szenvedi el. Megdöbbentő s teljességgel érthetetlen pillanatok ezek, mert ezekbe sűrűsödik bele az egész emberiség drámája. Miért bántunk így az Istennel? Miért bántunk így az ő felénk árasztott szeretetével? Jézus mindezt a drámát, ezt a megválaszolhatatlan kérdést éli át teljes tudatossággal. Hogyne lenne végletekig szomorú?