Csak egy ilyen működő fatemplomról tudok, az Máriapócson van. Igaz, a szentendrei skanzenben is található egy görögkatolikus fatemplom. Az Mándokról származik, de már sajnos csak múzeum, illetve nagyon ritkán van benne görögkatolikus szertartás, talán évente egyszer.

Ebben az esetben is fontos jó előre szólni. Akkor a pap a kehelyből átönt egy kevés Szent Vért egy másik kehelybe, és abból áldoztatja meg a gluténérzékeny személyeket. Igaz, hogy ebben már volt egy kis darabka Szent Test, hiszen az vitte át a Szent Vért a kehelybe. De ez egészen bizonyosan nem okoz semmiféle kárt, ebből áldozni nyugodtan mehetnek a gluténérzékenyek. Vannak olyan személyek, akik bár nagyon súlyos cöliákában szenvednek, de ettől függetlenül rendszeresen áldoznak a Szent Testből is. A hitük átsegíti őket, mert hisznek abban, hogy az Eucharisztia nem okozhat betegséget. De kétségtelenül ehhöz nagy hit kell.

Szerintem nagyon jó gyakorlat az, ahogyan eddig is tette. Rendszeres, 2-3 havonkénti gyónás mellett szentmise előtti bűnbánattartás - akár egyéni formában, akár a pap fölszólítására: Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket... -, és a szentgyónásban azokat említi, amelyeket az azt megelőző lelkiismeret során föl tudott idézni - ez így nagyon jó. Hiszen amiket jó lelkiismerettel össze tudunk szedni, azokat kell a szentgyónásban elmondani. Abból nyilván sok minden kimarad, hiszen 2-3 hónap távlatából az ember nem emlékezhet minden tettére, ez képtelenség is volna. De azt foglaljuk össze a záró szavakban: Mindezeket és minden más bűnt, amelyre nem emlékszem, töredelmesen megbánok...". Ez magába foglalja azokat a föl nem sorolt bűnöket is mind, amelyeket nem tudott fölidézni. Ha szentgyónás folyamán még eszébe jut az embernek valami, akkor nyugodtan szakítsa félbe az atyát, hogy ez még most eszembe jutott. De ha ez nem történt meg, s végül el is maradt az említése, akkor is benne volt az összes bűn megbánásában. Nem is nagyon helyes a pap szavai közben másra gondolni, még tovább gondolkodni, hogy milyen bűnt követtem is el. Akkor nem hallom meg a pap szavát, tanácsait. De ha önkéntelenül mégis eszembe jut, esetleg épp a gyóntató szavai miatt, akkor még azt jó elmondani. De az el nem mondása semmiképp sem teszi érvénytelenné a gyónást.

Semmitsem kötelező meggyónni. Ez egy fölkínált lehetőség, amellyel élhetünk. S minél inkább élünk vele, annál gyümölcsözőbb, annál édesebb gyümölcsöket terem. Ha óvatoskodva végzem el a "kötelező" szentgyónásomat, akkor nem fogom megérezni a fölszabadultságot. Éppen azért nem, mert benthagytam kötelékeket. A szégyenkezés érdekes dolog. Amikor a bűnt elköveti az ember, akkor a szégyenkezés érzését az Úr adja, hogy visszatartson a bűntől. Amikor szentgyónásban jön elő, akkor az ördög adja, hogy visszatartson a bűnbánattól. Ha már egyszer rászánta magát az ember, hogy a bűneit az Úr elé letegye, akkor nagyon fontos az alapos lelkiismeretvizsgálat és az őszinte bánat. Mit számít az, hogy ebből mit tud meg a pap? Hogy mi marad meg, mitől szabadulok, ez annál sokkal fontosabb. Amit nem gyónok meg, az megmarad. Amit elfelejtek vagy észre sem veszem, azt nyilván nem én hagyom ki a gyónásból, hanem akaratomon kívül marad ki. De amit tudatosan elhallgatok, az benne marad. Ezért marad érvénytelen a gyónás. Ne is töprengjünk tehát effélén, hanem igyekezzünk minél alaposabb lelkiismeretvizsgálatot tartani,

A meg nem született gyermekek is teljes személyiségükkel vannak jelen a mennyben. A mennyországban való létünk egyáltalán nem függ attól, hogy milyen korban ért minket a halál. Ott mindenki örök fiatal és örök bölcs. Mindaz a jó, ami megvan az emberben, az ott is megvan minden hiányosság nélkül. Hogy a magzatgyilkos édesanyák hová kerülnek, azt mi nem tudhatjuk. Nem csak ők, hanem mindenki más is, aki bűnbánat és bocsánatkérés nélkül akar az Úr ítélőszéke elé állni, annak számára nincs bocsánat, hiszen azt nem is kéri, ezért az Isten sem adhatja meg neki. Ez a kárhozat. Ha az ember az utolsó pillanatban sem ismeri föl az Isten irgalmas szeretetét. De hogy kinek mi történik az élete utolsó pillanatában, azt szintén nem tudjuk. Jó szándékkal föl kell tételeznünk, hogy az utolsó pillanatokban mégis ráébred, hogy mit tett, és bocsánatot kér. Ezért kell nagyon imádkoznunk hitetlen testvéreinkért, hogy megkapják azt az isteni kegyelmet, hogy haláluk órájában mégis megtérjenek. De ez lehet akár a klinika halál állapotában is, a legeslegutolsó percekben, amelyről már más emberek hozzátartozók vagy orvosok semmit sem tudnak. Ezért is a két legfontosabb pillanat az életünkben az, amit az Üdvözlégyben emlegetünk: most és halálunk órája.

Javaslom, hogy a legközelebbi szentgyónását tudatosan is úgy zárja le, hogy minden bűnét megbánja, amit valaha elkövetett, amire emlékszik és amire nem, amit akkor tudott, s azokat is, amelyeket nem tudott. Ha ezzel a tudatos szándékkal teszi le a bűneit, akkor azoktól egyszersmindenkorra megszabadul. Ha később a gondolataiban mégis előkerül, hogy ez meg ez volt még, akkor nagy megkönnyebbültségében mondja azt, hogy ezeket tudta az Úr, s ezeket is már megbocsátotta. Amit itt mondok, abban nincsen semmi különleges. Minden gyónásunknak ilyennek kell lenni. Van is rá formula: "Minden más szándékos vagy akaratlanul elkövetett bűneimet megbánom, amelyeket tudva vagy tudtomon kívül elkövetettem. Mindezekre kérek üdvös feloldozást. Minden szentgyónásukban megkapjuk a teljes föloldozást minden addig elkövetett bűnünkre. Hacsak valamit tudatosan el nem hallgattunk. Azt nem szabad, az tilos. Az egész gyónás érvénytelen, ha az ember bármit, akárcsak kicsi dolgot is szégyenkezésből vagy más okból tudatosan elhallgat. De úgy látom, az Ön esetében egyáltalán nem erről van szó. Legyen tehát nyugodt, áldozzon bátran és örömmel, bűnbánó lelkülettel, s az Úr minden alkalommal fenntartás nélkül öleli Önt magához.

Sajnos kevéssé követem az eseményeket ahhoz, hogy megfelelő eligazítást tudja adni ezen a téren. Nem tudom, mi a valóság sem egyik sem másik helyzetben. Bár tény, hogy most már feladatunkká vált, hogy állást kell foglalnunk. Emiatt tehát erkölcsi kötelességünk lesz minél pontosabb ismeretet szerezni a dolgok hátteréről is, hogy az állásfoglalásunk lehetőség szerint minél inkább közelítsen az igazsághoz. Az egyéni véleményem az, hogy minden bizonnyal súlyos visszaélések történtek mindkét területen. Azt én sem látom megoldásnak, hogy ha valaki nemzeti hovatartozása vagy más egyéb adottsága vagy hiányossága miatt hátrányos helyzetbe került, akkor magas pénzösszeggel ezen a csorbán javítani lehetne. Ez jellemzően nem az evangéliumi út. Ahol ekkora összegek röpködnek, az nekem mindig gyanús, hogy nem az igazság vezeti a folyamatokat. Vajon mit segítünk azzal egy gyermeknek, akit valamilyen bántalom ért, hogy utána számára horribilis méretű összeget kap? Vajon ettől kedvező irányban változik a környezetének róla alkotott véleménye? Hiszen emiatt kapott lelki sebeket. De a börtönben lévő embernek is miféle kártérítés az, ha hirtelen kapott igen magas összeggel a zsebében hagyhatja el a börtön falait? Vajon az életszemléletén ez javítani fog? Ennél sokkal körültekintőbb segítségre van szükség mind a cigány családok, mint a börtönbe került emberek sorsát illetően. Nem az állam, az adófizetők pénzét sajnálnám kifizetni, hanem attól tartok, hogy ez csak látszatmegoldás, és a pénz kifizetésével nem valós segítséget adunk.

Azt javaslom, ne egyedül küzdjön. Van-e valaki a közelében, akivel ezt meg tudja osztani, akivel tud erről beszélni, aki figyelmeztetni tudja? Ha igen, akkor ővele kössön egyességet, hogy szóljon, figyelmeztesse, amikor arra van szükség. De ha inkább magányban él, és nincs a közvetlen környezetében ilyen ember, az sem baj, akkor is alakítson ki egy külső személlyel egy megállapodást, hogy neki nagyon őszintén jelzi, hogy hol tart, mennyit töltött a fészbukon, mennyit sikerült lefaragnia belőle. Ugyanis, ha nem egyedül küzd, úgy sokkal könnyebb. Legjobb, ha egy lelkiatya segíti ebben, ha rendszeresen meggyónik nála. Esetleg a kezdeti időben hetente is, mondjuk, húsvétig. Utána lehet ritkítani, de az elején nagy intenzitással forduljon a szentség felé, éljen annak erejével. Ha már beteges jelenségről van szó, akkor szakorvoshoz kell fordulni. Ettől sem kell tartania. Sok esetben nagyon kézenfekvő terápiával tudnak segíteni a szakemberek. Természetesen mindezek előtt és mindenekfölött az Urat kérje erre a szabadításra. Itt, a nagyböjt elején erre különösen is nagy kegyelmet kaphat. Éljen a nagyböjt gazdag lehetőségeivel. Nálunk, görögkatolikusoknál különleges és szép szertartások vannak ebben az időszakban. E téren változtasson az életén, hogy gyakran, ha lehet, minden nap elmegy a templomba. Ezeket az egyszerű dolgokat tudom tanácsolni, és még az imáimat tudom fölajánlani, hogy gyógyuljon meg ebből a megkötözöttségéből.

Azt hiszem, erre nincs kifejezett előírás a magyar görögkatolikus egyházunkban. A püspök atyák fölszentelt szerzetesek, ez a szerzetesi öltözetük része. Viszont nem csak szerzetesek hordanak papi sapkát, hanem világiak is. A fátyol az, ami igazán megkülönbözteti a szerzetesi és a világi papi fejfedőt. Diakónusi fölszenteltség után már mindenképpen lehet hordani, de talán előbb is, alszerpapi vagy akár felolvasói rendben lévők, akik már rászont (grékát) is hordhatnak.

Mit is mondhatnék Önnek? Teljes mértékben osztom a véleményét és osztozom a szomorúságában. Sajnos hatalmas és félelmetes erők veszik körül, bombázzák a fiatalokat, s próbálják letéríteni őket az Isten követésének útjáról. Azokra még nagyobb erővel támadnak ezek az erők, akik már elköteleződtek, vagy legalábbis megvan bennük az elhatározás, hogy Istent fogják követni és életükben ennek örömét és erejét fogják ők is továbbadni. Nyilván ezt a nemes elhatározást, ezt a belső örömet és derűt ezek az alvilági sötét erők tőlük még inkább törekszenek elvenni, rávenni őket az út elhagyására, mert ez még nagyobb pusztítást hozhat más fiatalok körében. Mindent meg kell tennünk, hogy ifjaink vegyék észre a csapdákat, legyen tiszta gondolkodásuk és Istenben bízó akaraterejük, hogy ne hagyjanak a világ csábításainak. Ezért pedig nekünk, idősebbeknek nagy hittel kell imádkoznunk. Ezt kérem Öntől is.

Lehet, hogy nem voltam eléggé körültekintő a válaszban, elnézést kérek. Arról szó sincs, hogy bármilyen szexuális irányultságú embernek minden produktuma hordozná ezt a saját irányultságát. Ha kenyeret süt vagy villamost vezet, vélhetően a munkájára semmiféle hatással nincsen az, hogy közben kire gondol, milyen neműekhöz vonzódik. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk el a foglalkozások legtöbbje esetében is, legyen az orvos, műszerész, portás, karosszérialakatos vagy bármi. Azonban vannak olyan foglalkozások, amelyek erőteljesebben hatnak a másik ember gondolkodására, személyiségének alakulására. Ilyen a tanár, a művész, a politikus, a pap. Adott esetben náluk is lehet közömbös a szexuális irányultság, ha azt nem terjeszteni akarja, hanem csöndben megéli a személyes életében. Azt látjuk azonban, hogy sokszor, ha nem is minden esetben, de nagyon sokszor ez a fajta természetidegen, a természetestől eltérő irányultság egyfajta harcias eltökéltséggel is párosul, amely szinte minden lehetséges eszközt megragad, hogy ezt a fajta gondolkodását terjessze. A zenész, az énekes olyan eszközzel rendelkezik, amely nagyon hatékonyan képes befolyásolni az emberek gondolkodását, lelkivilágát. Ezért mondtam, írtam, hogy nem okos dolog ezekbe belemenni, veszélyt jelent, ha az ember ilyeneket rendszeresen, kivált, ha nagy rajongással hallgat, mert az esetek nagy részében igenis propagandát is jelent ez a fajta előadóművészet (már amennyire művészetnek lehet nevezni azt, ami nem a transzcendensről beszél). Egy homoszexuális pék aligha terjeszti saját nemi identitásának megvallását a pékárukon keresztül. Egy ilyen zenész, énekes azonban nagy hatással tudja azt terjeszteni. Ennek a nagy hatású terjesztésnek az eredménye, hogy ma sokkal több személy érzi, vallja magát ilyen vagy olyan szexuális beállítottságúnak, mint korábban, amikor ez a fajta ideológia nem terjedt el ennyire, nem volt ennyire erőszakos mások meggyőzésében. Erre a veszélyre igyekeztem fölhívni a figyelmet.

Kedves Tünde! Azt hiszem, sok igazság van abban, amit mond. Gyakran élünk annak kísértésében, hogy csak az létezik, amiről hírt tudunk adni. Ez ma nagyon elterjedt közgondolkodás, amely jelentős mértékben beszüremkedett az egyházi életünkbe is. Ugyanakkor nem zárja ki egyik a másikat. Az Egyház a médiát arra használja föl, hogy azon keresztül is továbbadja a hírét, a jóhírt. Nem önmagát ünnepli, hanem a rábízott üzenetet akarja minél több csatornán, minél hatékonyabban továbbadni. Az igazán nem mondható, hogy minden egyes rendezvényről fényképes híradás volna. Nagyon sok olyan esemény van, amely nem kerül föl sehová, amelynek nincs hírértéke, de belső kegyelmi értéke annál nagyobb. Talán csak az érzi, hogy "mindig" fényképezés van, aki nem a csöndes eseményekre megy el, hanem a különlegesekre, amelyről viszont valami ok miatt mégis érdemes hírt adni. Az egyházban mind a kettőre szükség van. A csöndes, észrevétlen, hűséges, kitartó munkára, imádságra is és a híradásra, a közzétételre is, hogy minél több emberhöz jusson el az adott ünnep, esemény híre, teológiai, hitbeli tartalma.

Nem csak, hogy nem szabad elfelejteni a lelki részét, hanem azt kell mindenek előtt szem előtt tartani. A lelki hozzáállás ad eligazítást abban is, hogy magát a böjtöt az ember milyen mértékben, milyen módon tegye. Fokozatok vannak. Annyi, ahány ember van. A minap egy érdekes leírást találtam arról, hogy azok az emberek, akik nagyböjt első hetében egyáltalán nem vesznek magukhoz ételt, abban a meggyőződésben teszik, hogy jobb volna az egész negyven napot teljes megtartóztatásban végigvinni, de minthogy érzik gyöngeségüket, ezért csupán ezt az első hetet próbálják ezzel az odaadással megtartani. Ilyen is van. Ennél szelídebb, hogy nem a pénteki előszenteltek után esznek először, hanem már az első után, tehát már szerdán este vesznek magukhoz eledelt, addig koplalnak. De tovább lehet szelídíteni, hogy csupán az első napon, a tiszta hétfőn nem vesznek magukhoz sem ételt sem italt, de másnap már azért esznek valamit. Az általános rend, hogy vajhagyó vasárnaptól kezdve egészen húsvét éjszakáig nem esznek semmilyen állati eredtű eledelt, tehát tejes, tojásos ételt sem, sem halat, viszont kiemelt ünnepeken (Örömhírvétel, virágvasárnap) azért halat fogyasztanak. Illetve szombaton és vasárnap olajosat is. Viszont a kiemelt bűnbánati napokon (szerdán és pénteken) még főtt ételt sem esznek csak nyerset. Lehet tovább is szelídíteni, hogy azért főtt ételt máskor is vesznek magukhoz, csupán a bűnbánati napokon valami erősebb megtartóztatást tesznek. Akik a nagyböjt folyamán fogyasztanak állati eredetű ételt, és csupán húst nem vesznek magukhoz egész nagyböjtben, azok is jól teszik ezt. Vagy ha valaki húst csak szombat és vasárnap eszik, de hétköznap nem, szintén helyesen böjtöl. Ami nálunk, magyar görögkatolikusoknál előírás lesz, hogy szerda és pénteken semmilyen húsos eledelt nem veszünk magunkhoz, ez már igazán könnyen megtartható. De lehet még tovább részletezni, hiszen van, akinek nem a húsról, hanem az édességről, a kávéról, a dohányzásról, a számítógépezésről, a tévézésről nehéz lemondania, s ezekben igyekszik valamit fölajánlani az Úrnak. Helyesen teszi. Mint látható, a böjtölésnek és lemondásnak ezer módja lehet. A lényeg, hogy mindebben a lelki odaadás vezessen, bármiről lemondok, kicsi vagy nagy dologban, az mind fölajánlás legyen az Úrnak. A böjt elsősorban imádság!

Igen, meggyőződésem, hogy így van. Több elköltözést is látva én is így gondolom, hogy az Úr a földi szenvedéseket szépen beszámítja odaát. Sok haláltusában láttam, hogy mintha még szüksége lett volna szegény testvérünknek ezekre az utolsó szenvedésekre, hogy ezeket már ne kelljen átvinni oda. Amiket életében itt a földön elmulasztott megtenni, amelyek netán elzárták volna az örök élet reményétől, azok e földi szenvedésekkel még valami rejtélyes módon pótolhatók, helyreállíthatók legyenek. Ez az Isten irgalma, aki mindenkinek a legpontosabban tudja, hogy mire van szüksége, s aszerint adja vagy engedi a rajtunk kívül álló dolgokat velünk történni. Ehhez még egy fontos kiegészítést szeretnék tenni. Azt is láttam nem egyszer, hogy egymásért is szenvedhetünk. Főként a házastársak ajánlhatják föl szenvedéseiket a párjuk üdvössége érdekében, ezzel mentvén meg őket. Ami még rejtélyesebb, hogy lehet, éppen az üdvösségtől távol járó házastárs okozza ezeket a szenvedéseket, de ha a hitben élő párja azt nem csak elszenvedi tőle, hanem föl is ajánlja érte, akkor ezáltal is segítheti az üdvösségét.

Sajnos magyar nyelven nincs olyan katolikus kiadású könyv, amely a Biblia minden könyvéhez bővebb magyarázatot adna. Bár a Szent István Társulat által kiadott Szentírás viszonylag bőséges jegyzetanyaggal rendelkezik, de nem tér ki minden mondat magyarázatára. Ugyanakkor mindegyik evangéliumhoz írtak olyan kommentárt, amely elég közérthető, de bizonyos teológiai jártasságot feltételez, s így igazából nem kezdőknek való. Mindenesetre felsorolom ezeket: Jakubinyi György, Máté evangéliuma. Martos Levente Balázs, Márk evangéliuma. Kocsis Imre, Lukács evangéliuma. Gál Ferenc, János evangéliuma. Mindegyik kommentár a Szent István Társulatnál jelent meg. Évtizedekkel ezekkel Solt Jenő megjelentetett könyveket, amelyek segítenek tájékozódni a Biblia világában. Bár ezek nem kommentárok, de haszonnal forgathatók. Interneten az alábbi linkeken érhetők el: http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Oszovetseget_1.pdf http://www.ppek.hu/konyvek/Solt_Jeno_Igy_ertsd_az_Ujszovetseget_1.pdf Illetve itt van még néhány javaslat: Jeromos Kommentárt (Szent Jeromos Társulat kiadása) Székely János: Az Újszövetség teológiája Tarjányi Béla: Találkozások c. könyvét. A régi és új tömlő hasonlata eredetileg a Jézus által hozott újdonságot emeli ki. Jézus újat hozott (ez az új bor), s ezért már nem a zsidó vallás gyakorlatait kell követni. Ha nem is megalapozta vele, de egyértelműen utalt az egyház létrejöttére, amely már nem a zsidó szokásokat követi, hanem új rendet formál. Egyúttal arra is lehet utalás, hogy azért kell az új tömlő is. Akik az egyház intézményei ellen ágálnak, azoknak erre is lehet hivatkozni, hogy azért az új bor is szétfolyna, ha nem volna hozzá illő új, megtartó rend. Ez az egyház.