Tisztelt Lelki Atya ! Sokszor ugy erzem hogy az eletem egy kesz katasztrofa bele vagyok faradva ebbe a sok rosszba ami er. A munkahelyem is egy ures jarat a semmibe probaltam valtani de mindenhonnan csak ures igereteket kaptam. Ha tehetnem vissza mennek a 80 - as evekbe mert becsultek az emberi munkaerot, most mindent szinte az "okos" dolgok uralnak nem kell nekik a becsuletes munkaero. Ez nagyon bant mert e miatt ertektelenek semminek erzem magam . Amikor gyerek voltam elhittem azt a hazugsagot hogyha majd felnosz legy becsuletes,munkahelyen lesz becsuleted hat most felnott fejjel tapasztalom hogy ez nem igaz. Voltam kb. Egy 8 - 10 eves gyerek amikor az egyik rokonom megkerdezte: - Mi leszel ha nagy leszel ? En ezt mondtam: Jogositvany , haz,auto, csalad. Legnagyobb csalodasom az volt hogy egyik se valosult meg,sot az se volt benne a pakliban, hogy olyan munkahelyeim lesznek ahol csak annyit kapok hogy ep eleg az alapveto dolgokra, es jatekszernek neznek jol kihasznalnak meg hulyenek neznek. Tenyleg ennyi mindent elrontok vagy ennyire szerencsetlen vagyok ,mar nem is merek hinni abban hogy megerdemlem a jobbat . Mit tanacsol az Atya ?
Ha megengedi, azt kell mondanom, hogy gyermekkorában sem jól fogalmazta meg az élete célját. Ha erre hajt, abban látja az élete értelmét, hogy legyen "jogosítvány, ház, autó, család" (a sorrend sem igazán szerencsés!), akkor eleve kudarcra van ítélve az élete, mert ezek nem igazi életcélok. Ezek eszközök, amelyek vagy vannak, vagy nincsenek, de ezek nélkül is lehet teljes és boldog életet élni. Úgy tűnik, az elmúlt évek során még nem ébredt rá arra, hogy ezeknél sokkal fontosabb célok vannak előttünk, s ha az igazi célokra törekszünk, akkor a hozzá szükséges eszközöket is megkapjuk. Nem akarom most szájbarágós módon leírni, hogy mi kell, hogy életünk célja legyen. Azt tanácsolom Önnek, hogy vegyen ki legalább egy hét szabadságot, menjen el valamilyen szent helyre, egy monostorba, szerzetesek közé vagy egy zarándokhelyre, tehát mindenképpen valamilyen lelki műhely helyére, és gondolja újra az életét. Fogalmazza újra, hogy miért érdemes élnie, mire kell törekednie, mi az, amiért akár nagyobb áldozatokat is érdemes hoznia. Azért is nem akarom most ezeket az erre adható általános válaszokat ide leírni, mert ezeket Önnek saját magának kell megtalálni, megfogalmazni. A hozzá vagy hozzájuk vezető útról, eszközökről már érdemes másoktól is tanácsot kérni.
Lehet, hogy azért érzi kudarcnak az életét, mert még nem sikerült az igazi célt, élete igazi tartalmát megtalálnia. Hozzáteszem, hogy ez sem egyik napról a másikra jön. Nem olyan dolog, amelyet, ha egyszer megfogalmazott, akkortól kezdve az már egész életén át érvényes. Ezeket mindig újra és újra át kell gondolnunk, újra kell fogalmaznunk. Mindezek nyomán formálódik meg, mélyül el az életünk igazi célja, és telik meg az életünk igazi tartalommal. Fizikai és lelki értelemben egyaránt álljon a saját lábára. Akkortól kezdve lehet remélni, hogy elindul az igazi és tartalmas élet felé.
A napokban megjelent egy videoklipp amiben olyan erzesem van hogyegy gorogkatolikus templom szerepel (talan Buda?!) https://youtu.be/7Ju4V4xPXSs ketes erzesek vannak bennem ezzel kapcsolatban, hogy kell helyesen kezelni az ilyet? Hagyjuk figyelmenkivul?
Nem az egyházunk engedélye nélkül készült ez a felvétel. Minthogy a híres énekesek a mi templomunkban imádkoznak és egy dicsőítő kórussal együtt énekelnek, ahová a füstös, sötét dzsessz klubból érkeztek, az a reményünk, hogy akik akik ezt a zeneszámot lelkesen nézik/hallgatják, a templom szépsége és az imádság lehetősége eljut hozzájuk is. Azokhoz, akik egyébként talán soha be sem lépnének a templomba. Utána néztem, és ezt a választ kaptam, hogy ez vezette az egyházi vezetőket abban, hogy engedélyt adtak a templomunk használatára.
Kedves Lelkiatya! Hálásan köszönöm, hogy válaszolt a gondolati kísértésekkel kapcsolatos kérdésemre. Jól értem, hogy tulajdonképpen az általam leírt gondolatok kísértések és nem bűnök? A gondolatok esetében hol van a határ a kísértés és a bűn között? Ha nem szándékos és valahogy távol is áll tőlem, akkor kísértés de ha tényleg szándékosan gondolok rá és valahogy igaz is rám, akkor bűn? A gondolat esetében nehezebb azt hiszem, ezt elhatárolni. A másik kérdésem az lenne, hogy mit tehetnék, hogy elmúljon teljesen. Őszintén szólva két atyának említettem már személyesen, az egyikőjük mondta azt, hogy ezek nem bűnök, nem is tőlem van igazán és az a legjobb ha nem foglalkozok vele. Ilyet már egyébként hallottam pszichológusoktól (katolikus szakembertől is), hogy akkor akaszkodik ránk jobban ha odafigyelünk rá. Egy másik atyának is mondtam és próbáltam a tanácsát kérni, de ez még kevesebb segítséget hozott magával, mert az illető atya nem is értette miről beszélek. Akkor éppen az Istenszülő Máriáról voltak ilyen gondolataim, amik Isten kegyelméből szerintem már megszűntek, de mikor mondtam ezt az atyának, akkor ő egyszerűen el se tudta képzelni, hogy hogy lehetnek valakinek ilyen gondolatai. Azt mondta, hogy még a saját édesanyánkról sem lehet, legalábbis ha minden rendben van velünk mentális egészségünket értve, akkor meg hogy lehetne az Istenszülő Máriáról, aki teljesen tisztaságos, a Megváltó édesanyja. Nem tagadom, mikor ezt mondta, még rosszabbul éreztem magam. A kérdésem tehát az lenne, hogy igazából mit tehetnék, hogy teljesen elmúljanak ezek. Kérhetem Istentől? Lehet, hogy nem adja meg nekem ezt? Azon kívül, hogy egy atyával megbeszélem, mit tehetnék? Most jut eszembe, egy harmadik atyától is kérdeztem. Ő mondta, hogy kérjem Istent, vegye el tőlem, ennyit tudok tenni. Haladjak ezen az úton? Vajon megtagadná ezt tőlem Isten vagy mivel neki a lelki tisztaság az akarata, ezért meghallgatna? Szégyellem, hogy ennyit kérdezem, de csak most a levél végén jutott eszembe, amit a harmadik atya mondott. Hogy őszinte legyek, azért kérdeztem Önt, mert az első és második atya úgy érzem, nem igazán adott választ arra a kérdésemre, hogy hogy lehet ettől megszabadulni.
Mind a három atyával egyetértek, én is hasonló tanácsokat tudok adni. Egyrészt ezek valóban gondolati kísértések, amelyek önmagában még nem bűnök. Lehet, hogy korábbi válaszomban ez nem volt ennyire világos. De a bűnt nem mindig az adott pillanatban követjük el, lehet, hogy korábbi magatartásunk, egy-egy megalkuvó gondolatunk szüli a bűnre, rosszra csábító gondolatokat. Ezért volt az a tanácsom, hogy különösebben ne azon töprengjen, hogy mi a bűn és mi nem, hanem igyekezzék minél inkább szabadulni a rosszra hajló, rosszra vivő hatásoktól. Azért is mondom ezt, mert ahogyan mondja is, nem olyan könnyű a határt meghúzni. Amikor megjelenik, az még nem bűn. Ha harcol vele, nem akar rá gondolni, ez sem bűn. Csakhogy valóban, ha elkezd vele foglalkozni, még ha ellenkező szándékkal is, az már egyre jobban belesodorhatja a bűnbe. Általános tanács, hogy ne álljunk szóba a kísértő gondolattal, ne beszélgessünk vele. Legjobb, ha nem veszünk róla tudomást.
Mit tegyen, hogy elmúljon? Igen, én is azt mondom, imádságban kérje az Urat. De lehetséges, hogy hosszabb időre is megmarad ez a kísértés, mert az Úr esetleg úgy látja, hogy Önnek szüksége van erre a küzdelemre. Szent Pál is kérte, hogy múljék el valamilyen gyöngesége (nem tudjuk pontosan, hogy mi is volt ez), háromszor is kérte erre az Urat, de mégsem vette el. Így vezette rá arra a fölismerésre, hogy gyöngeségében is lehet alkalmas eszköze az Úrnak. (2Kor 12,9)
Egyetlen szóval tudok Önnek válaszolni: türelem! Legyen türelmes önmagával is, Istennel is! Harcoljon a gondolati kísértések ellen (miközben harcol, újabb és újabb tapasztalatokat szerez!), kérje Istent, hogy segítsen Önnek ebben a harcban, és bízzék benne, hogy a megfelelő időben el is vezeti Önt a győzelemre.
Tisztelt Lelkiatya! A fiam sajnos sokat káromkodik az is előfordul hogy ha nagyon ideges akkor a szent háromságot is szidja.Féltem a gyermekemet hogy a Szentlélek elleni bünt követte el amire nincs bocsánat 26 évesen neki már nincs esélye bünbocsánatra???
A Szentlélek elleni bűn nem az, hogy valaki a harmadik isteni személyt emlegetve káromkodik. Egyébként ezt sokan gondolják, s ez lehet az oka, hogy nemigen alakult ki olyan káromkodási forma, amely a Szentlelket említené. Ez azért érdekes! Mindenesetre meg kell érteni, hogy a Szentlélek elleni bűn nem más, mint a megátalkodottság, amikor valaki nem bízik Isten erejében, nem is akar vele élni. Ez volt Júdás bűne is. Megátalkodott a rosszban és nem is akart kilépni belőle, illetve teljesen rossz irányba lépett ki. Nem hitt a bocsánatban, amelyben viszont Péter részesült. Imádkozzék nagyon erősen a fiáért, s amíg ő maga nem imádkozik, imádkozzék helyette is. Persze, hogy van esélye a bűnbocsánatra, de ide el kell jutnia. Ha egy napon azt mondja Istennek, "Bocsáss meg nekem, Uram!", akkor az Úr meg is bocsát neki. Emiatt nem kell aggódnia. De, hogy egy nap eljusson erre az őszinte bűnbánatra, ezért Önnek, az édesanyának nagyon sokat kell imádkoznia. De meg is lesz az eredménye, meglátja.
Tisztelt lelki Atya ! Nekem van egy olyan gondom hogy sokszor ugy erzem kesz katasztrofa az eletem az az igazsag hogy nagyon bele vagyok faradva ebbe a sok rosszba ami er. A munkahelyemen is total hulyenek raadasul ahelyett hogy segitenenek inkabb vissszahuznak es semmibe vesznek. Ami meg veszettul bant azaz hogy probaltam kitorni munkahelyet valtani de mindenhonnan csak ures igereteket kaptam amibol nem lett semmi . Mar tenyleg kezdem elhinni azt hogy ebbol a szempontbol szerencsetlen vagyok,vagy a masik nem kell ide a becsuletes ember mert ahogy hangoztatjak a mai vilagban majd ide is "okos"robotok lesznek es nem kell az emberi munkaero. A masik gondom nem tudom elfogadni hogy a sogorom itt lakik velunk de olyan szinten hogy csak azert mert hazas a noveremel sok mindent anyu megenged nekik raadasul probal engem is le kenyerezni pl. a multkor vett egy taskat meg lapkas sajtot de en nem fogadtam el. Egy alkalommal meg el kezdett velem orditani ,amikor valami okbol hulye volt eloadast tartott itt nekem az egyutt elesrol meg hogy mi az en dolgom ebben a hazban. Megmondom oszinten legszivesbben kidobtam volna mas lenne a helyzet ha apam elne ,es ettol a ponttol kezdeve oriasit csalodtam benne,csodalkozik hogy miert vagyok olyan tavolsag tarto meg elutasito gyerekoromban is hanytam az ilyen nagyszaju emberektol. Attol mert valaki ezer mester nincs feljogositva hogy uralkodjon a masikon en nem hagyom magam ha edesanyam meghal "70 eves" itt fogom hagyni ezt a hazat mert nem adom meg azt az oromot hogy mindengyik rajtam uralokodjon. Mit tanacsol az Atya ? Szabolcs
Kedves Szabolcs! Azt tanácsolom, hogy minél előbb hagyja ott a szülői házat, ne várja meg ezzel kedves Édesanyja átköltözését. Amíg ebben a szorítóban van, nem fog tudni kitörni a munkahelyi szorításból sem. Nem arról van szó, hogy rosszak az emberek Ön körül. Vannak rosszak és vannak kevésbé rosszak. Ugyanakkor mindegyikükben ott van a jó is. Mivel azonban Szabolcs nem él kellően önálló életet, ez a gyöngesége valamiképp az emberekből a rosszabb oldalukat hozza ki. Ön pedig a leggyakrabban ezzel az arcukkal találkozik. Megértem, hogy ez rettentő fárasztó, sőt elkeserítő. De innen valóban egy nagy lépést kell tennie. Ha a munkahelyet nem sikerül váltani egyelőre, akkor változtasson életformát! Legyen saját lakása, még ha az egy albérlet is, álljon a saját lábára minden tekintetben (mosás, főzés, takarítás, stb.) Akkor már kevesebben fognak "uralkodni" Önön, és ebből az egyedüllétből fog tudni továbblépni. Elképzelhető, hogy egy pszichológussal vagy egy lelki segítővel is érdemes beszélgetnie, aki egyéb gyakorlati tanácsokat is fog adni Önnek a további lépések érdekében.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy milyen gyakorlati tanácsot adna egy önkielégítés függő hajadon középkorú hölgynek? 2-3 naponta elbukom emiatt a gyakorlati tanácsa mellett az imáját is kérni szeretném. Előre is köszönöm onegirl
Mindenekelőtt imádkozom Önért. A tanácsom pedig az, hogy tegyen egy napot hozzá, hogy kibírja nélküle. Aztán, ha már hosszú ideje 4 naponként van ilyen, akkor megint egyet. Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó tanács Önnek, de van, akinél ez segít. Általában azt szoktuk mondani, hogy terelje el a figyelmét róla, de ha már ilyen erős függés alakult ki, akkor ez igen nehezen megvalósítható. Ezért ha ennyire erős a késztetés, akkor próbálja meg szépen lassan, fokozatosan kivezetni az életéből. Remélem, az világos, hogy legjobb volna teljesen megszabadulni tőle. Csak azért mondom, ezt mert egyesek terjesztik azt a hazugságot, hogy ez része az életünknek, csak éppen helyesen kell bánni vele, kordában kell tartani. Ez így, ahogy van, hazugság. Éppen azok példája cáfolja ezt, akik a csapdájába kerültek. Ez csapda, amiből nagyon nehéz kivergődni. Annak legyen azért tudatában, hogy az Úr nem haragszik Önre emiatt. Látja a küszködését, értékeli is azt. Igen, legfőképpen imádságban próbálja legyőzni, hiszen az Ő segítsége nélkül egyébként is esélytelenek lennénk. Én is imádkozom Önért, Ön is tegye ezt, és el fog jönni a nap, hogy Krisztus által erősebbé válik, mint ez a fránya kísértés.
Tisztelt Lelkiatya!
Hogyan cselekedhetek helyesen, hogy egy bűnös embert szeressek és ne ítéljem el, de a bűnt amit elkövet azt ne?
Gondolok itt egy homoszexuális emberre akit szeretek, de mindenféle sertés nélkül szeretném a tudtára adni, hogy ez nem jó így.
Másik kérdésem pedig, hogy hogyan cselekedhetek helyesen más vallású emberekkel a megbántásuk és megítélésük nélkül, hogy mégis tudtára adjam, hogy nem jó úton jár.
Nem könnyű feladat a bűnösöket jó útra téríteni. Nem olyan egyszerű, hogy azt mondom neki: nem jó úton jársz, térj meg. De nem is biztos, hogy ez a feladatunk. Mi, katolikus emberek sokszor esünk abba a hibába, hogy úgy gondoljuk, nekünk kell megmondani másoknak, hogy hogyan éljenek, mit tesznek rosszul, mit változtassanak meg. Persze, egy helyütt beszél arról Jézus arról, hogy "ha a testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt" (Mt 18,15), de itt is nagyon körültekintően írja le, hogy ezt hogyan, milyen módon tegyük. Alapvetően az Evangélium nem erről szól. Nem azért vagyunk az emberek között, hogy figyelmeztessük őket a hibáikra, hanem, hogy szeressük őket úgy, ahogy vannak, és ha jóra akarjuk őket vezetni, akkor azt legfőként a példánkkal tegyük, ne pedig figyelmeztetésekkel. Valljuk be, ha egy homoszexuális emberrel vagyunk kapcsolatban, akkor leginkább azért akarjuk figyelmeztetni, mert nekünk nem tetszik az, amiben ő van. Ha "ki akarjuk emelni", változtatni akarunk rajta, majd akkor tegyük, ha erre kér minket, ha hozzánk fordul segítségért. Különben csak erkölcscsőszök vagyunk. Úgyhogy azt tanácsolom, szeresse továbbra is azt az illetőt, fogadja el úgy, ahogy van, s ha majd segítséget, tanácsot kér, csak akkor kezdjen neki beszélni arról, hogy Ön szerint mi a helyes.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném kérdezni hogy a halálos bűnök feloldozhatok???
Természetesen. Minden bűnt megbocsát Isten a bűnbánó embernek. A halálos bűn addig halálos, amíg rá nem ébred az ember bűnös állapotára és oda nem fut Istenhöz, hogy bocsánatot kérjen. Isten a gyóntatás szentségében éppen ezt a hatalmat adta meg a papoknak, hogy Isten megbocsátó szeretetét közvetítsék a bűnbánó embereknek.
Kedves Lelkiatya!
Egy intimebb kérdést szeretnék feltenni. Az éjszakai magömlés és az önkielégítés határairól lenne kérdésem. Amikor hosszabb ideje sikerül az önkielégítés kapcsán megtartóztatnom magam, olyankor mindig ez a kérdés nehezíti meg a helyzetemet.
Többször előfordul, hogy az a gondolat segít napközben megőrízni a tisztaságomat, hogy ha estig kíbírom, akkor hátha az alvás során bekövetkezik spontán magömlés és másnap már sokkal könnyebb lesz.
Viszont nagyon ritkán fordul elő, hogy ez álmomban teljesen megtörténik. Ellenben, akár gondoltam előtte nap az éjszakai magömlésre, akár nem, sokszor találom magam olyan helyzetben reggel, hogy felébredek egy szexuális álomból felizgult állapotban, illetve sokszor olyanban, hogy bár nem vagyok még felizgulva, ébredéskor érzek magamban nagyon erős szexuális vágyat. És ezekben a helyzetekben általában sokkal kevesebb dologra van szükség a kielégülés eléréséhez, mint normál állapotban.
Ilyen helyzetekben mi lehet a helyes, illetve előrevivő magatartás?
-Korábban volt, hogy amint egy kissé is felébredtem, ezeket rögtön megpróbáltam leállítani magamban, ez viszont sokszor olyanhoz vezetett, hogy emiatt olyan fusztrált állapotba kerültem, ami után ébren nem bírtam már ellenállni az önkielégítésnek.
-Mostanában inkább próbáltam úgy hozzáállni, hogy ami egy minimális, leginkább passzív gondolati és fizikai hozzájárulással végbemegy, azt nem akadályozom meg. Ez bizonyos esetekben egyértelmű helyzetet teremt és nincs is utána kérdésem, egyértelmű lelkiismeretileg, hogy nem egy teljes tudatossággal, akarva végrehajtott cselekedet, így nem bűn. Máskor azonban bár már erősen beindult állapotban vagyok, ez nem elegendő a kielégüléshez, és ez ahhoz vezet, hogy próbálom keresni azokat a pozíciókat/gondolatokat, amik még szintén nem olyan nagyon aktív hozzájárulások, és továbblöknek. De azért ez már egy ilyen próbálkozó szituációba visz, amit egy lejtőnek érzek. És ilyen ébredés utáni állapotban viszont természetesen nem igazán van meg a kellő tisztánlátásom, hogy megítéljem, hogy meddig beszélhetünk még olyan állapotról, amit érdemes továbbsegíteni, és meddig olyanról, amit inkább érdemes lenne megállítani, és minél hamarabb felkelni. (Ami ugye nagyon nem is könnyű egy dolog ilyen helyzetben.)
-A harmadik dolog, amilyen válaszom még szokott lenni, olyankor ha úgy érzem, hogy a minimális hozzájárulásom nem volt elegendő. Vagy olyan helyzetekben is, amikor egyszerűen előző nap (kissé túlzottan) bíztam abban, hogy hátha lesz magömlésem, és nem lett, hogy megpróbálok direkt visszaaludni. Ami viszont elég ritkán sikerül ilyen körülmények között teljesen, és abból még ritkábban történik meg spontán a kielégülés. Ellenben sokszor kerülök olyan helyzetekbe, ahol az álom és a tudatos fantáziálás között mozgok és nem érzem a határát, és a szexuális állapotból frusztrált kijövetel és a bűnbe kerülés között ingadozok, és nem találom a megfelelő választ, viszont mivel megjelenik az erkölcsi tépelődés, ezért egyre inkább tudatosnak érzem a helyzetet.
Erre a kérdéskörre nem nagyon tudtam magamnak olyan határokat felállítani, amik ténylegesen elősegítenék minden szempontból a tisztaság megtartását, (ha meglenne, se feltétlen lenne könnyű meg is tartani), ezért segítségét kérném, hogy mondjon erre útmutatást, illetve ha tud, akkor ilyesmiben eligazító irodalmat ha tudna ajánlani, annak is nagyon örülnék.
Az egyik félrevezető gondolat, hogy ha megtörténik a magömlés, az megkönnyebbülést hoz, és utána már könnyebb lesz. Ez olyan, mint amikor a kísértést azzal szüntetjük meg, hogy beleegyezünk. Ilyenkor tényleg eltűnik a kísértés, csak hát, a helyét átveszi a bűn. Utána pedig még nagyobb erővel jelentkezik újra. Ezért nem szabad lepaktálni vele, folyamatosan föl kell venni a harcot. Lehet, hogy nehéz, lehet, hogy feszültséget kelt, de hosszú távon csak így lehet elérni a teljes függetlenséget és felszabadultságot.
Semmiképp sem javaslom Önnek ezt a határméricskélést, hogy reggel vagy éjjel mennyire tudatos és mennyire öntudatlan a cselekvés. Azt sem javaslom egyáltalán, hogy próbálkozzék önkéntelen éjszakai magömlést generálni. Ez megint csak leköti, leláncolja a figyelmét, mintegy gúzsba köti. Ilyesmivel ne foglalkozzék egyáltalán. Ismétlem, nem hoz megkönnyebbülést a beleegyezés. Pillanatnyit igen, ezt tudja fölkínálni a bűn, de távlatot nem tud adni. Éppen ez leplezi le, hogy nincsen benne semmi távlat, semmi, amire lehetne építeni. Csak hazugsággal áltatja az embert, hogy majd jobb lesz. Ez nem így van. Csak az ellenállás, a szabadulás hoz igazi megnyugvást. Ezt tűzze ki célul, ezt kérje Istentől, ezért tegyen meg minden erőfeszítést! Ne féljen, nem vész kárba ez az erőfeszítése, küzdelme, még akkor sem, ha olykor kudarcot vall. Hosszú távon ez a megoldás.
Kedves Lelkiatya! Valami olyannal kapcsolatban írok, amivel próbálok nem törődni, de kimondhatatlanul idegesít. Már egy ideje néha előfordul, hogy 1-2 pillanatra van olyan gondolatom, ami amúgy bűn vagy az lenne, de igazából nem szándékos a részemről és egyáltalán nem is értek egyet a tartalmával. Ezek főleg sértő gondolatok másokra nézve. Egy időben az Istenszülő Máriával kapcsolatban is megjelent ez bennem, például a rózsafüzér közben. Egy időben majdnem napi szinten. Már ez nagyjából elmúlt. Görögkatolikus vagyok, de szeretem a rózsafüzért. 1-2 másik alkalommal, sokkal ritkábban, Jézussal kapcsolatban. Olyan dolgok, amiket biztosan nem úgy gondolok. Sajnos a szeretteimmel kapcsolatban is volt ilyen. De valahogy úgy, hogy az az érzésem, ez nem is a saját gondolatom. Valójában sose mondanék olyanokat, amik eszembe jutnak és valójában nem is úgy gondolom. Ez az egész azóta van, hogy még a korábbinál jobban is törekszek a szentség útján haladni és a lehető legtisztábbra mosni a lelkem. Akár még mondhatjuk is, hogy nagyon sokat haladtam ezen az úton Isten kegyelméből. Még akkor is ha nem vagyok tökéletes. Ami azt illeti, mostanában teljesen az a benyomásom, hogy olyan mintha valaki kényszeríteni akarna bűnöket rám. Nem úgy, hogy eltűnt a szabad akaratom és valaki más dönt helyettem, hanem valahogy úgy, hogy amikor sikerül ellenállnom egy kísértésnek vagy amikor nemrég jöttem a liturgiáról és még bennem van az a lelki béke és tisztaság, amit kaptam az eucharisztia által, meg mikor tényleg haladok előre a szentség útján és van sikerélményem, olyankor olyan mintha valami sunyi alattomos kísértés kerülne az utamba. Vagy ezek a gondolatok, ami nem értem miért van, mert nem is tükrözi a saját véleményem, vagy egy hitetlenség, hogy "Eddig annyi kegyelemben részesültem és megtisztultam ahhoz képest, miért engedné Isten, hogy még tovább haladjak?" vagy valami kísértés arra, hogy adjam fel. Nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmaznom. Valahogy sokkal sunyibb lett a kísértés mint korábban. Amikor valakinek van egy kísértése, hogy elégítse ki magát vagy hogy olvasgassa a horoszkópokat vagy lopjon el valamit, ezek csak példák, akkor annak kell ellenállnia, hogy valami bűnös dolgot megtegyen. Ami nekem van, az valahogy nem ilyen. Hanem mint a gondolatok és a lebeszélés a szent dolgokról, minden, amit írtam. Talán őrültségnek hangzik, de mintha valaki kárörvendezve azt mondaná, hogy "Majd ha nem vétkezel magadtól, majd akkor én kényszerítelek". Engem kimondhatatlanul idegesítenek azok a gondolatok. Vajon nem vagyok normális vagy valami démon szórakozik velem? Egy atyának beszéltem erről, bevallom, és ő azt mondja, hogy nem én vagyok az egyetlen ebben a helyzetben (tényleg tud más ilyenről is) és hogy amikor vannak azok a gondolatok, azok nem a saját gondolataim, az nem én vagyok, szerinte egy kísértés, az ellenség piszkálódása, éppen emiatt nem bűn és egyszerűen hagyjam figyelmen kívül. Ön mit gondol erről?
Én is hasonlót tudok megfogalmazni, mint az illető atya, akit már megkérdezett. Nincs ebben semmi különös és rendkívüli. A kísértő mindenkit ott kísért, ahol tud. Ha távol áll valakitől a lopás vagy a káromkodás, akkor olyasmivel hiába is próbálkoznék. A lelkiéletet élő, törekvő ember számára a gondolati kísértés sokkal erőteljesebben jelentkezik. Sőt, egészen meglepő módon a gondolatokba olyat is belevegyít, ami végképp távol állana a törekvő keresztény lélektől - legalábbis így gondolja. Igen, ezek kísértések. Érdemes azonban ezeket is föltárni, és nem elbanalizálni a jelenséget. Ha az ember ezekről nem beszél a lelkiatyjának, akkor rejtve maradnak, és tovább mételyezik a gondolatokat. Ha azonban föltárjuk, akkor rájuk süt a nap és elporladnak. Olyan ez, mint amikor egy követ fölemelünk, s alatta férgeket találunk. Ha visszatesszük a követ, ott maradnak a férgek. Ha nem tesszük vissza, hanem a nap süt arra a területre, eltakarodnak onnan a férgek. Ezek a gondolatok, ha mondjuk is védekezésképpen: "ezek nem az én gondolataim", azért mégis valahogyan belőlünk jönnek, lelkünk legmélyebb bugyraiból, amelyek akkor nyílnak föl, ha már a fölöttük lévő rétegeket sikerült eltakarítani. Nyilván nagyon zavaróak ezek a gondolatok, de azzal, hogy megjelennek, egyszersmind feladatot kapunk arra, hogy megküzdjünk velük. Ez is a lelkiéletünk része.
Kedves Lelkiatya!
Szeretnék segítséget kérni abban, hogyan lehet jól elfogadni más emberek döntését.
Jó lenne, ha néha ezeket meg is tudnám érteni, de bizonyos esetekben a döntésbe való belenyugvás is nagy segítség lenne a saját lelkibékém megtartása miatt.
A férjem görög katolikus és az ő kérésére templomi esküvőnk volt, görög katolikus szertartás szerint. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy én nem vagyok megkeresztelkedve, de azt gondolom, hogy ettől még az esküvőnk egy érvényes esküvő volt. Vagyis nem tudtam, hogy emiatt ez ne lenne örökérvényű házasság. Lehetséges lenne, hogy a mi házasságunk nem is volt érvényes házasság?
Úgy alakult, hogy nem született kisbabánk, amit az orvosok szerint lombikbaba programmal lehetett volna megoldani, de én nem szerettem volna azt az eljárást, mert én úgy gondolom van abban valami sorsszerű, ha az embernek nem lehet gyereke, azt el kell tudni fogadni és egymást ettől még tovább szeretni. A kivizsgálások során azt találták, hogy a természetes úton való megfogantatásnak a férjem oldalán vannak nehézségek. Sajnos ezt a férjem nagyon nehezen tudta elfogadni és én nem tudtam segíteni ennek a feldolgozásában.
Ennek a folyamatnak tudható be az is, hogy ma már odáig jutottunk, hogy ő el szeretne válni tőlem. Hiába próbáltam elmondani neki, hogy szerintem erre polgári úton van lehetősége, de ettől még a felesége maradok, ezt nem szerette volna meghallgatni. Azt mondta, hogy ne mondjam ezt, neki nincs felesége. Szerinte a házasság csak egy jogi dolog. Ez természetesen nekem nagyon fájt, mert nagyon régóta tart a kapcsolatunk, több mint 15 éve.
A férjem hajthatatlan és szeretné lezárni a házasságot, és új életet kezdeni.
Pár nappal az után, hogy azt mondta ez a döntése végleges, egy társkereső oldalon talált magának egy barátnőt, akinek azt mondta, hogy ő válófélben van és azóta vele képzeli el a jövőjét, de sajnos én még nem tudok továbblépni. Nem tudok azzal megbékélni, hogy így reagált. Nagyon különböző természetünk volt, de igyekeztem a kedvében járni és én hittem abban, hogy nekünk hosszú, közös jövőnk lesz.
Igyekeztem támogatni a hitbéli életében is, de azt hiszem abban is csak a kényelmes dolgokat próbálta megvalósítani. Elsőnek az én javaslatomra tartott böjtöt is, én kértem, hogy figyeljünk arra, hogy járjunk rendszeresen templomba, ha ez számára fontos. Nekem nem tisztem ezt a fajta magatartást megítélni, próbálok erre odafigyelni. Azt is szeretném hozzátenni, hogy természetesen nekem is vannak hibáim, én is sokszor megbántottam őt, akarva vagy akaratlanul, de ettől még nagyon szeretem.
És mérhetetlenül elszomorít, hogy talán a saját érzései elől való menekülésében így reagáljon.
Szeretném megkérdezni, hogy van-e mód arra, hogy ebben a kérdésben támogatást kapjak, mert közösen nem szeretne velem eljönni egy paphoz sem. Van-e arra segítség, hogy az ember megbékéljen egy ilyen nehéz helyzetben? Azt hiszem az nem vezet sehová, hogy én görcsösen ragaszkodom hozzá, ha már ő továbblépett és nem tekint a feleségének.
Köszönöm szépen, hogy elolvasta levelemet. A választ előre is köszönöm!
Kedves Hölgyem! Én úgy látom, Ön sokkal közelebb van Istenhöz, mint a férje. Az Ön gondolkodása pontosan azt tükrözi, amit a kinyilatkoztatás is tanít, míg a férje, vélhetően a vallási gyakorlatokat - úgy, ahogyan - elfogadja, de sajnos nem Istenből, nem Istennel, nem Isten akarata szerint él. Önnek teljesen igaza van abban, hogy a házasságuk érvényes. (Egy nem megkeresztelt személlyel akkor érvényes a katolikus házasság, ha arra a püspök engedélyt adott. Ezt az eskető pap szokta megkérni. Minden bizonnyal 15 évvel ezelőtt ez az Önök esetében is megtörtént.) Nagyon nagy kár, nagy fájdalom, hogy ezt a férje nem fogja föl, és teljesen téves lépést tesz, a könnyebb utat választja, azt véli, hogy más személy karjai között új érzelmeket találhat. Nehezen tudok Önnek tanácsot adni, hiszen arra kér bátorítást, hogy el tudja fogadni ezt a rossz helyzetet. Első hallásra sokkal inkább azt mondanám, hogy meg kellene menteniük ezt a házasságot. Azt is nagyon jól gondolja, hogy ha elmennének egy paphoz, és vele közösen átbeszélnék a dolgokat, talán menthető volna a házasság. De erőnek erejével oda elcipelni a férjét nem tudja, meg ez nyilván csak akkor működik, ha ő is akarja, keresi a megoldást. Ehelyett elfut előle. Mit is tehet Ön?
Azt javaslom, egyedül keressen föl egy papot, ővele beszélje át a helyzetét. Ha tudna imádkozni, akkor azt mondanám, forduljon Istenhöz, egyrészt, hogy vígaszt találjon, másrészt, hátha ő még csodát is tudna tenni. Ezekben a dolgokban tud Önnek tanácsot és megerősítést adni egy pap, teljesen függetlenül attól, hogy Ön megvan-e keresztelve vagy sem. Adott esetben pedig a megváltoztathatatlan helyzetet is segíthet elfogadni, földolgozni, azon tovább lépni.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy az Eukarisztia és a Szentírás tényleg egyenrangú és a Szentírást is ugyanolyan imádat illeti mint az Eukarisztiát? A szentmise és az Istentisztelet is egyenrangúnak mondható? Számomra megdöbbentő volt mikor ezt hallottam.
Nem mondható, hogy egyenrangú, de az sem helyes, ha rangsort állítanánk föl a két titok között. Egészen más megjelenése ugyanannak a Krisztusnak. Össze lehet-e hasonlítani, hogy melyik a fontosabb az embernek, a kenyér vagy a könyv? (Kenyér alatt lehet érteni minden eleséget, a könyv alatt pedig minden emberi tudást, kultúrát, közlést, stb.) Mindkettő egyaránt fontos, de másként. Az emberi létezés alapeleme mindkettő, de nem egyformán.
Krisztust imádjuk minden vallásos hódolatunkban, de nem egyformán, s nem is azonos intenzitással. Ha keresztet vetünk, ha meghajlunk vagy földre borulunk, ha az ikon előtt megállunk, ha megcsókoljuk, ha meghajlunk, ha olvassuk vagy hallgatjuk a Szentírást, ha arról tanítást hallunk, ha látjuk az Eucharisztiát vagy részesülünk is belőle - ezek mind olyan emberi cselekvések, amelyekkel közelebb kerülhetünk Krisztushoz. Nem érdemes ezek között rangsort fölállítani, még ha az értelmünk esetleg képes is volna rá. Hiszen sok egyéb tényező is szerepet játszik. Például, ha valaki megtérése nyomán életében először letérdel az ikon előtt, lehet, hogy sokkal megrendítőbb számára ez a pillanat, mint a napi áldozónak a Szentségben való részesülés.
A szentmise és az istentisztelet közötti összehasonlítás esetében azonban talán ettől eltérő választ adhatok. Ha maradunk a katolikus szóhasználatnál, akkor azért azt kell mondanunk, hogy minden istentisztelet közül messze kiemelkedik az eucharisztikus istentisztelet, vagyis a Szent Liturgia, szentmise. Ugyanakkor nyilván nem elhanyagolható a többi szertartás sem. Sajnos, ma is él ez a veszély, hogy a szentmise mindent felülmúló értéke arra is késztette a híveket, hogy a többi istentiszteletet elhanyagolják. Ez már viszont nem helyes. Különösen nálunk, görögkatolikusoknál a zsolozsma is nagyon fontos szerepet játszik, nagyon sok teológiai tapasztalat ezekhöz a Szent Liturgián kívüli szertartásokhoz (utrenye, vecsernye) köthető. Sőt, adott esetben ezekkel a szertartásokkal is megszentelhetjük az ünnepet, a vasárnapot. Úgyhogy nem tudok választ adni a kérdésére. Csak annak kapcsán ezen gondolatok jutottak eszembe.
Kedves Lelkiatya! Nem értem ezt a szenvedés dolgot. Mármint ha szerető Atyánk van, akkor miért kell szenvednünk, miért kellett a fiának szenvednie? Azt értem, hogy a szabad akarat következménye a szenvedés, de miért jó az Atyának ha szenvedünk? Miért lehet felajánlani? Én sírok ha a gyermekem szenved, egyszerűen nem fér a fejembe. Miért érték a szenvedés?
Én sem. Ez os olyan titok, amire nincs magyarázat. Van más is, sok titok van, amelyet nem értünk, emberi értelemmel nem tudunk fölfogni. De nyilvánvalóan ez a leghúsbavágóbb. Nem értjük például, hogy lehet Jézus Krisztus Isten és ember. Nem értjük hogy lehet egyetlen Isten három személyben. Csak, hogy a leglényegesebbeket említsem. De úgy gondoljuk, ezen titkok megértése nélkül még éppen elvagyunk valahogy, de a szenvedés sehogyan sincs ínyünkre. Ez viszont érthető. Annyit mondhatok rá, hogy érdemes a többi titokkal is foglalkozni, a Szentháromság belső személyi közösségével, Jézus Krisztus kettős természetével, szóval, Isten titkaival, és akkor ez a legnehezebben megfejthető, vagy legalábbis minket legközelebbről érintő is lassan a helyére kerül az életünkben. Lehet, hogy nem a fejünkben, az értelmünkben, ott nemigen talál helyet, de az élet- és létszemléletünkben, céljainkban, törekvéseinkben mégiscsak helyet kap. Szóval, értelemmel nem, de a hitünkkel, Istenhöz kapcsolódásunk által talán lassan szerves részévé válhat életünknek. Ez fontosabb, mint a megértés.
Tisztelt Lelkiatya !
DICSOSEG JEZUS KRISZTUSNAK !
Ez a csoda minden évben Krisztus Feltámadásának ünnepén, a Feltámadás Szertartáson szokott történni a Feltámadás templomban, Jeruzsálemben. A csoda neve a Szent Tűz, vagy görögül a Szent Fény. A kerdesem hogy Gorogkatolikus egyhazunk miert hagyja ki a fokuszbol , miert nem beszelnek a templomainkban az atyak (monjuk meglepodtem hogy nagyon sok gorogkatolikus pap nem is hallott rola ) errol a csodarol vagyis miert nem ismertetik szeleskorben a hivokkel legalabb azokkal a hivokkel akik a Keleti egyhazunk hajojaban vannak ?
Valaszat koszonom ! L.
Kedves L.! Minden bizonnyal jelentős szerepet játszik a jeruzsálemi tűz ismeretének, tiszteletének és használatának háttérben maradása szempontjából az a tény, hogy a legtöbb esztendőben mi, katolikusok nem egy időben ünnepeljük a húsvétot az ortodox testvéreinkkel. Adja Isten, hogy eljöjjön ez az idő, amikor ebben egységre jutunk. Örvendve hallottam, hogy Ferenc pápa ebben az esztendőben is kifejezte erre irányuló vágyát és készségét, hogy meg tudjanak ebben állapodni a katolikusok és ortodoxok. Iden, Istennek hála, egyszerre lesz, de ez most még véletlenszerű naptári egyezés eredménye. Amíg nem azonos az időpont, addig nehéz elvárni az ilyen irányú fokozott lelkesedést, hiszen élvezni, használni nem tudjuk az ünnepünkön. Én ebben látom ennek legfőbb okát. De azért nem is neheztelek egyetlen paptestvérre sem, aki még esetleg nem is hallott róla, mert ennél jóval fontosabbnak tartom, hogy a gyönyörű ősi szövegeinket, szertartási elemeinket ismérjék, éljék, közvetítsék a hívek számára. Nem is kötelező a hitünk szempontjából ennek a jelenségnek az elfogadása. Szép, hitet erősítő, de nem nélkülözhetetlen.
Kedves Lelkiatya! Nagyon szeretem a személyiségteszteket, sokszor el szoktam gondolkozni a kapott eredményeken. Azt szeretném kérdezni, hogy tegyem-e félre ezeket a teszteket véglegesen, mert sokszor úgy érzem, hogy nem jó irányba visznek. Jézust szeretném követni radikálisan. Lehet, hogy a kérdésben már benne van a válasz is, de azért szeretném megkérdezni a Lelkiatya véleményét, talán nemcsak az enyém, hanem mindannyiunk okulására is.
Tisztelettel és szeretettel
M
Jól érzékeli, hogy ezek félrevezetők is lehetnek. No, nem a teszt eredménye, hanem az a tény, hogy az embert túlságosan lekötik egy irányban. Az igazi önismeretet nem a tesztek hozzák meg, az sokkal mélyebb, komolyabb lelki munka eredménye. Ezek az önismereti tesztek azt a téveszmét késztethetik, hogy ezen az úton közelebb juthat az ember önmagához. Holott az így megszerzett ismeretek lehetnek ugyan hasznos eszközök, de a cél nem ez, hanem az, hogy Istenben lássuk önmagunkat. Az Istenben megtapasztalt fölismeréseket az önismereti tesztek nem tudják produkálni. Márpedig erre kell törekednünk. Ezért helyes azt fölismerni, hogy ezek a tesztek csak a felszínt érintik, és nem szabad beleragadni. Egy ponton túl kell lépni. Úgy vélem, Ön már régen elérte ezt a pontot. Építse ugyanilyen elszántsággal az Istennel való kapcsolatát, és sokkal többre, mélyebbre fog jutni.
