Élvezze most ezt a helyzetet! Nem fog mindig megmaradni, de most nagy kegyelem ez. Ilyenkor nem az értelmével, hanem a szívével van jelen. Nagyon jó! Hosszabb távon érdemes a szövegekre is figyelni, mert akkor azokon keresztül még többet kap az ember. De ahogy mostani állapotát leírta, inkább azt mondom, nagy kegyelem ez, amelyért adjon hálát!

Legalábbis nem okos dolog. Nem tesz jót. Olyan bűnök közé tartozik, amelyeket nem szoktunk meggyónni, pedig valójában ezekre kellene sokkal jobban odafigyelnünk. Ezek a rendszerszerű, vagy életbűnök. Amelyekben nem a tettek a bűnösek, hanem az a felelőtlen magatartás, amely nem számol a következményekkel. A zenének nagyon erős személyiségformáló hatása van. Már egyszeri meghallgatás is jelentős hatással van a hangulatunkra, a többszöri meghallgatás pedig még mélyebbre hat a lelkünkben. Egészen biztos vagyok abban, hogy hosszú távon nem tesz jót, sőt, kifejezetten kárt okoz a lelkének, ha ilyen zenéért rajong. Nem azt mondom, hogy ezt a rajongását kell meggyónnia, de azt igen, hogy egyszer, a templom csöndjében, vagy otthon a saját szobájában, ahol imádkozni szokott, szépen, csöndben gondolkodjék el ezen a helyzeten. Imádságban, a Szentlelket kérve gondolja végig, hogy jó-e, Istennek tetsző dolog-e ezt a zenét hallgatni vagy nem. Ha igazán, őszintén és mélyen a lelkébe tekint, meg fogja kapni a választ, hogy ez egyáltalán nem hiányzik az életéből.

Azt javaslom, ne foglalkozzék azzal, hogy a fiatalember szégyelli-e a kedvese viselkedését. Nincs jelentősége. Annyi sok félreértés történik ezeken a csatornákon! Nincs ember, aki ezekben el tudna igazodni. Felejtse el a dolgot! Mondjon egy imádságot azért a hölgyért, aki ok nélkül lett indulatos. Ha ezt netán nem vagy nehezen tudná megtenni, akkor félő, hogy Önnek mégsem közömbös teljesen ez a fiatalember. Ez esetben pedig egyáltalán nem javaslom, hogy órát kérjen tőle. Mivel van kedvese, ez nem volna tisztességes. De ismétlem, ebben is segít az ima.

Kedves Marcell! A római katolikusok kétféle hitvallást mondanak. Többnyire az Apostoli Hitvallást, amely rövidebb, tömörebb, nem foglal magában annyi hittételt, mint a másik. De nagyobb ünnepeken a rómaiak is mondják a Nicea-Konstantinápolyi hitvallást. (Egyébként ugyanez a helyzet a történelmi protestánst egyházaknál is, ők is ugyanúgy mondják mind a két hitvallást.) Magyarországon a görögkatolikusok egy kicsit régebbi fordítású szöveget használnak, ennyi a különbség, semmi más. Úgyhogy ezt nyugodtan mondhatja velünk együtt a római katolikus testvérünk is, sőt, mondom, még a protestáns testvérek is. Van két említésre érdemes pont. Mi úgy mondjuk a Fiúról: "Született, de nem teremtmény, az Atyával egyvalóságú, ki által mindenek lettek."; a római katolikusok pedig ugyanezt így mondják: "Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett." A régies szóhasználaton kívül észrevehető a szókülönbség is. El kell mondani, hogy a római katolikusok által használt fordítás pontosabb. A Szentháromság személyei külön isteni valóságok, akik egyként hordozzák ugyanazt az isteni lényeget. Tehát nem teljesen pontos megfogalmazás, hogy az Atya és a Fiú "egyvalóságú", jobb lenne úgy mondani: "egylényegű". Ez azonban nem jelent dogmatikai tévedést, a szentháromsági személyekről ugyanazt valljuk mi is, mint az egész katolikus egyház. A másik jelentős elem a vége felé van, ahol a ma használt Hitvallás szövegben úgy mondjuk: Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és elevenítőnkben, ki az Atyától és Fiútól származik". Ugyanezt a római katolikusok így mondják: "Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik." Itt tehát nincsen különbség a római és görögkatolikus gyakorlat között, viszont érdemes megjegyezni, hogy ezen a ponton az ortodox hitvallás tér el. Ugyanis az eredeti Nicea-Konstantinápolyi hitvallásban nem volt benne az "és Fiútól" betoldás. Ezt az ariánusokkal való küzdelem idején Hispániában csatolták hozzá, kiemelve, hogy a Fiú éppen úgy Isten, mint az Atya. Sajnos ennek az lett a teológiai következménye, hogy ezt úgy is lehet érteni, hogy a származás forrása nem egyedül az Atya. Olyan értelemben lehet ezt jól érteni, hogy csak akkor van Szentlélek, ha van Atya és Fiú. De mégsem lehet a Fiú a származás forrása, hiszen az Atya atyasága éppen ebben különül el, hogy ő minden származás forrása. No, de ez további mély teológiai eszmefuttatásokhoz vezetne, amelynek itt nincs helye. Csupán arra akartam rámutatni, hogy ha nem is teljesen pontosan ugyanazt a szöveget mondjuk, azért a hit lényegében és annak megvallásában nincsen különbség, mondhatjuk "egymás hitvallását". Ami a keresztvetést illeti, tegye úgy - a görög templomban - ahogy Önnek jólesik. Nem kötelező de nem is tilos rómaiakak a görög keresztvetés.

Csak néhányat kóstolónak (nehézségi sorrendben): Velünk az Isten - keleti hittankönyv Adalberto Piovano: Alázatban járni Istennel Áthoszi Porfíriosz atya tanításai Szofronyij Szaharov: A Szent Hegy titka. Áthoszi Szent Sziluán tanításai Ezeket mind érdemes lassan olvasni, naponta egy kis fejezetet belőle, különben elsiklik az ember a lényeg fölött.

Ne féljen elindulni! Ha nem erre hívja Önt az Úr, igen hamar, de legkésőbb néhány éven belül megmutatkozik, hogy ez nem az Ön útja. S az egyáltalán nem lesz elvesztegetett idő, mert mindaközben rengeteg mindent megtanul a teológiából, a lelkiéletből, sok imatapasztalatra tesz szert. Tehát, ha mégis más életutat szán Önnek az Úr, azon is tudja majd ezeket használni, másoknak tovább adni. Ha azonban el sem indul, akkor csak állandó töprengés marad a lelkében, hogy valamiről lemaradt. Nem biztos, hogy papi vagy szerzetesi hivatása van, csak most így érzi, de minthogy nem járt a végére, akkor később, az egyes életszakaszokban, amikor nehézség, kudarc éri, nyomban az fog megjelenni, hátha mégis arra hívott volna az Úr. Emiatt félő, hogy nem lesz nyugta, nem lesz békéje. Szóval bátorítom, kóstoljon bele. Ha inkább a szerzetességre érez hívást, menjen el egy monostorba, töltsön el ott egy kicsit hosszabb időt, ha lehet, néhány hónapot, s próbálja meg belülről megismerni, hogy milyen a szerzetesi élet. Ha meg inkább a papság felé, akkor csak azt tudom mondani, vegyen részt egy nyílt napon a szemináriumban. Vagy jelentkezhet is akár, mert ott a fölvételinél az atyák leginkább azt vizsgálják, hogy van-e hiteles hivatástudata az illető jelöltnek. Aztán - legalábbis nálunk, a görögkatolikus egyházban - van még egy előkészítő év, amikor még csak készülnek a kispapi életre, eközben is sok minden kiderülhet. Szóval, ne féljen odaadással elindulni az Úr felé!

Minden bizonnyal mostanában több ponton, több helyről is megérintette Önt a keleti rítus, annak szépsége, különlegessége. Azt javaslom, hogy ássa bele magát a római rítusba is. Ott lehet, hogy nem ennyire látványosan mutatkozik meg a teológia szimbolikája, a lelkiélet teológiája, az aszkézis misztikája, de éppen úgy jelen van. Leginkább egyes szerzetesi közösségben látszik jobban. Javaslom, hogy menjen el Pannonhalmára, Tihanyba, Bakonybélbe. Éljen néhány napot együtt az ottani szerzetesekkel, beszélgessen velük. Szavamra, meg fogja tapasztalni ott is az egyházunknak ezt a mélységét, amely jelen állapotában a keleti katolikus közösségekben közvetlenebből megélhető. A római katolikusoknak is éppen úgy szükségük van lelkes és lelki emberekre, akik értik a misztika nyelvét, és a latin rítuson keresztül tudják azt megélni és továbbadni. Tehát nem javaslom Önnek, hogy térjen át görögkatolikusnak. Merítsen a keleti egyház kincseiből, de ne hagyja el a sajátját sem. Ha nagyobb erőfeszítés is kell ott előbányászni azokat, azért csak szánjon rá energiát! Megéri.

A görögkatolikusoknál fiatal lányok esetében ez gyakran megjelenik. Szép dolog, mert arról árulkodik, hogy valaki szeretne elkötelezett módon az egyházban szolgálni feleségként, édesanyaként. Később azonban, amikor az ember komolyan gondolkodik a saját hivatásáról, akkor meglehetősen felszínes vágy, hogyha valaki anélkül, hogy erre már az élethelyzete vezetné, erről ábrándozik. Félő, hogy ellaposodik az életről alkotott elképzelése és az vezeti, hogy "hozzámenjen egy reverendához", mindegy is, ki van benne. Ezért nem lehet elvonatkoztatni a személyes élethelyzettől. Akkor lehet jogos a papnéi hivatás, amikor a társa egyértelműen papságra készül, közösen pedig házasságra, papcsaládos életre. Személy nélkül álmodozni erről az élethivatásról alaptalan álmodozás. Ha az Isten egy leánynak ezt a hivatást szánja - mert ez valóban csodálatos dolog -, akkor úgy is alakítja az életét, hogy azzá lehessen. A fiú a hivatásához kapja a társát, a leány a társához kapja a hivatását. Az is elképzelhető, hogy egy leányban a szerzetesi hivatás csírái bontakoznak, de fél ettől a teljesen elkötelezett élettől, és úgy gondolja, hogy papfeleségként teljesítheti ezt a hivatását. Ha sok hasonlóság van is a kettő között, egyáltalán nem ugyanarról van szó. Mint a papi hivatás is egészen más, mint a szerzetesi, a papfeleség hivatása is egészen más, mint a szerzetesnőé.

A relaxáció és videókon, tanfolyamokon tanulható gyakorlatok emberi megoldások. Ezeket érdemes ismerni, szükség esetén használni. Arra azonban ügyelni kell, nehogy azt higgyük, hogy ez pótolja az isteni segítséget. Főként a keleti lelkiségben hangsúlyos, de a nyugati lelkiség is ismeri, hogy a pszichés zavarok sok esetben lelki eredetűek. Ha a lelki bajt nem orvosoljuk, akkor a pszichológiai megoldások csak a felszínt kezelik. A lélek betegségeit csak Isten tudja meggyógyítani. Ezért isteni gyógymódokat tudok leginkább javasolni. Elsősorban az imádság és annak ezerféle módja. A lényeg, hogy az ember az Istenhöz térjen vissza. Az Isten közelében minden szépen lassan a helyére rendeződik, a beteg lélek meggyógyul. Nem azonnal, nem egy csapásra. Mint ahogyan többnyire az Istentől eltávolodás is hosszú folyamat szokott lenni, és a testi gyógyulásnak is idő kell. Ezért téves lenne azt elvárni, hogy valami lelki behatás, egyetlen zarándoklat, egyetlen gyónás, egy ikoncsókolás egyszeriben meggyógyítsa az embert. Megtörténhet ez is, számtalan példa van rá, de ezért fogalmaztam úgy hogy téves volna "elvárni". Ugyanis ez ajándék. Azt javaslom tehát, hogy keresse annak módját, hogy minél közelebb kerüljön az Istenhöz, minél több időt töltsön vele. Persze, minőségi időt, amikor valóban vele van, valóban őrá figyel. Szentírásolvasás, napi csönd, rendszeres Jézus-ima, gyertyagyújtás, imádság azokért akik bántanak, gyakori szentgyónás, lelki atyával való beszélgetés és főként az Eucharisztia vétele a Szent Liturgián - ezek a lelki gyógymódok.

Igen, természetesen. Azzal a kiegészítéssel, hogy nagypénteken nincsen eucharisztikus liturgia, aznap nincsen szentáldozás.

Isten mindenkit másként szeret. Személyesen és személyre szabottan. Mindenki joggal érezheti úgy, hogy Isten őt a világon a legjobban szereti. Mégpedig azért, mert ez valóban így van. Hogy ezt ő hogy csinálja, nem tudom, de tény, hogy így van. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy Isten mindenkit egyforma mértékkel szeret. Nem lehet azt mondani, hogy valakit kevésbé valakit meg jobban. Így nincs különbség. Ez azért is van így, mert Isten maga a tökéletes szeretet, tőle mindenki a tökéletes szeretetet kapja.

Ha egy otthonban külön lehet ima-szobát berendezni, az óriási lehetőség. Mintha egy kápolna volna a közvetlen lakóterünkben. Régen csak igen gazdag emberek tehették meg, hogy kápolnájuk volt a házukban vagy annak közelében. Ha van egy erre elkülöníthető helyiség, görögkatolikusként azt mondom, tegyen bele sok ikont. A legfontosabb a Krisztus ikon, utána az Istenszülő, a szentek, s lehetőleg az ünnepek ikonjai is. Lehet az ikonok előtt mécses, amelyet mindig meggyújtanak amikor kezdődik az imádság. A gyermekek ezt különösen szeretik (de a felnőttek is), hogy ég a láng, azt meg kell gyújtani, a végén el kell fújni. A mécses- vagy gyertyaláng az imádság közben különlegesen lobogó, terészetes fényével kiragad minket a hétköznapi szürkeségből. Lehet ugyanígy gyertyagyújtásra is lehetőséget adni. Ha van kicsit nagyobb gyertyagyújtó edény, amelybe több vékony gyertyát is helyezhetünk, akkor lehet külön gyertyát gyújtani az élőkért, külön az elhunytakért, jelezvén, hogy mindegyikük rászorul az imádságra, lélekben mindnyájukat idehozzuk, de ők most nem egy helyen vannak. Szép dolog, ha van külön hely az aznapi szentnek vagy az ünnepnek az ikonja számára. Ezt valahová középre érdemes helyezni, kiemelt helyre, ahol cserélhetjük ezeket az ikonokat. Ezért is fontosak az ünnepek ikonjai, mert akkor ezeken keresztül is lehet érzékelni, hogy hol járunk az Egyház idejében, milyen ünnepről szólnak az egyház imái. A fő helyen lévő Krisztus és Istenszülő ikont érdemes a templomban látott rendnek megfelelően elhelyezni, tehát ha szemben állunk vele, akkor jobb oldalon a Krisztus ikont, bal oldalon az Istenszülő ikont. Ha ugyanazt a rendet találjuk a templomban, mint amit az otthonunkban megszoktunk, akkor a kettő nagyon mélyen összekötődik bennünk. De ha nem is lehet külön szobát biztosítani mindezekre, akkor is nagyon tanácsos, hogy a lakásunkban legyen egy kiemelt, erre szentelt hely, ahol az ikonok, a mécsesek, gyertyák ki vannak téve. Ha a nappali vagy hálószobánkban van ez az imasarok, akkor még közvetlenebbül hathat az életünkre. Önkéntelenül is figyelünk arra, hogy legalább ott ne ejtsünk ki csúnya, durva, szeretetlen szavakat, eszünkbe jusson az Isten jelenléte. Arra sekrent bennünket, hogy meg ne feledkezzünk az imádságról.

Én nem látom jelentőségét annak, hogy itt milyen kötőszót használunk. Itt a "de" szócska nem szembeállítást fejez ki, inkább "hanem" értelemben veendő. Sem egyiket, sem másikat nem szeretnénk, de a másikat még kevésbé. Én így értelmezem. Ha valaki ennél okosabbat tud mondani, szívesen veszem.

Kedves Ferenc! Elnézést kérek, hogy ennyire megvárattam a válasszal. Nyilván a magyar egyházban is vannak szentek, szentéletű emberek. Talán kevésbé látványosan, mint, mondjuk Romániában. De sok olyan lelki atya van, akiket érdemes fölkeresni, akik segítenek, akik imájukkal gyógyulást eszközölnek. Neveket nem tudok Önnek mondani, mert én kevésbé vagyok benne ennek a vérkeringésében. Az elhunytakról kevés ismeretem van, az élők közül pedig nem akarok senkit név szerint kiemelni. Tény azonban, hogy Romániában és más keleti országokban több ilyen csodás gyógyulásról tudunk. A csodák mindig az emberek hitén múlnak. Én arra következtetek ebből, hogy keleten nagyobb hittel élnek az emberek, mint nálunk, Magyarországon vagy még inkább Nyugat-Európában, eleve nagyobb hittel keresik föl ezeket a szent atyákat, anyákat. Azt mondják, Máriapócson is azért van sok csoda mind a mai napig, mert oda nagy hittel mennek az emberek. Ahol nincsen hit, ott az Isten sem tud csodát tenni (Mk 6,5). Természetesen az is igaz, hogy ahol nagyobb a hit, ott a családokban is nagyobb hittel élők nőnek föl, közülük származhatnak a szerzetesek, a szentek. Ez is szerepet játszhat abban, hogy tőlünk keletre jóval több a papi és szerzetesi hivatás. Mit tegyünk? Azon keseregni, hogy a mi népünk nem olyan vallásos, mint a szláv népek vagy más, tőlünk Keletre élők, teljesen fölösleges. Tegyünk meg mindent, hogy családunkban, környezetünkben, hazánkban, de elsősorban bennünk növekedjék a hit, s akkor lesznek nálunk is sztarecek.

Kedves Ferenc! Azért halogattam a válaszadást, mert csak elviekben tudok Önnek válaszolni a gyakorlatban nem. Én meglehetősen járatlan vagyok az egyház személyi kérdéseiben, kevés atyát ismerek, s éppen így az egyháztörténelmi kérdésekben is. De igyekszem a magam egyszerű módján választ adni Önnek.