Nagyon fontos, hogy ezt a mélyen megélt Isten-kapcsolatot tovább erősítse, a tetteit, döntéseit, az életét erre építse. Az Isten közelsége majd megtanítja arra is, hogy a másik ember gyöngeségeit jobban el tudja fogadni. Általában a fiatal vagy felnőtt korban megtérők esetében tapasztalható jelenség, hogy lelkesedésükben kevésbé toleránsak az egyháziak, más keresztények gyarlóságaival szemben. Mígnem aztán idővel megtapasztalják saját magukban is ezeket a gyöngeségeket, és a tapasztalat ráébreszt arra, hogy nem pusztán a lelkes Isten-követés a fontos, hanem Istentől meg kell tanulnunk az elfogadó, irgalmas szeretetet is. Nem biztos, hogy az Ön esetében is erről van szó, csupán megemlítem, hogy ez egy jellemző jelenség. Fontos, hogy a hitét, Isten-kapcsolatát egy másik emberrel, lehetőleg pappal vagy legalábbis mély lelkű, tapasztalt emberrel meg tudja osztani. Ne egyedül kelljen ezekkel a dolgokkal megbírkóznia. Tehát legalább egy ember kell, aki Önt megérti, aki tanácsokat tud adni. Csak félszegen mondom, de mégis megemlítem, hogy van arra is példa, hogy a szerzetesi hivatás így kezdődik, hogy az ember azt érzi, neki valahogy sokkal több igénye van a lelki dolgokra, az imádságra, az Istennel való együttlétre, mint másoknak. Erre is azt mondom, nem biztos, hogy ez az Ön esetében is így van, de nem elképzelhetetlen ez sem. Tanácsaim tehát. Hogy az a közösség nem tökéletes, ez nyilvánvaló. Nem kell ettől még rossznak mondania, de biztos, hogy lehetne jobb is. Nem az a kérdés, hogy gond van-e Önnel, hanem, hogy ilyen helyzetben mit tegyen. Ha nem találja a helyét, ennek sok oka lehet. Ezeket is meg kell beszélnie a lelkiatyával, lelki társával. Van, amikor helyváltoztatással kell gyógyítani az ilyen helyzetet, van, amikor lélek-változtatással. Azt tudja tenni ellene, hogy dolgozzék keményen az ítélkezés kísértése ellen. Ne gondolja magát jobbnak a többieknél. A kapott kegyelmet fontos fölismerni, beismerni, elfogadni, megköszönni, de ez ne késztesse arra, hogy magát másoknál többnek tartsa! Keresse mások erényeit, a közösség értékeit. Viszont ne legyenek elvárásai velük szemben. Ha többre vágyik lelkileg, akkor azt egyénileg élje meg! Ebben az egyéni lelki életben pedig sokat imádkozzék a közösség tagjaiért is.

Halálunk pillanatában, "halálunk óráján" - ahogy az Üdvözlégyben mondjuk - lehetőséget kapunk a döntésre. Ezeket az időket, óra, perc, pillanat, halál és utána valók nagyon nehéz az értelmünkkel megragadni. Nem írható le, nem jegyezhető föl kronológiai elvek alapján. Tehát nem tudjuk pontosan azt sem, hogy mikor is kell nekünk ezt a "jó feleletet" adnunk. De nem is lényeges. Sokkal fontosabb a tény, hogy ez mindnyájunkra vár, ez teljességgel elkerülhetetlen, s ezért erre a pillanatra, órára készülni kell. Erre van az életünk, hogy erre az órára, erre a pillanatra kellőképpen fölkészüljünk.

A legjobb, amit tehet, hogy rendszeresen részt vesz a Szent Liturgián. S hacsak nincs valami súlyos akadálya, akkor áldozzon is. Elhunytja - remélhetőleg - már az Úrnál van. Az Úrral való szentségi egyesülés által még elhunyt szerettéhöz is közelebb kerülhet. Első hallásra azt mondom, még csak nem is bűn, ha nem tud teljes figyelemmel jelen lenni a Szent Liturgián. Azért is, mert ha érzékeli, hogy ez nem az, aminek lennie kell(ene), ez már azt jelenti, hogy a lelke nagyon is ott van, legföljebb a gondolatai kalandoznak el - érthető módon - teljesen másfelé. Ezzel együtt is nem teszi rosszul, ha erről beszél a szentgyónásban, mert talán az atya lelki tanácsokat is tud adni erre vonatkozóan. Szóval jól teszi, nagyon jól teszi, ha gyászára a templomban, az Úr közelségében keres megnyugvást.

Az idézett bíboros megközelítése alapvetően anakronisztikus. Olyan helyi zsinatokra hivatkozik (afrikai kánonok), amelyek nem egyetemes zsinatok voltak; semmilyen hatállyal nem bírtak a keleti egyháztartományokra. Hivatkozik a pápára mint legfőbb tekintélyre, holott ilyen tekintély korántsem volt el abban a korban a világegyházra nézve általánosnak. Eleve furcsa egy évezredes egyházi hagyományt egy szöveghamisítással magyarázni. Az apostoli korban a cölibátus kérdése egyáltalán nem merült föl az egyházak között mint az egységet veszélyeztető tényező. Anakronisztikus visszavetíteni időben a mai problémát, amit akkor nem tekintettek olyan súlyúnak, hogy egyetemes szinten szabályozzák. A cölibátus csodálatos érték, vonzó és erőt adó az egész egyházban. Nem csak a szüzességben élőknek, hanem a családi életet élőknek egyaránt. Ezt a kettőt szembeállítani, egymással versenyeztetni rossz irány, nem vezet előre. Ráadásul az egyház kifejezett tanítását sem veszi figyelembe, amely mindig értékként beszél mindkét életállapotról. Még a papságra vonatkoztatva is. Sokan elfelejtik a Papságról szóló vatikáni zsinati konstitúció erről szóló tanítását. Ezért a teljes 16. pontot ide másolom: Presbyterorum ordinis 16: "A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást - melyet az Úr Krisztus ajánlott, a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott - az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzője a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása. A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élő fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani." https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=15 A Keleti Kódex vonatkozó kánonja pedig ezt írja: "A mennyek országa miatt választott és a papság számára annyira megfelelő celibátust mindenütt igen nagyra kell értékelni, ahogy az egyetemes Egyház hagyománya is tartja; ugyanígy tiszteletben kell tartani a házasságban élő klerikusok állapotát, amelyet a korai Egyház és a keleti egyházak évszázados gyakorlata szentesített." (373. kán.) Tehát sokkal többre jutunk, ha elismerjük és megbecsüljük egymás értékeit, mintha nem ismerjük, következésképp lebecsüljük azokat.

Kedves Piroska! 1. Igen, tőlünk függ, egyedül tőlünk,hogy üdvözülünk-e vagy pedig elkárhozunk. Azt hiszem, lehet azt mondani, hogy ez életünk utolsó pillanatában, utolsó döntésünk eredményeként dől el. Aki Isten mellett dönt, azt Isten magához fogadja, aki pedig nem, azt erőnek erejével nem kényszeríti az isteni közösségébe, erőszakkal nem üdvözíti. Törekednünk kell úgy élnünk, hogy majd ez az utolsó, végső döntésünk egyértelműen Isten mellett legyen. A bizánci liturgiánkban sokszor így imádkozunk, hogy "...Krisztus félelmetes ítélőszéke előtt jó feleletet adjunk, kérjük az Úrtól". 2. Igen, de talán helyesebb, ha azt mondjuk, maga Isten töröl el minden bűnt. Isten, aki az Eucharisztiában jelen van. Azért lényeges ez a különbségtétel, hogy az Eucharisztiát még csak véletlenül se tárgyiasítsuk, nehogy azt gondoljuk róla, valami csodaszer, amely mindenre - s még rosszabb, ha azt gondoljuk, csak majdnem mindenre - jó. Ugyanis végtelen értékű. Nincs bűn, amelyet az Eucharisztiában jelenlévő Isten ne tudna és ne akarna megbocsátani. Csak azt a bűnt nem tudja Isten megbocsátani, amiért nem kérünk bocsánatot. Amit nem bánunk meg, azt nem tudja elvenni tőlünk. Ez ugyanaz, mint az üdvösség: senkire sem tudja és akarja rákényszeríteni. Honnan tudjuk, hogy halálos bűnben vagyunk-e? Onnan, hogy azt a bűnt tudatosan elkövettük-e vagy sem. Halálos bűnt nem lehet véletlenül, tudatlanul elkövetni. Hiszen az a halálos bűn, amit tudva és akarva súlyos dologban Isten ellen teszünk. Ilyet véletlenül nem lehet. Egyébként szerintem tudatosan is elég nehéz ilyen bűnt elkövetni. Szentségtörést sem lehet tudatlanul elkövetni. Ha például valaki megtapossa az Oltáriszentséget, pl. leesik a földre a Szent Ostya, amikor valaki kézbe kapja, és ő vagy más véletlenül rálép. Nos, ez elég borzasztó baleset, mégsem nevezhető szentségtörésnek, hiszen nem szándékos tett volt. Kedves Piroska! Semmiképp se féljen áldozni! Ez olyan, mintha a kisgyermek félne odamenni az édesanyjához, hogy az átölelje. Isten mindig szeret minket, mindig hív és vágyik a velünk való egyesülésre, bármilyen bűnösök vagyunk. Ezért azt tanácsolom Önnek, aki már eddig is rendszeresen áldozott, hogy ezt a gyakorlatot folytassa tovább. Akár gyakoribbá is teheti a gyónásait, hisz említette, hogy azért érzékeli, hogy néha elbukik. Azt minek túl sokáig cipelni magával? Azt sem mondom, hogy tüstént szaladjon áldozni. Ezért érdemes azt rendszeressé tenni, hogy ne a bűneitől függjön, hogy hányszor gyónik és áldozik. Rendszeresen gyónjon, rendszeresen, legalább hetente áldozzon, s akkor az Isten kegyelme nagyon szép munkát fog tudni elvégezni Önben.

Ekkora butaságot! A betegsége, egészségi állapota miatt semmiképp se fossza meg magát a Szent Liturgiától, az isteni vendéglátástól, attól az isteni erőtől, amelyben részesülhet! Ha végig üli a Szent Liturgiát, az is éppen olyan gyümölcsöző és hasznos lesz Önnek, mint ha egészségesen végig állná. Az az erőfeszítés, amelyet tesz, hogy gyenge állapota ellenére is elmegy és részt vesz a Szent Liturgián, mindenképpen erősíteni fogja a lelkét, Istennel való kapcsolatát, nem beszélve azokról az áradó kegyelmi ajándékokról, amelyekben még ezen felül ott részesül.

Kedves Levente! A böjtölés egyáltalán nem áll szemben a rendszeres táplálkozással. Sőt, a kettő éppen szoros kapcsolatban van egymással. Az a helyes gyakorlat, ha az ember nem ötletszerűen böjtöl (mondjuk nem eszik egy álló nap, de délután egy cukrászda felé viszi az útja, s akkor úgy gondolja, no, ma épp eleget böjtöltem...) Tehát helyes dolog saját magának meghatározni, hogy mit és mennyit eszik. Ebbe bele lehet számolni a visszafogottabb étkezéseket és a táplálóbbakat. Nagyon egyszerű böjti gyakorlat például, ha az ember akkor hagyja abba az étkezést, amikor még éppen nem lakott jól teljesen. Ez általában nagyon egészséges is, mert a jóllakottság érzet általában kicsit később jut el az agyba, később születik meg a döntés: most elég, minthogy a bendő már megtelt volna. S ha kipróbálja, meglátja, nem is olyan egyszerű ez, meglehetősen nagy akaraterőre van szükség, hogy az ember az utolsó falatok előtt tegye le az evőeszközt. (Persze, akkor az lesz az utolsó falat.:-) Megteheti továbbá azt is, hogy amit nagyon szeret, édességet, egyéb nyalánkságot, azt teszi félre a böjtös napokon. Ami mindennél fontosabb, hogy imádkozva böjtöljön. Sohase hagyja ki belőle az Urat! Mindig Jézusra gondolva, az Úrnak hálát adva tegyen önmegtartóztatást! A saját bűneink miatti vezeklésként való böjtölést én nem tartom szerencsésnek. Óhatatlanul belevegyülhet az önbüntetés gondolata. Márpedig a böjt nem ez, hanem hálás fölajánlás, derűs odaadás, az Úr szeretetében való erősödés. Ha ezzel a lelkülettel végez önmegtagadást, bármilyen jellegű vagy mértékű az, kedves lesz az Istennek.

Szabad leleményesnek lenni ebben (is). Néha a legények eléggé bambák a kezdeményezésben. Egy ifjúsági találkozó alkalmával föltett kérdés alapján csaknem egyöntetű volt a vélemény - fiúk és lányok részéről is - hogy a fiúnak kell kezdeményezni. De abban is elég nagy volt az egyetértés - itt főként lányok nyilatkoztak - hogy: "de a fiúk nem lépnek". Mi a teendő? Azt nem mondom, hogy a lányok vegyék át a vezetés szerepét, de érdekes módon azért régen is úgy volt, hogy a "gyengébb nem" volt sok szempontból az erősebb. Akár a nehézségek, szenvedések elviselése, akár az élet vezetése terén. Ha ezt nőiességüket, anyai szerepüket megtartva teszik, teljesen rendjén valónak tartom. No, de mi a helyzet az első lépések esetén? Bizony, itt is gyakran megtörténik - főként manapság - hogy a leány kénytelen bizonyos lépéseket tenni. Tegye hát, csak tapintatosan, ügyesen, óvatosan! Hogy a legény észre se vegye, hogy nem ő az irányító. Ebben nagyon furfangosak tudnak lenni a lányok. Hát legyen! Az volna jó, ha minél hamarabb egymásra találnának, ha nem húznák az időt a házasságkötéssel, hanem már 20-25 évesen megházasodnának. Akkor van jó esélye a nagy családnak, hogy 4-5 vagy több gyermek is születhessen abban a családban. Az is hátrány, hogy ha 30-35 éves korukban szánják rá magukat a fiatalok, akkor meglehetősen nagy korbeli távolság lesz köztük és a gyermekeik között. Kevésbé fogják velük megtalálni a hangot, erőteljesebben jelennek meg az egyébént elkerülhetetlen generációs különbségek. Egy szó mint száz, én nem látok rosszat abban, ha a leány is tesz ügyes lépéseket az ismerkedés érdekében.

Kedves Levente! Röstelkedve vallom be, nincs igazán semmilyen sorrend a kérdések megválaszolásában. Amikor egy kérdés tartalma szerint valóban égető szükség van a gyors válaszra, akkor igyekszem azonnal rendelkezésre állni. Az esetek legtöbbjében azonban hol keveset hol többet kell várni, hogy megjelenjen a válasz. Ezért minden érintettől bocsánatot kérek.

Valóban nincsenek. Néha az ortodox egyházzal szokták kapcsolatba hozni az átkokat és rontásokat, de a görögkatolikus egyházban ennek nyoma sincs. Ami az ortodox egyáhzat illeti, sajnos annyi valós alapja lehet, hogy egyes papok vagy egyházi személyek - főként Romániában hallottam ilyet - visszaéltek a lelki hatalmukkal és az egyszerű emberek hiszékenységével és alkalmaztak efféle praktikákat. Magában az egyházban azonban nincs ilyen. Isten erejét nem lehet rosszra használni. Ennél veszélyesebb terület, ha valaki mágiával foglalkozik. Beszélnek "fehér mágiáról" is, ami azonban ugyanaz. Vagyis egyes személyek alvilági erőkkel keresik a kapcsolatot, s úgy próbálnak befolyással lenni másokra, emberi folyamatokra. Ez azért veszélyes, mert ha az ember önszántából megnyitja magát az ilyen erőknek, akkor bizony nagyon könnyen belesétál a csapdájukba, és bár azt hiszi, hogy ő irányÍtja az eseményeket, az alvilági szellemeket, valójában bábjává válik ezeknek. Ezzel tehát nem szabad játszani.

Kedves Édesanya! Az öngyilkosság minden korban és életállapotban szörnyű abszurditás, nincs rá kellő magyarázat, nagyon nehezen található rá igazi vígasz. Minden körülmények között meg kell akadályozni, hogy ilyen történjék, illetve minden egyéb körülményt is úgy kell igazítani, hogy ez a szörnyűség megelőzhető legyen. Alapvetően azért az egyik legszörnyűbb vétek, mert helyrehozhatatlan tévedés mind maga a személy, mind a gyászoló hozzátartozók számára. Valójában ez az oka annak, hogy az Egyház minden lehetséges eszközzel tiltja, igyekszik attól távoltartani, elriasztani minden embert. Ez is szerepet játszott abban, hogy a múltban az öngyilkosokat nem temették el egyházi szertartással. Ez sokakban visszatartó erővel hatott. Sajnos, ma már ez egyáltalán nem mondható. De van egy másik súlyos ok is. Sokáig, évszázadokon át úgy tartották - még ha nem is volt erről hivatalos egyházi állásfoglalás - hogy az öngyilkosok menthetetlenül a kárhozatra jutnak, hiszen legutolsó tettük egy gyilkosság volt, amit még megbánni sem tudtak, mert az áldozat is ők maguk voltak. Erről ma már egészen másként vélekedünk. Egyrészt a lélektani ismeretek igazolják, hogy szinte nem is beszámítható az az ember, legalábbis a szörnyű tettének elkövetésekor, aki önkezével vet véget az életének. Olyan súlyos szellemi gát kell ahhoz, hogy az ember a saját életét elvesse, hogy az már nem is tekinthető normális gondolkodásnak. Valóban nem tudjuk, hogy milyen indítóokok játszhatnak szerepet az egyes személyek életében, amely felülírja a nagyon mélyen belénk oltott életösztönt. Ebből kifolyólag egyáltalán nem állapítható meg, hogy az öngyilkos mennyire felelős ezért a tettéért. Hála Istennek, ennek elbírálása nem is a mi feladatunk. De egy másik fontos ismeret is módosítja a korábbi fölfogást. Ma már tudjuk, hogy a klinikai halál beállta után még akár néhány percig is lehetséges valamilyen agyi tevékenység, bizonyos tudati lét. Ez azt jelenti, hogy a fizikailag már halott embernél is van lehetőség a megbánásra. Ez nagyon nagyon fontos dolog. Ezért nem mondjuk ma már, hogy az öngyilkos ember elkerülhetetlen sorsa a kárhozat, hiszen jó reménység lehet arra, hogy ha valaki kezelhetetlen kétségbeesésében ezt a szörnyű tettet vitte is végbe, utána még mindig van lehetősége a megbánásra, a bocsánatkérésre. S hogy irgalmas Urunk kinek hogyan ajánlja föl ennek a végső megbánásnak a lehetőségét, ez is rejtély marad a számunkra. De egészen biztosra vehető, hogy a végtelenül szerető és irgalmas Istenünk mindent megtesz annak érdekében, hogy ne vesszen el egyetlen báránya sem. Ha Ön, az édesanya ennyire szerette ezt a fiát, akkor biztosra veheti, hogy az ítélő Isten még sokkal jobban szereti őt, és ezerszer több mentséget talál a számára, hogy fölmenthesse őt. Ha ez valóban lehetséges. Természetesen imádkoznunk kell értük, mert valamiképp ez is beleszámít a lehetséges üdvösségükbe. Illetve úgy kell nevelnünk a gyermekeinket, hogy bármilyen körülmények közé kerülnek is, mindig higgyenek és bízzanak az irgalmas Istenben, akár életük utolsó lehelletével is tudjanak és merjenek hozzá fordulni.

Természetesen. Sok olyan katolikus szent is van, akiket az ortodoxok is tisztelnek. Nem mindet és nem mindegyikük, de ez nem befolyásolja a tényt, hogy lehetséges egymás szentjeit tisztelnünk. Sőt, dicséretes is. Leginkább az egyéni nyitottságtól függ, hogy mennyire vagyunk képesek ezen a téren fölülemelkedni az egyházakat elválasztó falakon. Melyek - valószínű - nem érnek föl a mennyországig.

Az, hogy a katolikus félnek nem sikerült a születendő gyermekek egyházi hovatartozására vonatkozó ígéretét megtartani, még nem teszi érvénytelenné a házasságot. Fontos az említett ígéret, de ez a házassági beleegyezést utólagosan nem befolyásolja. Nem beszélhetünk pusztán emiatt színlelésről sem.

A magyarság bizánci térítését követően számos férfi és női monostort alapítottak.E monostorok pontos számáról, alapításuk körülményeiről hiányosak az ismereteink. Egyedül a Szent István király által alapított veszprémvölgyi görög apácamonostor görög nyelvű alapító okirata maradt ránk Könyves Kálmán király (1095-1116) átiratában, melyhez latin fordítást is csatoltak. Ebből a monostorból került ki az a miseruha, melyet a magyar királyok koronázási palástjává alakítottak át, és ma a Nemzeti Múzeumban látható. Még egy női monostorról tudunk Dunapentelén, melyet Szent Pantaleimon tiszteletére emeltek, s már első királyunk idején fennállt. Szent Gellért legendája tudósít a marosvári és oroszlámosi férfi monostorokról. Tihanyban és Visegrádon szintén keleti szertartású férfi monostorok voltak, de éltek szerzetesek a zebegényi erdőben és a pilisi hegyekben is. Nagyon jelentős volt a szávaszentdemeteri monostor, mely fölött a konstantinápolyi pátriárka gyakorolt joghatóságot. A pásztói monostor egyik tudós görög szerzetese fordította le görögről latinra Maximosz hitvalló szeretetről írt művét, és Damaszkuszi Szent János krisztológiájának egy részét. A keleti monostorok hazánkban a XIII. század első harmadában sorra megszűntek, és a tatárjárás (1241-42) megpecsételte sorsukat, elpusztultak, s már nem építették újjá őket. Legtovább a szávaszentdemeteri monostor maradt meg az Árpád-koriak közül: a tatárjárás után jó száz évvel 1334-ben halt meg az utolsó görög apát. Halála után tíz évvel bencés szerzeteseket telepítettek a görögök helyére. Moravcsik Gyula írt egy fontos tanulmányt Görögnyelvű monostorok Szent István korában címmel,1938-ban jelent meg a Szent István Emlékkönyvben, valamint Pirigyi István A Magyarországi görögkatolikusok története című könyve első kötetében (Nyíregyháza, 1990) szentelt egy fejezetet ennek a témának.

Bizony, egyáltalán nem könnyű most a helyzete. Gyakran megtörténik, hogy a házasságkötés kezdeti boldog évei után a felek amiatt hidegednek el egymástól, mert a korábbi családok túl erős befolyással vannak, s a már házasságra lépett személyek nem tudják helyesen megélni a bibliai igazságot: "... elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik." Ez volna az élet természetes rendje. Amikor nem ezt a rendet követjük, mindig kalamajka van abból. Mit tegyen? Mindenekelőtt imádkozzék. Nagy hittel és kitartással kérje Istent a helyzet megoldásáért. Ne azért imádkozzék, hogy a férje megváltozzon. Ez nem igazán helyes imaszándék, s nem is fogja elérni. De hogy legyen megoldás, azt nagy erővel kérje. S figyelje, hogy mire tanítja Önt az Úr, milyen új lehetőségek kínálkoznak, milyen fordulatok történnek az életükben, kisebb és nagyobb események. Olyan események, amelyek közvetve vagy közvetlenül hatnak Önre és a férjére, a gyermekekre. Természetesen mindig az Isten felé és egymás felé kell közeledni. A világ ilyenkor nagyon könnyen kínál például egy kívülről jövő harmadik, sokkal megértőbbnek tűnő társat. Óriási kísértés. De ugyanolyan becsapás, mint az "arab tavasz". Hazudja, hogy szép és jó, és majd minden jobb lesz, de még nagyobb káoszt eredményez. Ez a mai világnak a rákfenéje, hogy hazug megoldásokkal csak mindig rosszabb helyzetet teremt. No, tehát ha nem könnyű is most a helyzete, ne keseredjék el, ne is gondoljon arra, hogy elválik a férjétől, hogy otthagyja. Ha hittel éli meg ezt a krízis közeli helyzetet, akkor nagyon meg fognak ezáltaln erősödni, Ön is, és családjuk minden tagja, beleértve a gyermekeket is. Persze, azért azt is tanácsolom, hogy beszéljen a férjével. Ne akkor, amikor helyzet van, amikor egyébként is lángol a vita, hanem válasszon ki erre alkalmas békés időszakot és helyzetet. Akkor hozakodjék vele elő, hogy megbeszéljék szép higgadtan a kapcsolatukat. Akkor mondja el, hogy Ön hogy látja a helyzetüket. Persze, ezt is előtte jól meg kell imádkozni. Sok sikert! Sok szerencsét hozzá! Isten áldja!