Azt hiszem, hogy pontos meghatározást nem lehet erről adni. Hisz nagyon sok körülmény játszhat szerepet ebben. Nyilván az egyéni szándék ebben a leglényegesebb. Tehát valaki valóban tudva és akarva követi el a súlyos vétket Isten ellen. Egyébként szerintem ez nagyon ritka lehet. Kivált a rendszeresen gyónóknál. Azt tanácsolom, ne okozzon ez Önnek dilemmát. Csaknem biztosra veszem, hogy Ön nem szokott halálos bűnt elkövetni. Ne emiatt menjen tehát gyónni, hanem a rendszeres kegyelmi táplálkozás miatt. Ahogy egy igényes ember rendszeresen tisztálkodik, rendszeresen táplálkozik, úgy a törekvő lelki ember rendszeresen gyónik és áldozik.

Egyáltalán nem tudom, hogy kire gondolhatott Pio atya. De abban sem vagyok biztos, hogy ezt valóban mondta. Én ugyan nem vagyok értője Pio atya írásban és szóban adott közléseinek, de egyszer valaki nekem azt mondta, hogy ő végig nézte a hozzáférhető összes hiteles ilyen jellegű forrást, és nem találta benne ezt a Magyarországra utaló mondatot. Persze, az is lehet, hogy egy magyar honfitársunknak mondta szóban, s aztán ő adta tovább, nem tudom. Mindenesetre sajnos én nem tudok erre a kérdésre válaszolni.

Ezek szerint az Ön barátja nem onnan tanulta az egyháztant és egyházjogot, mint ahonnan Ratzinger bíboros, későbbi - ma már nyugalmazott - pápa. Hiszen, ha a katolikus egyházjog szerint nem mondhatna le, akkor minden bizonnyal ez a nagy tudású pápánk sem mondott volna le. Ismert tény, hogy nem ez az egyetlen eset a kétezer éves egyház történetében. Persze, csak nagyon kevésszer fordult ez elő, és mindig különböző okokból, de nem mondható, hogy példa nélküli, kivált nem, hogy érvénytelen. Nem föltétlen csak betegség lehet a lemondás oka. Úgy emlékszem, Benedek pápa nem is konkrét betegségre hivatkozott. Az egész egyházhoz intézte lemondását, amelynek vezetését a pápai szék üresedése esetén sede vacante a bíborosi testület vesz át.

Jézus a Jordán folyóban áll. Lemeztelenített testtel, lealázottan ? ahogyan majd nagypénteken is megfosztják ruháitól. Ezt kenózisnak hívjuk, ez az Isten legmélyebb megalázkodása, amikor kivetkőzik isteni dicsőségéből, sőt, még emberi méltóságából is. Ebben az eseményben ez természetesen nem ilyen drámai, hiszen itt Jézus egyszerű fürdő miatt, a Jordánban való megmerítkezése miatt van ruhátlanul, de mivel ez az epifánia, azaz a ?megjelenés? ünnepe, amely közvetlenül kötődik karácsony titkához is, ez a ruhátlansága mégis számunkra kifejezi ezt az isteni alázatot. Mint a karácsonyi esemény is. Egyébként ugyanez az alázat jelenik meg eleve abban a szándékban, hogy ő is beáll a bűnbánat keresztségét fölvenni akarók tömegébe. János vonakodik is őt megkeresztelni, de Jézus leinti, mert ennek "így kell történnie". Röviden ennyit Jézus alakjáról. Mellette az egyik parton Keresztelő Szent János áll, a szőrcsuhában, miközben Jézus fejére teszi a kezét. Önmagában ez is csupán a keresztelő mozdulat, amelyet valószínű, minden ember esetében megtett, itt mégis megrendítő, hogy ?a teremtmény teszi kezét a Teremtőjére? ? ahogy énekeljük is több himnuszunkban. Ez is a helyzet végtelen visszásságát, emberi értelmet felülmúló voltát hivatott kifejezni, hogyan alázza meg magát Isten a teremtményei előtt, a teremtményeiért. János meghajló testtartása is ezt a megrendültséget, a titok előtt való hódolatot fejezi ki. Hasonló testtartásban vannak a folyó másik partján álló alakok is. Ők a történet szerint lehetnének a keresztelkedni akaró emberek, akik viszont a jelenetet látva egyszerre tanúkká is válnak, hiszen nekik mondja János, ?Nézzétek, az Isten Báránya!? Tanúként ők vannak jelen a Szentlélek leszállása és az Atyai szózat elhangzása pillanatában. Mégis az ikon még ennél többet mond. Ezek a jól öltözött alakok valójában inkább az Isten előtt hódolatot tevő angyalok, akik szintén megrendülnek, hogy ?látják Teremtőjüket teremtményként a vízben?. Ezt testtartásuk is mutatja, illetve ezt a nagyfokú hódolatot fejezi ki a kezükben levő kendők ábrázolása, amelyek akár törölközők is lehetnek, mely a fürdő után szükséges, de ezen messze túl sokkal inkább a méltatlanság érzetüket fejezi ki, mert arra sem tartják magukat méltónak, hogy saját kezükkel érintsék a Teremtőt. (Érdekes és sokat mondó párhuzam, hogy a titkos vacsora ikonján némely apostol kezét is hasonlóan kendő borítja, amikor közelednek az oltárhoz, hogy Krisztus kezéből átvegyék a Szent Testet.) Az itt közölt ikonunkon még egy ritkán használt elem is látható. A vízben, Jézus lába alatt mintha két tábla állna. Ez pedig már a feltámadásra utal. A feltámadási ikonon látjuk Krisztus álló alakját, amint a lába alatt keresztbetéve az alvilág két kapuszárnya látható. Ez jelzi a teljes győzelmet az alvilág, a halál és minden sötét erő fölött. Ezt hivatott elővételezni a folyóban látható két tábla, hiszen Isten kenózisa, önmegalázása, önkiüresítése már magában hordozza az ő győzelmét is minden ellenséges erő fölött. Ezek az ellenséges erők pedig itt láthatók a folyóban ábrázolva. Látszólag halak vannak a vízben, de a még világosabb érthetőség végett ezen az ikonon még a halakat meglovagoló alakokat is látunk. Ezek a sötétség erőit jelenítik meg, amelyek érzik vesztüket, s így tekintenek föl az egyébként mezítelenül álló, de mégis erővel rendelkező Krisztusra. Ugyanakkor mintha reménységet sugallna a fölfelé tekintő testtartásuk. Eszünkbe juthat megint a föltámadás ikonja, amelyen Jézus két oldalról kézen fogja Ádámot és Évát és kivezeti onnan őket, s velük együtt az ott lefogva tartottakat is. A folyó két partján hegyeket látunk. Ezek jellemző módon töredezettek, repedezett sziklák. Ezek az ikonok világában mindig az egész természet megrendültségét fejezik ki. Ez majdnem minden kültéri eseményt ábrázoló ikonon megfigyelhető. Felülről látható egy érkező fénysugár, abban egy rejtélyes rajz. Persze, sokan a galambra gondolunk, s jogosan is, de ne feledjük, hogy azért ebben a jelenetben nem egy madár jelent meg. Csak a szent író valamiképp jelezni akarta a felülről leszálló szelíd erőt, melyet a mennyből érkező atyai szózat is megerősít. Ennyit fejez ki ez a sugárnyaláb, nem többet. A galamb, miként pünkösdkor a lángnyelvek is valami fogható képet adnak, de nem azonosíthatók a Szentlélek megjelenésével.

Kedves István! Ennek a különbségnek egyik oka az lehet, hogy a szlovákiai görögkatolikusok inkább a szláv hagyományt követik, míg a magyar görögkatolikusok sok esetben inkább a görögöt. Ezek természetesen nem lényegi különbségek. Nem árt tudni, hogy egyidejűleg több hagyomány is van. A szakértők ismerik ezeket, tudnak különbséget tenni, tudnak mérlegelni. Ennek alapján állítják össze a szertartási előírásokat, amelyekben, épp a több forrású hagyományvilág miatt eltérések lehetnek. Ha Ön felvidéken él, akkor javaslom, hogy inkább az ott közreadott szertartási előírásokat kövesse, éppen így a szentírási szakaszok esetében is, hiszen jobb, ha azzal találkozik a napi imáiban, amivel a templomokban is. De a lelkiélet szempontjából azért ennek nincs igazán jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy az ember ne csak "letudja" a napi előírt szöveg elolvasását, hanem szánjon időt arra, hogy el is mélyüljön benne, hogy meghallja általa az Istennek aznapra szóló személyes üzenetét. Ez éppúgy lehetséges a szlovák mint a magyar előírás követése esetén. Az Isten mindent föl tud használni, hogy segítsen, vezessen minket.

Egy érdekes véleményt olvastam róla, amelyet a figyelmébe ajánlok, s amellyel magam is egyetértek. Sajnos a film Benedek pápát nagyon sematikusan mutatja be. Egy elkedvetlenedett öregúrnak láttatja, aki mind hitében, mind szolgálatában megfáradt, s ezért adta be a lemondását. A jövendőbeli pápával való vitája a legfontosabb, vagy mostanában legégetőbb kérdésekről inkább hasonlít egy műveletlen öreg plébános és nem kevésbé tanulatlan káplánja közötti beszélgetéshöz, mint egy igazi teológus és egy némileg más gondolkodású másik egyházfő közötti hiteles párbeszédhez. Bennem főként ez a felszínes beszélgetés indított kétségeket affelől, hogy ez a film valóban közelebb vinne bennünket az igazsághoz, hogy vajon milyen volt a viszony a "két pápa" között az átmeneti időben. A film nagyjából ezt az időszakot és ezt a kérdéskört célozza meg, de mellélő. A felszínes megközelítés és az új pápa egyértelműen kedvezőbb beállítása nem segíti sem a hívő katolikus embereket, sem a jószándékű keresőket ezirányú töprengéseikben. Szerintem kár, hogy így sikerült ez a film. http://domonkosnoverek.hu/?p=19930&fbclid=IwAR01MOkmLPvPqY5zAy76FbEiAr2k_p-efofOdvyeUtHbJvfQOWV0M8GT25c

Az egy szokás csupán, hogy a 40. nap után kereszteljük meg a gyermeket. Számtalan ok adódhat, hogy ettől eltérjenek. Ha szükséges, lehet hamarabb is, lehet később is. Az sem gond, hogy a férje nem konfirmált. Ennél lényegesebb, hogy olyan keresztszülőt válasszanak, aki komolyan veszi ezt a feladatát, s valóban törődni fog a gyermekük hitével, lelki fejlődésével, illetve ez természetesen az Ön feladata is lesz. Nyilván sokkal könnyebb, ha ebben a férje is igazi társ. Érdemes azon is dolgozni, hogy ő is fedezze föl a hit erejét és örömét. Mindenesere a keresztelésben ez nem akadály.

Imádkozom Önért. De azért is, hogy a szülés elkerülhetetlen fájdalmai mellett is legyen örömteli és boldog a gyermekük érkezése. Nem tudom, mennyire van közel a szülés napja, hogy ez most még egy távoli félelem, vagy már egészen közeli lesz az esemény. Ha megengedi, nem csak az Ön által megfogalmazott szándékára imádkozom, hanem azért is, hogy lélekben minél jobban föl tudjon készülni erre a hatalmas dologra: az Ön közreműködése, odaadása által ember születik a világra! A babának is, hosszú távon a mamának is az a jobb, ha természetes módon jön világra a gyermek. Tanácsot ugyan nem kért, csak imát, de én a természetes szülésre bíztatnám. De megértem a félelmét is. Imádkozom tehát Önért, segítse, áldja a mi jóságos Istenünk! S főként arra bíztatom, hogy amikor már karjaiban lesz a pici jövevény, és hozzászoktak, hogy két gyermeket nevelnek, akkor ne álljanak meg itt, adjanak új kistestvérkét a gyermekeiknek. Ne féljenek a nagy családtól sem!

A mi templomainkban általában egy tetrapod van (az elnevezés csupán annyit jelent, hogy négylábú állvány), nagyobb templomokban (Pl. Debrecen, Bp, Rózsák tere) pedig kettő, egy a bejáratnál és egy másik az ikonosztázhoz közel. Ez utóbbi van közelebb az eredeti feladatához. Ugyanis ez a kis állványra kihelyezett ikon az ikonosztázion fő ikonjainak mintegy a pótlására szolgál. Régebben, kisebb templomokban a hívek a templomba belépéskor ezeket a fő ikonokat (is) megcsókolták. Később alakult ki, hogy ezen fő ikonoknak a mását elhelyezték a templomhajóhoz közelebb, hogy a hívek könnyebben hozzáférhessenek. A lényeg tehát az ikon megcsókolása. Ha azt kérdezi, hogy mit kell csinálni a tetrapod előtt, akkor a válasz egyszerű, az arra kitett ikont szoktuk megcsókolni. Ma már, hogy általában nálunk csak egy tetrapod van, ezen a kis állványon Krisztus ikonja szokott lenni vagy az Istenszülőé, illetve sok helyütt a templom címünnepének az ikonja. Viszont ünnepeken az ünnep ikonját helyezzük itt el, amely kint marad egész ünnepkörben. Ez is segíti az ünneppel való azonosulást, hogy a templomba belépve annak ikonját megcsókoljuk, s az ikonon keresztül az adott ünnephez csatlakozunk. Érdemes megerősíteni ezt a szokásunkat, a gyermekeinknek is megtanítani, hogy amikor belépünk a templomba, akkor nem csak meghajolunk és keresztet vetünk, hanem odamegyünk a tetrapodra kitett ikonhoz és hódlunk előtte, vagyis meghajlunk, keresztet vetünk és megcsókoljuk azt.

Amennyiben a szellem kifejezés, mint vallási kategória használatos, akkor annak teljes értelmét a keleti kereszténység gondolkodásában lelhetjük fel. A keleti kereszténység az embert ugyanis nem csak úgy jeleníti meg, mint aki a test és lélek kettősségének egységében létezik, hanem mint akinek a létét inkább egyfajta hármassággal kell jellemezni. Test (szóma), lélek (pszükhé) kifejezések mellett megjelennek a görög nyelvű írásokban a núsz és pneuma is, melyeket vallásos szövegkörnyezetben szellem (esetleg szellemi lélek) fordításban adhatunk vissza. A kiindulási pont ezen görög fogalmak esetében az volt, hogy általuk még inkább kifejeződjék az ember átistenülésre való képessége. John Meyendorff ortodox teológus szerint a núsz vagy pneuma nem az emberi létünknek egy harmadik eleme, hanem annak kifejezője, hogy az ember felülmúlhatja önmagát, s az isteni életben vehet részt. Akik a hármas felosztásban közelítik meg az embert (szóma-pszükhé-núsz/pneuma), azok számára az emberi lélek rendelkezik egy pszichés, pszichikai dimenzióval, másrészt pedig egy transzcendens képességgel. E transzcendens képesség a szellem, a legmagasabb emberi képesség, egyfajta belső látás, ami az istenszemléleten keresztül vezeti az egész emberi személyt Teremtőjéhez. Paul Evdokimov szerint az emberi szellem az, ami megpecsétel minden emberit a túlviláginak, a transzcendensnek ismertetőjegyével. Igaz, hogy a pszichésen és a testin keresztül fejeződik ki, de ezeket átszellemíti, hogy teret adhasson az isteni bennlakásnak. Ebben az értelemben tehát a szellem segíti az embert az önfelülmúláshoz, az Istennel való kommunikációhoz, az Isten szemléléséhez, az átistenülés folyamatához. Végül Vlagyimir Losszkij szerint a szellem az emberi személy legbensőbb magja, amely az embert test-lélek mivoltában, azaz teljes egészében fogja át. E fogalom jelöli a leginkább, hogy az ember Isten képére teremtetett. Akik tehát az embert test-lélek-szellem hármasságban értik, azok a szellemben az emberi létező legfontosabb, legmagasztosabb képességét szándékoznak kifejezni.

Vízkeresztkor a magyar nyelvhasználatban nincs sajátos köszönés a görögkatolikusoknál. Tudomásom szerint másutt sem, legföljebb szláv nyelven az ünnepet köszöntik: Boldog ünnepet! Amire a válasz ugyanaz: Boldog ünnepet! És ezt más nagyobb ünnepeknél is szokás. De leginkább csak az ünnep napján, s nem végig az ünnepkörben. Nálunk húsvétnak és karácsonynak van saját köszöntése (Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt! és Krisztus születik! Dicsőítsétek!), máskor így köszönünk: Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!

Csupán az a különbség, hogy az első latin, a második görög kifejezése ugyanannak a fokozatnak.

Jézus a velünk maradás módjára elsősorban az Egyházat választotta. Az Egyház Krisztus titokzatos teste, ő a fő, mi pedig a tagjai vagyunk. Az Eucharisztia az egyház kincse, amelyet a föltámadt Krisztustól kaptunk. Föltámadás előtt szerezte nekünk, de éppen azért, hogy föltámadása után mindennapi rendszerességgel tapasztalhassuk is meg az ő jelenlétét, s a napi betevőhöz hasonló szükségletnek megfelelően éljünk vele ("mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"). Az utolsó vacsorán teljesen nyíltan beszélt erről: "Ez az én testem... ez az én vérem" (Mk 14,22-24; Mt 26,26-28; Lk 22,19-20; 1Kor 11,24-26). E szentírási helyek közül az utóbbi kettőben találunk utalást arra is, hogy Jézus fölszólítja tanítványait, hogy ezt ők is ismételjék meg, ezzel hirdessék az ő halálát és föltámadását: "Ezt tegyétek az én emlékezetemre"(Lk 22,19); "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön." (1Kor 11,26). De még többet mond el Jézus erről a titokról az un. eucharisztikus beszédében, amelyet Szent János evangéliumának 6. fejezetében találhatunk (Jn 6,32-58). Itt Jézus teljesen világosan beszél arról, hogy ő hogyan lesz tápláléka a benne hívőknek: "Az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.? (33). A világnak nyilvánvalóan ő ad életet, és ő úgy határozza meg magát, mint az Isten kenyere, aki leszáll az emberek közé. S amikor értetlenkedtek a hallgatói, akkor még világosabban megerősítette: "Én vagyok az élet kenyere" (36). Ez annyira meghökkentő volt a hallgatóság számára is, hogy elkezdtek zúgolódni, hogy ez már túlzás, amiről ez a rabbi beszél. De ő nem visszakozott, nem magyarázkodott, hanem még inkább ráerősített erre a nagyon különleges tanításra. "Ne zúgolódjatok egymás között" (43) - mondta. Majd később így folytatta: "Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért? (51). A zsidók erre tovább értetlenkedtek: "Hogy adhatja ez a testét eledelül?? (52) Tehát nyilvánvalóan az akkori embereknek is egészen fölfoghatatlan volt, amiről Jézus beszélt. Ő pedig ebben a tanításában egyre nyíltabban kifejtette: "Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon" (54). Itt is összeköti a testével és vérével való táplálkozást a föltámadással és az örök élettel, mint amire később majd Szent Pál is utal (1Kor 11,26). Tehát ez nem csupán választási lehetőség, hogy ha akarunk, hiszünk benne, ha akarunk, nem, hanem a föltámadásnak és a föltámadt Krisztusnak valóságos és kézzel fogható jele. Ezt hagyta nekünk hátra, ezzel erősíti meg számunkra a köztünk való létének megtapasztalását. Végül ezzel zárja ezt a rendkívüli tanítást: "A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. (Jn 6,55-56). Tény, hogy ezt akkor is, és azóta is igen nehéz elfogadni. Már akkor is jelentkezett e tanítás elfogadásának a nehézsége. "Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: Kemény beszéd. Ki hallgatja?" (60). El is fordultak ekkor tőle többen is. Aki azonban hittel fogadja, nem kételkedik, nem okoskodik, hogy ez lehetetlenség, annak hihetetlen erőt és boldogságot ad ezzel a táplálékkal, az élet kenyerével és italával élni, amely nem más, mint maga a föltámadt, ma is köztünk élő Jézus Krisztus.

Készült egy ilyen tartalmú tankönyv a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola kántorszakosai számára. Ez azonban már teljesen elfogyott, s hamarosan - az idén már nem, de reméljük, jövőre - meg fog jelenni ennek megújított változata. Addig egy kis türelmet kérnek a szerkesztők.

Annyit mondhatok, hogy ebben a szívtelenségben bizonyosan nincs benne az Úr Jézus. Sajnos sok igazságtalanság van a világunkban, s még nagyobb szívfájdalom, hogy ez így van az egyházunkban is. Hogy ezt miért engedi meg Isten, azt nem nagyon tudjuk. Az alapvető válasz az, hogy szabadnak teremtett minket, és szabadon tehetjük a jót is meg a rosszat is. Azt tudom tanácsolni Önnek, hogy igyekezzék minél inkább függetleníteni magát, a lelkét, a lelkivilágát a paptól vagy bárki mástól az egyházközségben. Ha túl sokat adunk az emberek véleményére, azok megnyilvánulásaira, akkor eltávolodhatunk a Jóistentől, aki viszont minden helyzetben tud nekünk vígasztalást adni. Erősítse kapcsolatát az Úrral, az imádságban igyekezzék minél inkább őrá figyelni, akár az egyéni imában, akár a templomi szertartásokban, s ezzel fölvértezheti magát az efféle szívtelen emberi megnyilvánulásokkal szemben.