Lehet, azért, mert nem szóltak előtte előre a papnak, így nem volt rá fölkészülve. Másra nem tudok gondolni.

Ami a világhálón le van írva, az még egyáltalán nem biztos, hogy mind igaz. Például az itt említett adatok nem teljesen alaptalanok, de nem is állíthatók teljes bizonyossággal. Jézus születésének pontos idejét nem lehet meghatározni. Vannak adatok, amelyek alapján valóban arra lehet következtetni, hogy Jézus születése nem pontosan 1-ban vagy 0-ban történt volna. (A 0-át egyébként akkor még nem is ismerték mint önálló számot.) Egy bizonyos Dioníziusz Exigusz római apát, aki a VI. században élt, javasolta, hogy az időszámítást Krisztus születésétől kezdjék számolni. Akkor ő a maga módszereivel, a rendelkezésre álló adatok alapján, főként a Bibliában leírt tények, a történelmi adatok és a csillagászati számítások alapján számolt vissza. De nem voltak pontosak a számításai, ezért lehet az eltérés. Ma jószerivel egyetértés van abban, hogy Krisztus születése valószínűleg időszámításunk kezdete előtt 4-6 vagy esetleg 8 évvel történhetett. De nem igazolható pontosan egyik szám sem. Továbbá Krisztus föllépésekor is - Szent Lukács tanúsága szerint Jézus, "mintegy harminc esztendős volt" (Lk 3,23). Tehát ez sem pontos kormeghatározás, s valószínű, inkább arra utal, hogy éppen elérte a férfikor csúcsát, amikortól már valaki rabbi, azaz tanító lehetett. S még a munkálkodásának három éve sem teljesen bizonyítható. Erre leginkább Szent János evangéliumából következtethetünk, akinek az írásában azonban nagyon sok szimbólikus értelmű kép, szám és adat szerepel. A másik három evangéliumból ennyire pontosan nem lehet kiszámítani, hogy Jézus valóban éppen három évig teljesítette volna tanító küldetését, amelyből pontosan kiszámíthatnánk, hogy halálakor 33 éves volt. Ezek sokkal inkább szimbólikus számok, s ügyelni kell, hogy az ilyen részletekben ne vesszünk el, mert akkor az üzenet lényegét nem vesszük észre. Életünk legfontosabb kérdése, hogy hogyan élünk és milyen Istenkapcsolatunk van. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy az időszámításunk valóban Krisztus születésének esztendejétől kezdődik-e, illetve, hogy Krisztus valóban pontosan 33 évesen feszítették-e keresztre.

Azt javaslom, mindenképp ossza meg ezt a vőlegényével. Ne akarja egyedül hordozni. Épp az ilyen terheket kell együtt viselni. Javaslom, hogy nagyon imádkozzék azért, hogy az álom, ne előre jelzés, hanem figyelmeztetés legyen. Ebből még minden lehet. Dráma is, de komoly önvizsgálat és megtérés is. Érdemes tehát komolyan venni, és együtt átgondolni, mit is tegyenek másként, jobban, Istennek tetszőbben, mint eddig.

Ön a jelen pillanat állapotát írta le, és ezt vetítette ki az egész életükre, sőt, az örök életükre. Itt csúszott hiba a számításba. Ugyanis a mostani pillanat alapján egyáltalán nem mondható meg, hogy mi lesz Gézával és Bélával néhány hónap, néhány év múlva, de kivált nem tudható, hogy mi lesz velük a haláluk pillanatában. Még Szent Pál is ezt mondta: "Meg vagyunk ugyan váltva, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk." Az ember élete nagyon sokat változik. Tény az, hogy akinek boldog gyermekkora volt, annak sokkal jobb esélye van arra, hogy felnőttként is meg fogja találni a boldogságának, de még a boldogulásának is a kulcsát. Annak pedig, akinek szeretetlenségben töltött gyermekkora volt, sokkal de sokkal nehezebb az élete. De ez a nyilvánvaló tény elsősorban a jelenkori szülőkre vonatkozik elemi erővel, nem pedig az egyes ember sorsának megítélésekor. Mert nem minden determinált, szó sincs róla. Az ember szabad lény, és egészen bizonyos, hogy mindenki meg is kapja a lehetőséget a szabad döntésre. Ismétlem, ennek nagyszerű előkészítése a jó család, de még ez sem végérvényesen meghatározó. Vannak személyek, akik a legjobb nevelés ellenére is elfordultak szüleiktől, családtól, hittől, társasalomtól. S van arra is példa számtalan, hogy nyomorúságos gyermekkor után az illető rájön, hogy ő másként szeretne élni, és meg is kapja hozzá az Úrtól a kegyelmet. Ha már foglalkozunk ezzel a kérdéssel, sokkal inkább az a feladatunk, hogy a jelen pillanattal készítsük elő embertársaink adott pillanatban való jó döntését. Lehetőleg halljanak a jó hírről, az Evangéliumról a körülöttünk élők. De ehhöz is megfelelő bölcsesség, s mindenekelőtt hiteles keresztény élet kell, különben hiába erőltetjük az evangélium-hirdetést. A másik feladatunk pedig az imádság. Nyilván Bélának nagyobb szüksége van imádságra, mint Gézának. Már csak azért is, mert ez utóbbiért a családtagjai is imádkoznak, Béláért pedig ki imádkozik? Pedig ő még jobban rászorul az imádságra. No, hát ezt ne tagadjuk meg tőle. Ezek az egyszerű gondolatok jutottak eszembe a fölvetése kapcsán.

Nagyon szívesen megteszem, de arra valami más megoldást, más fórumot kell találni. Ez legalább két félév tananyag a szemináriumban.

Legjobb, ha az ember a szentgyónásban teszi le ezt a terhét. Egyedül az Úr tudja, hogy mekkora felelőssége volt ebben a helyzetben a papnak és mekkora az illető személynek. Ezért ezt feszegetni nem érdemes. A gyónásban nem mentségeket kell keresnünk, hanem minél mélyebben föltárnunk azt, amiben mi hibáztunk. Ráadásul egy szentgyónásban van lehetőség arra, hogy ezt a nehéz helyzetet ki is beszéljük, talán tanácsot is kapunk a helyes kezelésére.

Kedves Rita! A kérdés jogos, de merész. Igen, részesülhet a gluténérzékeny is az Eucharisztiában, de ehhöz igen nagy hitre van szükség. Ismerek olyan személyt, aki bár nagyon erős mértékben gluténérzékeny, tehát még nyomokban sem kerülhet a táplálékába gluténtartalmú anyag, mégis rendszeresen áldozik, részesül a Szent Testből és Szent Vérből. Papról is hallottam, hogy bár alkoholfüggő és nem fogyaszthat semmilyen mértékben alkohol tartalmú italt, mégis óvintézkedés nélkül végzi a papi szolgálatát, magához veszi a Szent Vért. De ez nagyon ritka, és senkinek sem ajánlom, hogy ezzel kísérletezzen. Ha kísérletezik, ha próbálkozik, ez arról árulkodik, hogy nincs meg hozzá a hite, csak szeretné. Ráadásul a nagy hitnek a jele éppen az is lehet, hogy nem okoz neki semmi gondot, hogy erre a betegségére tekintettel kell lenni, lehet, hogy akár részesülhetne is mindkét szín alatt, mégis elfogadva a helyzetét, nem kísérletezik, ezzel a sajátosságával éli meg a hitét és Isten-kapcsolatát. Tehát a kérdés jogos, de a józan gondolkodás és még inkább az alázat inkább arra késztet, hogy fogadjuk el a helyzetünket.

Nálunk a Szent Liturgiának csak kevés a változó része. A tropár és a konták, a szentírási szakaszok, a hozzá kapcsolódó zsoltárversek (prokimen és alleluja) és még a végén az áldozási vers. Ez minden. Az összes többi állandó. Ezek az Énekeskönyvben közvetlenül a Szent Liturgia állandó részei után találhatók a 92. oldaltól. Ezt követően pedig a sajátos szándékokra végzet Szent Liturgiák változó részei vannak a 98. oldaltól, de ezek mostanában alig-alig kerülnek elő. Vasárnaponként az adott hangnak megfelelő tropár, konták, prokimen az éppen arra a hétre eső hangnál található meg. De ezek már nem egy helyen, ahogy a hétköznapi részek, hanem az egyes hangokon belül. Ha segít, ideírom: 1. hang: 131-132.o.; 2. hang: 144-145.o.; 3. hang: 157-158.o.; 4. hang: 171-172.o.; 5. hang: 186-187.o.; 6. hang: 201-202.o.; 7. hang: 214-215.o.; 8. hang: 227-228.o. Ha ezeket föllapozza, akkor megérti majd ennek a rendnek a logikáját is. A nagyobb ünnepeknek vannak továbbá saját antifónái, ezek az ünnepi részeknél találhatók. A szentírási szakaszok egészen más rendszer szerint vannak sorolva. Az most nem fér ide, hogy annak a rendszerét elmagyarázzam.

A gluténérzékenység semmiképp sem olyan jelenség, amely indokolná ezt a kizártságot. Minden bizonnyal más tőről fakad ez a szomorúsága, magányossága. Kifejezetten javaslom, hogy a lelkében, a gondolataiban tegye ezt teljesen függetlenné a gluténérzékenységtől. Amikor magányosnak érzi magát az ember, olyankor a legjobb gyógyszer, ha elindul és elkezd szolgálni, segíteni másokon. A karácsony most különösen is jó alkalom erre. Kevésbé önmagával mint inkább mások szomorúságával foglalkozzék. Nézzen körül, ki az, akin tudna segíteni, akárcsak egy jó szóval, egy rövid beszélgetéssel, esetleg valami ajándékkal, élelmiszerrel. Ha ezekkel foglalkozik, akkor észrevétlenül megnyílik a lelke mások felé, s ha lesz is elutasítás - hiszen másokat nem tudunk megváltoztatni - de az nem fog annyira fájni, mert már nem az a cél, hogy engem megértsenek, elfogadjanak, hanem az, hogy én értsem meg a másik embert, én tudjam elfogadni a másikat a maga nyomorúságában.

Ez eléggé természetes. Jézust érezzük hozzánk a legközelebb, hiszen ő ember is, s úgy tapasztaljuk meg őt mint embert. A Lélekhez is könnyebb imádkozni, mert megfoghatatlanságában is van róla némi fogalmunk, még ha azok sok esetben nem is hitelesek, dehát pontos képeink, fogalmaink úgysem lehetnek egyetlen isteni személyről sem. Kétségtelen, hogy legmegfoghatatlanabb az Atya. Amikor saját édesapánkhoz hasonlítjuk, az ő képéből kiindulva képzeljük el, de az is nagyon töredékes, nagyon emberi, nem ritkán sebzettségekkel is terhelt. Egyébként többnyire azoknak van egészséges Atya-képük, akiknek az édesapja jól töltötte be a hivatását, tudott határozott és egyben szerető is lenni. Persze, ez is mindig emberi, csupán képszerű, de mégis valamelyest segít a hiteles Isten-kapcsolatban. Aztán minél többet imádkozik az ember, annál jobban tisztul ez a kép, annál közelebb kerülök Jézushoz, annál inkább értem a Lélek munkáját, s annál világosabb képem van az Atyáról is. Persze, ez azt is jelenti egyben, hogy annál jobban értem, hogy mennyire nem értem őt. Szóval, ahol most Ön áll a hit- és lelkiéletben, annak megfelelően tud imádkozni. Egyébként ritkán is szoktunk imádkozni külön az egyes isteni személyekhöz, legtöbbször nem is teszünk különbséget. S ez így van rendjén. Ha mégis szeretne közelebb kerülni az Atyához - könnyen lehet, hogy ez a Lélek indíttatása a lelkében - akkor minden nap egyszer imádkozza el a Miatyánkot azzal a figyelemmel, hogy ezt most kifejezetten a teremtő mennyei Atyának mondja. Ennél többet nem kell tennie, a Lélek majd megáldja ezt a jóra törekvését.

Kedves Adél! Nyilván nincs recept erre, nincsen jól alkalmazható forgatókönyv, hogy adott helyzetben hogyan kell viselkedni. Ha valaki káromkodik, akkor legjobb azon nyomban egy imádságot elmondani azért a káromkodóért, hogy ez a bűne ne mérgezze túlságosan a lelkét. De rászólni, megkérni a tisztességes beszédre nem biztos hogy érdemes. Vélhetően nem először hallaná, s kicsi az esélye, hogy foganatos lenne a figyelmeztetésünk. Ha viszont valaki mással bánnak durván, akár szóval, akár erőszakos viselkedéssel, akkor ha csak lehet, keljünk a védelmére. Nem biztos, hogy közvetlen közbelépéssel. Egy gyengébb adottságokkal rendelkező személyiség még súlyosabb attrocitásnak teheti ki magát, ha beleszól mások közötti viszályba. De ha bántást látunk, akkor nem hallgathatunk, nem nézhetjük tehetetlenül az ilyen jelenetet. Esetleg mi magunk kérjünk segítséget. Lehet, azért vagyunk ott, hogy Isten éppen rajtunk keresztül segítsen neki. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy a káromkodást annyira nehéz elviselni, hogy az ember inkább kimenekül abból a helyzetből. Ez mind lehet helyes magatartás. Amit a lelkiismeretünk diktál, lehetőleg az tegyük.

Kedves Lívia! Csaknem ugyanezt a kérdést tette föl nem régen egy másik kérdező is. Szó szerint ide másolom, amit neki írtam: Kedves Adél! Nyilván nincs recept erre, nincsen jól alkalmazható forgatókönyv, hogy adott helyzetben hogyan kell viselkedni. Ha valaki káromkodik, akkor legjobb azon nyomban egy imádságot elmondani azért a káromkodóért, hogy ez a bűne ne mérgezze túlságosan a lelkét. De rászólni, megkérni a tisztességes beszédre nem biztos hogy érdemes. Vélhetően nem először hallaná az illető, s kicsi az esélye, hogy foganatos lenne a figyelmeztetésünk. Ha viszont valaki mással bánnak durván, akár szóval, akár erőszakos viselkedéssel, akkor ha csak lehet, keljünk a védelmére. Nem biztos, hogy közvetlen közbelépéssel. Egy gyengébb adottságokkal rendelkező személyiség még súlyosabb attrocitásnak teheti ki magát, ha beleszól a mások közötti viszályba. De ha bántást látunk, akkor nem hallgathatunk, nem nézhetjük tétlenül az ilyen jelenetet. Esetleg mi magunk kérjünk segítséget. Lehet, azért vagyunk ott, hogy Isten éppen rajtunk keresztül segítsen neki. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy a káromkodást annyira nehéz elviselni, hogy az ember inkább kimenekül abból a helyzetből. Ez mind lehet helyes magatartás. Amit a lelkiismeretünk diktál, lehetőleg az tegyük.

A legújabb görögkatolikus hittankönyv sorozat 4. kötete, amely a 4. osztályosoknak szól (címe: Isten házában) tartalmazza a liturgikus évet. Nyilván nem a maga mélységében, hanem úgy, ahogyan azt a kb. 10 éves korú gyermekek megértik.

Rövid jelzéséből ítélve azt mondhatom, nem rossz az, ha a lehető legszűkebbre veszi a kapcsolattartást azokkal, akiktől, úgy érzi, csak bántást kap, akikkel a kapcsolatát emiatt nem is igen tudja a helyén kezelni. Érzi, hogy szeretnie kellene őket, de nem képes rá, sőt, inkább azt érzi, hogy ezek az embereknek még a jelenléte is, de legalábbis a szavai fojtogatják, nem engedik szabadnak lenni, nem engedik a személyiségét kibontakoztatni, szabadon élni. Ha rokonokról van szó, akkor is lehet hiteles és elfogadott a kapcsolattartás szűkítése. Az fontos, hogy ugyanakkor imádkozzék értük. Ez nagyon fontos. Nem szabad ugyanis, hogy a lelkében az ellenséges érzés tovább növekedjék, noha már ritkábban találkoznak. A magyar nyelv találóan fejezi ki ezt: nem szabad, hogy haragot tápláljon a lelkében. Ha imádkozik értük, akkor már eleve nyitott lélekkel van feléjük, még ha ez nem is mutatkozik meg a hétköznapi életben, hisz kevesebbet érintkeznek. Szóval, ha ezt a nyitottságot megőrzi, legalábbis törekszik rá, s mondom, erre legjobb eszköz az értük mondott imádság, akkor nyugodtan eltávolodhat tőlük fizikailag, nem kell válaszolnia a leveleikre, elmenni a találkozókra. Persze, abban a reményben, hogy ez a rossz helyzet majd egyszer meg fog változni. Az imádsága ezt is fogja talán eredményezni.

Alighanem arról lehet szó, hogy Theodórosz atya azt érzékelte, hogy mivel lett egy tanítványa, már nem tud olyan osztatlan figyelemmel imádkozni, mint annak előtte. A történetből nyilván nem az az épületes, hogy elküldte a tanítványt, aki egyébként tanulási vággyal, jó szándékkal közeledett, hanem azt tanulhatjuk meg belőle, hogy mennyire fontos az Istenre figyelés. Theodórosz atya egyszercsak azt érzékelte, hogy az új helyzetben már nem tud annyira az Istenre figyelni, s ha ez így van, azon nyomban, késedelem nélkül el kell hárítani minden akadályt, amely ezt nehezítené.