Kedves Ágota! Ilyenkor a papnak magának kell gondoskodnia, hogy minél kisebb méltatlanság érje a Szentséget. Azon nyomban abba kell hagynia az áldoztatást, saját magának kell fölvennie a Szent Ostyát, lehetőleg még azon nyomban szárazra törölni azt a felületet a kehelykendővel. Ezt a kendőt egyébként szintén egyedül a pap moshatja ki, legalábbis az első lében, amelyet minél méltóbb helyre kell önteni, általában a virágágyásra szokták. A hívőnek ilyenkor csak annyi a feladata, hogy nyomban szól a papnak, hogy intézkedjék. Bevallom, azt nem tudom, hogy a római rítusban ilyenkor mi is a teendő, hiszen ott a hívek saját kezükkel érinthetik az Eucharisztiát, tehát, ha ilyen dolog történik, akkor, gondolom, szintén megfoghatja a Szent Ostyát.

Kedves Lia! Az efféle dolgokkal való foglalkozást nem javasolja az Egyház. Sok veszélyes dolgot hordoznak ezek magukban, amelyekkel való foglalatoskodás nem teljesen veszélytelen. Nem tagadható, hogy ezeknek van bizonyos létalapjuk, de nem érdemes az érdekességükön túl sokat foglalkozni velük.

Nagyon sok tényezőtől függ, hogy mikor váltja az egyik parókus a másikat. Van rá példa, hogy sok évtizeden át ugyanaz a pap szolgál egy parókián, de van, hogy 4-5 év után cserélnek. A mi egyházunkban nincsen ennek megszabott rendje, vagy legalábbis én nem tudok róla. Fontos, hogy legyen a papnak lehetősége visszajelzéseket kapni. Ez nyilván bizalmas és jó viszonyt föltételez egyes személyekkel, dehát elengedhetetlen, hogy a pap közelében legyenek ilyen emberek is. Az ő nem könnyű feladatuk, hogy adjanak jelzést, ha a pap munkájában bármilyen területen hiányosság van. Elhiszem, hogy nem kellemes az erről szóló beszélgetés, de még mindig jobb, mint őt megkerülve az esperesnek vagy a püspöknek benyújtani a panaszt. Ha beszéltünk vele, vagy változtat az atya, vagy elfogadja, hogy helyet kell váltania. De ha nem szólunk neki, akkor maga sem érti, hogy a püspöke miért helyezte el. Ebben őszintének kell lennünk. Sajnos a kántorképzésünk mind a mai napig nem megoldott. Valójában van már lehetőség magas szintű kántori képzést és végzettséget szerezni a Szent Atanáz Főiskolánkon, de sajnos nagyon kevesen élnek ezzel a remek lehetőséggel. A parókiák általában nem sokat válogathatnak a lehetséges kántorok közül, hanem örülnek annak, aki van, s jó esetben megvan a törekvés a korábban szerzett ismeretek gyarapítására. Erre is vannak különböző lehetőségek az egyházunkban.

Igen, ha az Eucharisztiával lesz érintkezése, akkor előtte meg kell szentelni. A görögkatolikus Szerkönyvben van erre külön imádság.

Kedves Péter! Erre nincs külön előírás. A kérdést mégis jogosnak érzem, mert ugyanakkor van jelentősége a keleti szertartásainkban, hogy milyen és mekkora világosság van. Az egyik fő törekvés, hogy lehetőleg természetes fény legyen, illetve a természetes anyagokból készített világítók használata (gyertya, olajmécses). Az elektromos világítás erőszakos hatása nem tesz jót a szertartásaink belsőséges atmoszférájának. A másik szempont, hogy egyes szertartások nem ugyanazt a fényt igénylik, sőt egyes szertartásokon belül is vannak különbségek. Ha megoldható, szép dolog, hogy mellőzzük a villanyfényt azokon a szertartásokon illetve azoknál a részeknél, amikor egyébként nincs is rá szükség, tehát az imaszövegeket nem kell föltétlenül látni, olvasni, énekelni. Ilyenkor lehet, hogy csak az olvasónál van világosság, s a többi fényt csak az ikonok előtti gyertyák, mécsesek adják. Viszont vannak olyan ünnepi részek, amikor a minél nagyobb fényáradat fejezi ki jobban az örvendezést, az Isten dicsőítését. Ha jól tudom, a görögöknél szokás, hogy legünnepélyesebb pillanatokban (pl. nagy doxológia) nem elégszenek meg a fények teljes fölgyújtásával, de még a mozgatható lámpatesteket be is lendítik, hogy a fények minél mozgalmasabban töltsék be az imádság terét. Ez nagyon szép. Egy másik érdekes "fény-pont" az alkonyati imádságunkban van. Kifejezetten Magyarországon alakult ki, hogy a vecsernyében az Enyhe világossága himnusz alatt a mesterséges fényeket lekapcsoljuk, és csak a természetes fények égnek. Ez is nagyon szép. Az értelme pedig az, hogy ebben a himnuszban azt énekeljük: "... látván az esteli fényt..." Ezzel a lámpaoltással valóban van esélyünk arra, hogy lássuk is az esti fényt - amely nyilván nem az esti villanyvilágításra vonatkozik - és ne csak énekeljünk róla. Ez a sokszoros hatás, a szép ének, a nagyon ősi (2-3. századból való!) himnusz, a természetes fények szépsége mind segít abban, hogy az Istent mélyebben, lelkünk mélyebb rezdüléseivel tudjuk imádni. A vecsernyét régen a lámpagyújtás szertartásának is nevezték, s több helyen éppen ilyenkor gyújtják meg a lámpákat, nálunk pedig ezen himnusz után, az ekkor következő prokimen éneklése alatt. A Metropóliának egyelőre nincs saját tipikonja, az elérhető, ránk vonatkoztatható tipikonokból állítja össze évről évre egy szakember, amelyet a Hierarchák Tanácsa minden évben jóváhagy, ennek alapján végezzük a szertartásainkat. Ez mindig megtalálható a honlapunkon is a Liturgia/Utasítás/Szertartási Utasítás címszó alatt.

Nem javaslom, hogy részt vegyen rajta. A szellemi atyja Anton (Bert) Hellinger, aki korábban szerzetes pap volt, később onnan kilépett, majd a papságot is elhagyta, s egyre jobban eltávolodott a keresztény tanítástól. Szakmai szempontból is bírálják, hogy a családgyógyítási módszere inkább egyéni ötletekre épül mintsem tudományos kutatásokra. Az általa elindított módszer azóta nagyon sok formában burjánzott tovább ellenőrizhetetlenül, amelyekért ő maga felelősséget nem vállal. A gyógyítási eredményei inkább látszólagosak, általánosak. Egyes érzékenyebb lelkületű személyek esetében a módszer súlyos pszichés következményeket is eredményezett. Egy régebbi, de ma is érvényes összefoglaló található erről a Magyar Kurír oldalán: https://www.magyarkurir.hu/hirek/hellinger-fele-csaladallitas-kereszteny-szemmel

Az mindig félrevezető, ha egymást akarjuk pszichológushoz küldeni. Az is nehezen elképzelhető, hogy többes számban lehetne beszélni egyes pszichológiai jelenségekről. Mindnyájan mások vagyunk. Persze, az lehet, hogy van a környezetemben két hasonló jellegű ember, mégsem lehet még kettejüket sem egy kalap alá venni, s úgy ítéletet mondani róluk. Ha úgy érzem, egyformán rosszul bánnak velem, bizony, nagy a valószínűsége, hogy ennek oka főként bennem keresendő. Föl kell tennem a kérdést: Miért érzem úgy, hogy így viselkednek velem? S ennek nyomán valóban önvizsgálatot tartani, mi lehet az én magatartásomban az, amely nekik szemet szúr - akár mint a szálka, akár mint a gerenda. Azt semmiképp sem szabad hagyni, hogy manipuláljanak. Ilyenkor nagyon fontos, hogy találjon az ember egy külső szemlélőt, egy pártatlan embert, aki segít megítélni a helyzetet, segít fölismerni, hogy mi okozza ezt a nehéz helyzetet. De ismétlem, nekem csak azt érdemes vizsgálnom, hogy bennem mi az, amit rosszallnak, mi az oka, mit változtathatok ezen. A másik ember hibáját hiába látom meg, változtatni azon úgysem tudok. Változtatni csak magamon tudok. Ez a javasolt ember lehet egy lelkiatya is, akinek elmondja a tapasztalt dolgokat, s ő majd segít azokat értelmezni, tanácsaival segít, hogy mit érdemes változtatni. Fontos még az is, hogy tudjon ezekért az emberekért imádkozni. Egyrészt őmiattuk, hogy részesüljenek kegyelemben, hisz minden bizonnyal rászorulnak, másrészt az Ön lelki békéje miatt is. Ha imádkozni tud értük, akkor jobban fogja tudni kezelni a velük való összetűzéseket.

Nem hiszem, hogy az volna. Bűnnek igazán nem nevezhető. Egy adottság, öröklött vagy szerzett, amelyet lehet jól és lehet rosszul kezelni. Persze, fölmerül bennem a kérdés, hogy a két szomszédjának "rendmániája" hogyan s miként hat ennyire erősen, hogy átragad Önre is. Ha abból fakad, hogy Ön is olyan akar lenni, mint ők, nem akar lemaradni, nem akarja, hogy megszólják, akkor hamar álljon le ezzel a törekvésével, mert ez nem vezet jóra. Mások elvárása nem jó tanácsadó. Az én fontos tanácsom, hogy beszéljék meg a férjével, hogy mi is volna a legjobb. Amit közösen döntenek, azt kövesse! Lehet tanulni is másoktól, rendszeretetet, kertrendezési ismereteket, s hasonló értékes dolgokat. Ez nem szégyen, lehet erről beszélni, beszélgetni a szomszédokkal. Mindez tehát lehet jó is és rossz is - a lelkülettől, a szív állapotától függ.

Érdekes kérdés. Ha a gyermeknek jut ez eszébe, én nem beszélném le róla. Illetve csak abban az esetben, ha ezt gúnyból, komolytalanság miatt akarná tenni. Akkor igen. Attól, viszont óva inteném a szülőket, pedagógusokat, hogy ők javasolják ezt a gyermekeknek. Lehet jól is, lehet rosszul is kezelni ezt a dolgot. Nem a tény elítélendő, hanem a mögötte lévő lelkület vizsgálandó. Szerintem.

Amennyire én tudom, Szent II. János Pál és Benedek pápa, de Ferenc pápa is nem csupán a primátus gyakorlásának, hanem kifejezetten annak elméletének megvizsgálására is fölszólította a teológusokat. Az nagyon jó gondolat, hogy a szakadás utáni kérdéseket egy összegyetemes zsinaton kellene megtárgyalni. De be kell látni, hogy egy ilyen nagyszabású zsinatnak bizony sok nehézsége van. Mindjárt a gyakorlati oldaláról nézve is, hiszen láttuk, hogy a Keleti Egyház több mint egy évszázados készület után is csak egy töredékes egyetemes zsinatot tudott összehozni, s az abban fölvetett kérdések is bizony, csak részlet kérdések voltak, még ha fontosak is. De még a Katolikus Egyháznak sem volna könnyű ma olyan zsinatot megszervezni, mint volt a legutóbbi II. Vatikáni. Ugyanis a világ püspökeinek a száma azóta is sokat nőtt, több, mint négyezer püspök van az egész világon. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet úgy megszervezni egy ilyen zsinatot, amelyban nem csak, hogy ennyien egyszerre jelen vannak, de mindnyájan érdemben hozzá is tudnak szólni a kérdésekhöz. Szóval, nem egyszerű kérdés ez. Miként nem egyszerű az sem, hogy a dogmafejlődésnek hol, hogyan jelöljük ki a megengedett határait. Kétségtelenül szükséges ez, de ismétlem, nem egyszerű. Ennek a dogmafejlődésnek a része például az is, hogy a második évezredben a nyugati egyházban jelentős mértékben megnőtt - ahogy Ön fogalmaz: - Róma pozíciója. De nem lehet visszamenni az időben. Azt vizsgálni, hogy a mai kérdésekre az ókori időkben milyen válaszokat adtak volna, szó szerint anakronizmus. Nem tudjuk megválaszolni. Én legalábbis bizonyosan nem. Hogy mennyiben érinti az üdvösségünket a pápai primátus elfogadása, az sem egyszerű kérdés. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy embertől függ, hogy kinek az esetében milyen súlyos dolog. Nyilvánvalóan egészen másként számít egy egyszerű hívőnél akár ortodox, akár katolikus, egy papnál, akár ortodox, akár katolikus, és egy szakteológusnál, akár ortodox, akár katolikus. Hogy ki kárhozik el, azt meg végképp nem tudjuk. Azt egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Irgalmas Urunk ítélőszéke előtt valaki azért kárhozna el, mert nem hitt a pápai primátusban. Persze, hogy ott mi is lesz, azt sem nem tudjuk, de hogy nem hittanból fognak minket vizsgáztatni, azt biztosra vehetjük.

Épp az imént válaszoltam valakinek, amely, ezek szerint Önnek is szól. Semmi szégyellnivaló nincsen abban, ha valakinek ez a betegsége alakult ki. Jól is néznénk ki, ha keresztény közösségünkben valakinek szégyellnie kellene valamilyen gyöngeségét, betegségét! Nyilvánvalóan ez nem lehet bűn ssem, hiszen egyáltalán nem tehet róla az ember. Inkább egy érdekes játékra szólítom. Ezek szerint kialakult az Ön szervezetében ez a gluténérzékenység. Ennek sok oka lehet, ezt most nem érdemes feszegetni. Én viszont arra biztatom, hogy keresse azt a dolgot, ami miatt, aminek az érdekében kialakult Önben ez a betegség. Keresse, hogy a Jóisten mit akar, milyen jó dolgot tud ebből kihozni! Egészen bizonyosan van ilyen tényező, javaslom, hogy ne nyugodjék, amíg ezt meg nem találta. Akkor majd könnyebben tud hálát is adni ezért a tulajdonságáért. Sőt, arra kérem, ha majd meglelte, írja is meg nekünk. Jó tanulságul szolgálhat sorstársainak, de a többi kedves olvasónak, akik olykor ellátogatnak erre az oldalra.

Előrebocsátom, hogy a "mini kehely" használata nem előírás, és véleményem szerint nem is a legjobb megoldás. Ennél sokkal egyszerűbb, ha a glutén érzékény ember vagy emberek az elején vesznek részt a szentáldozásban, a pap részesíti őket a Szent Vérből, mielőtt a Szent Kenyereket beletette volna a kehelybe, utána visszamegy az oltárhoz, beleteszi a Bárány (a Szent Eucharisztia kenyere) részecskéit, és abból áldoztatja meg a többi jelenlévőt. Ez megbélyegzés volna? Semmiképpen sem az. Ez egy közösség természetes életének a része, amelyben figyelünk egymásra. Az nem jó irány, ha arra törekszünk, hogy "csak ki ne tűnjünk valamiben!" Ki ebben, ki abban tűnik ki, nincs azzal semmi baj. A külön kehelyből való áldoztatás esetén sem feltétel, hogy a glutén érzékeny embernek kell ezt beszereznie. Csaknem minden templomunkban, még a legszegényebbekben is van legalább két kehely. Ebből az egyiket nyugodtan lehet arra használni, hogy abba csak Szent Vért tesz a pap és a glutén érzékenyeket abból áldoztatja. Két kehely esetén van lehetőség arra, hogy ők akár az elején, akár a végén részesüljenek a Szentségből. Ennek sincsen semmi jelentősége, ahogy jobban meg lehet szervezni. Figyelnünk kell egymásra, el kell fogadnunk egymás különbözőségeit. S természetesen a magunkéit is.

Miért is lenne Ön "kiátkozott tag"? Remélem, senki sem mondott Önnek ilyen butaságot, Önnek sem kell ilyesmit gondolnia. Valami ok vezethette arra, hogy inkább evangélikus istentiszteletekre járjon. Abban persze, bízom, hogy nem úgy "tért vissza" az evangélikus egyházba, hogy formálisan megtagadta volna katolikus hitét és a katolikus egyházat. Az nyilván súlyosabb tett volna, s azt szintén csak formálisan, ha úgy tetszik nyíltan, legalább egy pap előtt kell visszavonnia és bocsánatot kérnie. Külsejét tekintve majdnem ugyanennek felel meg az, ha egy katolikus pap előtt meggyónik, és újra szentáldozáshoz járul. Persze, ebben a gyónásban föltétlenül el kell mondania, hogy részesült az Úrvacsorából. Nem azért mintha ez szörnyű vétek lenne, egyáltalán nem az, mégsem javasolt cselekedet. (Hogy miért, ezt egyszer egy másik kérdezőnek adott válaszban kifejtettem.) Tehát ha annyi történt az Ön életében, hogy egy ideig evangélikus istentiszteletkre járt, ez önmagában nem bűn. Meggyónni inkább azt kell, hogy a katolikus hitét elhanyagolta, gondolom, nem járt vasárnaponként szentmisére, nem részesült a szentségekben. A tanácsom tehát, hogy nyugodtan menjen el meggyónni egy katolikus atyához, mondja el az élete történetének ezt a részét, amit ebből fontosnak tart, és kérjen föloldozást minden bűnétől, amelyet eddig elkövetett. Majd az Úristen tudni fogja, hogy mi mennyire súlyos. De az őszinte bűnbánatában már ez nem is lesz annyira lényeges. A másik tanácsom pedig, hogy e szentgyónás után minél hamarabb részesüljön a Szent Eucharisztiában, és ha később el is megy az evangélikus istentiszteletre, ott ne részesüljön többet az Úrvacsorában. Illetve, hogy az elkövetkezőkben táplálja jobban a hitét, a hitismereteit, vegye komolyabban, hogy mit is jelent Krisztus egyházához tartozni. Isten és az ő egyháza várja Önt és nem elítéli, nem elutasítja.

Ahogy érzékelem, az édesapja és Önök, gyermekek már sokat szenvedtek ettől a borzasztó helyzettől. Leginkább azt tanácsolom, hogy nagyon erősen imádkozzanak az édesanyjukért, mert nagyon-nagyon rászorul. Egyrészt az élete során elkövetett tetteiért való kiengesztelődés miatt, másrészt azért is, hogy minél hamarabb ébredjen föl ebből a tarthatatlan erkölcsi-lelki állapotból. Higgyen abban, hogy az imádságával fordítani tud ezen az áldatlan helyzeten. Ez az egyik legfontosabb tanácsom. Minden ellenkező tapasztalat dacára higgyen abban, hogy ez lehetséges. Nagy próbatétel volt ez az Önök számára eddig is, s ez amit most mondok pedig, a hit próbatétele. Más gyakorlati tanácsot nemigen tudok adni, mert az édesanyjával jelenleg talán senki nem tud beszélni, nem tudja rávenni arra, hogy ébredjen föl ebből a sötétségéből. Esetleg ezzel a fiatalabb úriemberrel lehet és érdemes beszélni. Nem tudom. Önök, családtagok erősítsék egymást abban, hogy ne szűnjék, ne csökkenjék a szeretetük és türelmük az édesanyjuk iránt. Viseljék el őt így, hisz valójában ez neki is szenvedés, még ha most nem is tudja, de az lesz majd, amikor fölnyílik a szeme. Mégis ezért kell imádkozni, mert akkor kerül majd helyére a lelke, amely most nincsen ott.

Kedves Csilla! Természetesen menjen el minél hamarabb meggyónni. (Ha még azóta nem tette meg, ugyanis meglehetős késéssel válaszolok az Ön kérdésére. Bocsánat!) Ez a késztetés a Szentlélek indíttatása, amely meghozza a maga gyümölcsét a szentgyónásban. Nem mindig érezzük át a bűneink súlyát. Ennek sok oka lehetséges. De ha már eljut az ember a szentgyónáshoz, legalábbis, ha valóban jó lélekkel teszi, kész arra, hogy az Istennel kiengesztelődjék, nem pedig védekezik, hárít, magyarázza vagy letagadja a bűneit, akkor a gyónásban kapott kegyelem elégségesen gyógyítja a lelkét. Ez még inkább igaz, ha a gyónásait rendszeressé teszi. Azt szokták mondani, az a legjobb, ha havonta gyónik az ember. A rendszeres gyónás aztán gyógyítja a lelkiismeretét is. Mely nem föltétlenül arra irányul, hogy egyre érzékenyebben látja meg a bűneit, egyre mélyebb bűnbánatra jut, hanem arra is, hogy ezzel együtt egyre jobban látja és érzékeli az Isten irgalmas szeretetét. Az igazi bűnbánat iránya kettős: egyre jobban bánom a magam bűneit, és egyre jobban látom Isten irgalmának nagyságát.