Ahogy érzékelem, az édesapja és Önök, gyermekek már sokat szenvedtek ettől a borzasztó helyzettől. Leginkább azt tanácsolom, hogy nagyon erősen imádkozzanak az édesanyjukért, mert nagyon-nagyon rászorul. Egyrészt az élete során elkövetett tetteiért való kiengesztelődés miatt, másrészt azért is, hogy minél hamarabb ébredjen föl ebből a tarthatatlan erkölcsi-lelki állapotból. Higgyen abban, hogy az imádságával fordítani tud ezen az áldatlan helyzeten. Ez az egyik legfontosabb tanácsom. Minden ellenkező tapasztalat dacára higgyen abban, hogy ez lehetséges. Nagy próbatétel volt ez az Önök számára eddig is, s ez amit most mondok pedig, a hit próbatétele. Más gyakorlati tanácsot nemigen tudok adni, mert az édesanyjával jelenleg talán senki nem tud beszélni, nem tudja rávenni arra, hogy ébredjen föl ebből a sötétségéből. Esetleg ezzel a fiatalabb úriemberrel lehet és érdemes beszélni. Nem tudom. Önök, családtagok erősítsék egymást abban, hogy ne szűnjék, ne csökkenjék a szeretetük és türelmük az édesanyjuk iránt. Viseljék el őt így, hisz valójában ez neki is szenvedés, még ha most nem is tudja, de az lesz majd, amikor fölnyílik a szeme. Mégis ezért kell imádkozni, mert akkor kerül majd helyére a lelke, amely most nincsen ott.

Kedves Csilla! Természetesen menjen el minél hamarabb meggyónni. (Ha még azóta nem tette meg, ugyanis meglehetős késéssel válaszolok az Ön kérdésére. Bocsánat!) Ez a késztetés a Szentlélek indíttatása, amely meghozza a maga gyümölcsét a szentgyónásban. Nem mindig érezzük át a bűneink súlyát. Ennek sok oka lehetséges. De ha már eljut az ember a szentgyónáshoz, legalábbis, ha valóban jó lélekkel teszi, kész arra, hogy az Istennel kiengesztelődjék, nem pedig védekezik, hárít, magyarázza vagy letagadja a bűneit, akkor a gyónásban kapott kegyelem elégségesen gyógyítja a lelkét. Ez még inkább igaz, ha a gyónásait rendszeressé teszi. Azt szokták mondani, az a legjobb, ha havonta gyónik az ember. A rendszeres gyónás aztán gyógyítja a lelkiismeretét is. Mely nem föltétlenül arra irányul, hogy egyre érzékenyebben látja meg a bűneit, egyre mélyebb bűnbánatra jut, hanem arra is, hogy ezzel együtt egyre jobban látja és érzékeli az Isten irgalmas szeretetét. Az igazi bűnbánat iránya kettős: egyre jobban bánom a magam bűneit, és egyre jobban látom Isten irgalmának nagyságát.

A keleti egyház gyakorlatának megfelelően nem valamely nagyobb rendnek, hanem egyszerűen az egyházmegyéhöz tartozó közösségnek a tagjai. Annak idején a Hajdúdorogi egyházmegye szerzetesközösségeként jött létre. A sajópálai nővérek pedig a Miskolci egyházmegye szerzetesközössége. Mindig a püspök joghatósága alá tartoznak. Lelkiségük viszont valóban talán a sztudita szerzetesek lelkiségéhez áll legközelebb.

Nem. A fölszentelt pap nem valamiféle varázserőt kap, amellyel átváltoztatja a kenyeret meg a bort. Az Eucharisztiát nem a pap "csinálja". A megtestesülés a teljes Szentháromság műve, amely csakis az Egyházban valósulhat meg. Ha valaki elhagyja az Egyházat, akkor nem élhet annak erejével sem.

Nem szükséges. Nincs semmi szerepe ilyenkor a paténának.

Már a legkorábbi időkben is volt ennek nyoma. Kezdetben az eucharisztikus liturgia inkább agapé volt, együttlét és közös étkezés, ahová mindenki elhozta a maga adományát, s azt közösen fogyasztották el. Érdekes, hogy ennek az elosztásnak már a kezdeti időkben is megmutatkoztak a nehézségei, hiszen már az apostolok korában is volt rá példa (Apcsel 6, 1kk). Később, amikor a közös étkezésből inkább az áldozatbemutatás, Krisztus keresztáldozatának a fölelevenítése lett hangsúlyosabb, akkor is megmaradt az adományok hozatala, mely főként a kenyérre és a borra vonatkozott, de a szegények megsegítésére is. A keleti országokban ma is látható, hogy a hívek kenyeret, bort, olajt, lisztet, cukrot, egyéb élelemféleséget hoznak. Ezt főként a papnak, családjának vagy a szerzetesi közösségnek hozzák, de minthogy gyakran többet hoznak a szükségesnél, ebből is juttatnak a rászorulóknak. A római katolikus szentmisében jobban érzékelhető, de valójában a keleti Liturgiában is jól látható a helye az adományok felhozatalának. Ezt mi nagybemenetnek nevezzük, amikor a pap a már előkészített kenyeret és bort díszes menetben fölhozza az oltárhoz. A perselyezésnek ez a legjobb helye, mert akkor az összeszedett pénz jobban érzékelhetően csatlakozik a fölvitt adományokhoz. Több templomban egyébként oda is teszik ilyenkor az ikonosztáz elé. Néhányan szoktak élcelődni, hogy ha ekkor van a perselyezés, ez egybeesik a Kerubénekkel, amelynek egyik sora így hangzik: "...tegyünk félre mostan minden földi gondot!" Csakhogy ez nem ellentmondás egyáltalán. Ennek a perselyezés célja ugyanis sokkal inkább a hívek adományának kifejeződése, mint a pénzgyűjtés. Az egyház nem ebből a perselyezésből él. Néhol inkább csak jelképes összeg jön be ilyenkor. Persze, van, hogy jelentősebb. A hívek adakozókedvétől függ. (Hangsúlyozom, hogy nem annyira az anyagi lehetőségeiktől, mert általános tapasztalat, hogy a szegény emberek arányában többet adnak, mint a gazdagok. Tisztelet a kivételnek!) Nos, tehát itt nem a piszkos anyagiakról van szó, hanem a hívek adományairól, amellyel kifejezik odaadásukat, áldozatvállalásukat. Ennek legjobb helye a Szent Liturgia, kiemelten pedig az adományok fölhozatala, a nagybemenet.

Semmiképpen sem baj. Talán a református testvérek sem veszik zokon, jóllehet, ők egyáltalán nem vetnek keresztet, mégis az ő templomuk megtisztelése ez. Bár valójában keresztvetés nem az épületnek szól, hanem Istennek, aki mindenütt, minden körülmények között dicsőíthető.

Igen, erre van példa, ha talán ritka is. Semmiféle jog vagy előírás nem tiltja. Talán a tapasztalat arra vezet, hogy nem szerencsés, ha valaki a saját szülőfalujában pap, de a mégis meglévő esetek között vannak jó példák is.

A szemináriumba való fölvételnek része a pszichés alkalmasság vizsgálata is. A fölvételikor szakpszichológus is részt vesz a vizsgálatban, akinek a véleményét mindig figyelembe veszik a jelölt elbírálásakor. A kérdés első része pedig a már gyakorló lelkipásztorok képzettségére vonatkozik. A papképzés része a pszichológiai alapismeretek elsajátítása is. Ez a szükséges alapot megadja az emberekkel való foglalkozáshoz. A mentálhigiéniás képzéshez viszont már magasabb kor és meglévő lelkipásztori gyakorlat is szükséges. Az ilyen jellegű képzés tehát mindenképpen hasznos, de inkább továbbképzésnek kell tekinteni. Ugyanakkor az elsődleges cél a szemináriumban az, hogy lelkiatyákat neveljenek, hogy a gyóntató atyák elsősorban lelkiatyák legyenek. Ezt nem pótolja a pszichológiai vagy mentálhigiéniás képzés, de kétségtelenül segítheti azt.

Akit római katolikus papnak hív, annak megadja az erőt a cölibátushoz is. Minden bizonnyal a meghívó Úristen is tudja, hogy ez a rend az Egyházban. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt ő ne venné tekintetbe. Inkább arról van szó, hogy a mai világ harsogó zaja nem engedi tisztán kibontakozni az Istentől jövő meghívásokat, összezavarja a gondolatokat, érzéseket, bénítja az akaratot. Aki római katolikus és úgy érzi, hogy a papságra hívja őt az Úr, annak azt tanácsolom, hogy ne lamentáljon az esetleges házasságon, kivált nem úgy, hogy ennek megvalósítása érdekében egy másik saját jogú egyházat keres (ilyen pl. a magyar, szlovák, román görögkatolikus egyház), hanem erősítse föl a lelkében az Istenre hangoltságot, és meg fogja tapasztalni azt az erőt, ami elengedhetetlen ehhöz a nagyszerű hivatáshoz.

Kedves Anna! Köszönjük szépen a jelzést. Sajnos nem tudok válaszolni a kérdésére, nem tudom megmondani, hogy mi lehetett ez a kis fény,

Alapvetően igaz ez az állítás, de azért nem szabad azt gondolni, hogy ez csak úgy, magától működik. Meghatározó, hogy milyen gondolatok kötnek le, s ennek következtében a velem történő események is ezen gondolatok jegyében formálódnak, hiszen olyannak látom őket. De visszafelé is igaz, hogy a külső körülmények hatnak az én belsőmre is, s a külső hatások felelősek azért, hogy milyen gondolataim formálódnak bennem. Tehát inkább kölcsönhatásról lehet beszélni. A gondolatainkat csak bizonyos mértékig tudjuk befolyásolni, irányítani.

Kedves Mária! A "léleklátó" pap egész egyszerűen a jó gyóntató, aki nem csak azt hallja meg, amit a gyónó mond neki, hanem tovább lát, s megérti, hogy miért mondja ezt, hogy mi van mögötte, ráérez arra, hogy mi lakik az illető személy lelkében. Van, aki ezt rendkívüli érzékenységgel teszi, s akár néhány szavas beszélgetés után már érti, érzi a másik ember helyzetét, lelkivilágát, s van, aki hosszabb beszélgetés során s nem is teljes nyíltsággal lát bele a lelkébe. Tapasztalatom szerint bizonyos mértékben minden gyóntató pap megkapja ezt a képességet, legalábbis az imádságos lelkületűek. Hogy hol lehet ilyet találni? Mondhatni, bárhol, de leginkább a kegyhelyeken, zarándokhelyeken. Ott ugyanis különösen sok kegyelem van jelen a lelkek megnyílására, s ott még az a pap is jobban belelát a lelkekbe, aki egyébként más helyen nem rendelkezik ezzel a lelki tulajdonsággal.

Kedves Adél! A papképzésnek elsődleges feladata az Istennel való kapcsolat építése. A teológiai tanulmányok, a lelkipásztori gyakorlatok és persze a sok imádság és elmélkedés is mind alapvetően azt szolgálja, hogy mire pappá válik a fiatalember, addigra olyan mély Isten-kapcsolata legyen, hogy abból mások is természetes módon gyarapodjanak. Remete Szent Antal elvonult a pusztába, és imádságos élete egyszercsak olyan sok embert vonzott oda hozzá, hogy ő lett a szerzetesek atyja. Szárovi Szent Szerafim azt tanította: "Szerezd meg a békét és ezrek üdvözülnek körülötted." S nyilván azért tanította ezt, mert ő is megtapasztalta. Szóval ennek a lelki békének, lelki mélységnek a megszerzése, ez a papképzés legfontosabb feladata. Ebbe tartozik bele az is, hogy az ember számára világossá váljék, Isten hol, hogyan, milyen módon akarja őt fölhasználni az egyháza javára. Tehát a kellő időben fölismeri, hogy cölebsz vagy családos életformában fogja őt tudni szolgálni a legjobban. S persze, ha családos lesz, akkor ahhoz társat is ad. Ha valaki később, a már megkezdett papi élet során ébred rá arra, hogy ő szerzetes is lehetne, akkor erre is van lehetőség. Ez nem ritka jelenség, az egyházjog külön szabályozza is, hogy mi a teendő ilyen esetben.

Ez a kettős vágy nem elegendő ahhoz, hogy valaki rítust váltson. A görögkatolikusságot nem szabad egyfajta "menekülési útvonalnak" tekinteni. A keleti egyház nagyon mély és egységes lelkiségi, teológia, liturgikus és egyházfegyelmi hagyományokkal rendelkezik. Ennek csupán egyetlen apró részlete, hogy nős embereket is pappá szentel az Egyház.