Kedves János! Meglep, amit debreceniként ír. El nem tudom képzelni, mit énekelnek a debreceniek teljesen máshogy, mint más templomokban. Régebben általában arra volt panasz, hogy szinte minden templomban más-más volt az ének, nagyon sokféle dallamváltozat élt. A Szent Atanáz Főiskolán működő kántorszak egyébként nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezeket a dallamváltozatokat feldolgozza és megőrizze. Vannak közöttük értékesebb és kevésbé értékes dallammotívumok. Általában mindenki a sajátját tudta, s ha elment más helyre, akkor próbált igazodni az ott énekelt változathoz. Budapesten vagy más szórvány helyen nem kevés feszültség volt abból, hogy melyik vidék, melyik parókia dallama legyen a kialakult új helyen az uralkodó. Nagyjából az döntött, hogy ki képviselte erőteljesebben a saját gyakorlatát. Mára már ez a szórvány közösségekben nagyjából megoldott, legalábbis nem jelent akkora feszültséget, mint korábban. Ugyanakkor állandó változásban is van az énekkultúránk. Az említett zenei szak munkájának része az is, hogy minél szebb legyen a magyar görögkatolikus liturgikus ének. Nagy gondot fordítanak az egyes kántorok helyes énekvezetésének kialakítására, pontosan azon elvek alapján, amit Ön is említett. Tény azonban, hogy a sok erőfeszítés ellenére még mindig sok olyan kántorunk van, aki nem mindig figyel kellő mértékben a jelenlevő hívekre, nem tudja, vagy nem akarja őket figyelembe venni. Holott nyilvánvaló - Önnek ebben teljesen igaza van -, hogy éppen az a feladata, hogy a hívek énekét, imádságát segítse. Ugyanakkor lehetnek új dallamok is, vagy régen használt, de újra elővett énekek, amelyeket érdemes neki is, a híveknek is megtanulniok, hogy még szebb, még értékesebb legyen a liturgiánk.

Nem tudom. Erre a kérdésre már nem tudok válaszolni. Én nem akadok fenn ilyen dolgokon, és nem is feszegetem ezen a téren a miérteket, mert értelmetlennek tartom. Az, hogy az Istenszülő szeplőtelen, a Keleti Egyház is kezdetektől vallja. Ennek tételszerű kimondása nem hozott semmi újat. Nem hiszem, hogy a pápa visszaélt volna a hatalmával, amikor ezt kimondta. De én nem értek hozzá, úgyhogy ezt ne tekintse válasznak, csupán tudatlanságom megvallásának.

A zárómondatával megelőzött. Természetesen az infallibilitás nem azt jelenti, hogy akkortól érvényes, amikor kimondták, s előtte nem lett volna az. Az Egyház számtalan dogmát fogalmazott meg, amelyek jóval megelőzték a tévedhetetlenség tanításának kimondását. Véleményem szerint jogi szempontból tehát ebben semmi furcsaság nincsen.

Első kérdésére azt mondhatom, igen. A másodikra pedig, hogy nem. Olyan pontokat említ, amelyek általában nehéz helyzeteket teremtettek az Egyházban. Ilyen szempontból jól gondolja, hogy a Filioque-kérdés is ezek közé tartozik. Ugyanakkor nem minden itt említett nehézség azonos szintű és súlyú. A kicsit titokzatosan említett főpapok vélhetően nem mindenütt ugyanazok a személyek. Úgyhogy nem annyira személyektől, mint inkább helyzetektől függ, hogy mikor hogyan lép az Egyház, és azon lépéseknek milyen a befogadása. Természetesen személyek hozzák meg a döntéseket, és személyek azok is, akik így vagy úgy fogadják ezeket, de általánosítani ezek között egyáltalán nem lehetséges. A Filioque-kérdés önmagában is sokrétű. Van görögkatolikus egyház, ahol ennek használata semmilyen nehézséget nem jelent, vannak teológusok, akik fenntartás nélkül elfogadják. Más helyeken, más személyek viszont nem. Az én személyes véleményem, hogy legalábbis Magyarországon még nem érett meg erre a helyzet. Már egy ideje jóval nyíltabban beszélünk erről mint, mondjuk néhány évtizeddel ezelőtt - én már ebben is fejlődést látok -, de azért a magyarországi hívek jó része ezen a változtatáson inkább megrökönyödne, mintsem közelebb kerülne általa a krisztusi igazsághoz. Előadásokra, tanulmányokra, ismeretterjesztő írásokra van szükség, hogy jobban elő legyen készítve egy ilyen változtatás.

Kedves Tina! Minden bizonnyal egymásra torlódtak a dolgok, s azért érzi annyira maga alatt saját magát. Az a belső érzés, hogy jobb lesz, nem hazug és üres képzelgés. Higgyen benne, kérje is Istentől lankadatlan, és persze, tegyen is meg mindent ezért. Az a gyanúm, hogy mivel ilyen sok kudarc érte, már a lelke is megsérülhetett, ami még nehezebbé teszi a dolgok helyes földolgozását. Úgy értem, most már még érzékenyebben veszi észre a rossz és kevésbé a jó dolgokat. Volt egy utazás, az jó, de utána annak is inkább az üresség érzete maradt meg. Volt ez a hétvégi képzés, s abból is az maradt meg inkább, hogy most már oda nem járhat. Két fontos tanácsom van. Az egyik, hogy mindenképpen keressen olyan embert, akinek ezeket elmondhatja, ha úgy tetszik, kipanaszkodhatja magát. Olyan személyre gondolok, lelkiatyára vagy lelki segítőre, aki egyrészt meghallgatja, másrészt segít feldolgozni ezeket a kudarcokat. Egyedül ugyanis ez senkinek nem megy. Ez volna a legfontosabb. Ez lehet akár egy pszichológus is, de csak akkor, ha jó szándékú, önzetlen, lehetőleg katolikus, de legalábbis keresztény vallású. Különben kicsi az esélye annak, hogy jó tanácsokat fog adni. A másik tanácsomat kicsit félve fogalmazom meg. Alighanem Önnek el kell költöznie egy másik helyre. Olyan sok rossz élmény köti már ehhöz a helyhöz, hogy még lelki segítséggel is nehezen fog tudni belsőleg elmozdulni, ha a külső nem változik. S persze, ami a legfontosabb, imádkozzék hittel és folyamatosan éljen a szentségekkel, vagyis a szentgyónással, szentáldozással. Ezek olyan támaszpontok, amit a világ sehol sem tud kínálni. De hangsúlyozom, e hatékony eszközöktől is akkor várhatunk igazi segítséget, ha mi is megtesszük a szükséges lépéseket. Mondja ugyan, hogy már mindent megtett, de hiszen minden nap egy új lehetőség, minden helyzet kínálhat új utakat. Meg fogja találni, higgye el! Én is imádkozom ezért.

Már megtette a változáshoz az első lépést, hogy írt. Tehát szeretne változtatni. Kell is, mert így nem maradhat az élete. Legjobb, ha fölkeres egy papot, bárkit, aki elérhető, és vele beszéli meg, hogy mi is juttatta ide. De már előtte imádkozhat ezért, kérje Istent, hogy emelje ki ebből a gödörből. De mindenképpen szüksége van egy külső segítségre is, ezért javaslom, hogy keressen föl egy atyát és beszélgessen el vele.

Természetesen. De nemigen mondhatjuk, hogy csupán az "elhálás" hiánya miatt. Kapcsolatuknak ezt a részét tiszteletből nem szoktuk feszegetni. Nyilvánvaló, hogy nem volt közöttük házastársi kapcsolat, hiszen a hagyomány Máriát egyértelműen szűznek tartja a szülés előtt, alatt és utána is. Erre utal az Istenszülő ikonokon a három csillag Mária homlokán és két vállán. De nem is házasodtak össze, mivel Józsefet mindig csak Mária jegyesének mondjuk. József pedig nyilvánvalóan csak nevelőapja Jézusnak. Mindazonáltal az "érvénytelenség" kifejezést sem alkalmazhatjuk kettejükre, hiszen az egy jóval későbbi, keresztény jogi fogalom.

Mint korábbi válaszomban is írtam: én nem tudom megmondani, hogy ennyire nehéz helyzetben mit kell tennie a pápának. S hozzátettem, hogy nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mindig csak részleteket ismerünk és látunk, s azok alapján aligha lehet megtalálni és kimondani a teljes igazságot. A múltkori válaszomban arra is fölhívtam a figyelmet, hogy a bejelentés időzítése - ami, persze, szintén csak az ügy egyik részlete - számomra egyértelműen azt igazolja, hogy itt nem nagy igazságkeresés és őszinte tényfeltárás a cél, hanem az emberek megzavarása, a lényegről, az igazi krisztusi üzenetről való figyelem elterelése. Hangsúlyozom, pusztán a bejelentésnek a gyönyörű világtalálkozóra való időzítése miatt gondolom ezt. A másik megfontolásom, hogy eleve furcsa, ha egy magas rangú egyházi vezető a sajtónyilvánosság eszközét használja arra, hogy az igazát bizonyítsa. A sajtó, mindnyájan jól tudjuk, nagyon sokszor torzít, ferdít, hazugságokat terjeszt, s ami a legveszedelmesebb, manipulálni tudja nagy tömegek véleményét. (Van sajtóorgánum, amely nem ezt teszi, de igen kevés!) Lehet azt gondolni, hogy szegény bíboros atya már nem talált mást, mert mindig elhallgattatták, s ezért volt kénytelen ezt az eszközt választani, de az biztos, hogy ez is éppen annyira árulkodó. Mint jól tudhatta, ezzel a lépésével az egész világot teleszórja a vádakkal, amelyek őt igazolni látszanak - szép érveléseket is használ - az egyház legfőbb vezetőjét pedig bemocskolják. Sehogyan sem találok mentséget az ilyen egyházat támadó, híveket hitükben gyengítő magatartásra. Minden bizonnyal a főpapok körében is történnek súlyos vétségek, felelőtlenségek, tévedések, a nehéz helyzetek rosszul kezelése, stb. Ezt a magatartást sem tudom védeni, de hála Istennek, nem is feladatom. Minthogy egyikünknek sem az. Ha már minden áron bűnöket akarunk látni, akkor nézegessük inkább a magunkét. Arra fordítsunk figyelmet és energiát, hogy az egyháznak azon a részén, amit mi képviselünk, minél kevésbé legyen jelen a bűn. Ennek az esetnek számomra leginkább ez a tanulsága.

Kedves István! Önnek igaza van abban, hogy a muzulmán hit szerinti Isten-kép nagyon eltér a keresztény tanítástól. Az egyik leglényegesebb különbség, hogy ők nem ismerik a Szentháromságot, amelynek titkát mi is csak a kinyilatkoztatásból ismerhettük meg. Ráadásul bennünket azzal vádolnak, hogy mi három istent imádunk, ami eleve képtelenség, s arról árulkodik, hogy egyáltalán nem értik a mi Isten-képünket. Egy kedves történetet mesélt el egyszer Barsi Balázs atya. Az egyik hittanosa azzal állt elő, hogy ő tudja, miért nem lehet több Isten, csak egy. ??? "Mert nem férnének el" - mondta. A gyermeki elme már fölfogta, hogy Isten nem lehet csak egyetlenegy, az Abszolútum, a Teremtő. Ahogy a Biblia mondja is több helyen "Rajtam kívül nincsen más Isten." (pl. Iz 45,5.6.18.21) Ez azt is jelenti, hogy mindaz, aki az egy Istent imádja, bárhogy is nevezi, bármilyen elképzelése van róla, az ugyanazt az egyetlen élő Istent imádja, hisz mást nem is lehet. Azt nem tudom, hogy Ferenc pápa erről hol s mikor nyilatkozott, de ha azt mondta, hogy a muzulmánok ugyanazt az Istent imádják, mint mi, keresztények, akkor ezzel csak egy egyszerű és nyilvánvaló tényt mondott ki, nincsen benne semmi különös. Még azt is érdemes ennek kapcsán meggondolni, hogy nyilvánvalóan a kinyilatkoztatás alapján sokkal többet megtudhatunk Istenről, sokkal közelebb kerülhetünk hozzá, mint a nem keresztény vallások tanítása vagy filozófiai bölcselkedés útján, de azért tudunk kell, hogy egyikünk Isten-képe sem lehet sohasem teljes és tökéletes.

Kedves Kinga! Jézusnak az egyes személyekhez való odafordulása természetesen nagyon fontos. Ám a hallgatásra vonatkozó kérések hátterében egyéb szempontok is állnak. Az egyik ilyen szempont az óvatosság. Jézus nem szeretné, ha egyfajta csodadoktornak vagy földi értelemben vett szupersztárnak tekintenék. A Messiás megnevezést illetően fontos tudatosítani, hogy abban az időben a köznép a Messiást politikai szabadítónak gondolta, aki Izrael országát és a zsidó népet megszabadítja az idegen elnyomóktól, és dicsőséges földi uralmat valósít meg (vö. Lk 24,21). Jézus nem így értelmezte saját Messiás-voltát, ám tudta, hogy az emberek körében egyelőre fennáll a félreértés veszélye. A hallgatási kérések persze csak időlegesek, s csupán Jézus haláláig és feltámadásáig érvényesek ( vö. Mk 9,9: "ne mondják el senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból"). A feltámadás után már nemcsak szabad, hanem kötelező is Jézusról mint Messiásról és Isten Fiáról beszélni. Addig azonban óvatosnak kell lenni. Egyfelől: csak aki Jézus életét és tevékenységét a maga egészében látja, képes arra, hogy minden egyoldalúságtól mentesen szóljon Jézusról. Másfelől: Jézus kereszthalála és feltámadása után már nem kell félni Jézus messiásságának politikai értelemben vett félreértésétől.

Az biztos, hogy ne kapkodja el. Kitartóan keresse Krisztust! Ővele akarjon minél mélyebb egységre találni! Van, aki úgy találta meg az útját, hogy megmaradt a protestáns egyházban, van, aki úgy, hogy katolizált. Én nem tudom, hogy Önnek mi az Istentől szándékolt életútja. Azt kell keresnie. Ehhöz minél mélyebb lelki- és imaéletet alakítson ki, s ha csak lehet, keressen magának egy megbízható lelki vezetőt, akivel töprengéseit megoszthatja. Ha hűségesen kitart ebben az elmélyülésre irányuló törekvésében, akkor lassan ki fog rajzolódni, hogy mit is vár Öntől az Isten. Addig pedig legyen türelmes. Járjon el mindkét felekezet szertartásaira, s szépen ki fog alakulni, hogy hol van a helye. Ezt kívülről senki sem fogja tudni megmondani Önnek.

Mindenképpen dicséretes az a szándék, hogy a szerelmüket tisztán szeretnék megélni. S nem csak dicséretes, hanem végtelenül fontos is annak érdekében, hogy majd a házasságukat is tisztán élhessék meg. A szemérmetlenség nem minden helyzetben ugyanazt jelenti. Hiszen eleve egészen más ugyanaz a mozdulat azok számára, akik már házasságban élnek, vagyis Isten áldásával összekötötték az életüket, a testüket is, és azok számára, akik még csak készülnek a házasságra, és még nem kötötték össze az életüket, a testüket. Önmagunknak érzéki örömet okozni helytelen. Önző módon saját örömömre használom azt, ami szép ajándék annak kifejezésére, hogy a másik szeret engem. Túl azon, hogy ez önző magatartás, veszélyeket is hordoz. Mert a kielégülés örömét kínálva azt mégsem adja meg, csak ahhoz hasonlót, s ezáltal ördögi körbe vonva egyre fokozódó ugyanakkor csillapíthatatlan vágyat kelt föl az emberben. Ebből az ördögi körből aztán nagyon nehéz szabadulni. Ezt jó elkerülni mindjárt az elején azzal, hogy az ember nem gerjeszt magában ilyen érzéki örömet. Ez jelenti azt, hogy szemérmetlen szándékkal érinti valaki a saját testét. Ez tehát mindig kerülendő. Valójában ez kerülendő a házasság előtti párkapcsolatban is. Ott még erőteljesebben lép föl a meg nem állítható követelő erő, és sajnos sok esetben még a tisztaságra törekvő fiatalok is egy ponton túl elbuknak, mert már nem tudnak úrrá lenni rajta. Az ettől való tartózkodás azonban nem jelenti azt, hogy ne ölelhetnék, ne csókolhatnák meg egymást a szerelmes fiatalok. Ez nagyon szép kifejezője az egymás iránti szeretetüknek. S amikor a kapcsolatban előre haladnak - semmiképpen sem az elején! -, akkor kitapasztalják azt, hogy mi okoz örömet a másiknak. Nagyon sok ilyen gesztus van, az emberi testen nagyon sok ilyen terület, amelynek érintése, simogatása oly kedves örömet okoz. Viszont a nemi szerv és annak közvetlen környéke illetve a női mell is olyan terület, amely bizony elindítja azt a gerjedelmet, amelyet már nagyon nehéz megállítani. Az ember egész egyszerűen érzi azt, hogy mikor indul be a testi érzékiség, amely már nem egyszerűen egymás iránti szeretet kifejezése, hanem a test követelésének engedés. Ez már veszélyes útszakasz, eddig nem érdemes elmerészkedni. Majd gyönyörűen fog ez működni a házastársi kapcsolatban. Ha ebből előre kóstolgatnak, akkor a későbbi tiszta házassági kapcsolatuktól lopják el azt. Mint mondtam, a nemi szervet a ruhán keresztül sem szabad érinteni, kivált nem anélkül. A férfi magömlése ugyanolyan természetes tisztulási folyamat, mint a nők havi vérzése, csak nem annyira kiszámíthatóan ciklikus. Önbecsapás azt mondani, hogy ezt a folyamatot bármilyen módon segíteni kell. A paráznaság tehát a házasságon kívül az érzéki örömök fölgerjesztése bármilyen módon. Ennek, persze, vannak fokozatai, de érdemes már a legkisebb mozdulatokat is elkerülni, hogy ne kerüljön az ember a paráznaság örvényébe. A házasságon belül semmi nem paráznaság, ami a másik örömét akarja szolgálni, ott minden érzékiségre törekvő mozdulat lehet szép, áldásos. Ott az nagyon fontos, hogy a fölgerjedt érzéki örömben egyik fél se váljon önzővé, erőszakossá, hanem mindig a másik örömének keresése, kielégítése legyen a cél.

Jaj, egyáltalán nem. Ez egy olyan értelmetlen divat, amilyen talán még nem is volt eddig a föld kerekén. Legalábbis Európában bizonyosan nem. Amíg csak a szemet szájat kellett kifesteni, az könnyen lemosható volt. A köröm festése - most már a lábon is - jóval tartósabb, meg a hajfestés is, de mégis olyan bolondéria, amely helyrehozható. A lehetetlen hajköltemények is, legyen bármilyen abszurd (még néhány éve is megrökönyödtünk volna azokon a kakastaréjokon, amilyet ma már tisztes úriemberek és úrhölgyek is csináltatnak maguknak), de legyen, ezek, ha elkezd az ember kicsit visszafogottabban gondolkodni, vagy épp azért, mert megint kiment a divatból, nos, ezek mind helyrehozhatók. De a bőr mindenféle összefirkálásának eredményét évtizedeken át lesz kénytelen viselni az ember. Bár úgy tudom, jó pénzért eltávolíthatók. Szóval, kedves fiatal barátom, ez a divatnak egy újabb fortélya, amellyel bebolondítják az embereket. S amely nem tudom, hogyan fog majd elmúlni, de hogy nem érdemes fölülni rá, az egészen bizonyos. Ezek után már csak önbecsapás, ha az ember azt mondja, hogy keresztény gondolkodása nyomán valamilyen hitvalló jelet szeretne a bőrére karcoltatni. Nem. A hitvalló magatartás az, hogy nem hódolunk ezeknek a divatoknak, hanem józan élettel és visszafogott magatartással éljük az életünket. Javaslom, hogy ami pénzt erre a keresztény tetoválásra szánt volna, azt inkább adja oda a szegényeknek.

Ne feledjük, Krisztus is hallgatott vádlói előtt. Hogy mit kell tennie efféle helyzetben a Szentatyának, fogalmam sincs. De nem is érdemes azon töprengeni, hogy milyen tanácsot adjunk neki. Mint oly sokszor, minden bizonnyal most is megadja neki a Szentlélek, hogy mit kell mondania. Ezt is megígérte egyébként az Úr (Mk 13,11). Félni tehát nem kell. Krisztus fenntartja egyházát annak ellenére, hogy olyan bűnösökre is bízta, mint én magam vagyok, vagy más hasonló hitvány ember. De az imaszándékba legalább annyira vegyük bele az egyházunkat támadó személyeket is. Én nem ismerem ezt a Viganó-esetet, de nem is érdekel, nem néztem utána egyetlen részletének sem, hogy mik történtek. Azt érzékeltem, hogy egy pontosan időzített bomba volt, amellyel egész egyszerűen a családok Dublinban rendezett világtalálkozóját akarták tönkretenni, annak értékeiről a világ figyelmét teljesen más irányba terelni. Egyértelmű tehát számomra, hogy akik most nagy leleplezőként tüntetik föl magukat az igazság föltárása ürügyén, pontosak azok az Egyház legfőbb ellenségei, és nem a mindenféle bűnöket korábban elkövető személyek. Nekem ez a véleményem.

Szó sincs róla! Egy adottság nem lehet bűn. Nem vagyunk egyformák, s nem is szabad ezt elvárnunk egymástól. A zárkózottság is lehet jó. Az ilyen ember lehet mélyebben gondolkodó, másokat kevésbé bántó, kevésbé megítélő. Csöndes szavával megfontoltabban tud tanácsokat adni. Sorolhatnánk még az ebből fakadó értékeket. Arra kell figyelni, hogy az ilyen típusú ember ne legyen önző, másoktól elforduló, mások fájdalmaival szemben közömbös. A zárkózottság mélyebb imaéletet, lelki életet is eredményezhet. Ennek érdekében pedig arra kell törekedni, hogy a befelé fordulás ne elszigeteltté tegyen, hanem Istenhez ragaszkodóvá. Magába fordulva, odabent fedezze föl a szívében lakó Istent!