Kedves Gyöngyvirág! Ebben a szentírási mondatban Jézus a házasságtól "tartózkodók" három csoportját sorolja fel. 1) Egyeseket a születésüktől meglevő testi vagy pszichikai adottságaik (vagy hiányosságaik) tesznek alkalmatlanná a házaséletre. 2) Mások az ivartalanítás következtében képtelenek a házasságra. Nem kell ezen csodálkozni, az eunuchok, Jézus korában igen nagy számban voltak. 3) Viszont az a lehetőség is fennáll, hogy olyanok, akik emberileg alkalmasok lennének a házasságra, a mennyek országára való tekintettel vagy a mennyek országáért való munkálkodás érdekében, szabadon vállalják a cölebsz életformát. Míg az első két csoportnál a házasságtól való mentesség - önmagában tekintve - nem hordoz értéket, sőt inkább nyomorúságos helyzetet teremt, addig a harmadik csoportnál a cölebsz életmód egyértelműen pozitív irányultságú, s ezért érték. Fontos látni, hogy Jézus mondatában a harmadik lehetőségen van a hangsúly, az első kettő csupán retorikus előkészítés.

Kedves Testvérem! Köszönöm az őszinteségét: csak bátorítani tudom, hogy lehet és kell segítséget kérni az életünk kényes területein is, érdemes nem eltemetni magunkat, hanem kérdezni, keresni, küzdeni! Bár nem tudom, mennyire nehéz most a házasságuk, mégis hadd mondjam: van a házasságokban is hétköznap. Van úgy, hogy érzelmileg gazdagabb egy-egy szakasz, beérnek az évek, évtizedek, s akkor boldogabb az együttlét - de van úgy, hogy hétköznapibb a házasság. Ez nem baj. A hétköznapot is Isten teremtette. Más emberi kapcsolatainkban is tudnak lenni tartós hétköznapok (gyerekeink, barátaink, közösségeink), de a hivatásunkban, szakmánkban, sőt, a hitünkben is. Ilyenkor alapszabály a hűség. Nem kell rossznak tartani, mert valami tendál a sok pozitívtól a nulla felé, hanem hűségesen benne kell maradni és dolgozni kell. Két dolgot szeretnék nagyon javasolni: Ne ártsanak a helyzetnek. A majdnem nulla még nem mínusz. Ilyenkor könnyen bántjuk egymást, hibáztatjuk magunkat, tág családunkat, akár Istent is. Könnyen követünk el súlyos bűnöket, csakhogy vigasztaljuk önmagunkat, könnyen menekülünk a tv-be, az alkoholba, a sok munkába, vagy éppen szexuális bűnökbe. Erről beszéljenek is, hogy legalább ne bántsák egymást, majd túljutnak a hétköznapokon. Az élet és a házasság egy nagy kaland Istennel, tartogat ő még ünnepnapokat Önöknek, ha hűségesek magadnak hozzá, egymáshoz, és saját magukhoz. Biztos vagyok benne, hogy akik komolyan gondolják a szentségi házasságot, azokon rajta van Isten áldása: van Önöknek sok jó gyümölcsük, s azokat nem szabad feledni, még ha most a hangulat gyengébb is. Isten a múltban nem hazudott: ha engedett jó gyümölcsöket teremni, akkor azt nem vehetjük semmibe: lesznek még gyümölcsök, folytatódik Isten áldása. Akivel voltam boldog, azzal még lehetek boldog. A "ne árts" csak az egyik fele, a másik fele a "munkálkodj a jó kapcsolatért". A házasságban háromféle szeretet van: az erosz (a testi gyöngédség, a szexualitás), a filia (a baráti szeretet, amiben sok a közös érték, érzelem, beszélgetés) és az agapé (amikor közösen szeretjük Istent és engedjük, hogy ő is szeressen minket). Ez a három szeretet egymást kiegészíti, erősíti. Valóban akkor gyengül meg az erosz, ha már alig beszélgetünk, meggyengült a baráti szint, és alig imádkozunk, nincs közös lelki élményünk. Szóval kössenek egyességet: mit szeretne a párja (pl. több szexualitás) és mit szeretne Ön. Csak a több szexualitástól nem lesz jobb egy kapcsolat, de kár lenne a férjét szexuális bűnökbe taszítani, vagy ezzel is mérgező felületet adni. De merjen Ön is kérni. Például kérje, hogy minden hónapban menjenek el csak ketten egy szomszéd kisvárosba. Nézzék meg az egri várat, vacsorázzanak egyet egy étteremben, vegyenek részt egy közeli nagy liturgikus ünnepségen (pl. búcsú, papszentelés). Az a lényeg, hogy ne csak az eroszt akarják javítgatni, hanem a másik kettőt is. S ha elmegyünk valahová, részt veszünk valamin, akkor arra figyelünk, arról beszélgetünk - s nem egymást nézzük és bántjuk. Havi egy nap nem pénz és idő, hanem akarat kérdése, meg tudják oldani. Az egész házasság egy nagy szövetség, most kössenek újabb szövetséget: ki mire vágyik, mitől érezné jobban magát. A nulla felé tendáló kapcsolat nem rossz, de észnél kell lenni. Óvni a kapcsolatot a sok mínusztól, és keresni az alkalmakat, amikor egy kis pluszt lehet bevinni. Isten hűséges, de nem passzív hűségre hív minket, hanem aktívra. Érdemes kapaszkodni Isten Bibliájába, szentségeibe, papjaiba, közösségébe. Ha alázatosan imádkozik, meg fogja kapni Isten vigasztaló szavát, de bátorító küldését is.

Hogy más lett-e, azt nem tudom, de amire jobban oda kell figyelni, az a lelkipásztori hozzáállás. A fölkészületlenség, s talán a szeretetlenség miatt is, korábban nagyon sokszor az ilyen helyzetbe került emberek egyszerűen elutasítást kaptak az egyháztól. Lehet, hogy csak egyszer mondta neki szeretetlenül a pap vagy a hívő társak, hogy "Bűnben élsz!", s ez elég volt arra, hogy úgy érezze, kitaszították. Fölhívom a figyelmet ennek a mondatomnak a lényegére! Nem az a baj, ha kimondta valaki, hogy "Bűnben élsz!", mert ez egy igaz tartalmú állítás, amelyet adott esetben ki is kell mondani. A bűnt nem szabad elkendőzni. De ha valaki ezt szeretet nélkül mondja ki, akkor a nagy igazságmondás kíméletlen ítélkezéssé válik, amely az egyébként is nehéz, zavart lelki helyzetben élő ember számára egyenlő a kivetéssel. Ebben kell változnunk, papoknak és híveknek egyaránt. S ez független attól, hogy az illető személy mennyire hibás a korábbi házasságának a megromlásában, az új kapcsolat létesítésének kezdeményezésében. Minden bizonnyal ezekért is felelős. De megint ezt kimondani, ezt firtatni nagyon kényes kérdés. Mindenképpen van helye ennek is, hiszen az embernek látnia kell - már amennyire lehetséges - a saját felelősségét, de ebben is sokkal nagyobb megértésre, újra mondom: szeretetre van szükség, mint nagy igazságmondásokra. Az természetesen téves következtetés volna, hogy ebben a nagy megértésben, szeretetteli lelkipásztori hozzáállásnak az volna az eredménye, hogy a rendezetlen házassági kapcsolatban élő embert az Eucharisztiában részesítsék anélkül, hogy a szentgyónásban föl lehetett volna oldozni. Kivált az a második következtető lépés volna súlyos, hogy ebben a megértő lelkipásztori környezetben a házasság fölbonthatatlansága is meginogna. Ez valóban téves következtetés volna, s egyáltalán nem következik az Amoris Laetitia szövegéből. Ha valaki úgy gondolja, hogy rendezetlen házassága ellenére "joga van áldozni", mert nem bűnösebb, mint a többi ember, az egyszerűen nem érti az Eucharisztia lényegét. (Nem vitás, hívek, papok, - Isten bocsássa meg - püspökök között is vannak ilyenek.) Arra egyiküknek sincsen sem joga, sem fölhatalmazása. Arra egyikünk sem méltó. Teljesen ingyenes ajándék, amelyet nagy félelemmel és hálával kell magunkhoz vennünk. Viszont aki ezt nem teheti rendezhetetlen életállapota miatt, az sincs kizárva sem az Egyházból, sem a kegyelem közvetítéséből, mert az irgalmas Isten megtalálja a módját, hogy más módon részesítse őt, őket a kegyelemben.

Kedves Szülők! Nem tudom, vigasztalásul szolgál-e, de sajnos nincsenek egyedül ezzel a helyzettel. A mai kor betegségét kapta el gyermekük, amelyből nem könnyű meggyógyulni. Ami igazi reménységet jelenthet, hogy talán csak életkori jelenségről van szó. Gyakori, hogy a kamaszkor bizonyos szakaszában rátör az ifjúra az értelmetlenség, a kiúttalanság, következésképp a feleslegesség érzése. Ez még a legjobb, nagy szeretetben élő családokban is előfordul. Természetesen hatványozott erővel azokban az esetekben, amikor a gyermek korábban látszólag mindent megkapott (játékok, ruhák, lehetőségek), csak éppen a szülői figyelmet, testvérek szeretetét nem kapta meg. Ez a tárgyak sokasága között megélt szeretethiány a legfőbb melegágya a fiatalkori depressziónak. Súlyosabb esetekben - illetve sajnos a mai, ebben az irányban megkönnyített környezetben - a fiatal a drogokhoz fordul, s onnan aztán még sokkal nehezebb a visszatérés, a helyes útra találás. De azért erre is sok példa van. Aggódniuk nem kell, mert az Önöket is reményvesztésbe sodorja. De imádkozni érte, hittel, bizalommal(!), az nagyon fontos. Hogy mit tehetnek még? Néhány tanács. A legjobbnak az tűnik, ha a fiatal a saját korosztályából kap támogatást. Ha a szülei próbálják meggyőzni, azt legtöbbször dacosan visszautasítja, mintegy ellenséget látva bennük. Ennek az az oka, hogy úgy érzi, éppen azok a hibásak az állapotáért, akik "eddig" gyereknek tartották, holott ő már nem az. Ha egy kortársa, régi barátja szólítja meg, hívja el programokra, vagy esetleg célirányosan beszélget vele, az tűnik a leghatékonyabbnak. Ezért a szülők számára tanácsos megelőző hadművelet az lehet, hogy már gyermekkorban olyan környezetet alakítanak ki számukra, hogy mire a második dackorszakba, a kamaszkorba érnek, addigra legyenek jó, megbízható barátai, olyan baráti közössége, ahol továbbra is megkapja a helyes irányba vezető értékeket. Ne féljenek attól sem, hogy szakember segítségét kérjék. De ezt is nagy körültekintéssel kell tenni, mert ezt a kezdeményezést is fogadhatja ellenségesen, s esetleg még erősebb bizalomvesztés lesz az eredménye. Ha van olyan keresztény pszichológus (lehetőleg katolikus, de mindenképpen keresztény!), akivel föl tudják venni a kapcsolatot, akkor előbb tőle kérjenek tanácsot már arra is, hogy hogyan szólítsák meg a fiút. Ennél még jobb, ha van egy jó lelkiatya a közelben, akivel van valamilyen megelőző lelki kapcsolata. Tőle is lehet segítséget kérni. (Ennek is fontos előzménye, hogy már gyermekkorban kialakuljon ez a fajta bizalom a pap bácsi iránt.) De mindenekelőtt a hittel és bizalommal végzett erős imádság. Ha úgy érzik, korábban hibát követtek el a gyermekük nevelésében, akkor se önváddal gondoljanak erre, hanem bűnbánattal. Szépen gyónják meg a korábbi tévedéseiket, és kérjék ne csak a feloldozást, hanem a továbblépéshöz a kegyelmet és bölcsességet is. Adja Isten, hogy fiuk jelenlegi helyzete valóban csak időszaki jelenség legyen, és hamar ki tudjon lépni ebből a súlyos és nehéz állapotából! Én is imádkozom ezért.

Arról, hogy lelkész ellen hol lehet panasszal élni a protestáns testvérek hasonló oldalán kell érdeklődni. Bevallom, hiányosak az ismereteim ezen a téren. Ha a kérdés katolikus papra vonatkozott (aki nem lelkész, hanem áldozópap), akkor minden lehetőséget ki kell használni a személyes megbeszélésre az érintettek között, amire az evangéliumi tanítás is buzdít. Ha ez nem vezet eredményre, akkor meg kell keresni a parókus/plébános közvetlen felettesét, azt az esperes atyát, akihez az illető pap tartozik. Az esperes az első fórum, az ő segítsége a legtöbb esetben elegendő a nézeteltérések feloldására. Amennyiben nem, akkor ő az, aki eligazítást ad a továbbiakkal kapcsolatban. Számlát a pap nem tud adni, ellenben a befizetett összegről (stóladíjról) minden esetben köteles bevételi bizonylatot készíteni a hozzátartozók számára.

Kedves Kati! Segítse Önt, Önöket az Úr! Mint kérte, imádkozom és imádkozni fogok Önökért. Szeretettel, a lelkiatya

Sajnos, elég nagy baj, ha bárki - úgynevezett - fehér mágiával foglalkozik, akár katolikus, akár nem, akár hívő ember, akár nem. A transzcendens világ nem játék. Nincs más isten, csak egyedül a Teremtő. Tehát valaki vagy ővele tartja a kapcsolatot, követi szavát, keresi akaratát, vagy olyan szellemekkel, amelyek csak látszatban vezetik jóra az embert, a valóságban azonban félrevezetik és eltávolítják az Istentől. De az Ön kérdése arra vonatkozott, hogy hogyan viszonyuljon ehhöz a személyhöz. Szeretettel és nyitottsággal. Nem kell félnie tőle. Ha megnevezhetetlen szellemekkel van is kapcsolatban, ez nem tevődik át, nem fertőzi meg a másik embert, egyedül akkor, ha ő is megnyitja magát az efféle erőknek. A gyermekekre is inkább akkor van rossz hatással az ilyen személy, ha már pszichés jelei vannak annak, hogy hosszú távon nem az Isten útján jár. Inkább ezek a pszichés zavarok lehetnek ártalmasak a kicsikre. Illetve az is, ha netán őket is be akarná vonni. Erre ügyelni kell, hogy ne tehesse meg. De a személlyel viszont nyitottan és szeretettel kell viseltetni, nehogy az elutasító magatartás miatt még rosszabb helyzetbe kerüljön.

Igen. Szükség helyzetben ez megengedhető. Törekedni kell arra, hogy a szentgyónás minden előírt imáját és körülményeit megtartsuk. Ez a papra és a hívőre is vonatkozik. De az érvényességhöz nem minden ilyen feltétel szükséges.

Az a véleményem, hogy ez egy nagyon összetett és kényes kérdés, amelyhez szikével kell nyúlni, nem pedig bárddal, pallossal. Az Amoris Laetita arra hívja föl a figyelmet, hogy ezeket az emberi helyzeteket sokkal gondosabban, nyitottabb lelkülettel kezeljük, mint amilyen volt a korábbi egyházi gyakorlat. A pápai buzdító levél világos, építő, sok tanulsággal szolgáló írás. Ha a szövegkörnyezetéből kiemelve hangoztatunk belőle néhány mondatot, akkor óhatatlanul félreértjük az alapvető mondanivalóját. Ez történik abban az esetben is, amikor valaki azt olvassa ki belőle, hogy most már áldozhatnak az újraházasodottak, de akkor is, ha valaki az újraházasodottak szeretetteli lelkipásztori gondoskodásából azt olvassa ki, hogy most már az egyházban megingott a házasság fölbonthatatlanságának tanítása. Egyáltalán nem arról szól. De hogy az egyház korábban sokszor merev elutasításán változtatni kellett, az nagyon helyes meglátása a pápának. Érdemes azt követnie papoknak és híveknek egyaránt, és semmi mást nem belemagyarázni vagy kikövetkeztetni a szövegből.

A helyzet nehézsége nem abban van, amire rákérdezett. Valóban, nem szükséges ezt az egyházi vizsgálatot elindítani. Ön így is élheti békében az életét. Az annuláció, vagyis a házasságkötés érvénytelenségének vizsgálat utáni kimondása leginkább akkor válik szükségessé, ha valaki szeretné, hogy egy új kapcsolattal mégis házasságban élhessen, ennek pedig ez elengedhetetlen feltétele. De azt érzem ki a szavaiból, hogy főként azért vonakodik ettől, mert kényszeríteni akarják rá. Amit, természetesen nem tesznek helyesen, de arra Önnek kell ügyelni, hogy az erre adott válasza helyes, igaz, evangéliumi legyen. Tudom, hogy ez nem könnyű, de leginkább erre törekedjék, erre biztatom. Nyugodtan leszögezheti, hogy nem indítja el ezt a folyamatot, elvégre ez az Ön élete, ne más akarja irányítani. Csak közben ügyeljen saját lelkére, hogy ez ne vegye el a békéjét, ne legyen dacos, ne legyen akaratos. Ez a jövő életére is igen rossz hatással lenne, de a gyermekére is. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek... (Mt 5,45)

Kedves 33N! Az a kérésem, hogy vagy ide, erre a fórumra, vagy a lelkiatya@gorogkatolikus.hu emil címre írjon kicsit részletesebben, hogy mi volt az az eset, amit azóta sem sikerült feldolgozni. Ha ezt a részletet nem ismerem, akkor csak általánosságokat tudok mondani, amely Önnek most nem segítene, azokat mind tudja Ön is. De imádkozom is Önért, hogy igenis sikerüljön ez a földolgozás, és a boldog, derűs önmagára találás.

Valóban nem könnyű helyzet. Elöljáróban le kell szögeznünk, nincs igazság itt a földön. Lehet, érdemes megpróbálni közelíteni hozzá, de képtelenség megvalósítani. A szív békéjének egyik sarkalatos pontja ennek elfogadása. Ugyanakkor tennünk is kell érte. Úgy látom, hogy az Ön esetében kezdeményezni kell egy komoly beszélgetést ezzel a munkatársával, amelyben elmondja neki ezeket a dolgokat. Hogy szeret dolgozni, szereti, amit csinál, s lelkesen végzi is, továbbra is, de mégis úgy érzi, igazságtalan, hogy ő nem veszi ki a részét kellőképpen ebből a munkából. Meg kell próbálnia ezt a tisztázást. Ha nem teszi meg, a saját lelkét mérgezi továbbra is ezzel a - mondjuk ki - kétszínű magatartással, hogy mást mutat kifelé, mint amit megél befelé. Ha netán nem sikerülne ez a beszélgetés, tehát az illető teljesen elutasító volna, akkor is megváltozik ezek után a helyzet. Ön tudatta vele, hogy ezt nem tartja így helyénvalónak. Attól kezdve is legyen vele kedves, tisztelettudó, de ez már nem hamis megjátszás lesz, hanem a jó szándékú önuralom eredménye. Persze, bíznia kell, hogy ez a beszélgetés mégis sikeres lesz, ennek megfelelően kell hozzáállnia. Imádkozza meg előtte a dolgot, kérje az Égiek segítségét (forduljon az Istenszülőhöz!), hogy Isten akaratának megfelelően formálódjék ez a dolog! Meg imádkozzék sokat ezért a munkatársnőjéért is! Ha mindezek ellenére nem sikerül változást elérnie, akkor nyugodjék bele ebbe a kiegyensúlyozatlan helyzetbe. Végezze szépen, türelmesen, odaadóan a munkáját. De ne is hajtsa túl magát. Őrizze meg szívének békéjét, ezt kérje is az Úrtól, s ezen dolgozzék. Ez fontosabb munka ám, mint az e-mailek gondos megválaszolása. Az csak eszköz ennek a belső munkának a végzésében.

Kedves Kinga! Fontos kérdést tett föl. Nem szabad összekeverni a lelki vezetőt sem a pszichológussal, sem a mentálhigéniás segítővel. Ezek tudományok mint fontos ismeretek segíthetik a lelki vezető munkáját, jó ha ő is ért ezekhöz, de nem feltétele a lelkivezetésnek. A jó lelki vezető elsősorban az imádságnak, ha úgy tetszik a Léleknek az embere. Aki maga is figyel a Lélekre, s ezáltal válik képessé arra, hogy figyeljen az egyes lelkekre, a hozzá segítségért folyamodókra. A jó lelkivezető nem a saját kútfőből meríti, amit mond a lelki vezetettnek. A tudása nem arra való, hogy az adott helyzetet, nehézséget ezekkel az ismeretekkel kezelje. A lelki vezető emberi tudása arra használatos, hogy még jobban tudjon figyelni, még érzékenyebb legyen a mellette álló személyre, a helyzetére és a tanácsok megfogalmazásában a Lélek irányítására. A jó lelki vezető tehát elsősorban imádságos ember. És a szeretet embere. Szereti azt - törekszik rá legalábbis - akivel éppen beszél. Enélkül nem tudná Isten üzenetét továbbítani, aki szintén szereti azt az illetőt, és legfőképpen a szeretetével fogja gyógyítani, nem pedig emberi tudással. Mindezzel nem vonom kétségbe a pszichológus (fontos, hogy ő is hívő keresztény legyen!) vagy a mentálhigéniás tanácsadó (szintúgy csakis keresztény lehet!) létjogosultságát. Ők is sokat tudnak segíteni. De az nem lelki vezetés. Ők az adott helyzet megoldására adnak tanácsot, míg a lelki vezető az Istenhez akarja újra közelebb vinni az illetőt.

A csöndben. A csöndben lehet meghallani Isten szavát. Természetesen nem úgy, mint az emberi szót, nem úgy, mintha a rádióból jönne. Nem a külső fülünkkel, fizikai hallásunkkal halljuk az Isten szavát, hanem a benső hallásunkkal. Ezzel együtt jár, hogy nem lehetünk olyan biztosak benne, mint ahogyan egy külső személy szólna hozzánk. Szinte mindig marad bizonytalanság, hogy valóban ez az Isten hangja, ezt akarja tőlem? De minél imádságosabb valaki, minél inkább lelki életet él, annál jobban kiélesedik ez a belső hallása. S eljuthat oda is, hogy biztosabban fogja tudni, hogy mit mond neki Isten, mint azt, hogy mit mond a másik ember. De ehhöz ne várjon Sinkovics tónusú hangot. Nem gép az Isten, hogy gépies módon közöljön parancsokat, de nem is úgy személy, ahogyan a szomszéd vagy valamely rokonom, barátom. Mélyebbről szól hozzám, a lelkem mélyéből. Ha olvassa rendszeresen a Szentírást, ez eligazítást ad az életében. Nem biztos, hogy azonnal és közvetlenül, bár sok esetben még ezt is megtapasztalhatja, de hosszú távon mindenképp ez az egyik legjobb eszköz arra, hogy fölismerjük az Úr akaratát, meghalljuk az ő szavát: mit mond nekünk, mit vár tőlünk, mit ad nekünk.

Kedves Gábor! Természetesen továbbra is imádkozom Önért. Ha szeretne, nyugodtan írjon a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre, s igyekszem a Lélek indíttatására figyelve válaszolni, ha szükséges, tanácsot adni.