Kedves Lelkiatya! Köszönöm válaszát a tetoválásokkal kapcsolatban. Hosszas útkeresés és nem kevés mellékvágány után most úgy érzem, hazataláltam és szerzetes szeretnék lenni. Ha gondol rám imáiban, azt megköszönöm.
Adja Isten, hogy kitartson elhatározásában, a meghívás iránti hűségében! Úgy sejtem, nem csak én fogok imádkozni Önért, hanem ennek az oldalnak olvasói közül majd többen is. Legyen áldott az élete és hivatása!
Tisztelt Lelkiatya! Hogyan lehet közeledni Istenhez, amikor a bűnökkel harcolunk és minden bűnnel távollabb leszünk Istentől.
Azt kell megérteni, fölfogni, befogadni, elfogadni, hogy nem a bűnök távolítanak el Istentől, hanem a bűnbánat hiánya. Igaz, a bűn olyan esemény, amely megtépázza Istennel való kapcsolatunkat, de ne feledjük el, hogy a másik oldalon a mindenható és végtelen irgalmú Isten van. Akkor gondolom a bűneimet gyógyíthatatlannak, ha azt hiszem, hogy a másik oldalon hozzám hasonló, véges természetű lény van, aki ugyan próbál megbocsátani, mint az embertársaink, de mivel ők sokszor nem tudnak, meg talán magamon is azt tapasztalom, hogy sokszor nekem sem sikerül, ezért ezt vetítem rá Istenre, és azt hiszem, hogy ez neki sem lehetséges. A hit abban áll, hogy fölismerem és elismerem Isten végtelen hatalmát, befogadom az ő elképzelhetetlenül nagy szeretetét. Ő sohasem haragszik, nem sértődik meg, soha nem húzza le a rolót. Épp ellenkezőleg. Minél többet vétkezem, annál nagyobb szeretettel és irgalommal fordul felém, mert nagyon jól tudja, hogy csak így tud engem meggyógyítani, újra fölemelni. Az csak a mi emberi kivetítésünk, hogy Isten letaglóz minket a bűneink miatt. A bűn nem csak gonosz tett, hanem betegség is. A betegnek pedig gyógyulás kell. Ezt akarja adni nekünk Isten. Az a sátán kísértése, hogy nincs bocsánat, nincs menekvés, nincs remény. Épp ellenkezőleg! Mindig van bocsánat, mindig van menekvés, mindig van remény. Azt javaslom Önnek, hogy ne a bűneivel harcoljon, hanem bűneivel, azok terhével együtt forduljon Istenhöz. Ne gondolja, hogy csak akkor fordulhat hozzá, amikor letette a bűneit és valamelyest megtisztult a lelke. Ez tiszta tévedés! Hálás szívvel köszönje meg neki ezt az irgalmat, kérjen tőle bocsánatot és kérjen erőt a további küzdelemhöz. Meg fogja adni. Ha katolikus vagy ortodox, mindenképp menjen el meggyónni és hálás szívvel vegye magához az Eucharisztiát. Ez Isten fizikailag is érzékelhető ölelése, szeretetének legnagyobb jele. Érthető, hogy a nagy ellenség éppen ettől akar minket távol tartani. Ne higgyen neki! Sokkal inkább higgyen Isten hívó szavának, amely mindig, minden körülmények között keresi, hívja Önt. Higgyen ebben a csodálatos üzenetben!
Kedves Lelkiatya!
Ha Isten mindenütt jelen van, miért mondjuk mégis, hogy el kell mennünk a templomba, hogy közelebb legyünk hozzá?
Válaszát előre is köszönöm.
Nem Istennek van szüksége különleges helyre, hanem nekünk. Ő bárhol, bármilyen körülmények között tud hozzánk szólni, csak mi nem vagyunk mindig egyformán nyitottak őrá. Ha az othonunkban kialakítunk egy sarkot, ahol ikonokat, gyertyát, mécsest helyezünk el, és rendszeresen ott imádkozunk, akkor ez segíti az Istenre figyelésünket. Nyilván nem mondhatjuk, hogy Isten ott jobban jelen van, mint a lakásunk másik helyiségeiben, azt azonban mondhatjuk, hogy ott, az imasarokban mi közelebb tudunk kerülni hozzá. Így van ez a templommal is, csak közösségi értelemben. Ráadásul ez már kétezer éves közös hagyományunk az Egyházban, hogy milyen is a templom, hogyan imádkozunk ott közösen. Ha a személyes életünkben néhány évi imagyakorlat ki tudja alakítani az imádság segítő körülményeit, akkor mennyivel inkább így van ez a 2000 év óta, szentek sokasága által megimádkozott helyekkel és körülményekkel. A templomban jelen van az egyház a maga kétezer éves hagyományvilágával, beleértve teológiát, lelkiséget, zenét, kultúrát. Így alakult ki, hogy a templom olyan hely és épület, ahol az egyház különleges módon is jelen van, ahol Isten sokkal erőteljesebben és hatékonyabban utat talál a szívünkhöz. Ezért érdemes odamenni minél gyakrabban, ott időt tölteni minél hosszabban.
Tisztelt Lelkiatya! Kérem, levelem ne jelenjen meg teljes terjedelemben. Nemrég más okból kifolyólag orvosnál voltam, aki felvetette, hogy végeztessek vastagbéltükrözést, mint szűrővizsgálatot. ...
Megtehetem ezt anélkül, hogy súlyos bűnt követnék el? Válaszát előre is köszönöm.
A kellemetlen orvosi beavatkozástól félni nem bűn. Ez teljesen természetes jelenség. Ugyanakkor az orvosi vizsgálatot, akár a szűrővizsgálatot is halogatni vagy elutasítani már komoly felelősség kérdése. A józan mértéket kell követni ebben (is). Ha indokolt a vizsgálat, ha az orvos javasolja, akkor jobb azt elfogadni. Nem súlyos bűn visszautasítani, de legalábbis nem okos dolog, hiszen nagyobb veszélynek teszi ki magát az ember. Az Ön által említett út lehet egy ideig jó megoldás, de talán nem végleges. Ahogy említette, a vérvétel nem tud olyan biztos eredményt kimutatni, mint a közvetlenebb orvosi vizsgálat. Én azt mondom Önnek, ne féljen tőle. Sokan átélték már. Van, aki drámaibban kezeli, van, aki könnyedébben. A vizsgálat egészségügyi kockázatának emlegetése, szerintem inkább csak riogatás, alibi keresés, hogy az ember elkerülje a kellemetlent. Én azt mondom Önnek, ha az orvos javasolja, fogadja el.
Kedves Lelkiatya!
Nem tudom, hogy melyik fórumon tudnám jelezni, megköszönni, talán itt, ez olyan nagyon görög, talán központi, debreceni elérhetőség. Zajácz Andrea tisztelendőasszonynak is megírtam az alábbit fotókkal mellékelve:
Most értem vissza pécsi római katolikus paptársaimmal együtt Debrecenből, Máté atya jó barátunk sírjánál voltunk halálának egy éves jubileuma alkalmából. Szeretnénk megköszönni az egyházuknak, hogy ilyen élővé teszik a sírját, a tiszteletét. Nagyon kedveltük, megrendített a méltatlan halála. A koszorúnkat alig tudtuk elhelyezni, annyi élő, friss virággal volt befedve. Példamutató a cselekedetük az elhunyt paptestvérekkel kapcsolatban. Egyházunkban is az elhunyt paptestvérek sírjának ilyen jellegű gondozását fogom kezdeményezni.
Tisztelettel és köszönettel,
Molnár Péter atya és paptársai Pécsről
Kedves Péter atya! Köszönjük szépen a jelzését. A debreceniek is szívükben hordozzák Máté atya emlékét. Tragikus távozása egyházunk élő sebe, amely Isten irgalmas szeretetének és végtelen hatalmának köszönhetően egyházunk gyógyulását szolgálhatja.
Kedves Lelkiatya!
Sokat küzdök az önkielégítéssel és az utóbbi időben többször is visszacsúsztam, ilyenkor elmentem gyónni utána, mert ez a bűn nagyon nagy utálatot ébresztett magam felé, "mocskosnak" éreztem magam tőle és nem bírtam ebben az állapotban maradni.
Nemrég megint elkövettem ezt a bűnt és tegnap el is mentem gyónni, de ma éjszaka szexuális tartalmú álmom volt és úgy éreztem, álomomban igent mondtam erre, beleegyeztem ebbe. Pont azután ébredtem fel, hogy orgazmust éltem át, és ez is szorongással töltött el, hogy mi van ha ebben a tudatom is részt vett, hogy direkt még az álomban játsszam ki a "rendszert"? Emiatt nagyon bűntudatom van, és nem tudom, áldozhatok-e?
Ezek az álmok mindig akkor erősödnek fel, amikor előtte való időszakban önkielégítettem és szexuális tartalmakat engedtem be az elmémbe, ami miatt szintén felelősnek érzem magam ezekért.
Meg kell-e gyónnom ezeket az álmokat, valóban felelős vagyok-e értük?
Mit csináljak most? Menjek el újra gyónni, hogy áldozhassak?
Annyira szégyellem, hogy ezzel küzdök, annyira tisztátalannak érzem magamat ettől, nem tudom, hogy hogyan van ebből teljes kiút, hogyan szabadulhatnék meg teljesen és véglegesen.
Tisztelettel: egy fiatal lány
Az álmokat nem kell meggyónni. Azok a tudatunk képződményei, alapvetően nem tehetünk arról, hogy mit álmodunk. Legalábbis nem közvetlenül, hanem csak közvetve. De éppen ezért nem az álmokat kell meggyónni, hanem azokat a tetteket, megengedett élethelyzeteket, amelyek ilyen tartalmú álmokat szülnek. Nyugodtan menjen el áldozni, nem kell minden egyes bűn után szaladni meggyónni. Hogy mennyi felelőssége van az embernek egy-egy ilyen éjszakai eseményben, ezt nagyon nehéz volna kimutatni, erkölcsileg értékelni. Nyilván van benne része, ahogy arra utaltam, de csak egészen közvetve. Ezért hangsúlyozom, hogy nem kell, hogy a gyónásának a része legyen. Azt javaslom Önnek, hogy amíg még ezzel az állandó kísértéssel küzd, egy ideig gyónjon gyakrabban, lehet akár hetente is. De a gyónás maga ne a bűn szüleménye legyen. Ha valaki így áll hozzá, az sziszifuszi harc, mert arra készteti, hogy állandóan ezzel viaskodjék. Holott épp az a legjobb harci modor, ha nem veszünk róla tudomást, ha nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, ha szépen kivezetjük a gondolatainkból. Nem kell bemenni a ringbe, hogy megküzdjek a kísértéssel, mert ott, a korláton belül már bizonyosan elbukok. Messze kerüljem el az efféle küzdőteret. Minden abba az irányba terelő dolgot, képet, gondolatot tartsak távol. Akkor még van esélye a győzelemnek. Tehát, amíg még kicsi a kísértés, akkor bánjak el vele határozottan. Ebben segít a rendszeres, gyakori gyónás, a Szentségben való részesülés. Azt az alattomos gondolatot is űzze el messzire, hogy ha már elkövette a bűnt, ne menjen áldozni. Elhiszem, hogy erős ilyenkor a szégyenérzet, de a gonosznak pont ez a célja vele, hogy ezáltal távol tartsa a Szentségtől. A szégyenérzet sokkal inkább arra késztesse, hogy bűnbánattal az Úrhoz fusson menedékért, ne pedig távol maradjon tőle!
Az okkult/pogany tetoválások akadályok a szerzetesi rendbe való belépésnél? (Nem látható helyen, alkar).
Alapvetően bármilyen előélet utáni megtérés elvezethet a szerzetességhöz. Ez a tetoválás dolog nem szerencsés, főként, ha kétes üzenetet hordozó jelképeket ábrázolnak, de nem akadálya a szerzetessé válásnak. Én azt tanácsolnám egy jelöltnek, aki ilyen nehézséggel jelentkezik, hogy távolítsa el a testéről ezeket a képeket. De ez nem feltétele a szerzetessé válásnak, inkább csak érthető áldozatvállalás a korábbi élettel való szakítás kifejezéseként. Nyilván elhallgatni nem szabad. Tehát, még ha sikerül is eltávolítani, és úgy jelentkezik valamely szerzetesi közösségbe, akkor is el kell mondani a korábbi életének ezeket az elemeit.
Kedves atya.
Az egyik baràtom lelki beteg ès pszichiàtert keres, Debrecen környèkèn, aki keresztèny ès neves, jò hìrű, leg elismertebb szakmàjàban.
Tudnànak benne segìteni?
Debrecenben több ilyen szakember is van. Mindegyiküket jó szívvel ajánlom.
Görögkatolikus pszichiáter: Dr. Kriskó Miklós (https://www.doklist.com/hu/d13462/).
Református pszichiáter: Dr. Gaál Erzsébet (https://klinikaikozpont.unideb.hu/clinic_finder/clinic/2972793)
Római pszichológus: www.forraslelkisegitokozpont.hu
Kedves Lelkiatya! Először is meg szeretném köszönni, hogy itt fordulhatok Önhöz. ...
Megpróbálom röviden megírni. Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy egész eddigi életemben jelen volt a magány. Így is nőttem föl...
Úgy gondoltam, hogy semmi értelme az életemnek. Ekkor jött velem szembe egy fölhívás a facebookon, hogy egy embertársam olyan betegséggel küzd, amelynek gyógyítására egy élő vesedonorra van szükség. Egyből az az érzésem támad, hogy jelentkeznem KELL. Hetekig próbáltam elhesegetni ezt gondolatot, de növekedett bennem a félelem, hogy Isten szeretetével játszom, ha ezt a jót nem teszem meg. Így hát jelentkeztem. ...
Ennek már egy éve. Valójában annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy tényleg elhívás volt-e ez az egész, ami elől időközben elmenekültem, vagy egy ördögi csapdába sétáltam bele, amiatt, hogy Isten szeretetéért akartam ezt megtenni. Nem tudok szabadulni a bűntudattól, nem tudom, hogy miként hozhatnám ezt az egészet helyre. Ennél sokkal részletesebb a teljes történet, igyekeztem a lényeget leírni. Tudna nekem tanácsot adni ebben a helyzetben? Köszönettel, M.
Kedves M.! Fontos elem ebben az élethelyzetben, hogy amikor jelentkezett az egyébként nemes fölajánlásra, akkor ebben nagyon sok önkeresés is volt. Ha jól értem, elég gyors döntést hozott, amely logikusan nézve értelmesnek és hasznosnak tűnt. Azonban időközben változott az élete, az élethelyzete. Ezt nem lehet figyelmenkívül hagyni, amikor újra értelmezni akarja a döntését. Istennek hála, hogy talált társat az életében, ami kezdte megváltoztatni az egész életfelfogását, ebből fakadóan a korábbi döntését is, amely a korábbi élethelyzetben kézenfekvőnek tűnt, ebben az újban azonban jelentősen új szempontok is előtérbe kerültek. Azt mondhatom, voltaképpen ez a ma már sokkal egészségesebb élethelyzet rámutatott arra, hogy a korábbi döntése, ha mégoly nemesnek tűnt is, nem volt igazán megalapozott. Egyfajta menekülés volt, nem igazán az ön személyes, jól átgondolt saját döntése. Ha az lett volna, akkor még egy házasságkötés sem ingatta volna meg ebben. A hit példáját hozom. Istennel való kapcsolatunkat nem ingathatja meg egy másik emberrel való kapcsolat. Ha igen, akkor nem volt igazi az Isten melletti elkötelezettségünk.
Nem kell ezt az egész ügyet a sátánra kenni. Világosan látni kell az okokat és célokat. Véleményem szerint eléggé világos tehát a helyzet. A donorként való jelenkezés nemes gesztusa nem volt megalapozott. Ezt újra kell értékelnie. Én ebben az érzelmileg is bizonytalan helyzetben nem tanácsolom Önnek, hogy vállalja továbbra is a donor szerepet. Erről azonban nyilván nem a rászoruló embertársával tud beszélgetni. Ettől kímélje meg őt. Hiszen neki talán az élete is függhet ettől, hogyan tudná másként látni, mint úgy, hogy ő megkaphassa az életmentő szervet. Azt javaslom, egy levélben, üzenetben közölje vele, hogy az új élethelyzet nem teszi lehetővé, hogy úgy segítsen, mint korábban tervezte. A feleségét pedig nyugtassa meg, hogy egyelőre marad egészséges, és Istennek hálát adva, hogy még épp idejében fordított a dolgokon, vállaljanak minél több gyermeket. (Hozzáteszem, hogy a későbbi életében ez a kérdés még könnyen előjöhet. Ezen majd akkor ne csodálkozzék. Könnyen lehet, ugyanis, hogy Önnek azért van feladata ezzel a kérdéssel, most azonban még nem érett meg arra, hogy ilyen lépést tegyen.) Imádkozzék a beteg embertársáért, most egyelőre nem tud érte többet tenni. Ugyanakkor készüljenek születendő gyermekeikkel együtt önfeláldozó életre. Így boldogok is lesznek és értékes is lesz az életük.
Feltámadt Krisztus! Kedves lelkiatya! A vakon született vasárnapján felolvasott Evangéliumi részben, amikor az apostolok megkérdik Jézust, hogy "ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus felelete: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk." Hogy kell értelmezni ezt a mondatot? Azért szeretném megérteni, mert sajnos én is rendellenességel születtem a világra és sajnos ez az apostoli kérdés valóban felmerül még most is az emberekben. Köszönöm a válaszát! Dicsóség Jézus Krisztusnak!
Igen, ez nagyon emberi kérdés. Az ember érteni akarja a dolgokat, és föltételezi, hogy mindennek van oka és célja. Éppen azért, mert ez így is van, s ezzel a lényegre is tapint. A bökkenő ott van, hogy mi nem mindig vagyunk képesek meglátni ezeket az okokat és célokat. Van, amikor igen, van, amikor nem. Ha nem, sok esetben csak később látjuk meg, hogy miért is történt az akkor érthetetlen dolog. De olyan is van, hogy egész életünkben nem tárul ez föl, majd csak odaát. Szóval, az ember kérdez, teljesen jogosan. Jézus válasza arra mutat rá, hogy nem csak az a sematikus rend létezik, hogy ha valami baj van, akkor az ennek vagy annak a hibája. Ebben a történetben meg is láthatjuk, hogy igaza lett Jézusnak, mert nem csak, hogy meggyógyult a vakonszületett ember, hanem ezen keresztül még a kinyilatkoztatott szövegbe is bekerült. Kevés emberről mondható ez el Jézus kortársai közül. Igazi megdicsőülés. Mint amikor valakit megalázó körülmények között meggyilkolnak, és élete vége szörnyű kudarcnak tűnik, de a történelem neki ad igazat, és néhány évtizeddel később a boldogok, szentek sorába emelkedik. (XX. századi vértanúinkra gondolok.) Mit segít ez neki? Ha rákérdeznénk, utólag bizonyosan nem azt mondaná, hogy megbánta volna, hogy így alakult az élete. Meggyőződésem, hogy még Jób is ugyanígy válaszolna: sok szenvedés volt az életében, de megérte. Persze, ez még önmagában nem válasz arra, ha valaki a saját életét és szenvedéseit akarja megérteni. Inkább csak jó példa arra, hogy mindig mindenben érvényesülni tud Isten akarata. Legalábbis azok életében, akik szintén ezt akarják, akik együtt akarnak működni Istennel, akik az ő akaratát keresik. Ez már közelíthet az Ön kérdéséhöz. Nyugodtan fölteheti, feszegetheti ezt a kérdést, ostromolhatja vele az Urat, hogy miért? Csak valóban legyen nyitott a válaszra. Isten megadja a választ. Legalábbis az esetek legnagyobb részében. Utaltam ugyanis arra, hogy van, hogy az ember csak odaát érti meg. De akkor meg Isten akaratának állandó keresése töltötte be az életét. S nem tudhatja, hogy ezzel hogyan, mi módon vezetett másokat közelebb Istenhöz. A lényeg az Istenre hagyatkozás, Isten akaratának keresése. Ez ad értelmet és célt minden szenvedésnek. Aki ezzel a lelkülettel él, az egy ponton túl már nem kérdez tovább. Nem azért, mert megunta vagy belefáradt, hanem, mert sokkal mélyebb választ kapott, mint amit valaha is remélt. Bátorítom Önt, hogy kérje, keresse ezt az isteni választ. Ha hittel kéri és kitart benne, meg is fogja kapni.
Kedves Lelkiatya! Azt szeretném meg kérdezni hogy a Debreceni Attila téri templomba lesznek e fali freskók a falak alsó részein is???
Úgy tudom, igen. A padló szinten lesznek körben sztaszidionok (állószékek), s nyomban azok fölött kezdődnek majd az ikonok.
Kedves Lelkiatya!
Az a nő vagyok, aki már jó néhány évvel ezelőtt írt Önnek egy Isten-élménnyel kapcsolatban. Még mindig nem mondtam el ezt senkinek, nincs lelkivezetőm. Ennek oka pedig az, hogy úgy érzem, engem nem igazán szeret a mostani papom sem, és a korábbi sem, aki felől pedig azt gondoltam, hogy elmondok neki mindent, és megkérem, hogy legyen a lelkivezetőm. Már 52 éves vagyok. Lehet, hogy azért nem kedvelnek, mert nagyon mély sebeim vannak, nagyon sok megaláztatáson mentem keresztül, és ez látszik is rajtam. Pedig nagyon igyekszem, hogy újból kedves és harmonikus legyek. Szerintem csak púp lennék mindkét atya hátán.
Kedves Lelkiatya, mit tanácsol?
Előre is köszönöm.
Azt tanácsolom Önnek, hogy inkább menjen el egy szakemberhez a lelki nehézségeit átbeszélni. Ugyanakkor kezdjen el rendszeresen gyónni. Ne akarja bejelenteni az atyának, hogy lelkivezetést kér, hanem járjon el
hozzá rendszeresen. Legjobb havonta. Tehát mindig tegye le a bűneit, azokat ne cipelje tovább. De attól tartok, amit ettől a lelkivezetéstől vár, az inkább egy gyógyítási folyamat, jól érzi, hogy arra volna szüksége. Keressen föl inkább mentálhigiéniés szakembert. A hitét, imaéletét pedig igyekezzék függetleníteni ezektől az átélt, hordozott sebektől. Ne keverje össze a lelki gyógyulást a hitének az ápolásával. Van amikor ez egybeesik, de az Ön esetében, úgy látom, jobb külön választani.
Tisztelt Lelkiatya! Félek hogy a sok rossz miatt nem kapom meg Isten szeretetét és még néha attól is, hogy Isten mérges. Félek a gonosztól, és nagyon sok rossz van az életemben, OCD, aggódás,(Isten követésében, és más dolgokban is) stb. És mérges leszek Istenre hogy miért engedi ezt is miért nem add jót. Mi a tanács ami ezen segíteni tudna?
Meg kell állnia és jóval mélyebben megismernie Istent. Ön egy olyan kivetített lényt tart Istennek, aki nem létezik. Ilyen isten nincsen. Önnek jobban meg kell ismernie Jézust, az ő Atyját meg a Szentlelket. Isten soha nem mérges, nem sértődik meg, szeretetének nincsenek feltételei. Ha igazán megismeri Istent, akkor majd el fog tűnni a félelme is, aminek nincs semmi helye az életünkben. A gonosznak nincs hatalma fölöttünk. Akkor miért félnénk tőle. Csak el akarja hitetni velünk, hogy félnünk kell. De ilyenkor kell teljes bizalommal Istenhöz fordulnunk, aki mindennél erősebb, a gonosznál és a mi gyöngeségeinknél is. Nála van a megoldás, a menekvés, az erő, a jövő. Olvassa minél többet a Szentírást, főként az Újszövetséget, vegyen részt minél többször Szent Liturgián / szentmisén, és áldozzon is. S persze, gyónjon rendszeresen, legalább havonta. Isten gyógyít, magához ölel, átitat szeretetével, isteni erejével. Induljon el, hogy fölfedezze ezt az végtelen szeretetet és erőt!
Kedves Lelkiatya!
Életem nagyobb részét protestáns közösségekben töltöttem (baptista, majd református), annak ellenére, hogy katolikusnak vagyok keresztelve és bérmáltam is gyerekkoromban.
Az utóbbi 4-5 évben el-eljárok misére/liturgiára, amikor pedig tehetem, akkor hétközbeni imaórákra, és hanyagolom a korábbi közösségeket.
Viszont - szerintem éppen a korábbi időszak hatására - nem vagyok képes egy szenthez sem imádkozni. Azt sem értem, hogy miért is kellene pl. Szűz Mária közbenjárását kérnem, amikor lehet közvetlenül is imádkozni Jézushoz.
Bűnt követek-e el, (katolikusként), ha továbbra sem kérem a Szentek és Szűz Mária közbenjárását?
Tudna-e olyan megbízható cikkeket, könyveket ajánlani, amik segítenének egy visszatérő katolikusnak a hit gyakorlásában, stb.?
Köszönettel: Edit
A szeretetet nem lehet rőffel mérni. Nem mondható, hogy ha a szentekhöz fordulok, akkor kevesebb szeretet marad bennem Isten felé. Egy sok gyermekes szülőnek nem jut kevesebb szeretet a gyermekeire, mint annak, akinek csak egy van. A szeretet végtelenül sokszorozódhat. De tudom, ez most csak érvelés, s ezzel nem fogom tudni Önt meggyőzni. Nem az érvek győznek meg, hanem a saját tapasztalat formál minket. Annyit mondhatok mégis még hozzá, hogy amikor az Istenszülőhöz fordulunk, akkor mégiscsak más érzelmi húrok pendülnek bennünk. Az anyai szeretet mindig más. Amikor Jézus nekünk adta az Édesanyját, mint az Egyház anyját, akkor ezzel a többlettel ajándékozott meg bennünket. Hasonlóképpen a szentek is. Általuk egy nagy család részesei vagyunk, ahol jobban tud áradni a szeretet, mint két személy között, még ha a kettő közül az egyik maga Isten is, de a másik mégiscsak egy korlátolt ember. Közösségi lénynek vagyunk teremtve - a Szentháromság mintájára!. Szükségünk van tehát közösségre, amely nem korlátozódik csupán a földi kapcsolatokra. Ha a halál után van föltámadás, akkor a testi halál nem szakítja meg az emberi kapcsolatokat, csak átalakítja.
Könyveket kér? Azt javaslom, olvassa a szentek életét. Abban mindenképp tanulságosak, hogy jó példát adnak a hitben, az istenfélő életben. Tehát mindenképp sokat tanulhatunk az élettörténeteikből. De megismerkedve velük, Önhöz is közelebb kerülnek ezek a családtagok, akik teljesebbé teszik a hitünket, Isten iránti szeretetünket.
Kedves Lelkiatya! Szeretnék egy kérdést feltenni, amit a saját helyzetem inspirált, de nem akarom azt sem, hogy túl személyes legyen és szégyellem megkérdezni. Hadd kérdezzem általánosabb módon ahelyett, hogy részletekbe mennék: amikor valaki nagyon személyes elhívást kap vagy egy másik ember nagyon személyesen neki szóló szeretetét, azt megintcsak, hogy lehet elfogadni? Hadd hozzak egy példát: van egy nő és egy férfi, akik szeretik egymást. A férfi megkéri a nő kezét vagy ha még nem is tartanak itt, de egyre egyértelműbb, hogy tetszik neki a nő és olyan neki mint senki más vagy akár ezt ki is mondja egyértelműen. A nő örül ennek és szereti a férfit, de valahol méltatlannak is érzi magát és nem tudja úgy elfogadni ahogy talán kellene...Ilyenkor mit tehet a nő? Tulajdonképpen érthető az érzés, nem? Hiszen az a férfi, aki szereti, az összes többi nő közül őt választotta. Nem igazán lehet ezt megérteni. Hogy miért ezt az egyet az összes közül. Ha esetleg a férfi egy nagyon tisztaságra törekvő, igazán jó keresztény férfi, akkor pedig csak növekedhet ez az érzés, hogy kiváltság egy ilyen férfihoz tartozni. Szerintem ez is számít és bár a szerelem önmagában egy felfoghatatlan dolog, de minél tisztább, keresztényibb a kapcsolat vagy a másik fél, annál nagyobb kegyelemnek tűnik. Ilyenkor felmerülhet az, hogy Isten jól tudja, ki mennyire illik egy ilyen kapcsolatba, kihez ki illik, ki mire képes, de egy hétköznapi embernek ezek homályos dolgok és nem biztos, hogy ezek segítenek neki a megértésben. Ön mit tanácsolna egy nőnek, aki ilyen helyzetben van, hogy egyszerre szerelmes és örül is, de közben meg méltatlannak érzi magát és nem tud mit kezdeni a helyzettel? És mit tehet a nő akkor ha már minden nap ez a méltatlanság és értetlenkedés veszi át az öröm helyét és emiatt már nehezen tud közeledni az illető férfihoz, aki persze szeretné ha közeledne és nem távolodna? Hogyan mutathatja ki a nő így ilyen esetben, hogy szereti az illető férfit ha közben ilyen érzései vannak? Nyilván ezek erősödnek a férfi jelenlétében. A legkínosabb kérdés: hogyan kezelje a nő ilyen esetben a férfi fizikai közeledését vagy akár a jelenlétét? A találkozásnak örömnek kellene lennie, de inkább erősíti a méltatlanság és "túl szép ahhoz, hogy igaz legyen" érzését. A testi együttlét még jobban, hiszen az a legnagyobb közelségként fogható fel (persze ez házasságban történik, de ez a kérdés szempontjából mindegy). Ha egy nő örül ugyan a szerelmének, de közben méltatlannak is érzi magát, nem érti miért ez Isten szándéka, van valami szégyenkező izgalom benne már egy beszélgetéstől is vagy a másik közelségétől, akkor hogyan tudja azt lelkileg jól megélni ha a szeretett férfi teste az övébe hatol? Már bocsánat ezért a kifejezésért. Szégyellem ezt a kérdést, de érdekelne, mit tanácsolna valakinek egy ilyen helyzetben.
A végéről kezdem. A testi egyesülés akkor helyénvaló, akkor valósulhat meg, ha már összeértek, testileg is, lelkileg is. Ez csak a házasságban válik nyilvánvalóvá. Ezzel a bizonytalanság érzéssel még nem szabad belépni a házasságba, hiszen még nem érett erre a kapcsolat. Úgyhogy ezt a bizonytalanság érzést nem érdemes belevetíteni a házasságba, addigra az - jó esetben - a helyére kerül. Ezzel azt is kimondtam, hogy ez átmeneti állapot. Érthető, de nem szabad, hogy túl sokáig jelen legyen a kapcsolatban. Akinél ez túl sokáig megmarad, annak a személynek önértékelési, önelfogadási gondjai vannak. Érdemes lelki vezetővel beszélgetni erről, súlyosabb esetben akár pszichológus segítségét is lehet kérni. Ugyanis minden ember értékes. Nem kevésbé és nem jobban, mint a másik. Nem lehet azt mondani, hogy valaki nagyon értékes, és ezért csak egy bizonyos kategórián belülre tartozó személy lehet az élete társa, azok közül választhat, akik szintén hozzá hasonlóan értékesek. Nincs ilyen osztályozás, ilyen értékrend mérlegelés. Ha van, az torz, azt javítani, gyógyítani kell. Hangsúlyozom, első megközelítésben van helye ennek a méltatlanság érzésnek. Szép is, hogy az ember a másikat sokkal nagyobbra értékeli, mint önmagát. Ennek a fordítottja sokkal rosszabb volna! Johann Sebastian Bach házastársa szavait jegyezték föl, aki így imádkozott: "Uram, add, hogy méltó legyek hozzá!" Érdemes tehát ezért imádkozni is. Ugyanakkor el kell tudni fogadni a másik szeretetét. Isten is sokkal jobban szeret minket, mint amennyire megérdemelnénk. De ez nem akadálya annak, hogy ő szeressen, mi pedig ezt elfogadjuk. Ha beleragadnánk a méltatlanságunk tudatába, akkor soha nem ismernénk meg az ő végtelen szeretetét. Kicsire vetítve hasonló ez a szerelemben is. El kell tudni fogadni a másik szeretetét. Azzal tudom igazán viszonozni, ha elfogadom. Ha nem fogadom el, akkor nem is tudom viszonozni, amit nyilván ő is szeretne. Szóval, nem szabad hinni ennek a hamis érzésnek. Egy ideig van létjogosultsága, az elején, de egy ponton túl vagy kísértés, vagy beteges jelenség. Hinni nem szabad neki, s ha nem tud tőle szabadulni az ember, akkor megfelelő szakemberhöz kell fordulni.
