Nem bűn ortodox pappal beszélgetni, vele imádkozni. Nagyon is üdvös dolog lehet. Két dologra kell azonban ügyelni. Egyrészt, hogy ez ne valami rejtett mágia szándéka legyen a részemről, netán a pap részéről. Amikor imádságot kérünk, bármilyen szentéletű sztarectől is, fontos, hogy ott legyen bennünk Krisztus lelkülete: "ne az én akaratom legyen, hanem a tied". Tehát tudjam elfogadni, ha az Isten nem úgy hallgat meg, mint én szeretném, mint én gondolnám jónak. De tény, hogy a kérés meghallgatásában nagy szerepe van annak is, hogy milyen hittel kérem. Ha az ortodox papnak nagyobb hite van, hát menjek el hozzá. De nem azért, hogy minden áron teljesüljön a kívánságom, hanem, hogy én is növekedjem a hitben. A másik veszély, amit el kell kerülni, hogy ez a tettem, lépésem ne gyöngítse a hitemet a Katolikus Egyházban. Ha ezt eredményezné, az minden bizonnyal lelki káromra válna. Még ha pillanatnyilag ennek ellenkezőjét érezném is. Szabad értékelni az ortodox egyház erejét, szépségét, de nem szabad, hogy a mi egyházunk ajándékát alábecsüljem. A Katolikus Egyházban mindaz jelen van, ami az Ortodox Egyházban. Elhagyni egyiket a másikért nem szabad, nem érdemes. Abban fejlődjem, amit Isten nekem adott, de közben, természetesen, a másikéból is gazdagodhatom.

Kedves János! Érdekes fölvetés, amit ír. Sokan vagyunk így ezzel, hogy szeretjük a szertartásunkat, az énekeinket, s szinte mindnyájunk számára kiemelkedően kedves és lelkesítő a föltámadási szertartás. Ezek szerint Ön az idei évben úgy érzékelte, hogy "szétszedték a szertartást" azzal, hogy túl sok könyörgés volt közbeiktatva. Valójában a megszokottság miatt érezheti valaki úgy, hogy ez "földarabolódás". Van, aki ebben nőtt föl, van, aki enélkül. S természetes, hogy mindenkinek az a kedves(ebb), amit megszokott, amit már gyermekkorától hallott, énekelt. Nehéz volna itt igazságot tenni, hogy kinek melyik a kedvesebb. Éppen ezért fontos, hogy a szertartásokat ne ízlés szerint alakítsuk (sem a pap, sem a kántor sem más), hanem amennyire csak lehet, kövessük az előírásokat. Ahogyan sok száz évvel ezelőtt a szentek megírták, vagy éppen alakították, érdemes ahhoz igazítani magunkat. A kis ekténiák - amelyek újszerűnek tűnhettek Önnek - valójában szerves részei a föltámadási szertartásnak. Ott van minden - ezt tartalmazó - liturgikus könyvünkben. Én is találkoztam azzal a gyakorlattal, hogy a pap úgy gondolta - talán rövidítés miatt - hogy ezek nem is kellenek. Aki ilyen gyakorlat mellett nőtt föl, annak szokatlan s akár zavaró is lehet, hogy most meg hallja ezeket a könyörgéseket. Holott, mint mondom, ezek is szerves részei a szertartásunknak. A könyörgések egyébként is át- meg átszövik minden imánkat, s nyilván nem véletlenül. A nagyböjti időkben ebből jóval több van, sokkal hosszabban énekeljük ezeket a könyörgéseket (pl. többször 40 Uram, irgalmazz), de azért a húsvéti időben sem maradhatnak el. Legalábbis a himnuszköltők így gondolták. Nem tudok jobb tanácsot adni, mint hogy próbáljon megbarátkozni ezzel a gyakorlattal. Hangsúlyozom, akkor járunk el a leghelyesebben, ha minél hűségesebben követjük a szentéletű elődeink által ránk hagyott szokásokat. A mi templomunkban is kis ekténiákkal énekeltük a föltámadási szertartást, és elképesztő erejű volt, sokunk nagy lelki örömére szolgált.

Kedves H.! Ön minden bizonnyal helyes úton van. Még ha ennyire elégedetlen is önmagával. Fölismerte, hogy mi a nehéz, sőt, azt is, hogy Önben hol lehet a hiba. Legalábbis ezt keresi, s amíg ezt teszi, addig úton van, jó úton a megoldáshoz. Ha megoldást keres, akkor az Ön által is jelzett gyenge pontokon kell munkálkodnia. Hiába próbálna mosolyogni, ha a lelke odabent nem mosolyog. Akkor valóban jobban teszi, ha nem is erőlködik vele, ha nem játssza meg magát, nem mutatja azt, hogy odabent minden rendben van. Legalábbis nem félelemből, nem megfelelési kényszerből. Fontos, hogy tudjunk magunkon uralkodni, hogy ne legyünk önzők abban, hogy a saját lelkiállapotunkat másokra öntjük. De ezt belső meggyőződésből kell tennünk, igazi önzetlenségből, lelki törekvésből. Nem pedig azért, nehogy megszóljanak, nehogy rosszat gondoljanak rólam emiatt. Szóval, az egyik fontos pont az önbecsülés, az önbizalom. Igen, ezen dolgozzék. Lehet, hogy távolinak tűnik, s nem is nagyon látszik összefüggés a belső önkezelés és a külső magaviselet között. Holott a kapocs nyilvánvaló. Az embernek csak egy szíve van. Ha abban szeretet van, akkor az minden irányban terjed, befelé is, kifelé is. Aki önmagát nem szereti, az másokat sem tud szeretni. Sőt, az Istent sem tudja szeretni, mert nincs is igazán erőt adó tapasztalata erről a szeretetről. Az is jó, hogy szeret csöndben lenni, egyedül lenni. Ezt használja föl arra, hogy belső világában keresi Isten jelenlétét, próbálja fölfogni az ő szeretetét. Ezen az úton tud fejlődni Isten szeretetében, s ez segíteni fog Önnek abban, hogy egyre jobban rájön, Isten mennyire szereti Önt. Ebből fakadóan talán már Önnek is könnyebb lesz szeretnie saját magát, aminek következménye lehet mások jobb elfogadása, már-már szeretete. Persze, ez a három kéz a kézben együtt jár. Nem lehet fölállítani merev sorrendet, hogy melyik segíti melyiket. Mindegyik hat mindegyikre. Ha az egyik területen nehezen boldogul, pl. mások elfogadása, mások szeretete, akkor törekedjék az Isten szeretetének befogadására. Ám nem merülhet ki Isten-keresése sem abban, hogy csak csöndben ül és elmélkedik, ugyanakkor embertársainak nem keresi a javát, hasznát. De az is balgaság volna, ha az önszeretetben gyakorolja magát - vannak erre pszichológiai gyakorlatok - közben meg a másik kettőt hanyagolja el. Szép út ez, higgye el. Nem könnyű, de kalandos. Érdemes erőfeszítéseket tenni érte. Csak az is fontos, hogy mikor milyen irányban. Én is remélem, hogy másoknak is segítenek az Ön kérdései, illetve az itt található válaszok is. Mindenesetre imádkozom ezért.

Ez valóban nagyon nehéz helyzet. Mindenképpen le kell ülniök, és alaposan átbeszélni a dolgot. Előtte föltétlenül imádkozzanak! Én is úgy érzem, ezen a ponton túl sokat kér a párja. Ez nem csak holmi igazságérzet miatt fontos tény, hanem arra is rávilágít, hogy ha a párja nem tud vagy nem akar kimozdulni ebből az álláspontból, akkor félő, hogy később sem fog önzetlenül viselkedni a házasságban. Márpedig ez elengedhetetlen. Ha jól értem, Ön hajlandó volna mozdulni, tehát még szeretett városához sem ragaszkodik föltétlenül, de vannak igényei, amelyeket az új helyen szeretne követni. Nem is feltételeknek mondom ezeket, mert akkor nem is szeretetkapcsolat volna, hanem szerződés. De jól teszi, ha fölméri, hogy az áldozathozatalban mire képes és mire nem. Mindenképpen kölcsönös kompromisszumokra van szükség, ez az, amit közösen kell megbeszélni. Nem akarok vészjósló lenni, de ha ezt nem sikerül meghozni, akkor nem sok esélyt látok a boldog házasságukra. Ám ezért kell ezért imádkozni. Az Úr Isten sok olyan dolgot meg tud oldani, amit mi nem tudunk. Mindig nagy balgaság, ha nem vesszük figyelembe, nem vesszük igénybe az ő segítségét. Bízom benne, hogy sikerülni fog. Én is imádkozom ezért.

Utólagos engedelmével csak részleteket közöltem a leveléből, hogy azok föltárása esetleg ne sértse az illető személyt, ne ismerjen rá senki a helyzetre. Ahogy leveléből kiolvasom, semmi vonzódást nem érez az illető fiatalember iránt. Ez már bőven elegendő ok arra, hogy legyen vele őszinte és határozott az elutasító válasz megfogalmazásában. Különben, ha nem teszi, akkor lehetséges, hogy a magától értetődő kedvességet, udvariasságot is biztatásnak veszi a közeledésre. A korkülönbségen különösebben nem kell fennakadni. Van rá példa, hogy kialakulhat igazi szeretet kapcsolat nagy különbség ellenére is. Ennek is megvannak a lélektani okai, amely szerencsés találkozás esetén segítheti a kapcsolatot. De tény, hogy ez egészen ritka. A természetes és egészséges az, ha a férfi és a nő kapcsolatában nincsen túl nagy korkülönbség. Ez ugyanis azt is jelenti, hogy nagyjából hasonló érdeklődésűek, hasonló érlelődésűek. Középkorúaknál - amikor kialakulhat ilyen kapcsolat - még nem is annyira szembetűnő, de később, idős korra megnőhet ez a különbség. Persze, nem az évek számában, hanem az élethez való viszonyulásban. Tehát valóban jobb az ilyet kerülni, de ismétlem, akár jól is alakulhat az ilyen kapcsolat.

A szándék és törekvés nemes, ám ebben a formában nem könnyű hozzá segítséget nyújtani. Az a jó, ha az ilyen ajándék, gondolat-falat egyben személyes is. Ezért érdemes saját magának keresnie ilyet például a Bibliában. Ha előveszi az újszövetségi szentírást, főként Szent Pál leveleit, abban olvasgatva sok ilyen mondatot találhat. Ezen túl viszont fölkínálom a honlapunkon megjelenő gondolatgyűjteményt, amely hamarosan olvasható lesz. Ebben az idei nagyböjti gondolatokat gyűjtöttük egy csokorba. Hátha ezek között talál olyat, amit fölhasználhat. De én mégis inkább az egyéni szentírás-böngészést javaslom.

Köszönjük szépen a fölvetését. Össze is szedjük őket, és hamarosan egy csokorban is megtekinthető a honlapunkon. Ezzel talán másoknak is örömet szerzünk.

Kedves K.! Mennyire igaza van! Mennyire így kellene lennie, hogy a hit mindent átformáló, életető forrás legyen. Hogy pedig eddig még egyetlen ilyen emberrel sem találkozott, ez több mint szomorú. Pedig kell, hogy legyenek. Nem tudom, én azért nem egy ilyen embert ismerek. Persze, ezzel nem az elit keresztényekre gondolok, hiszen a mélyen hívő embert is átjárja a kereszthordozás nehézsége vagy éppen saját hibái miatti keserűség. De mindezek mélyén ott van a remény az egyetlen igazi erőben, az Isten irgalmas szeretetében. Szóval, tény, hogy ebből kellene élnünk és nem pótlékokból, amit a világ kínál nekünk. Kedves K! Egyetlen utat látok, hogy a közelébe kerüljön ilyen mély hitű, minden porcikájában keresztény, azaz krisztusi embernek, hogy Ön váljék azzá. Induljon el ezen az úton! Ne mondja, ne gondolja, hogy ez lehetetlen! Végtelenül egyszerű dolgot mondok. Kérje Istentől, hogy adja meg Önnek, és le fog esni az álla: megadja. Aki kéri, és őszintén törekszik is rá, annak szépen lassan - arra is van példa, hogy egyszeriben - megváltozik az élete. Akik középszerűen élik a kereszténységüket, azok nem is kérik ezt, nem is fontos nekik. Akinek viszont igen, s valóban hittel kéri ezt Istentől, azon ez előbb-utóbb meg fog látszani. Feltéve, ha nem azért kéri, hogy ez meglátszódjék, mert akkor csak színjátszás az egész, ahhoz nem asszisztál az Isten. Ne várjon hát másra, legyen Ön a környezetében zászlóvivő a kereszténységben!

Hogy az egész világ egy nagy színház, ezt már többen is megállapították, megírták. Igen, sajnos ez így van. Nagyon sok hazugsággal élünk. Ami a legrosszabb, hogy sok esetben még a magunk hazugságait sem vesszük észre, nem veszünk róla tudomást. Lehet ez ellen lázadni, daccal válaszolni, de lássuk be, ez nem egy szerencsés hozzáállás. Sem a világ arculatán sem a magam hangulatán ez nem segít. Tudatosítanunk kell, hogy az emberekben sok hiba van, s persze, ebből a megállapításból magamat sem hagyhatom ki. Talán ez segít elviselni a rágalmakat, gyanúsítgatásokat, ha megfontolom, hogy én sem vagyok hiba nélkül való. Persze, magunkat többnyire fölmentjük, a saját hibáinkat nem érezzük annyira súlyosnak, mint a másik emberét (- kivált, ha anyósról van szó:-). Szóval ezen nem csak fölháborodni, de csodálkozni sem nagyon kell. Gyarló, bűnösök vagyunk mindnyájan. Az a bölcsesség, ha ezt elfogadom, ha az az alapállásom, hogy nem akarom megváltoztatni a másikat, elfogadom olyannak, amilyen. Még ha ez nehéz is, rettentő megalázónak tartom is, de akkor is ez a bölcs és célravezető magatartás. Ez kicsit olyan, mint a Kis hercegben a király, aki mindig tudja, hogy azt kell parancsolnia, ami egyébként is történni fog. Így minden bizonnyal teljesül a kívánsága. Komolyra fordítva a szót, de mégis ugyanezen gondolatmenetet követve mondom, hogy ne várjon el semmit az anyósától. Akkor nem fogja meglepetés érni. Egyre jobban ismeri már, ismeri a reakcióit. Egész egyszerűen fogadja el, ő ilyen. S még azt is tegyük hozzá, hogy kettejük összetűzéseiben egészen bizonyosan Ön is felelős, mert a sok rossz tapasztalat alapján már Ön sem tud minden helyzetben tiszta lelkülettel közeledni hozzá. Én mégis azt mondom, tehát, hogy akarjon változni. A változást ne a másik embertől, ne az anyósától várja, hanem kezdje saját magán. S ami mindennél fontosabb, imádkozzék érte. Ha rendszeresen imádkozik az anyósáért, akkor csillapulni fog az iránta való érzékenysége. Szóval, ne adja föl. Színház az egész világ, de nekünk őszintén, a saját szerepünket kell eljátszanunk, nem másét. Közönség pedig nincs! Senki nem fog tapsolni. Csak az Úr Istennek játszunk, ő pedig nagyon jól ismer minket, nem kell másnak kiadni magunkat, mint akik vagyunk. De ehhöz ismerni is kell önmagunkat.

A helyes rend az, hogy előbb a pap áldozik meg, utána a diakónus(ok), s utána a hívek. Mégpedig azért, mert az Egyházban nem káosz, hanem rend van. Az Úr a szabadság Lelkét adta gyermekeinek, ezért az Egyházban ugyan "nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő; mert mindnyájan egyek Jézus Krisztusban (Gal 3,28), de Krisztusnak ez a teste nem egy torzó, hanem egy csodálatos test, amelynek van feje, vannak különböző tagjai, és bármely tag nélkül csonka lenne. S ahogy a testben a vér is szabályozott úton áramlik, nem egyszer a karba, utána a fejbe, máskor a fejbe, s utána a karba, az Egyházban is meghatározott rendben részesülnek az éltető testből és vérből, először az eucharisztikus ünneplés vezetője, vagyis a püspök, ha van, vagy a pap (ha többen vannak a papok, akkor először a főcelebráns), majd a diakónusok, a többi szentélyben szolgálatot tevő és így tovább. Az áldozásban ugyanis az áldozó nem csak Krisztussal egyesül újra és újra , hanem mind szorosabban egybeforr az ő testével, az Egyházzal, melyben neki mint tagnak meghatározott helye van. Ezt képezzük le minden alkalommal, amikor áldozáshoz járulunk mint ünneplő közösség. Az áldozás rendjét oly fontosnak tartották keresztény őseink, hogy az első századokban gyakran szabályozták a zsinatok, illetve emelték föl hangjukat a rend megbontása ellen (pl. hogy egyes helyeken a diakónusok megelőzték a presbitereket, vagyis a papokat).

Kedves Marika! Élő gyakorlat, hogy az ilyen embereket csak a Szent Vérből áldoztatjuk meg, amelyet még akkor teszünk félre a számára, mielőtt megtörténnék a Szent Testtel való egyesítés a kehelyben. Ugyanakkor ismerek olyan személyt, aki, bár súlyos mértékben glutén érzékeny, még véletlenül sem kerülhet a táplálékába glutén származék, ugyanakkor rendszeres áldozó a görögkatolikus egyházunkban. Ehhöz persze nagyon nagy hit kell, de hála Istennek, erre is van példa.

Hát akkor hol marad az Isten bocsánata, a megváltottságunk? Sajnos nagyon sokszor sebeket okozunk egymásnak. Szinte azt kell mondanom, ez elkerülhetetlen. Hogy halálunk után hová is kerülünk, arról nem érdemes nagyon találgatni, mert alighanem melléfogunk. Emberi fogalmaink nem képesek az odaátról bármit is hitelesen kifejezni. Szóval, miközben törekszünk az odaáti boldogságba, nem feledkezhetünk meg arról, hogy azt már itt lent kell munkálnunk. Mégpedig mások számára. Arra kell törekednünk, hogy mások számára már itt a földön is érzékelhetővé tegyük, milyen lehet a mennyország, ahol csak a végtelen szeretet uralkodik. Ezért kell törekednünk a szeretetre. Nem pedig pusztán azért, mert ez erkölcsi parancs. No most, az áteredő bűn, a rosszra hajló természetünk miatt elkerülhetetlen a szeretetlenség, a megbántás, a sebek ejtése. Miközben erre teljesen erővel törekednünk kell, mármint a szeretetre és nem a sebek ejtésére, közben arra is figyelmet kell szánni, hogy ha mégis megtörtént a megbántás, akkor utána legyen megbánás is, és főként: bocsánatkérés. Ezek mind kulcsfontosságúak. Valójában nem az nem kerülhet a mennyországba, aki bűnt követ el, hanem az, aki nem bánja meg a bűnét, aki nem kér bocsánatot - jó Istentől és megbántott embertársától. Törekedjünk tehát mind a kettőre. Mindig igyekezzünk szeretni, ezt ki is mutatni, s amikor ez nem sikerült, akkor sincs semmi vész, csak ne halogassuk a bocsánatkérést. Ebbéli törekvésünk egyébként arra is jó, hogy közben fejlődünk, egyre jobban megértjük ezeknek a folyamatoknak az értelmét, értékét. Jó kis munka ez, amit már itt a földön is lehet élvezni, s az odaáti boldogság pedig majd ráadás lesz. Nem érdemünk jutalma, hanem Istenünk érdemtelenül nekünk adott ingyenes ajándéka.

A házastársak között a testi kapcsolat a lelki kapcsolatnak a kifejeződése. Ha nincs harmónia a testi kapcsolatban, akkor minden bizonnyal hiányosság van a lelki harmóniában is. Ezért semmiképpen sem javasolt pusztán az érzékiség fölgerjesztésével rásegíteni a testi kapcsolatra. Nem tudom, lehet, hogy az adott pillanatban nyújt - hogy úgy mondjam - technikai segítséget, de a házaséletnek ez a testi része messze több, mint pusztán technika. Az egyik legfontosabb pont, hogy tudjanak erről nyíltan beszélni. Az apróbb részletekről is, hogy mi jó és mi nem jó, hogyan tudnak egymásnak nagyobb örömet szerezni. Ez az egyszerű karácsonyi ajándékok esetében is elengedhetetlen, hát még ennél a roppan összetett, a legmélyebb érzelmi területekre vonatkozó nagy titok terén. A másik tanácsom, hogy beszéljék meg a kapcsolatukat is. (Van, hogy ebben segíteni tud egy harmadik személy. Főként hosszabb ideje házasságban élő személyeknél, akik esetleg a megszokottság, a megrögzöttségek miatt már nem tudnak egymásnak újat mondani, egymást másként látni. Holott elengedhetetlen volna ez a mindig megújulásra kész nyitottság.) Természetesen nagy megértés is szükséges a harmonikus testi kapcsolathoz. Figyelni kell egymás testi és lelki igényét, szükségét, és nem szabad önzőnek, kivált nem erőszakosnak lenni. Lassan alakul a házaspárok között ennek a szép titoknak a föltárulása. Sok házaspár számolt be már arról, hogy húsz-harminc év után is nyílt lehetőségük a testi kapcsolatuk megújítására. De csakis úgy, hogy egyben a lelki kapcsolatuk is újult, fejlődött. Szorosan összetartozik ez a kettő.

Igen. Néha én is használom, mert jól elfér a zsebemben. Ismereteim szerint nem hivatalos, de megbízható fordítás.

Kedves J.! Legyen továbbra is erős! Ha kitart ebben az álláspontjában, ezzel nem csak a fiának, az ő gyermekeinek tesz jót, de az egész társadalomnak is, hogy nem hagyja terjedni a fertőt. Azt el tudom képzelni, katolikus családokban hallottam már erről, hogy olykor ott is maradhat a házban a barát vagy barátnő, de azzal a nyilvánvaló játékszabállyal, hogy nem egy szobában alszanak. Ez sem veszélytelen, de ha a fiatalok számára is nyilvánvaló a tisztaság megtartása, akkor ez lehetséges. Ha viszont közben őrködni kellene, hogy be ne menjenek egymáshoz, az mindenki számára megalázó lenne. Tehát csak olyan esetben tudom ezt elképzelni, amikor a fiatalok számára is kincs a szüzesség őrzése. Ha azonban a fia úgy szeretné a kedvese ott alvását, hogy akár egy szobában is legyenek, akkor ennek semmiképpen sem szabad teret engedni. Nagy szükség van olyan szülőkre, olyan családokra, ahol ez az érték megvan, ahol nem restellnek küzdeni is ezért. Néha küzdeni kell a fiatalokkal, küzdeni a rokonokkal, a környezettel, szinte küzdeni kell az egész világgal. De azért, mert sokan mondják, hogy a szüzesség nem érték, azért az továbbra is hazugság marad. Nem szabad engedni neki. Úgyhogy ne inogjon meg ebben, legyen továbbra is következetes és erős!