Tisztelt Lelkiatya!
Római katolikusként görög katolikus templomba járunk. Szeretnénk születendő gyermekünket görög katolikusnak keresztelni. Tudom, hogy ez csak rítusváltással lenne lehetséges.
Ha a gyermeket nem kereszteljük meg születésekor, hány éves koráig kell várni, hogy ténylegesen görög katolikusként legyen megkeresztelve, függetlenül a szülei rítusától? Természetesen görög katolikus templomba fogunk vele járni, így is fogjuk nevelni és ilyen hitoktatásra is szeretnénk vinni.
Köszönettel: Csendes Krisztián
Az egyházjogi előírások szerint a 14. életévét betöltött személy szabadon dönti el, hogy melyik sajátjogú egyházba kéri a felvételét, azaz milyen rítus szerint keresztelkedik meg.
A fiatalabban megkereszteltek a szülő esetleges rítusváltásával együtt automatikusan változtatnak rítust.
Semmiképpen sem javaslom a keresztség 14. életévig történő halasztását.
Kedves Lelkiatya!
Már régebben is jelentkeztem,akkor a rossz munkahelyemröl egy fogadóirodáról irtam amit otthagytam.Szabadság idő alatt visszamentem helyettesiteni a volt kolléganőmet,a főnökök hivnának vissza dolgozni,de visszautasitottam,Ez egyiküknek nem tetszett,kicsit megsértődött rajta.Nem miattam hanem önmaga miatt,hogy legyen aki tolja a szekerét.Semmi nem változott ott,még több a munka,bővitették a munkakört,ugyanazok a problémák is jelen vannak a dohányfüst,italozás,csalások a főnökök részéről...A régi rendszer nem változott.Az a pár hét alatt kimerültem ott ideigileg,pedig még gondolkodtam visszamenjek,ne menjek.De még tisztábban látom jól döntöttem régen.Ajánlottak most a napokban munkát,de ott is kell hétvégén dolgozni,ott se tisztelik az ünnepnapokat,nagyon kevés a szabadság is,ugy meg nagyon kimeritő dolgozni,nekem meg hétvégén a főiskolán vannak előadásaim is.Meg ajánlotta még egy befolyásos ember,szintén a napokban,hogy tudna segiteni munkát találni,tisztában van a helyzetemmel is a tanulmányaimat illetően.Látott régebben a munkahelyemen,azt mondta úgy tudja elmentem onnan,ő magától jött oda hozzám ezt megkérdezni.Azt tudom róla,hogy politikai befolyása is van.Kétségek fogtak el.Ebben a világban nagyon nehéz bárkiben is megbizni.Remélem nem várna tőlem \"olyan\" dolgot cserébe.Lehet már rémeket látok.Nagyon sokat imádkoztam-imádkozom munkáért.Szeretnék is dolgozni.Eddig jobban olyan lehetőségek adódtak,amik a föiskolai tanullműnyaim rovására mentek volna.Néha nem tudom mitévő legyek a munkával kapcsolatban.Mit tehetnék,hogy jó döntést hozzak?
Köszönöm a válaszát!
Javaslom, hogy legyen körültekintő, de azért ne legyen bizalmatlan. Jó lehetőségnek mutatkozik ez a fölkínált munkahely. Hát nézzen utána, hogy az illető mennyire megbízható ember. Ha politikai befolyása van, ez még nem árul el semmit a megbízhatóságáról. Sok olyan politikus van, akik eltökéltek abban, hogy befolyásukkal segítsenek az embereken. De sajnos olyan is van, akit nem ez a tiszta segítő szándék vezet. Tehát ne ennek alapján döntsön, hanem kérdezősködjék másoktól is, hogy milyen ez a munkahely és mennyire megbízható ez az említett személy. Ha lehet, vállalja el ezt a munkát. De ha az utánajárása eredményeként nem oszlott el a gyanakvása, akkor természetesen ne menjen bele. Döntéseink előtt érdemes sokat imádkozni, azután pedig bizalommal meghozni a döntést.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Tisztelt Lelkiatya,
a \"homoszexuális témához\" lenne hozzáfűznivalóm. Felvetődött a korábbi kérdés írójánál, hogy kit miért lehet diszkriminálni (börtön mise, árvák, özvegyek, abortuszon átesettek... stb).
Én azt nem értem, hogy miért kell mindig kettős mércével nézni ezeket a dolgokat?
Az a tapasztalatom, hogy amennyiben kedvező, akkor mindig ki van hangsúlyozva, hogy
- homoszexuális,
- roma,
- ... vagyok.
A másik esetben pedig az van hangsúlyozva, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint más.
Akkor miért különböztetik meg saját magukat az emberek? Az én véleményem, hogy csak azért, mert valamilyen előnyhöz juthatnak ez által.
Ennyi erővel én is lobbizhatnék heteroszexuális liturgiáért...
DJK,
P
Kedves P!
Nem teljesen értek egyet Önnel. Igaz, én is hasonló érveket használtam, hogy nem kell föltétlenül külön bánásmódot igényelni a lelkipásztori tevékenységben, viszont azt is hangsúlyoztam, hogy amikor valaki bármilyen okból sajátos magatartású, akkor különösebb gondoskodással kell feléje fordulni. Arra is utaltam, hogy hajlamosak vagyunk a magunk gyengéinek létjogosultságot követelni, de a másikét nem mindig tudjuk ugyanilyen jó szívvel elfogadni. Ám nem gondolom, hogy az efféle elvárásban mindig csak számító hátsó magatartás húzódna meg. Nem is javaslom, hogy ezzel vádoljuk meg egymást. Belátom, adott esetben ez is előfordulhat, de semmiképp se általánosítsuk ezt az emberi gyöngeséget. Alapvetően adjunk hálát mindazért, amit kaptunk, de ne úgy, mint a farizeus, melyről Jézus beszélt: Hálát adok, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek... (Lk 18,11).
?Társak, közösség nélkül nem tudjuk megélni az Evangéliumot.?
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!
Követem a ?A lelkiatya válaszol? című rovatot, és azt kell, hogy mondjam, nagy hatással vannak rám az ott olvasottak, azok is, amit a hívek írnak, és természetesen azok is, amit Ön, kedves Lelkiatya, a hívek kérdéseire ír, válaszol. Ott ragadta meg a figyelmemet egy Ön által leírt gondolat: ?Társak, közösség nélkül nem tudjuk megélni az Evangéliumot.?
Gyakorló római katolikus vagyok, két gyermekem (5 és 17 évesek) pedig az édesapjuk után görög katolikus. Gyermekeimet próbálom a ?legjobb tudásom? szerint vallásos neveltetésben részesíteni. Gyónunk, áldozunk, minden vasárnap részt veszünk a Szentmisén, és az egyház által szervezett katolikus rendezvényeken, összejöveteleken is próbálunk aktívan részt venni.
Amiért a Tisztelt Lelkiatyához fordulok, az azért van, mert bár a férjem is meg van keresztelve, ő az a típusú ember, aki ha van kedve velünk tart a vasárnapi szentmisékre, ha nincs kedve, akkor hallani sem akar róla. Ha próbálom győzködni, akkor biztos, hogy ellenállást tanúsít. Arról szó sincs, hogy ellenezné a gyermekek vallásos neveltetését, de ugyanakkor ?segítséget? sem kapok tőle. Szóval néha, olyan, mintha feszélyezné az egész. Hisz Istenben a ?maga módján?. De ez nekem nagyon kevés, és így megélni a hitet nagyon nehéz. Ezért járunk római katolikus szentmisékre is a lányaimmal. Tudom, hogy ezt rosszul teszem, mivel a gyerekek görög katolikusok, de mivel az édesapjuknak tulajdonképpen majdnem mindegy hová járunk, ezért a gyermekeim követnek engem (nyilván a kicsi nem is tehetne másképpen) és a nagylány is a római katolikus templomban gyakorolja a vallását.
Egyébként nagyon odaadó édesapa, a lányaiért bármit megtenne, a család az első a számára, de néha úgy érzem számára a hit, a vallás valahol hátul kullog sorban (ha mondhatom így). Gyermekként és kamaszként én is tehernek éreztem a templomba járást, de most 42 éves fejjel már teljesen másként gondolom. Még mikor összeházasodtunk sem volt olyan fontos számomra a vallás, a hit? Most már tudom, hogy akkor rosszul gondoltam, éreztem.
És ahogy a Lelkiatya is írta:?Társak, közösség nélkül nem tudjuk megélni az Evangéliumot.?
Mit tehetnék annak érdekében, hogy a férjem, a társam másként gondolkodjon, és ráébredjen, hogy minden, ami körülvesz minket Isten ajándéka? Hogy ne csak a maga módján higgyen, hanem együtt közösen éljük meg a hitet, az Evangéliumot? Hogy gyermekeinket a továbbiakban együtt neveljük HITBEN és szeretetben?
Köszönettel:
A.
Kedves A.!
Levelében kettős kérdés rejlik, két vágyat fogalmaz meg. Egyrészt az Ön saját nehézsége, hogy az Evangéliumot a hitvesével együtt szeretné megélni, másrészt az az apostoli szándék, hogy őt elvezethesse Krisztushoz. Természetesen, ha ez utóbbi sikerül, akkor egyszerre mind a két vágya teljesülhet. Mégis azt mondom, ne akarjon sietni ezzel. Lám, az Ön életében is sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjön, mennyire fontos a hit. Hagyjon időt a férjének is. Azt tanácsolom, ne akarja őt rávenni, hogy együtt menjenek el a templomba. Mint mondja, ez úgyis inkább az ellenkezőjét váltja ki belőle. Bőven elegendő az a csöndes, eltitkolhatatlan öröm a szívében, amikor mégis együtt mennek el. Amikor ez történik, azt köszönje meg neki. Talán annyit megtehet, hogy a lányait is bevonja ebbe a cinkosságba, s őket is biztatja, hogy köszönjék meg az édesapjuknak, amikor elkíséri Önöket a templomba. Higgye el, ennél nagyobb ráhatás nem is szükséges. És ez alapvetően pozitív tartalmú, míg a győzködés, a kérlelés inkább ellentétes érzéseket vált ki. Hogy addig pedig Önnel mi lesz, arra nehezebben tudok válaszolni. Sajnos, sok keresztény testvérünknek adatik ez a kereszt, hogy a házastársa nem osztozik vele a hitben. Sokkal jobb volna, ha igen, de ezt a hiányt is föl lehet ajánlani - akár éppen őérte is. Legyen tehát nagyon türelmes vele. Lehet, el kell telnie néhány évnek, amíg ez a közvetett vonzás meghozza a maga gyümölcsét. Abban biztos lehet, hogy el fog érkezni ez a nap. Imádkozzék érte minden nap, de jól rejtse el a férje elől ezt a titkos szándékát, melyet csak a Jóisten ismer. No, meg, persze a lányok is, akiket abba szintén be lehet vonni, hogy imádkozzanak édesapjuk megtéréséért. Amikor pedig majd bekövetkezik, mekkora öröm lesz az mindannyiuknak!
Tisztelt Lelkiatya!
Úgy érzem elvesztem. Nem találom a helyemet a felekezetek között. A családom reformátusnak keresztelt meg. De én mindig érdeklődő voltam más felekezetek iránt is. 4 éve, hogy már úgy érzem nem vallok magamnak pontos, kifejezett vallási sort. Református, Evangélikus, Római katolikus, Görög katolikus. Az utóbbival még ismerkedem. Ha kérdezik milyen vallású vagyok, ezt felelem: \"Ökumenikus. Nem vallok egy vallást sem. Egy az Isten!\" Ki ki ugyan a maga felekezete felé húzna, de nem mindig hagyom magam. Sok jó tanítást kapok az a különféle felekezetektől, de néha utálatot, negatívumot is.
Elfogadott az amit csinálok? Elfogadható, hogy nem biztos, hogy akarok kifejezetten egy felekezethez tatozni? Baj ez? Véleményem szerint központi, hogy mindenki a Biblia szerint él! És az már \"+\" könyvek kérdése, hogy ki kit imád és tisztel a Biblia szerint írtakkal.
A reformátusok azt tanítják, hogy a Biblia szerint élünk, írja hogy pl Máriát tiszteljük, de azt nem, hogy imádjuk, ezért nem imádkozunk érte.
A római katolikusok, hogy van lényeges, ésszerű magyarázata. Mégis egy fontos szereplő a szentírásban. Miért ne imádkozhatnánk érte? Jézus anyja, vigyáz ránk, tanításai, példái voltak és vannak a mai világ során.
Atyám! Kinek hihetek? Mi az igazság? Miben hihetek? A szentekben? Kikben?
Ugyan mégis arra gondolok amit Püspök Atya is mondott nekem a szentekkel kapcsolatban. \"Hiszem a szentek közösségét\". Hiszem! Van amit hiszek van amit nem. Így vallom magam ÖKUMENIKUSNAK! Elfogadott ez?
Előre is köszönöm válaszát!
X*v*r
Kedves X*v*r!
Igyekszem minden föltett kérdésre válaszolni, nem kihagyni egyetlen egyet sem. Gyakran kérem a kérdezők türelmét, mert ritkán tudok azonnal válaszolni. Köszönöm megértését.
Hogy azzal kezdi: úgy érzem, elvesztem, ez nem túl bátorító arra nézve, hogy maradjon-e ebben az állapotban vagy sem. Ezért nem is javaslom, hogy maradjon sehova se tartozó. Egyik felekezet sem tökéletes, különösen nem azok tagjai, beleértve a vezetőket is. Ha ilyet keres, ki kellene futnia a világból, mert nem talál. Javaslom, hogy mindenképpen táborozzon le valamelyik közösségben, ahol legjobban megtalálja önmagát, még pontosabban a Jóistent. Általában nem ezt szoktam mondani, mert legjobb, ha az ember nem is kóvályog, hanem járja azt a lelki utat, amelyet gyermekkorában elkezdett. Persze, ebben is van sokféle keresés, nem is szabad ezeket kihagyni. Mégis úgy érzem, az Ön esetében most nem szokványos keresésről van szó. Gyökértelennek érzi magát és emiatt talán céltalannak is. Nem elég az az értelmi belátás, hogy a Bibliában minden le van írva, követni kell azt és kész - ennyi a keresztény élet. Társak, közösség nélkül nem tudjuk megélni az Evangéliumot. Jézus is társakat gyűjtött maga köré. Ez volt az Egyház csírája. Önnek is találnia kell közösséget, lelki társakat, lelki atyákat. Az egész emberségünk így van fölépítve, hogy szükségünk van közösségre. Az ökumenikus szemlélet nagyon jó, de ez elsősorban azt jelenti, hogy elfogadom a másikat is, sőt a másik gondolkodását is ítélet nélkül. De kell, hogy legyen saját fölfogásom is. Amelyet nem én találok ki, hanem én találok meg. Keressen tehát tovább! Azt javaslom, ne álljon meg itt. Sokat imádkozzék, járjon el különböző szertartásokra, kérje, keresse az Isten Szentlelkét, hogy mutasson Önnek utat. Egészen biztosan meg is fogja azt találni.
Kedves Lelki atya!
17 éves fiatal lány vagyok. Mostanában egyre komolyabban érdekelnek a fiúk, de sokszor úgy érzem, hogy a hitem meggátol abban,hogy komolyabb kapcsolatom legyen. Olyan környezetben nőttem fel, ahol alapvető dolog a házasságig való tisztaság. Ezt egy nagyon pozitív értéknek tartom, mégis hátrányban, megkülönböztetésben érzem magam a kortársaim közt. Úgy érzem, hogy a hitem gátat szab ilyen téren a boldogságomban, hiába tudom, hogy jól cselekszem. Mit tegyek, hogy ez a negatív érzés eltűnjön?
Tudom, nem könnyű ezzel a negatív érzéssel szembeszállni. Mégis, ha jól megérti, hogy milyen tőről fakad, mi az eredete, háttere, akkor talán könnyebben választja a sokkal jobb, sokkal értékesebb utat. Ma az emberek, közöttük a fiatalok óriási hányada azt mondja: téved az Egyház, téved az Isten, amikor azt mondja, hogy a szexuális élet csak a családon belül helyénvaló. A kortársai gúnyolódnak esetleg emiatt, de legalábbis értetlenül néznek Önre, ha ezt a teremtés óta állandó, ősi igazságot képviseli. Amikor ilyen sokan mondják körülöttünk, akkor bizony nem könnyű ezzel ellentétes álláspontot képviselni. Ez érthető. Mégis szeretném ebben megerősíteni. Ez a széles körben uralkodó téveszme rontja meg a családok életét, egységét, boldogságát. Aligha van józanul gondolkodó ember, aki tagadná, hogy összefüggés van a mai házasságok és családok széthullása és a szexuális szabadosság között. Aligha tagadja bárki, hogy az elvált családok gyermekeinek nagy része súlyos traumát szenved, amely személyiségére, talán az egész életére károsan kihat. Mindezek ellenére mégsem vonják le a nyilvánvaló következtetést, hogy jobb az ősi rend, jobb az Isten igazsága rövid és hosszú távon egyaránt. Ha Ön boldog életet akar élni, akkor el ne hagyja ezt a gyermekkorától magába szívott igazságot! Nem csak azért, mert nem érdemes a kortársak, barátok kedvéért ennyire fontos igazságtól elfordulni, hanem még inkább saját magáért. Mert ha egyszer megjelenik az a férfiember, akinek szintén ezek az igazságok a fontosak, akivel nagyon mélyen eggyé tudnának válni ebben a közös igazságban, de addigra Ön már föladta ezt a tisztaságát, akkor micsoda hatalmas veszteség fogja érni, hogy ettől Ön már eltávolodott.
Persze, nem csak azért mondom ezt, hogy várjon a fehér lovon érkező tiszta lovagra, hanem azért is, mert minél többen tudunk ellenállni a buta közgondolkodásnak, minél erősebben tudjuk képviselni a mai világban is Isten igazságát, annál jobban segítünk a bizonytalankodóknak, annál inkább tudjuk mi alakítani a közgondolkodást, nem hagyva, hogy az alakítson bennünket. Annál nagyobb a remény, hogy lesz még ilyen tiszta lovag, lesz még ilyen tiszta leány, aki inkább hisz az Istennek, mint az embereknek. Adja Isten, hogy legyen minél több!
Tisztelt Lelkiatya!
Nemrég írtam önnek, én voltam a görögkatolikus fiatalember, aki a menekültekkel kapcsolatban írt. Lelkiatya, a válasza nagyon megnyugtatott, és kezdtem is végre megnyugodni, amikor újabb aggasztó dologgal szembesültem:
Olvastam egy cikket, melyben azt állítják, hogy egy katolikus segélyszolgálat és a Jezsuita Menekültsegítő is azt mondta, hogy egyenruhás rendőrök (ráadásul magyar rendőrök) verik az ellenállást nem tanúsító menekülteket.
Lelkiatya, lehetséges, hogy egyes liberális körök már katolikus segélyszervezeteket és a Jezsuitákat is fertőzik? Hiszen ön is azt írta, hogy rágalom ilyet mondani. Ismét teljesen tanácstalan vagyok, kérem segítsen tisztán látni!
Megint az írom, mint a minap. Az efféle híreket alaposan át kell értékelni. Mint mindent. Az a sajtó, amely hírt ad erről a jelenségről, nem is leplezi, hogy szándéka a magyar rendelkezések, törekvések lejáratása. Ha történtek ilyen hatalmi visszaélések, azokat is mélyen meg kell(ene) vizsgálni, hogy jobban megértsük. Nyilván semmiféle erőszaknak nem vagyok pártján, de amennyire értelmezni tudom a beszámolót, ha voltak erőszakos cselekmények, azok nem a határon saját papírjaikkal jelentkező menedék kérőkkel szemben történtek. Lehet, hogy nem támadtak az illetők a rendőrökre, de súlyos határsértőkről van szó, akikkel gondolom, hogy nem könnyű kesztyűs kézzel bánni. Főként, ha fogadkozik, hogy úgyis újra megpróbálja. Azért van kerítés, hogy mindenki a kapun át jöjjön be hozzánk.
A jezsuita szervezetnek tulajdonított beszámolókat is furcsának találom. Nagyon sok benne a sablonos beszámoló. A IX. és a XXV. eset csaknem szó szerint meg is egyezik. Nem tudom, kik és milyen szándékkal gyűjtenek ilyen beszámolókat, de, hogy mindezzel nem jutunk közelebb a roppant összetett helyzet megoldásához, annyi bizonyos.
A menekültek ügyében ma azt tehetjük, hogy imáinkkal erősítjük a hitünket, és ha bárhol látunk rászorulót, azonnal igyekszünk segíteni neki, mintegy gyakorolva, hogy mi is a saját feladatunk ebben a migráns helyzetben. Ezen túl pedig nem túl sokat rágódunk azon, hogy mások megfelelő módon állnak-e helyt, helyesen végzik-e a dolgukat vagy sem.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Kedves Lelkiatya!
Szentségfelvétel lehetősége kapcsán szeretnék érdeklődni. Adva van egy kis gyermek, aki római katolikus keresztségben részesült, tehát latin rítusú. Egy görög szigeten él szüleivel. Szeretne elsőáldozó lenni, de ahol él nincs lehetőség, hogy saját rítusában gyakorolja vallását. Lehet -e ő keleti rítus szerint, görögkatolikus szentmisén elsőáldozó?
Köszönöm szépen válaszát!
József
Igen, ez lehetséges. Természetesen ettől még nem veszíti el a katolikus Egyházhoz való tartozását, de fontos a folyamatos szentségi élet. Ilyen esetben a bérmálás szentségében is részesülhet. Ugyanis a bizánci rítus gyakorlata szerint ez a bevezető szentségek sorrendje: keresztség, bérmálás, Eucharisztia.
Tisztelt Lelki Atya!
Mit kell tennie egy feleségnek több, mint 20 évi házasság után, mely a családon belüli erőszak minden formájával a földi poklot kínálta.
\"...és el nem hagylak mindhalálig...;...úgy segéljen engem...\"
Ha külön költöznék a gyerekekkel, azzal csak bajt okoznék? Eddig is csak ettől rettegtem és ezért nem léptem.
Tisztelettel: T.
Vannak olyan helyzetek, amikor ezt megengedi az Egyház, sőt, meg is áldja ezt a különélést. Nem ismerem a helyzetét, hogy közelebbi tanácsot merjek adni, de igenis van lehetőség a különválásra (jogi kifejezéssel: ágytól-asztaltól való különválás).
Kedves Lelkiatya!
Érzelmileg kicsit kivagyok mostanában.Tetszett egyik évfolyamtársam a hétvégi föiskol,aki hivő,rendes fiatalember,sokszor beszélgettünk,vele eltudtam volna képzelni valami többet is,valamit éreztem is iránta.De megtudtam ő szerelmes lett valaki másba,aki ráadásul a falumba él és akivel jól megvannak.Sziven ütött ez a hir.Nem vagyok túl ismerkedős tipus,ha valaki ritkán megtetszik azt komolyan is gondolom.Néha felmerül bennem lehet-e még egyáltalán találni valakit a harmincas éveket taposva.Csalódott vagyok.Érzelmileg nem is vagyok túl jó formában.A legjobb barátnőm is két éve csúnyán cserben hagyott és borzalmas dolgokat mondott.Akkor úgy éreztem elszakadt bennem egy szál,mintha a lelkemet tépték volna ketté.Beszélünk azóta úgy felszinesen,de ez már nem barátság,ez semmi.Ezt a csalódást megelőzően is volt egy számomra kedves baráttal eltávolodtunk egymástól.A sok nehézségért most nem tudok szivböl köszönetetet mondani Istennek,perlekedtem is vele ezek a dolgok miatt,ami régen fordult elő.Szoktam szolgálatokat is végezni,de mélyen legbelül meg nem értettnek érzem magam.Nincs nagyon kinek elmondani ami bennem van,ami foglalkoztat.Azzal,hogy magamban tartom csak még hallgatagabbá válok.Meg talán kissé megkeseredetté is.Néha szeretnék csak úgy egyszerüen megszűnni,vagy bepakolni egy hátizsákot és szó nélkül elmenni.Bánt,hogy az a férfi most mással boldog,meg a volt legjobb barátnőm is másokkal jár utakra,társaságba.Sajnálom,ez van bennem.Nem akarom,da a sok nehézség miatt visszagondolok a múltra.Kérem ön mit tanácsolna?
Válaszűt köszönöm!
helena
Kedves Helena!
Saját magát tetten érte ebben az irigységben. Azt szerette volna, ha inkább Önnel barátkozik az említett fiatalember, mint azzal a másik személlyel. Önt boldoggá tenné az a fordulat, ha ez a férfi inkább mégis Önt választaná? Nyilván ennek az volna az ára, hogy a másik hölgy marad magára. Félő, hogy ez esetben ezzel Ön már vajmi keveset törődne. Helena! Nem szabad ennyire önzőnek lennünk. Nem azért, mert ez bűn, hanem, mert ezzel a magunk életét keserítjük meg. Ön több csalódást megélt már, ez fájdalommal tölti el. Megértem. Ám ezek a csalódások elkerülhetetlenek, mert gyermek- vagy fiatalkorunkban még ezeket nem láttuk. A csalódásokat nem elkerülni kell, hanem földolgozni. Meg kell ismernünk a világot, az emberek gyarlóságait, s mindeközben fölfedezni Önmagunkat, persze a saját gyarlóságainkat is. Az jogos igénye, hogy ezeket a dolgokat valakivel megbeszélje. De ez elsősorban egy lelkiatya, nem pedig egy udvarló, akivel - kivált az elején - inkább óvatos az ember, próbálja feléje a legjobb arcát mutatni. Ideális esetben a házastárs a legmegértőbb társ, s ennek így is kell(ene) lennie, de lássuk be, az emberi gyarlóság miatt ez ritkán adatik meg. Kell, hogy legyen, akivel őszintén meg tudjuk osztani a gondjainkat, gondolatainkat. De az most még az Ön szemében csak egy álom, hogy ezt egy megértő udvarló fogja betölteni. Ne erre várjon! Vegye kézbe a lelkiéletét! Kérjen ehhez tanácsot, segítséget egy szerzetestől vagy más lelki atyától. Értékelje át a saját életét, céljait, vágyait. Ha ezt nem teszi meg, akkor megmarad abban az álomvilágban, amelyben valójában soha nincs beteljesülés, mert ezek az álmok csak az Ön lelkében élnek, a valósághoz nem sok közük van. Ismerje meg jobban Önmagát, életútját, de legfőképpen az Isten akaratát! Ez az útja annak, hogy rátaláljon az igazi boldogságára.
Kedves Lelkiatya!
Az a 18 éves fiú vagyok, aki korábban már kérdezett Öntől.
Lásd:
( Kedves Lelkiatya!
Én egy 18 éves homoszexuális fiú vagyok. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy a görögkatolikus vallás mit gondol a homoszexuális, illetve biszexuális emberekről? Homoszexuálisként én is felvehetném a görögkatolikus vallást? A válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Természetesen bárki fölveheti a keresztséget függetlenül attól, hogy milyen szexuális hajlama van. Ez a dolog nem befolyásolja, legalábbis nem gátolja az Isten felé vezető utat. Viszont fontos szempont, hogy csak akkor veheti föl valaki a keresztséget, ha legjobb tudása és odaadása révén törekszik annak megfelelően élni.
A szexualitás Isten ajándéka arra, hogy egy férfi és egy nő családot alapítson, és kettejük szerelme által részesei legyenek a teremtésnek. A házasságon kívüli, attól elkülönített szexualitás azonban bűn, amely nem csak az Istennel, de az emberekkel való kapcsolatot is megrontja. Ez a heteroszexuális kapcsolatokra éppen úgy érvényes, mint a homoszexuálisra. Az a különbség, hogy a heteroszexuális érzékiség helyes megélése szép előkészület lehet az Isten akarta házas és családi életre, míg a homoszexuális érzékiség bármilyen formája el van zárva ettől. Éppen ezért, aki ilyet érez magában, annak még nagyobb küzdelmeket kell vívnia, hogy ez a hajlam ne erősödjék benne, hanem annak megfelelő és helyes kezelésével egyre inkább háttérbe szoruljon és átalakuljon egészséges heteroszexuális érzületté. Tudom, hogy ez nem kis szellemi, lelki munka, de mindenképpen megéri, ha az ilyen hajlamú ember szeretne boldog, Isten akarata szerinti életet élni.
Amit itt elmondtam, az éppen úgy érvényes a római, mint a görögkatolikus vallási életre. )
Kérem, engedje meg, hogy reagáljak a válaszára.
Már óvodás koromban feltűnt, hogy valami ?nincs rendben velem?. A tévében vetített lányok és fiúk közötti szerelmes jeleneteket látva én mindig csak a lányok helyébe képzeltem magam. Azért, mert inkább a fiúkat akartam megölelni vagy megcsókolni és nem pedig a lányokat.
Hosszú évekig aztán nem is tudtam helyretenni magamban, hogy mitől lehet ez a vágyam, és mit tehetnék ez ellen. De még ennél is nagyobb gyötrelmet okozott, hogy vajon kivel oszthatnám meg ezt az egészet, kinek is kérhetném ebben a segítségét.
A korombeli fiúk egytől-egyig mind a lányoknak udvaroltak és a lányokról beszéltek. Ráadásul még a szüleim is a lányokkal való kapcsolatomról kérdezgettek. Mindezek következtében már korán kialakult az a téveszmém, hogy én bizony egyedül vagyok a világban ezzel a problémámmal. A téves felismerés hatására pedig nagyon rossz útra tértem.
Megutáltam önmagamat és értelmetlennek tartottam az egész életemet. Emellett elmagányosodtam, hiszen a szüleimtől és a kortársaimtól is nagyon elzárkóztam. Aztán valamikor a tinédzserkor kezdetén már megfogalmaztam magamnak, hogy bizony homoszexuális vagyok, és egyáltalán nem vagyok ezzel egyedül.
De hiába jöttem rá, hogy nagyon sok ember jár hasonló cipőben, engem ugyanúgy zavart, hogy más vagyok, mint a többiek. Azonban még a legnagyobb igyekezetem ellenére is látszott rajtam a másságom, így az iskolában napi szinten a kínok-kínját kellett átélnem, amikor nevetség és egyben utálat tárgya lettem. Annyira rosszul éreztem magam, hogy 13 éves koromban már pszichológushoz is jártam.
A lelki segítségnek hála nagy nehezen beismertem magamnak, hogy a homoszexualitás bizony nem gyógyítható. Így az egyetlen lehetőségem, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyennek születtem. Úgy érzem ? most 18 évesen, 5 év terápia után - közel járok ahhoz, hogy elfogadjam azt, hogy én is csak egy ember vagyok, tele jó és rossz tulajdonságokkal, és a homoszexuális hajlamom ? akárki akármit is mond - nem sorolható az utóbbiak közé.
Tudja kedves Lelkiatya, fiatal felnőttként próbálom megérteni az embereket. Próbálok rájönni, hogy sokan miért ítélik el még mindig a másságot, amikor köztudott, hogy annyi bi- és homoszexuális ember van már a világon, hogy mindenkinek van legalább egy ilyen ember az ismertségi körében.
Nehezen értem továbbá azt is, hogy miért nem tanulnak az emberek mások hibáiból. Az Imák Bobbyért című ? egyébként valós eseményeken alapuló - filmben például a vallásos édesanyja annyira elítélte a homoszexuális Bobbyt, hogy a fiú nem látott más kiutat, mint az öngyilkosságot. Mégsem változtatott sem az egyház, sem a vallásos emberek a mássággal kapcsolatos álláspontjukon. Holott mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás egy ma már köztudottan természetes és genetikailag kódolt dolog. Statisztikák igazolják továbbá, hogy a homoszexuális fiatalkorúak között jóval nagyobb az öngyilkosságot elkövetők aránya. Hány ártatlan gyermeknek kell még meghalnia, hogy a konzervatív gondolkodású emberek végre akceptálják a másságot? !
Ez isten ajándéka volt, mind nekem, mint a többi sorstársamnak. És tudja nem értem, hogy isten miért várja, hogy elfogadjam őt, a tanításaival és az eszméivel együtt, ha ő még azt sem tudja elfogadni bennem, amit pont ő adott nekem, és ami miatt nekem annyit kellett szenvednem. Úgy tűnik, az én életem még lehet boldog, de isten kérésének soha nem tudok majd eleget tenni. És úgy vélem, ilyen kéréseknek, feltételeknek nekem a saját előremenetelem érdekében nem is szabad soha megfelelnem. Én kizárólag a saját akaratom szerint szeretnék élni. És hogy mit akarok én az idelent eltöltött X évem alatt? Szabadságban, boldogságban és szeretetben élni.
Az meg, hogy mi vár majd rám a halálom után, engem személy szerint nem foglalkoztat. Sok ?jó és rossz? ember halt már meg, de még egyikünk sem tért vissza a Földre. Hát ezek szerint még az a hírhedt pokol sem lehet olyan rossz, ahová elvileg többek között a magam fajták is kerülnek majd?
Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet.
Üdvözlettel: Dániel
Kedves Dániel!
Köszönöm, hogy őszintén föltárta élete történetének e fontos részeletit. Igyekszem az Ön számára is elfogadható módon megvilágítani bizonyos pontokat a beszámolójából.
Kétségtelenül az egyik legsúlyosabb veszteség akkor érte, amikor már kisgyermekként nem sikerült ezekről a gondolatairól nyíltan beszélnie. Ez bizonyára nagyon sokat segített volna a helyes irányban való fejlődésében. Sok méltatlan szenvedéstől megóvta volna, vagy legalábbis adhatott volna olyan erős belső tartást, amellyel az elkerülhetetlen gyermeki szenvedéseket jobban föl tudta volna dolgozni. (Minden gyermeket érnek megpróbáltatások, s ez önmagában nem baj, így edződik a lelkük. A szülők, nevelők feladata, hogy ezeket a gyermeki szenvedéseket segítsenek jól földolgozni, hogy ne traumákat okozzanak, ne torzulásokat szüljenek, hanem a személyiségük kibontakozásába egészségesen épüljenek bele.)
Hogy az emberekben előítéletek vannak, ez valóban igen szomorú. Ámde éppen úgy el kell fogadnunk ezt az emberi gyarlóságot is másokban, mint az összes többit, amely a bűn miatt keseríti az életünket. Az Ön számára leginkább a szexuális irányultságra vonatkozó előítéletek bántják. Ez érthető. De vajon Önben nincsen semmilyen más jellegű előítélet? Mondjuk a migránsok, a cigányok vagy bármilyen más jellegű másság láttán? Ezt őszintén meg kell vizsgálnia önmagában. S ha esetleg valóban olyan jólelkű ember, hogy ennek még nyomai sincsenek a lelkében, akkor is meg kell vizsgálnia, mennyire tud elfogadó lenni az előítéletes gondolkodás gyarlóságában szenvedő emberek irányában? Sokszor tapasztalom ugyanis, hogy azok a személyek, akik buzgó harcosai az előítéletes gondolkodás lerombolásának, valójában ők maguk sem befogadók, csak más jellegű emberi gyarlóság dühíti föl őket. Ezt a fontos dolgot is szem előtt kell tartani, ha megpróbáljuk minél jobban megérteni az emberi viselkedést, de leginkább a saját viselkedésünket.
Az Egyháznak a tanítása alapvetően semmit sem változott a homoszexualitás megítélésében. A Biblia is világosan ír erről (Róm 1, 27). Mivel azonban ma erről a kérdésről sokkal többet beszélnek, az egyház szolgái, papok, de keresztények is jobban meg kell, hogy értsék ennek a problémának a lényegét. A homoszexualitás nem bűn. Azt elítélni nem kell, kivált büntetni - bármilyen módon is - nem szabad. A házasság nélküli szexuális cselekedetek azonban a bűnök közé tartoznak. Ezeket mindenképpen kerülni kell. Ha tehát ilyen tettet követ el valaki, az bűn, akár homo-, akár heteroszexuális jellegű az. Jézus megvédte a házasságtörő asszonyt, hogy ne ítélje el őt senki, de aztán azt is mondta neki: Többé ne vétkezzél!
Levelének vége felé meglepően, számomra nehezen követhetően beszél az Istennel való kapcsolatáról. Ha ajándéknak tekinti a személyiségének jó és rossz tulajdonságait, akkor miért fordul szembe azzal, akitől kapta? Miért nem inkább arra törekszik, hogy megértse, ezt az ajándékot mire kapta, mit is kezdjen vele? Ehelyett a saját gondolatait, vádjait vetíti ki Arra, akitől ezt az ajándékot kapta. Jeleznem kell, hogy ezzel nem fog előre jutni a vágyott szabadsága és boldogsága felé. Sajnos sokan megfogalmazzák ezt a téveszmét, hogy: kizárólag a saját akaratom szerint akarok élni. Holott a saját akaratunkra nagyon sok torzító erő is hatással van - ma különösen is! - és az ember akkor talál igazán önmagára, ha hagyja, hogy Isten vezesse őt. Isten tudja, hogy milyen a világ, tudja, hogy milyen vagyok én, tudja, hogy mi az én életutam. Ezzel szemben ezekről a dolgokról nekem csak halovány sejtelmeim vannak. Akkor járok jól, ha ennek a mindent tudó és engem szerető Istennek az akaratát keresem. Ez az igazi szabadság és boldogság, amelyet már itt, a földön is meg lehet találni, nem kell várni vele a halál utáni mennyországig.
Kedves Lelkiatya!
A keresztség és a bérmálás szentségének kiszolgáltatása felől szeretnék érdeklődni, vagyis inkább ezen belül is a keresztszülői szerepről, kötelezettségről.
Az egyik közeli rokonom és férje felkértek, hogy legyünk barátommal keresztszülők. Nagyon örültem, természetesen igent mondtunk a felkérésnek.
Mi nem vagyunk sem eljegyezve, sem megházasodva, barátommal már elég régóta együtt vagyunk és együtt tervezzük az életünket.
Az évek alatt viszont többször is elbizonytalanodtam a kapcsolatunkat illetően, amiről ő és a családom sem tud. Volt rá példa, hogy hazudtam neki, megcsaltam, eltávolodtunk egymástól, de mindent összevetve azért megvagyunk.
Bár kicsit már megkoptak az érzéseim több mint 5 év után, viszont dolgozom rajta, hogy jobb legyen.
Természetesen a párkapcsolati bizonytalanságom ellenére a keresztszülői tisztséget bátran és annál nagyobb szeretettel és örömmel vállalom.
Nem szeretném és nem is tudnám visszamondani és a kicsi lány tényleg nagyon fontos nekem és a barátomnak is.
Kétségeim támadtak viszont afelől, hogy a keresztszülői feladat vagy maga a szentség von-e csak a barátomra és rám nézve (nem a kisbabára) valamilyen plusz kötelezettséget, valamilyen plusz köteléket, amiről én nem tudok?
Ha esetleg tényleg idővel szétmennénk, mert úgy látom, látjuk helyesnek, hogy jobb külön nekünk, akkor egyedül (úgy hogy nem vagyunk párkapcsolatban) is teljesíteni tudom maximálisan a keresztanyai szerepet, ahogy ő is a keresztapait?
Mert ez számomra tényleg fontos, ezért is vállaltam el ezt a felkérést, hiszen tudom, hogy bármit megtennék, hogy jó keresztanya legyek, ahogy a párom is, hogy jó keresztapa.
Ehhez viszont szükség lesz arra, hogy együtt maradjunk csak azért, mert együtt kértek fel minket és együtt vállaltuk el a keresztszülőséget?
Vagy ez a kettő nem kötődik egymáshoz és képesek leszünk külön-külön is megfelelni a feladatnak, úgy hogy a keresztlányunk nem szenved semmilyen kárt ebből, ha közös megegyezéssel idővel tényleg elválnak útjaink?
Köszönöm szépen előre is Atya válaszát!
Egy aggódó leendő keresztanya
A nehézség súlyosabb, mint gondolná. Ha Ön nem az Isten által megáldott, Egyház által hitelesített párkapcsolatban él, akkor inkább ne vállaljon keresztszülőséget! Szép dolog, hogy lelkesíti ez a feladat, és felelősséggel szeretné jól is csinálni, de vajon mi lesz a tartalma ennek a felelősségének? A kereszteléssel a gyermek belép az Egyházba, tagja lesz Isten közvetlen családjának. Nyilván olyan személy vállalhatja ennek a bevezetésnek a feladatát, aki maga is az Egyház tagja, fontosnak tartja annak tanítását, lehetőségeihez mérten mindent megtesz, hogy annak megfelelően is éljen. Majdnem ez az egyetlen, de legalábbis a leglényegesebb keresztszülői feladat, hogy az újonnan keresztelt elé élje a lehető leghitelesebb keresztény életet. Különben hiába papol arról, hogy jó kereszténynek kell lenni. Ez most az Ön esetében főként a házastársi kapcsolat rendezését jelenti. Ennek hiányában Ön nem gyónhat, nem részesülhet az Eucharisztia szentségében. Hogyan lehetne így példaadó keresztszülő?
A föltett kérdése voltaképpen ennek a rendezetlen helyzetnek csak egy kis szelete. Jogosan fogalmazódik meg, hogy mi lesz, ha ez a kapcsolat nem véglegesül. Ha erre nincsen kellő remény, akkor inkább ne vállaljanak közös keresztszülőséget. Bár nyilván nem előírás, hogy a keresztszülőknek egymással házasságban kell lenniök, de a későbbiek során, ha netán eltávolodnak egymástól, akkor félő, hogy gyakorlatilag vagy egyik vagy másik keresztszülőt elveszíti a megkeresztelt. Persze, a szoros értelemben vett előírás csak egyetlen keresztszülőt ír elő, akinek katolikusnak kell lennie, és annak az Egyház szerinti életet kell élnie, illetve arra törekednie.
Ezek csak fölvetett gondolatok, amelyeket figyelembe kell vennie. Nem tudok közvetlen tanácsot megfogalmazni, hogy mindezek után mit tegyen, milyen lépéseket kövessen. Csak arra kérem, vegye figyelembe, vegye komolyan ezeket a szempontokat.
Tisztelt Lelkiatya!
Az alábbi honlapok tartalmával kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
Római katolikusként olvashatom-e napi rendszerességgel az alábbi keresztény blogokon írtakat?
1. http:/...
2. http:/...
Tudom, hogy ezek nem katolikus oldalak, de az elsőn sokszor találok nagyon praktikus tanácsokat, amelyeket a mindennapi élet során tudok alkalmazni.
Ha ezek az oldalak nem ajánlottak római katolikusoknak, akkor tudna-e ilyen jellegű katolikus oldalakat ajánlani?
Én eddig nem leltem.
Tudom, van az Igenaptár, azt is olvasom.
De abban sokkal kevesebb a hétköznapi életben alkalmazható praktikus tanács.
Köszönettel,
egy rk.
Nem javaslom, hogy napi rendszerességgel nézegesse ezeket az oldalakat. Ha olykor beleolvas, az még nem vészes, mert kétségtelen, hogy számos érdekes, és akár a lelkiéletre vonatkozóan is hasznos dolgot lehet találni bennük. De ha rendszeres olvasójává válna, akkor félő, hogy a gondolatiságát, a szellemiségét is önkéntelenül átvenné. Nem csak az a baj ezekkel az írásokkal, hogy nem katolikus szerző művei, hanem mert ezeknek az oldalaknak a megváltás szemlélete nagyon egysíkú, félrevezető. Hosszú távon ahelyett, hogy az Istenhez vezetne közelebb, egyfajta jámbornak tűnő, mégis emberi, világias látásmódot alakítana ki a lelkében.
Sajnos viszont nem vagyok eléggé járatos a világháló mezején. A következő néhány címet tudom javasolni, bár bizonyára több is van a kínálaton:
http://www.plebania.net/index.php
http://www.nyirgorkat.hu/?q=heti-gondolat&id=11
http://jezsuita.blog.hu/
Tisztelt Lelkiatya!
Én vagyok az, aki írtam ezekkel az érzésekkel kapcsolatban, hogy nem szeretnék gyereket, meg hogy nem tudom elfogadni a világot, ahol beszélt a házasságról.
Mit gondol az élettársi kapcsolatról? Nővéremék nem házasodtak össze, és már van három gyermekük, házuk, közös családi életük és boldogok. Nem tudom, lehet hogy ez bűn, de nekem ők akkor is ugyanolyan fontosak, mint ha házasok lennének. Hogy is várható el, hogy ne szeressem őket, attól függetlenül, hogy nem házasságba alapítottak családot. És ezért sokan megszólták már őket, akik egy cseppet sem jobbak, mint ők. Bátyámék megesküdtek, és úgy lett gyermekük, illetve az első gyermek a házasság előtt fogant meg, nem tudom, ez mennyire jó dolog az egyház szerint? És szerintem mégsem boldogabbak, mint azok akik nem házasodtak meg.
De hát nem tudom, szerintem nem az egyháznak kell megfelelni, hanem Istennek. Az érdekházasságok, kényszer házasságok jobbak? Ha tiszta a lelkiismeretem, akkor baj nem lehet.
Tisztelettel: H.
Könyörgöm! Ki mondta azt, hogy aki bűnös, azt nem kell, nem szabad szeretni?! Teljesen összekavarjuk itt a dolgokat! Hogy az Ön nővére nem házasodott össze a férjével, ez elsősorban nekik rossz meg a gyermekeiknek, de ez elsősorban a Jóistenre tartozik, nem másra. Ettől függetlenül, természetesen élhetnek szép családi életet, lehetnek nagyon boldogok. Adja Isten, hogy azok is legyenek még hosszú időn át! Ha valaki megítéli őket, nyilván nem jól teszi.
Ha egy pap megismerkedik egy párral, akik házasságkötés nélkül együtt élnek, nem az az első dolga, hogy azt mondja: Tessék összeházasodni! Elfogadjuk egymást úgy, ahogyan vagyunk. Ha viszont ez a pár tanácsot kér a paptól, akkor már biztosan elmondja nekik, hogy sokkal jobban teszik, ha rendezik a kapcsolatukat, a szerelmüket az Isten színe előtt is. Erre nekik van szükségük, nem az Egyháznak. De ha nem rendezik a házasságukat, ha nem házasodnak össze, akkor sem mondja nekik a pap, hogy akkor szóba sem állok veletek, nem szeretlek benneteket. Se pap, se más ilyet ne mondjon, ne tegyen! Ugyanakkor ezen a fórumon is elmondhatom, el kell mondanom, hogy jobb házasságban élni, mint házasságon kívül eljátszani azt, hogy rajtunk az Isten áldása. Természetesen a Mindenható más utakon is megtalálja szeretetének közvetítését, de ez nem ok arra, hogy semmibe vegyük a szavát, saját kedvünkre alakítsuk a törvényeit. Nem büntet, hanem tanít. Nem bánt, hanem vezet.
A rossz házasságokat meg főként nem szabad összehasonlítani a jó házasságokkal. A lelkiismerete tisztaságára azonban nagyon vigyázzon, mert az, sajnos, a mai világban nagyon sok embernél eltorzult, és összekeveri a saját véleményével. S még egy pontosítás: nem lehet szembeállítani Istent és az Ő Egyházát. Az Egyház ugyanazt tanítja, mint az Isten, Isten az Egyházon keresztül tanít. Érdemes odafigyelni a szavára, amely sohasem az ítélkezés, hanem mindig a tanítás, a gyógyítás, az Isten felé vezetés.
Kedves Lelki atya!
17 éves fiatal lány vagyok. Mostanában egyre komolyabban érdekelnek a fiúk, de sokszor úgy érzem, hogy a hitem meggátol abban,hogy komolyabb kapcsolatom legyen. Olyan környezetben nőttem fel, ahol alapvető dolog a házasságig való tisztaság. Ezt egy nagyon pozitív értéknek tartom, mégis hátrányban, megkülönböztetésben érzem magam a kortársaim közt. Úgy érzem, hogy a hitem gátat szab ilyen téren a boldogságomban, hiába tudom, hogy jól cselekszem. Mit tegyek, hogy ez a negatív érzés eltűnjön?
Ó, kedves leányom! Hogyan erősítsem meg Önt, hogy most, ezen a ponton el ne gyöngüljön?! Igen, nagyszerű érték a tisztaság, ezzel alapozhatja meg a későbbi házasságát, a gyermekeinek a boldogságát. Csak azért vagyok nehéz helyzetben, hogy erről teljes meggyőződéséig megerősítsem, mert a környezete, a kortársai (legalábbis azok legnagyobb része) épp az ellenkezőjét próbálja elhitetni. Minthogy velük már elhitették ezt a hazugságot. Az Ön hite nem abban gátolja, hogy komolyabb kapcsolata, hanem abban, hogy futó kapcsolata legyen - amelyet legtöbben komolynak mondanak vagy hisznek, de valójában nem az. Várjon bátran arra a fiúra, aki számára szintén nagy érték a tisztaság. Van ilyen, higgye el! Érdemes rá várni! Mert akkor az Önök kapcsolata elképzelhetetlenül gyönyörűbb lesz, mint ama sok fiatalé, akik körülveszik, s akik próbálják elhitetni, hogy Önnek is úgy kellene élni és gondolkodni, mint ők. Nagyon kérem, őrizze ezt a nagy értéket. Ettől válik még értékesebbé az egész élete. Ha sikerül, visszatekintve
