Kedves Lelkiatya!
A kérdezőnek aki a határok kijelöléséről irott könyvről érdeklödött: Dr.Henry Cloud-Dr.John Townsend: Határaink- Mire mondjunk iégent és mire nemet? Harmat kiadó
Lehetséges. Köszönjúk szépen.
Kedves Lelkiatya!
Vajon melyik lehetett az a könyv, amelyet az egyik előző kérdezőnek egy szerzetesnővér ajánlott a határaink kijelöléséről?
Sajnos, nem tudom.
Tisztelt Atyám! Meg szeretném kérdezni, hogy az út mellett elhelyezett ikonok milyen célt szolgálnak a liturgia szerint?
Köszönöm!
Ikonoknak nem csak a templomban van a helyük, hanem az otthonainkban is. Segítik az imádságunkat, megjelenítik a szenteket az életünkben. Ezáltal könnyebben szólítjuk meg őket, kapcsolódunk hozzájuk, rajtuk keresztül pedig a mennyországhoz, amelynek ők a lakói. Közelebb hozzák hozzánk a mennyországot, az Isten országát. Mindez pedig nem csupán a négy fallal körülzárt otthonainkra igaz, hanem az egész életünkre is. Sajnos, nálunk kevéssé jellemző, de vannak országok, ahol még a hivatalokban is vannak ikonok, hogy azokat az élettereket is megszenteljék. Ugyanezt a célt szolgálják az úti ikonok is. Persze, mostanában inkább autóval száguldunk el mellettük, talán még csak nem is lassítunk, de ha egy keresztvetés erejére, vagy egy imádság elmondására késztetnek minket, már nem állnak ott hiába.
Kedves Lelkiatya! 30 éves nő vagyok, vezető beosztású, munkámban sikeres és a környezetem szerint nagyon szép. Mégis úgy érzem, hogy a legboldogtalanabb vagyok a világon, néha teher az élet. Szeretem a munkám, mert azzal gyorsan telnek a napok, de amikor hazaérek mindig rámtör az a nagy bánat, amit a párom okozott, mikor másfél éve elhagyott. Annyira szerettem azt a férfit, nagyon boldog voltam és jobb embernek éreztem magam tőle, minden percnek örültem a társaságában. Mielőtt a vád érne: nem fojtottam meg a szeretetemmel, tiszteltem mindig az akaratát. 2,5 évig voltunk együtt, aztán szakított velem, mert nem akart elvenni feleségül. Azóta neki sincs senkije és nekem sem. Néhány hónapja megkerestem, kibékültünk egy kis időre, de megint elhagyott, mert csak nem érzi azt az elköteleződést, amit kellene. És én ezt KÉPTELEN vagyok elfogadni! Nem követelőztem én sosem, hogy vegyen el, de érzi ő, hogy titkon ezt remélem. Másfél éve könyörgök az Úrhoz és bizonyára követelőzök is, amire nyilván majd az lesz a válasz, hogy nem helyesen imádkozom... De akkor is. Miért veszi el Isten a legnagyobb boldogságom az életben?! Ha egyszer elküldte hozzám, megismertem, akkor miért veszi el ilyen könyörtelenül?! Próbára tesz? Kereszt? Nem bírom tovább. Négy éve megláttam a párom és azonnal tudtam, hogy ő az Igazi. Tehet bármit, akkor is ugyanúgy szeretem. Értem én, hogy a fiúnak is van \"szabad akarata\" és hogy ezt tiszteletben kell tartani... De ő maga is mondta, hogy szeret engem, csak az elszántság hiányzik a részéről. Ezért annyira kértem Istent, hogy adjon már neki bátorságot ahhoz, hogy megkérjen... Mégis süket fülekre találok. Voltam már gyónni emiatt, azt a tanácsot kaptam, hogy járjak társaságba és ismerkedjek mással. Megpróbáltam: nem szeretek, nem érzem jól magam, azt pedig erőltetni nem lehet. Ismerkedtem más férfiakkal, de egyik sem ér a volt párom nyomába. Az meg milyen dolog volna a részemről, ha úgy járnék valakivel, hogy nem tisztelem igazán, búfelejtőnek használom és közben másba vagyok szerelmes. Szóval reménytelen a helyzetem. Már nem keresem a páromat, mert az megalázó volna, hogy futok utána. Azóta egyre csak telnek a napok, hetek, másfél éve már... és én nem tudom őnélküle elképzelni az életem. Mindig arról ábrándozom, hogy visszajön és bocsánatot kér. Ez éltet. Próbáltam mást szeretni, de nem megy. Azt mondják, keressem másban a boldogságot. Dehát jelenthet-e nagyobb örömöt egy séta a parkban vagy egy délután a fürdőben, mint a szeretett lénnyel eltölteni pár órát?! Nagyon szeretnék feleségül menni hozzá, gondoskodni róla és gyereket szülni neki. Örökké őt fogom szeretni (ez már biztos), ha nem békülünk ki, egyedül és magányosan kell leélnem az életem. Mindenki szerint összeillünk, tökéletesek vagyunk együtt és rettegek attól, hogy meglátom mással, valami kevésbé érdemes lánnyal...azt nem bírnám elviselni, biztosan belehalnék...
Én is úgy érzem, hogy ennek a férfinek nem kellene tovább bizonytalankodnia. Annyira boldog életet élhetnének, ha végre rászánná magát a házasságra. Sajnos általános jellemzője a mai embernek, hogy nehezen tudja magát elkötelezni, nehezen hoz döntést. Ez az oka a papi, szerzetesi hivatások csökkenésének is, hogy bár megjelent a hívás az ember lelkében, de nem mer rá igent mondani. Így van ez a házasságkötésnél is. Azonban sok pár azzal is nehezíti a saját helyzetét, hogy nem várnak a testi kapcsolattal, összeköltöznek és onnan várják, hogy majd eljön az ideje az esküvőnek. Ez öngól! Ha az esküvő nem az első testi szerelmet, a szüzesség odaadását, nem az otthon első megteremtését jelenti, akkor minek várni rá? Mennyivel inkább törekszik elvenni feleségül szíve választottját az a férfi, aki tudja, hogy csak akkor kapja meg kedvesét, ő csak akkor adja oda magát neki, ha már kimondták Isten színe előtt a boldogító igen! Ha már megkapta azt a lányt, ha már mindennapos az együttélés és a testi kapcsolat, akkor már mire törekedjék annyira? Nem mondom, hogy ez az Önök esete is, de ha mégis, akkor ne csodálkozzék azon, hogy mivel hamarabb odaadta magát, mint az Isten áldását megkapta volna rá, most az életén nincs is az Isten áldása - legalábbis ebben a legfontosabb dologban. Természetesen én sem tudok Önnek más tanácsot adni, mint hogy bizalommal imádkozzék, ostromolja az Eget, kérje az Égi Édesanyát, hogy segítsen ebben a nehéz helyzetben. Tegye ezt nagy hittel, kérje ezt Máriapócson vagy valamelyik zarándokhelyen! Ha pedig volt már Önök között testi kapcsolat, akkor ezt nagyon mélyen gyónja meg, és javaslom, hogy ennek kapcsán kezdeményezzen - sok ima után - még egy beszélgetést a szerelmével. És, persze, most már várja meg tisztán, hogy valóban elvegye Önt. Szerintem még van remény. Én is imádkozom Önökért.
Kedves Lelkiatya!
Ne haragudjon a helyesbítésért, de én még úgy tanultam, hogy a gyónási titok a gyónót is köti és nemcsak a papot. Nem olyan reg adott választ egy hasonló kérdésre ahol azt írta csak a papnak van gyónási titoktartás..ami azt gondolom nem teljesen helyes így.
Péter
A minap talán kissé sommásan fogalmaztam meg a választ. Most pontosítom. A gyónási titok elsősorban a gyóntatóra vonatkozik, neki semmit nem szabad elárulnia a gyónásból, még a gyónó személyét sem. Szintén szigorú titoktartás kötelezi a fordítót, aki tudomást szerez a gyónás tartalmáról, illetve az a személy, aki véletlenül meghallja mások gyónását. A gyónót csak olyan értelemben terheli a titoktartás, hogy bizonyos helyzetben jobban teszi, ha nem fedi föl, hogy milyen tanácsokatt adott a pap, nehogy ezzel más visszaéljen. Azonban azt, hogy ő maga mit gyónt, azt bárkinek elmondhatja, ha szükségesnek tartja, őrá magára nem vonatkozik a gyónás titoktartási kötelezettsége. Más kérdés, hogy jobb azzal nem dicsekedni, amely miatt a gyónásban szégyenkeznünk kell.
Tisztelt Lelkiatya!
Mennyi ideig lehet szentgyónás után szentáldozáshoz járulni?
Üdvözlettel:Mária
Ennek nincs megszabott ideje. Aki rendszeresen végzi szentgyónásait, az rendszeresen áldozhat is. Nem vagyunk egyformák, de nagy általánosságban mondható, hogy aki havonta gyónik, az minden vasárnap, illetve akár hétköznapokon is áldozhat rendszeresen. Ilyen értelemben nem függ össze a kettő. Régebben élt az a fölfogás, hogy szentáldozáshoz csak akkor járulhat az ember, ha közvetlen előtte meggyónt. Ezt ma már nem így tanítjuk. Ennél többet jelent a rendszeresség, és az a vágy, hogy az ember - mint mindennapi kenyerét - gyakran, akár naponta is magához vehesse. Ezek előtt minden alkalommal meggyónni túlzás volna. Tanácsom, tehát, hogy áldozzon minél gyakrabban, akár naponta is, és a szentgyónásait is végezze rendszeresen, lehetőleg havonta
Kedves Lelkiatya!
Római Katolikus vagyok és több mint 10 ávvel ezelőtt római katolikus papnak készültem (egy évet el is végeztem). Azóta megházasodtam. És az utóbbi időben hétköznap rendszeresen eljárunk a Görög Katolikus szentmisékre mivel nálunk ritkán van hétköznap. Azt szeretném kérdezni hogy van-e olyan körülmény amiben egy római katolikus jelentkezhet-e görög katolikus papnak? Itt nem sok eséllyel bíztattak mikor rákérdeztem.
Nem biztatom én sem, hogy törekedjék görögkatolikus pap lenni. Aki nem ebben a szertartásban nőtt föl, az nem fogja tudni igazán sajátjának érezni és tekinteni ezt a valóban különös szertartásvilágot. Persze, kivételek mindig vannak. A másik nagy és szinte áthidalhatatlan nehézség, hogy családos emberként nem tud a szeminárium életébe bekapcsolódni. Márpedig kánoni előírás az is, hogy bizonyos időt szemináriumban kell tölteni. Javaslatom, hogy Isten és az Ő népének szolgálatát inkább más területen keresse és valósítsa meg.
Kedves Lelkiatya!
Huszonéves egyetemista, Isten felé forduló lány vagyok. Istennek hála újra komolyan és felelősséggel teljesen és boldogan gyakorolom a hitemet. (Római katolikus vagyok) Törekszem a sok imádságra, a szentmiséken való fizikai-és lelki jelenlétre, áldozásra. Hatalmas örömöt élek át ebben újra!(Sajnos nem gyakoroltam mindig így,2-3 éven át elég nagy tévúton jártam) De van valami, ami nem hagy nyugodni és szeretném a Lelkiatya tanácsát kérni. Évekkel ezelőtt, bérmálkozásom után úgy éreztem, Isten hív. Éreztem az elhivatottságot, el is tudtam képzelni magam apácaként. Körülbelül egy évig éreztem ezt, teológiai tanulmányokra készültem. Aztán az akkori rajztanárom azt tanácsolta, hogy ne hagyjam annyiban a művészi tehetségemet. Ugyanezt javasolta egy pap is, egy gyönyörű lelkigyakorlat alkalmával. Így történt. Egy nagyon jó egyetem hallgatója lettem, ahol nem csak képzőművészetet hanem pedagógiát is tanulok (tanítani is szeretnék) mindennap hálát adok Istennek ezekért a kegyelmekért, amiket itt megtapasztaltam. Viszont most, pár év elteltével újra érzem azt az érzést, amit annak idején... Ilyenkor vajon mi a teendő? Valahogy úgy érzem,hogy mivel semmi sincs véletlenül, ez sem... Egyébként katolikus kollégiumban lakok, itt van is egy Atya, akivel nagyon jókat és mélyeket tudok beszélgetni - Lelkiatyámnak érzem, bár ez nincs még kimondva mert körülbelül pár hónapja van ez a közvetlen kapcsolatom vele - tehát készülök rá, hogy vele is beszélgessek erről. Amit érzek, csodálatos érzés. Ugyanakkor nehezen tudnám leírni. (Történetemhez hozzátartozik az is, hogy nemrégiben lett egy igazán komoly udvarlóm is...)Nem érdekelne, mit gondolnak a barátaim, tanáraim. Édesanyám annak idején is támogatta, amikor először éreztem Isten hívását. Várom válaszát, szeretettel és imával: H.
Kedves H.!
Először is azt szögezhetjük le, hogy annak idején az akkori rajztanára és az az atya is jó tanácsot adtak, mert jó, hogy elvégezte ezt az egyetemet. A hivatása, azonban újra fölbukkant. Ez most már sokkal nagyobb jelentőségű, mint bérmálkozása idején. Érdemes erre komolyan odafigyelni. Még ebből is lehet sok minden, szép édesanyai és pedagógiai vagy akár művészi hivatás, de lehet még ennél is elkötelezettebb Isten-szolgálat, amely szintén megvalósulhat lelki anyai, pedagógiai vagy akár művészi szolgálatban. Azt javaslom, hogy most, az egyetem elvégzése után szánjon egy kis időt a mélyebb lelki életre. Menjen el lelkigyakorlatra, lehetőleg egy jó szerzetes közösségbe, és kérdezze, faggassa az Urat, mi a szándéka, terve Önnel. Mondja ki bátran: Uram, azt akarom, amit Te. Az idő pedig szép lassan kiérleli, hogy merre kell tovább lépnie, hol találhatja meg az Istentől Önnek szánt hivatást.
Kedves Lelkiatya!
Ön szerint hogyan kehet helyesen kijelölni a határainkat? Olvastam egy erre vonatkozó könyvet,mert lelkibeszélgetésen mondta ezt egy szerzetesnővér meg jártam lelkivezetőhöz lelkibeszélgetésre is,ott is ezt a tanácsot kaptam régebben.Újra előjöttek ezek a problémák, megint elkezdtem ezt gyakorolni.Azt veszem észre ez némelyeknek nem tetszik,különösen nem azoknak az embereknek,akikkel szemben ezt alkalmazom.Akik megpróbáltak különböző üzleteiknek megnyerni,hogy toljam az ő szekerüket, vagy olyan embereknek akik gunyos befelelgetésekkel próbáltak meg kritizálni,beleszólni az életembe. Amióta ezekkel a dolgokkal foglalkozom és alkalmazom őket nagyobb béke van bennem.Lemeteszettem bizonyos kapcsolatokat,amelyekre úgy érzem nincs szükségem.Kevesebb kommunikációt igénylek mostanában.Szivesebben időzök Isten jelenlétében.Változások mennek végbe bennem.Akikkel szorosabban tartom a kapcsolatot az kölcsönösségen alapul,hasonló célok,lekiség köt össze bennünket.Ez jobban ösztönöz a szolgálatra is.Az üres beszédre,mások megszólására,kibeszélésére nem tartok igényt,most azon is munkálkodom,hogy ha a jelenlétemben ilyesmiröl beszélnek megpróbálom leállitani.Ez nem megy könnyen,bátorság is kell hozzá.Példa előttem a plébánosom aki sohasem mond senkiről rosszat,és figyelmeztet is másokat ha jót nem tudnak mondani rosszat se mondjanak a másik emberről. Továbbá kevesebb információt osztok meg magamról,megválogatom kinek mit mondjak,annak is próbálom elejét venni,hogy bizonyos emberekről túl sokat megtudjak,túl mély beszélgetésekbe merüljek velük.Most ezt érzem helyesnek.
Válaszát előre is köszönöm!
Szerintem nekem kellene Öntől tanulnom. Köszönöm, hogy leírta ezeket. Láthatóan az Isten kegyelme vezeti. A határok megtartásáról minden bizonnyal Önnek már nagyobb tapasztalata van, mint nekem. Lényeg, hogy nem mások elvárásai szerint élünk, hanem egyedül az Úrnak szolgálunk, s minden emberi szolgálatunk csakis Őáltala értelmezhető, élhető. Folytassa csak ezt az utat, s még nagyobb dolgokat fog látni.
Elhagytam a jegygyürüm. Mit csináljak?
Nyugodtan mondja meg a párjának, ne titkolja el előle. Lehet, hogy először rosszul fog esni neki (mint Önnek is), talán veszekedés is lesz belőle, mégis sokkal jobb együtt átélni ezt a veszteséget, mint magányosan rejtőzködve. Nyugodtan imádkozzék is érte, hogy meglegyen, s még jobb, ha ketten együtt imádkoznak ezért. Aztán, ha esetleg nem lesz meg, s úgy döntenek, hogy újat vesznek, akkor az is közös cselekvésük lesz. Végső soron ez a szomorú esemény is közelebb hozza Önöket egymáshoz, s akkor már meg is érte, hogy ennek érdekében a gyűrűt elveszítette.
Kedves Lelkiatya.
Párommal 2009-ben ismerkedtem meg , ekkor ő házasságban volt. Kapcsolatuk már régóta nem működött ,boldogtalan volt a házasságuk. Megismerkedésünk után többször találkoztunk.Sajnos ezzel a házasságtörés bűnét vettük a vállunkra. Későbbiekben elvált a férjétől amiben szerepet játszott a kapcsolatunk is. 2013-ban polgári úton összeházasodtunk. Folyamatban van az egyházi házasságának semmissé tétele, mivel szeretnénk templomban is esküt tenni .Sajnáljuk mindketten a dolgot , hogy igy kellett megismerkednünk , de úgy érezzük megtaláltuk egymásban a boldogságot. Tudom meg kellett volna várni a válásukat utána felvenni a kapcsolatot egymással , most már igy tennék de ezen változtatni már nem tudunk. Az egyház nem ad lehetőséget a bűnbánatra, hisz gyónni nem lehet. Hogyan szabadulhatunk meg ettől a nagy tehertől ?Mit tud tanácsolni ha az egyház elutasítja kérelmünket a házasság felbontását illetően?
Köszönöm megtisztelő válaszát:József
Kedves József!
Most nem szükséges előre azon töprengenie, hogy mit fog tenni, ha az Egyházi bíróság nem azt mondja ki, amit Ön remél. Nagy buzgósággal forduljanak az Úrhoz, imádkozzanak minél többet, hiszen igen fontos, sorsfordító lehet ez az esemény. Most ez a feladat. Ezzel a megerősített imádsággal, természetesen ne csak azt kérjék, hogy olyan döntés szülessen, amilyet Önök szeretnének. Ez nem igazi imádság, hanem ima keretébe foglalt követelés. Ha helyesen imádkoznak, buzgón, odaadóan, bizalommal, akkor az sokmindent megváltoztathat, helyesebben, tisztábban fogják látni a helyzetüket, Istentől kapott feladatukat. Hogy mi ez, ezt sem érdemes most találgatni. Lehet, hogy a Mindenható Isten megtalálja a módját annak, hogy Önök továbbra is szerethessék egymást, boldogságban éljenek. Az is lehet, hogy mást szán Önöknek. Ha azt a mást teljesen ki akarják zárni, akkor nem látják meg a csodát, elzárják magukat az Isten csodálatos kegyelmétől. Nem érdemes, tehát most találgatni, kivált nem elméleteket gyártani, hogy mi lesz akkor, ha... Most buzgón imádkozzanak, szeressék egymást, és kérjék a Mindenhatót, hogy Ő vegye kézbe az életüket. Az Egyház nem zár ki senkit a bűnbánatból, erről szó sincs. A helyes bűnbánatra, a helyes istenszeretetre akar nevelni.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!Tisztelt Lelkiatya!Egy olyan kérdésem lenne,hogy a községünkben lévő atyát áthelyezik,el kell mennie, ezen még lehetne változtatni például aláírásgyűjtéssel,vagy ezt központilag eldöntik és már nincs mit tenni? Köszönöm szépen a segítséget
A püspök atyák mindig nagy megfontoltsággal, sok imádsággal hozzák meg azt a döntésüket, ha valamely papot át kell helyezni. Lehet, hogy ott, helyben másként látnák jónak, de a püspök mindig magasabbról látja a helyzetet, messzebbre lát, mint a helyben lévők. Ezért nem érdemes felülbírálni, kivált nem tiltakozást szervezni a döntésével szemben. Kimondhatjuk nyugodtan, a Katolikus Egyházban nincs demokrácia, ott szent rend van, hierarchia. Ezt elfogadva tudjuk teljesíteni Isten akaratát és elkerülni azt, hogy minden áron a magunkét akarjuk megvalósítani.
Kedves Lelkiatya!
Problémám van a bűnbánattal. Egyszerűen nem tudom megbánni a bűneimet. Pusztán csak tudom hogy vannak, illetve hogy gyónás szentségéhez kéne járuljak. De egyszerűen nem megy. Tudna nekem ebben segíteni?
Nem a bánat érzésére van szükség, hanem annak értelmi belátására, hogy van, amit vétettem, s azt a helyére kell tennem. Gondolja végig a legutóbbi életszakaszát, és vizsgálja meg, van-e, amit nem jól tett, amit Jézus az Ön helyében másként tett volna. Ha hideg fejjel végiggondolja, minden bizonnyal fog találni ilyeneket a cselekedeti között. Ezek után menjen el az atyához, és mondja el, ezeket és ezeket tettem, bocsánatot kérek ezek miatt az Úrtól. Persze, tegye hozzá, hogy azokért is bocsánatot kérek, amelyek nem jutnak eszembe, vagy nem is tudom, hogy az bűn. Ezzel teszi teljessé a gyónását. Ennyire egyszerű. Azt ajándékként szoktuk megkapni Istentől, hogy mindezt át is érezzük.
Tisztelt Lelkiatya! Kérem ezt ne tegye ki az oldalra!
...
Kérem segítsen akár imával is.
Nagyon súlyos terhet kell viselniük. Ahogyan kérte, imádkozom Önökért ebben a nehéz helyzetben. Az illető személy mindenképpen gyógykezelésre szorul. Ha viszont betegnek kell tekintenünk, akkor nem szabad gyűlölettel, haraggal fordulnunk feléje. Ez jogtalan és szeretetlen dolog, ha a beteg emberre haragszunk, még ha rossz dolgokat is okoz nekünk. Mint ha dühösek lennénk egy emberre, hogy nem fut velünk, csak azért, mert korábban a vonat levágta a lábát. Innen, a betegség felől kell megközelíteni a helyzetet, és nagy irgalommal, megértéssel, végtelen sok türelemmel kell megpróbálni elviselni. Hogy a Jóisten miért engedte meg ezt a helyzetet, azt nem tudjuk, de Ő tudja. Ezért érdemes Ővele keresni a minél mélyebb és szorosabb kapcsolatot, hogy megérthessük az Ő akaratát ebben a helyzetben.
Katolikus unokám teljesen felkészült az elsőáldozásra.A nagyhét alatt -hideg volt-hosszú ideig tartott a szertartás.nem volt igazán felöltözve,biztos rossz benyomást tett rá.Holnap lenne elsőáldozó.Most kicsit ellenáll.Apja felolvas,odaakar ülni mellé,hogy támogassa.De igazán én,mint nagymama akartam,hogy elsőáldozó legyen.Nagyon azon vagyok,hogy inkább elhalasztanám.
Mit tegyek?
Ezen a ponton nem érdemes elhalasztani. Kifejezetten szép, ha most, ebben a helyzetben még az édesapja is a gyermeke mellé áll. Ha ezek után elhalasztaná az elsőáldozását, félő, hogy végképp eltávolítaná attól, vagy legalábbis hosszú időre. Érdemes most mindent bevetni, hogy minden rendben legyen, s már most arra készíteni, hogy később is jöjjön a templomba, készüljön a következő szent gyónásra. Fontosabb az, ami az ünnepélyes első szent áldozás után történik, mint ami előtte. Most már erre készüljenek inkább.
