Tisztelt lelkiatya!
Egy elég komoly problémával szeretnék Önhöz fordulni. Megpróbálom a problémát a lehető legrövidebben elmagyarázni.
...
Nagyon hálás lennék azért, hogy amennyiben van rá lehetőség, úgy a levelem tartalma nélkül válaszolna erre a komoly problémára, levelemre.
Tisztelettel: B.
Kedves B.!
Azt nem mondom, hogy ne csináljon semmit, de attól is óva intem, hogy egyedül nekilásson e borzasztó dolog föltárásának. Az említett személy, aki észrevette ezt a dolgot, neki cselekednie is kell, Önnek csak annyit, hogy ezt a személyt támogatja, hogy legyen elég bátor és bölcs a cselekvésre. Egyedül ő az, aki föltárhatja a dolgot, hiszen ő látta közvetlenül a bizonyítékokat. Önnek, ilyen értelemben csak közvetett felelőssége van a dologban.
Én azt tanácsolom, hogy ne szóljon senkinek róla. ezt az illetőt biztassa, hogy ő viszont ne hallgassa el dolgot. Bátran álljon elő, és mondja el, hogy mit tapasztalt. Fontos is megtenni, mert meggyőződésem, hogy pillanatnyi diák felelőtlenségről van szó csupán, nem pedig komoly, igazi elhajlásról. Ezért is jobb, ha nem szól senkinek, viszont az ismerősét megerősíti abban, hogy ő viszont ne hagyja szó nélkül. Természetesen, az még sokat jelent, ha Ön pedig megimádkozza ezt a nehéz beszélgetést, lelki hátteret nyújtva neki.
Kedves Lelkiatya!
Az lenne a kérdésem, mi a véleménye arról, amit Beer Miklós püspök atya írt a cölibátusról. Valóban értékesebb az érett, felnőtt hit a nőtlenségnél?
A kettőt nem lehet összehasonlítani, kivált nem szembeállítani. Nem lehet azt mondani, hogy valaki inkább az érett hitet választja a cölibátus helyett. A cölibátus vállalása csak érett hittel lehetséges. Ugyanakkor nem állítható, hogy a cölibátust vállaló emberekben érettebb, erősebb hit van, mint a családot vállaló emberekben. A nőtlenség és a családos állapot állítható párba, egymás mellé, de mint egymást kiegészítő értékek. Az érett hittel párba illetve szembe pedig az éretlen hit állítható, ahol nyilvánvalóan az első az értékesebb a másodiknál.
Tisztelt Lelkiatya!
Olyan furcsa időszakon megyek keresztül. Sok minden kezd felszínre törni bennem magammal kapcsolatban, a hibáim, amiket régen elkövettem, amik tudatosultak bennem és amik nem. Többek között az is tudatosult bennem, hogy nincsen jogom megítélni másokat. Furcsa, mikor reggel is azzal a tudattal ébredek, hogy én rossz lennék, hogy nap mint nap negatív gondolataim vannak másokról és persze magamról is. Bár hozzáteszem, ezzel leginkább csak magamat rombolom. Régi sebek jönnek elő folyton, bár ez eddig is így volt. De most kezd tudatosulni bennem, miket rontottam el és hogy hogy lehetettem ennyire buta meg minden. Eddigi életemben mindig értek kritikák, testvéremtől is, hogy ilyen meg olyan vagyok, de sosem értettem, hogy most mi rosszat csináltam. Csak most kezd ez bennem tudatosulni, bár igazán nem emlékszem, hogy miért is voltam olyan rossz régen. Legszívesebben sírnék, ahogy jönnek belőlem elő fele ezek a dolgok, de közben kicsit érthetetlen is számomra mi rosszat tettem. Mert szerintem akkor se akartam semmi rosszat, csak nem tudtam hogy kell helyesen csinálni a dolgokat. Vagy mivel a szabály nem tudása nem mentesít a büntetés alól, mégis csak rossz voltam. Úgy érzem, mintha elrontottam volna az egész életemet. Állandóan őrlöm magam. Úgy érzem, mindig is mindenki csak bántani akart, persze én is bántottam másokat egy kicsit, de még inkább magamat. Ok-okozati összefüggés, nem tudom. És nem csak őrlöm magam, de emiatt nem tudok a feladataimra koncentrálni sem, például arra, hogy segítsek másoknak, mert nekem ez az egyik fő célja az életemnek. Mert úgy érzem, még az sem kell az embereknek a segítségem. Például nagy törés volt számomra, mikor rájöttem, hogy nem kell a testvéreméknek ennyire segítenem, meg mindig ott lennem, persze ezt úgy kellett elmondania, hogy akkor sírtam is, mivel én (mert én ilyen vagyok) nem vettem ezt észre magamtól, hogy sok vagyok.
Próbálok változni fejlődni, de mindig előjönnek ilyen érzések és akadályok, mindig mikor azt hiszem már oké, akkor jön egy pofon.Kérem, segítsen, mert annyira el vagyok keseredve. Hogyan békéljek meg magammal és másokkal és az életemmel? Tisztelettel: H.
Kedves H.!
Egyáltalán nincs oka az elkeseredésre. Amit most átél, az személyiségének jelentős fejlődése, fontos életszakasz. Egyrészről talán fájdalmas meglátnia korábbi hibáit, másrészről azonban örvendhet is ezen, mert kezdi tisztábban látni saját magát, saját viselkedését, személyiségét. Ne álljon meg ezen az úton, haladjon rajta tovább! Bátran szembesüljön saját magával, mert ez előre fogja vinni. Amit most tudatosan kell tennie, az a következő. Ebben a mostani állapotában, helyzetében keresse azokat a pontokat is, amikor sikerült jót tennie, ismerje föl a saját jó tulajdonságait is. Nehogy azzal hárítsa el ezt a feladatot, hogy Önben úgysincs semmi jó, s amikor jót akart tenni, akkor is csak rossz jött ki belőle. Mert ez nem igaz. Fontos az is, hogy ne a testvére vagy más személyek szemüvegén keresztül vizsgálja ezeket, értékelje önmagát. Úgy sejtem, hogy a testvérével való kapcsolatát kicsit megterhelte ez a múlt. Ő sem hibás ebben, de túlzottan rögzült Önök között ez a fajta bírálat. Nincs mindenben igaza a testvérének. De ezt most nem megtárgyalni kell vele. Jobban is teszi, ha kicsit hagyja magát eltávolodni tőle. Ez mindkettőjüknek jót tesz. Kövesse továbbra is azt a belső indíttatást, hogy mindenkinek igyekszik jót tenni. Ez nagy ajándék, nagy érték. Ezt igyekezzék minél jobban kibontakoztatni, mégpedig a múltjából meglátott kudarcok, sikertelenségek illetve sikerek - melyeket, mondom, szintén látnia kell! - tapasztalatai alapján. Ez lassan egyre jobban fog menni, egyre hatékonyabbá válik. Ezért mondom, hogy személyiségének jelentős fejlődési fokozatához érkezett, csak ne mulassza el észrevenni az értékeit is. Most ez a feladata.
Az életet csak és kizárólag Isten veheti vissza, aki adta nekünk az élet lehetőségét? Ugye minden élet kivétel nélkül nagyon értékes Isten teremtésében?
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: E.
Isten minden teremtménye jó. Az élet szónak viszont különböző tartalmai lehetnek, s ennek megfelelően lehet, sőt, kell is különbséget tennünk az értékeik között is. Egy növény vagy állat életének az értékét nagyon sok minden befolyásolhatja, többnyire annak hasznossága alapján. Az emberi élet azonban egészen más szinten sokkal értékesebb, mint ezek, s természetesen, egyáltalán nem a hasznosság alapján. Viszont minden egyes emberi élet egyforma értékű, az Isten előtt egyformán kedves és értékes. Isten nem személyválogató (Apcsel 10,34; Róm 2,11; Ef, 6,9).
Kedves Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni, hogy orthodox vallású hívőkre a katolikus egyház szerint milyen szabályok vonatkoznak?
Gyónni, áldozni szabad-e és milyen esetben? Kell-e előtte szólnia a papnak, hogy nem katolikus?
Köszönöm a választ!
A katolikus egyház teljesen elfogadja az ortodox egyház szentségeit. A megkeresztelt és megbérmált katolikus szükség esetén fölveheti a szentségeket az ortodox egyházban is, legalábbis saját jogszabályai alapján.
Az ortodox egyház azonban nem ismeri el a katolikus egyház szentségeit sajátjának. Annak teológiai tartalmát a legtöbb ortodox teológus is elfogadja, de mivel az egyház csak a teljes közösségben lévőknek szolgáltatja ki a szentséget, ezért más felekezetűek, katolikusok sem részesülhetnek a szentségeikben. Ennek alapján személyes tanácsom, hogy az ortodox egyház tiszteletben tartása miatt jobb nem keresni a szentségekben való részesülést az ortodox egyházban, de ha az valami ok miatt mégis bekövetkeznék, a katolikus ember nem követ el ezzel bűnt. A tisztelet megtartása végett ez azt is jelenti, hogy ha a szükség ilyen helyzetet teremt, akkor is kerülni kell a nyilvánosságot, titokban jelenthet lelki megerősödést a szentségben való részesülés. Szentgyónás esetén, természetesen, az őszinteség miatt szükséges föltárni a katolikus hovatartozásunkat.
Kedves Lelkiatya!
Azt gyanítom, hogy ismerősöm rendszeresen bántalmazza feleségét. Kicsi gyermekeik szerintem nemcsak szemtanúi, hanem - anyukájukkal együtt - elszenvedői is lehetnek a sorozatos bántalmazásoknak.
Tanácstalan vagyok... Mit tegyek? Mi az amivel segíteni tudok, de a saját családomnak sem okozok bajt? Lehet-e, lépni ilyen helyzetben? Mi van, ha a gyanúm igaz, s én nem segítettem?
Válaszát előre is köszönöm.
Azt javaslom, hogy rendőrségen tegyen följelentést. Valójában állampolgári kötelesség is az ilyet jelenteni, mert ha valaki tudomást szerez ilyen esetről, és nem próbálja meg - természetesen törvényes úton. a lehetőségeket is figyelembe véve - megakadályozni, akkor ő is felelőssé válik, ha ez a bűncselekmény folytatódik. Lehet név nélkül is följelentést tenni, tehát a följelentő kilétének teljes titokban tartásával. Másik út, hogy vannak hivatalos személyek, akik kapcsolatban vannak a családdal (védőnő, pedagógusok), nekik hivatalból is kötelességük az ilyen esetet jelenteni. Ha megteszi ezt a följelentést, vagy máson keresztül próbálja megtenni, így is, úgy is, mindenképpen imádkozzék ezért a férfiért és a családtagjaiért.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni, hogy a sajópálfalai monostornak miért a "kenethozókról" elnevezett monostor a neve és miért nem a "kenethozó asszonyokról" elnevezett monostor a neve?
Köszönettel: T. M.
A körülöttünk lévő idegen nyelvek legtöbbje egyetlen szóval fejezi ki a nőnemű alakot. Így a görög eredeti is, amely leírta a kenethozók történetét. A magyar átírás kényszerül kiegészíteni a nőnemű kenethozó alakot kenethozó nőkre, kenethozó asszonyokra. Gondolom, az egyszerűség kedvéért választották a Kenethozókról Elnevezett monostor nevet. Ugyanakkor még az is meggondolandó, hogy a kenethozók közé tartozónak vehetjük Arimateai Józsefet és Nikodémust is, az ünnepi kánon őket is említi. Ilyen értelemben a magyar nyelv sajátossága nem csak hiány, hanem lehetőséget ad arra is, hogy ezeket a férfiakat is ideértsük. A szerzetesek életének legfőbb üzenete a föltámadás hirdetése bármilyen formában is.
Kedves lelkiatya
Azt szeretném megkérdezni hogy az önkielégítés bűnét meg kell-e gyónni minden alkalommal?
Köszönöm
Azt javaslom inkább, hogy gyónjon rendszeresen. Ha nagyon gyakori ez a bűne, akkor lehet akár hetente vagy kéthetente gyónni. Egészen addig, amíg annyira meg nem erősödik az Istennel való kapcsolata, hogy ez a lehúzó erő már nem fog uralkodni az akaratán. De a gyónásait ne az elkövetett bűnhöz szabja, mert akkor ezzel az állandó viaskodással azonosulna a lelki élete, holott az mérhetetlenül több. Főként a gondolatait próbálja meg kitisztítani, már oda ne engedjen be olyan gondolatokat, képeket, amelyek ennek irányába vinnék. Amikor megjelennek az erre irányuló első kísértések, már akkor imádkozzék, kiáltson bátran az Úrhoz, vegye elő a Szentírást, hogy az Ő szavával űzze el a kísértést. Ne adja föl, minél tisztábban él, annál békésebb, szebb az élete.
Kedves Lelkiatya!
Az egyik kérdező a pokol örökkévalóságáról kérdezett. Ezzel kapcsolatban lenne egy pár gondolatom.
Egyrészt a földi létünk során, ahol tér és idő van, nagyon nehéz elképzelni a másvilágot, ahol alapvetően teljesen más "tér" és "idő" van. Valahogy úgy lehet szerintem megközelíteni az "örökkévalóság" fogalmát, mintha örök jelen lenne - egyfajta módon kimerevítve azt a jelent, amit mi itt a földön nem tudunk megragadni, hiszen amint kimondtam, hogy "most, ebben a pillanatban", máris a múlttá vált. Ezért nincs lehetősége az embernek "meggondolnia magát" odaát, mert a "most" állandósul.
Másrészt nagyon szemléletes magán-kinyilatkoztatások is léteznek (ugye ezeket nem kötelező hinni, de sokszor hozzásegítenek az üdvösséghez vezető út választásához).
...
Kedves László!
Köszönöm szépen a kiegészítő gondolatait.
Ezeket szívesen továbbítom az olvasóknak. Mint látja, a jelenésekre utalókat azonban nem. Bár, valóban vannak benne tanulságos dolgok, mégsem kívánom ezeket terjeszteni. Ezért tehát levelének csak az első részét adtam közre. Ez azonban mindenképpen hasznos lehet azoknak, akik ezeken a kérdéseken gondolkodnak.
Tisztelt Lelkiatya!
Miért van az hogy az emberek többsége olyan kegyetlen, még az átlagemberek is. Itt arra gondolok, hogy mások szenvedéseivel szemben közömbösek. Például mikor a terrortámadásokról meg a háborúról beszélek, hogy milyen szörnyű, meg hogy mennyi ártatlan ember (mert feltételezem, hogy a többsége ártatlan) hal meg, meg szenved, meg hogy félek, hogy mi lesz ha velünk is ez történik, akkor csak néznek rám az emberek nagy szemekkel, hogy mit izélek ezen, pedig szerintem normális dolog, ha az ember együtt érző másokkal, még ha azok a világ másik pontján is vannak. Meg azt sem értem, hogy hogy tudnak emberek olyan kegyetlenül megölni állatokat és csak szórakoznak rajta, meg közömbösek, mondván hogy az arra van. Például egyszer anyósomnak mondtam, hogy én nem nagyon eszek húst, és ha nekem kellene megölni az állatot, akkor inkább vegetáriánus lennék, mert sajnálnám megölni, erre éreztem rajta, hogy nem tetszett ez neki, mert hogy mit sajnálom. De általában így vannak az emberek vele. Bár szerintem az emberek kapzsisága is ez, hogy ennyi húst eszünk, lehetne kevesebbet is, csak az emberek az élvezet miatt esznek ennyi húst. Ilyen kegyetlen lenne az ember? Vagy csak én lennék ennyire érzékeny. Mindegy is, hogy van, én nem szeretnék kegyetlen lenni, én jószívű szeretnék lenni, mert szerintem azért vagyunk itt a földön, hogy jók legyünk másokkal, és lehet hogy sok gonoszság meg kapzsiság van a földön, de én úgy vagyok vele, hogy ha én minden tőlem telhetőt megteszek, akkor már az több, mint a semmi, példát mutathatok a világnak, próbálok felül emelkedni erkölcsi értelemben. Én próbálok irgalmas lenni mindenkivel, még egy bogárral is, nem taposom el kegyetlenül, mert attól nem lesz jobb senkinek, főleg az én lelkemnek. Csak ezt nem értik meg az emberek, hogy attól hogy úgy érzik, mindenek felett állnak, meg teli van a hasuk, meg pénzük van, még nem lesznek boldogabbak meg jobbak.
Másik dolog, amit nem értek, hogy Isten miért kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát? Válaszát előre is köszönöm! H.
Teljesen jogos a fölvetése, de a következtetése még fontosabb. Szeretne jó szívű lenni, hisz valóban azért vagyunk a földön, hogy jók legyünk másokkal. Igen, ez a dolgunk. S az a boldog ember, aki ezt az életében meg tudja valósítani. Erre törekedjék továbbra is, és megtalálja a boldogságát. Hogy a többi ember milyen, azzal viszont nem érdemes törődni. Az bizonyos, hogy nem érdemes megítélni sem őket. Vannak természetes dolgok, melyek talán furcsának tűnnek, de attól még el kell fogadnom. Ha csak kicsi húst is eszik az ember, már az állatok fölhasználását jelenti. Van, aki erőszakmentesség miatt vegetariánus, ami tiszteletreméltó, de azért túl sok embernek nem érdemes követni, mert, ha következetes akarna lenni az ilyen állatvédő, akkor ki kellene szaladni a világból, olyan sok állati eredetű eszközt és anyagot használunk.
Van az emberekben kegyetlenség is, de van jóság is. Törekedjék arra, hogy inkább ez utóbbit lássa meg bennük.
A bibliai történet végén kiderül, hogy Isten Ábrahámtól mégsem kérte a fia föláldozását, hanem csak próbára akarta tenni. Mondja is több helyütt, hogy ő emberáldozatot nem kíván.
Kedves Lelkiatya!
Mikor "érdemes" lelkivezetőt váltani?
Dióhéjban a kérdéshez vezető út. Lassan 12 éve járok egy Atyához, körülbelül havonta-kéthavonta. Ő a gyóntatóm is. De egyrészt mostanában nagyon nehéz vele közös időpontot találni, és abban, ami kb 3 éve zajlik bennem, s amire azt mondja ez az éjszaka, nem visznek előre találkozásaink. Azt is látom, hogy nem is lenne olyan könnyű mást találni - félek is: sok mindent magyarázni kellene, amire neki már egy egy szó is elég, és sejti mi és honnan jön. Azt meg tudom,-tapasztaltam - hogy vigasztalanság idején fontos kérdésben nem döntünk, ha nem muszáj.
Köszönöm válaszát
Ne váltsunk könnyen lelkivezetőt, csak ha valóban szükséges. Alapvetően érdemes itt is a kitartásra törekedni. A lelki vezetői kapcsolat egyik ismert sajátossága,hogy van benne olyan időszak, amikor a bizalmatlanság fölüti a fejét. Az ember csalódik a lelki atyában, észreveszi, fölnagyítva látja a hibáit, nem akar hinni a tanácsának. Ilyenkor nem érdemes váltani, mert ez inkább a próbatétel ideje. Amikor bizalommal ráhagyatkozunk, akkor valójában az Úrra hagyatkozunk. Az nem biztos, hogy a lelkiatya mindig jó tanácsot ad, hisz ő is ember, ő is tévedhet, neki is lehetnek gyenge pontjai. De az engedelmességem értékké változtatja még a rossz tanácsot is. A ráhagyatkozó bizalmam fog engem helyes irányba terelni, még ha voltak is rossz lépések. Ezt nem minden helyzetre alkalmazhatónak tartom. Sokan olvassák ezeket a tanácsokat, nehogy valaki ezt olvassa ki belőle. Mégis, tapasztalatra alapuló fontos elv, hogy merjünk bízni.
Ha nem tudok előre mozdulni, az többnyire nem a lelkivezető hibája, hanem inkább az enyém. Bizonyos pontokon bezárt maradok, nem engedek, még ha azt is mondom, hogy elfogadom, amit mond, szívem mélyén azonban mégis elutasítom. Megtehető, hogy egy alkalomra valaki mást fölkeres, és tanácsot kér. Van erre példa az atyák életében is, de érdekes összegzés, hogy minden atya ugyanazt a tanácsot adja, amit a legelső, s amit nehéznek tűnt elfogadni.
Akkor érdemes lelkivezetőt váltani, amikor ő maga javasolja, vagy esetleg valóban olyan külső körülmények indokolják, kényszerítik a váltást, amit nem lehet befolyásolni. Ugyanakkor vannak egyszerű élethelyzet változások, amelyek szintén indokolhatják ezt a váltást.
Tisztelt Lelkiatya!
Azt hallottam, hogy aki fényeshéten hal meg az egyből a Mennyországba kerül, mivel húsvét után nyitva van a Menny kapuja.
Ez mennyiben igaz? Illetve mi van abban az esetben, ha egy tömeggyilkos, gazember hunyt el ebben az időintervallumban?
Válaszát előre is köszönöm
T.
Talán mégsem ennyire egyszerű a dolog. A nyitott királyi ajtó azt jelzi, hogy nyitva áll a Menny kapuja. Ez fantasztikus dolog, óriási örömmel tölt el bennünket. Egész Fényes héten átéljük ezt az örömet, ezt serkenti a nyitott királyi ajtó is: ha csak belépünk a templomba, tüstént ez az örömhír áll elénk. Ez az örömüzenet pedig nem csak a templomba lépőknek szól, hanem az ekkor elköltözőknek is. A királyi ajtó olyan mértékben jelenti a mennyország nyitva tartását, amilyen mértékben örömöt jelent maga a nyitott királyi ajtó. Van, akinek számára ez teljesen közömbös, nos az ilyen embernek a mennyek országa is közömbös, nem mondhatjuk rá, hogy ennek ellenére oda jutott, hiszen akarata ellenére oda nem juthat senki.
Tisztelt Lelkiatya!
Mit tud tanácsolni az alábbi helyzetben?
Egyedülálló, felnőtt nő vagyok. Felnőttként részesültem keresztségben és bérmálkoztam is. A kereszt- és bérmaszülőket is magam kértem fel, mivel családom alapvetően nem gyakorolja a vallást. Én ilyen szempontból "fekete bárány" vagyok a szülői házban. A kereszt-és bérmaszülőm szép példát mutattak, amikor még nem is tudták, hogy én a keresztény hitre térést fontolgatom. Amikor felkértem őket, örültek, és elfogadták a felkérést. Sokat beszélgettünk.
De az elmúlt 1-2 évben valami megváltozott. Beszélgetünk hétköznapi dolgokról. De elmaradnak a lelki dolgokról vaó beszélgetések - és nekem ezek hiányoznak. Van egy nagyon közeli barátom, ismerősöm, akivel elmélyülten tudunk beszélgetni. De valahogy mégis hiányzik a kereszt- és bérmaszülővel való ilyen fajta beszélgetés. Hogyan jelezhetném ezt feléjük? Tudom, felnőtt vagyok, a magam útját kell járnom, de mégis hiányzik. Igénylem, nem önző módon, hanem inkább azért, mert ők az én kereszt- és bérmaszülőm, és bennük tudnék oly mértékben megbízni is.
Egy kicsit lelkileg "árvának" érzem magam, mióta elmaradnak azok a beszélgetések.
Segítő válaszát és tanácsát köszönöm szépen:
Ágnes
Kedves Ágnes!
Felnőttként keresztelkedve igen hamar el is ért a felnőtt korú hitre. Árvának érzi magát, de valójában nem árva lett, hanem hamar kikerült a (lelki)gyermeki gondoskodás védett állapotából. Az Úr Istennek gondja volt Önre, és a bérmaszülei éppen akkor éltek át nagyobb intenzitást a hitükben, amikor az Önre nagy hatással volt. Istennek hála! Azonban a lelkiélet épp olyan törékeny és gyenge, mint az emberi élet. Sosem egyforma, mindig van benne hullámzás. Ezt a mostani állapotukat is el kell fogadnia, s nem javaslom, hogy akár szemrehányás, akár csak érdeklődés formájában kérje számon tőlük, hogy miért beszélnek most kevésbé a lelki dolgokról. Azt viszont lehet, hogy mivel ez Önnek most is épp annyira fontos, mégis szóba hozza az ilyen irányú gondolatait, főként a kérdéseit. Eleve jobb is kérdésként megfogalmazni a dolgokat, mert ez önkéntelenül is készteti őket a továbbgondolásra. Legyen, tehát megértő velük. Lehet, hogy az Ön kitartó lelkesedése, mélyülésre törekvése fogja őket újra jobban fölrázni. No, de semmiképp sem erőszakos fölrázásra gondolok, hanem erre a csöndes, viszont-tanúságtételre.
Kedves Lelkiatya!
Terheli lelkemet egy régmúlt dolog történése, ami bonyodalmakat indított el. Diákszerelem volt, azt hittem, hogy múlhatatlan érzés, 24 éves koromig tartott. Addig, amíg nem tudtam meg, hogy a szeretett személy az életemben mégsem az , akinek gondoltam. Legalábbis nem annak a gyermeke, akié hittem, hanem valaki másé. Ez megváltoztatta Őt a szememben és nem tudtam úgy ránézni, mint addig. Sok időn át gyötrődtem, ami a szakítás elhatározásig vezetett. Nem fellengzősség volt nálam, inkább ellenkezőleg. De mindez annak bizonyítéka, hogy nem feltétel nélküli érzés volt. Úgy érzem, hogy vétkes vagyok, mert a sors bizonyítja is. A szeretteim szenvednek most hasonló dolgoktól. Úgy érzem, Ők kapták vissza, amit én okoztam régen. Imádkozom sokat, hogy az Úr segítsen és kivezessen mindannyiunkat ebből az alagútból. Kedves Lelkiatya, várom válaszát, hogy Ön szerint hogy tehetném jóvá mindezt. Tisztelettel: Gréta
Kedves Gréta!
Sok részletét nem értem, nem látom át a helyzetének. Emiatt nehezen is tudok segíteni Önnek. Arra utal, hogy bonyodalmakat indított el ez a korábbi esemény, ez a szerelem. Én is azt érzem, hogy igen bonyolult és összetett helyzet ez, amelyet érdemes kibogozni. Nem is vagyok biztos abban, hogy Ön is eléggé ismeri saját magát a belső indíttatásait. Mindenképpen érdemes ezeket alaposan személyesen átbeszélni egy lelki atyával. A szerettei szenvedéseinek a látványa is fájó, de nem kizárt, hogy ezt mondja, ebben is sok önvád jelenik meg, amit szintén ki kellene tisztítani, jó megvilágítással láthatóvá tenni. Hogy a kapcsolattal mit tegyen, azt nem tudom, de a tanácsom az, hogy nem is annyira ezt a kapcsolatot vizsgálja, hanem saját magát, saját hivatását, saját élethelyzetét. Ehhöz keressen egy lelkiatyát, hogy ezeket átbeszélhessék!
Kedves Lelkiatya!
Járok egy tanfolyamra,az előadóhoz rokoni szálak is fűznek.Ő az unokabátyám felesége.Állandóan arról beszél,hogy kinek milyen hátsó szándéka van, meg kikben van maipulálási hajlam.Már nagyon elegem van belőle,meg a beteges képzelődéseiből.Leviszi a hangulatomat,várom hogy befejezezzem nála az egészet.Egyszer rólam is azt feltételeztem,hogy a volt kolléganőm megkért engem,hogy kémkedjek náluk,mert konkurenciát akar neki csinálni.Erre nagyon felháborodtam,mert nem is sürün találkozok a volt kolléganőmmel,meg sem neki sem nekem nem jutna ilyesmi az eszembe.Nyomatékosan rá is szóltam,felvilágositottam,hogy ilyesmit feltételezni másokról cinizmus,azt is megmondtam nekem ilyen beszéd témáim nincsenek másokkal,mert más az érdeklődési köröm.Kicsit összerezzent akkor mikor ezt rázúditottam,de tartósan nem volt hatásos.Az is zavaró,hogy amikor gyakorlom nála a tanfolyamhoz szükséges feladatokat állandóan beszél közben a ezekről a témákról,és hátráltat a gyakorlásban.Csak halasztgatjuk az egészet.Mostmár azt tervezem,hogy megmondom egy órát tudok ott lenni gyakorolni utána mennem kell.Egyébként az utóbbi időben egyesével fogadja a tanulókat,azért is tud annyit beszélni.Amikor egy héten többször megyek hozzá,néha már áttetetem az órákat más napokra,vagy a másik hétre,mert nincs hangulatom a társaságához.Ha két napot megyek egymás után már érzem a rossz hatást.Egyfajta tiltakozást a lelkemben.Befolyásolni nem tud,de ennek ellenére is rossz ilyen dolgokat hallgatni,olyan mintha befertőzne velük.Ön mit tanácsolna hoygan kell hozzáállni az ilyen emberekhez?
Válaszát előre is köszönöm!
Azt jól sejti, hogy az illető a saját belső gondolatait vetíti ki másokra, a világra, s ezért van tele gyanúval, vádaskodással. Első lépésben érdemes azt meggondolni, hogy aki ilyen lelki teherrel él, annak milyen szomorú és boldogtalan lehet az élete. Emiatt irgalmas szeretettel kell rá tekinteni. Irgalmas szeretettel, amely nem vádaskodik vele szemben, hanem csak szomorú, hogy lehetne boldog is, de önmagát megfosztja ettől. Abban is segíthet ez a megértő, irgalmas szeretet, hogy elterelje a figyelmét az Ön saját nehézségétől. Azt mondja, rossz hatással van rá napokig. Ezt meg is értem, hisz az egészséges lelkű emberben önkéntelen elutasítás jelenik meg az ilyen rossz hatással szemben. De ne önmagára figyeljen. Ne attól szenvedjen, hogy ez Önre milyen hatással van, hanem ezt az irgalmas szeretetet próbálja meg gyakorolni felé. Imádkozzék érte, ez a legfontosabb. Elővigyázatosságból nem baj, ha kerüli, ha úgy szervezi a dolgait, hogy ne kelljen sokat egy társaságban lenni vele. Ez szeretetlenségnek tűnik, de föl kell mérni saját erőinket is. Törekedjék tehát erre a megértő irgalmas szeretetre feléje, de majd csak akkor kerüljön hozzá közelebb, ha már sikerült ebben előrébb lépnie. Ne féljen, nem fertőzi meg Önt! A rossz gondolatokkal szemben is az imádságot használja! Ha bárkivel kapcsolatban gyanút ültet el a szívében, akkor imádkozzék azért az emberért is.
