Lelkiatya! Miért vannak szegények és miért vannak gazdagok? Miért van hogy valakinek mindenne megvan (pénz,autó,szép ház,szép alak,test),másnak meg semmi egész életben szenvednie kell( pénztelenség miatt,és a csunya külseje miatt).
A bűn miatt. Ha nem volna bűn, akkor az emberek nem lennének önzőek, szívtelenek, sem lusták és érdektelenek. Nem lennének akkor sem egyformák és egyenlően gazdagok vagy szegények, de a különbségek nem fájnának és szépen kiegészítenék egymást. Ez álomvilág, csak fantáziálhatunk róla, mert nem tudjuk, milyen is volna ez a világ. De nem fantáziálnunk kell róla, hanem törekedni a bűn nélküli életre, hogy legalább a mi életünkben, a mi világunkban közelítsünk az Isten akarta bűntelen világhoz. Ez nem csak a szegények megsegítését jelenti. Önmagamba kell néznem, hogy engem milyen bűnök terhelnek. Még ha látszólat ezekkel nem bántok senkit, akkor is növelem a bűnt a világban, s vele annak következményeit is.
Tisztelt Lelkiatya!
Honnan lehet azt megtudni,hogy Isten a társunkat nekünk szánta-e? Hogy ő az Isten szerint való ember...
Meg kell őt ismerni minél jobban. Ez az útja annak, hogy fölismerjem, valóban az én társam-e. A megismerésnek hosszú folyamata van. Érdemes ezt az időszakot minél tartalmasabban tölteni, sokféle tevékenységben együtt lenni (kirándulás, lelkigyakorlat, tanulás, sport, egyéb rendezvények) és mindezek közben és mindezekről sokat beszélgetni. Csak a saját belső világomon keresztül juttatja értésemre Isten azt, hogy ki az enyém, ezt kívülről senki és semmi meg nem mondhatja. Hozzá kell tennünk, hogy teljes bizonyosságot talán soha nem szerezhetünk, majd csak az esküvőn, amikor áldásával megpecsételi a összetartozásunkat. Abban pedig utána ki kell tartani, bármilyen nehéz is.
Tisztelt Lelkiatya!
Köszönöm válaszát.
A Filioque betoldásnak én sem a "tartalmát" vitattam. Vannak utalások a Szentírásban annak igazolására, például amikor az Úr Jézus az Atyával való bensőséges egységéről beszél ("én és az Atya egy vagyunk"). Ennek ellenére ez az ortodoxia számára a "különutas" vélemény nyilvánítás "szimbóluma" marad. Ezért kérdeztem azt, hogy mit veszítenénk, ha eltávolítanánk a Hitvallásból? Bizonyára a hagyományra fog hivatkozni a Lelkiatya...
A zsinat, amelyik hitelesítette a Filioque betoldást, annak melyik értelmezését használja? Származását vagy elküldését tekintve való a Fiútól a Szentlélek?
...
...
Nem az eddig átlépettek megítélése miatt kérdeztem az átlépéssel kapcsolatban. A problémám az volt, hogy más a véleménye a Katolikus Egyháznak egy ortodox keresztény katolizálásáról, mint egy katolikus ortodoxszá válásáról. Nem tudom, hogy gondolkozott-e a Katolikus Egyház azon, hogy egész egyszerűen megtiltsa azt, hogy ortodox keresztény katolizáljon, hiszen nem kaphat nagyobb lelki többletet itt sem, mint ott?
6. "A pápaság intézménye - keleti keresztény szemszögből" című rész érdekes. Bemásolom a weboldalon megfogalmazott álláspontot:
...
A fenti, félhivatalos, de meglehetősen konkrét programlistát nyilvánvalóan ismerik a katolikus egyház illetékes fórumain is, hiszen ezek az ortodox egyház mindenkori álláspontját képviselik, és - mint ahogy erre utalás is történt - már a korábbi századokban is kommunikálta mindezt a katolikus egyház felé.
Válaszát nagyon köszönöm!
Mint látja, kicsit hosszabb leveléből csak azokat a részeket emeltem ki, amelyekben kérdéseket fogalmaz meg. Az egyéb meglátások, érvelések bizonyára jogosak, elgondolkodtatóak, de nem ennek az egyszerű lelki oldalnak a feladata ezen érvek nyílt színen való ütköztetése. A kérdésekre a magam módján megpróbálok válaszolni.
Kétségtelenül sok nyugati teológus a Szentléleknek a Fiútól való származását értette és érti e kifejezés alatt, és nem csak elküldését. Ezért is írtam, hogy többféle értelmezés lehetséges. Ám könnyű belátni, hogy nem kis kalamajka származna abból, ha egyszerűen kihagynánk a Hitvallásból a Filioque betoldást. Ön is utal rá, hogy egyfajta szimbolummá vált ez a kérdés, tehát nem pusztán teológiai elemzést kíván. Sok-sok szempontot kell figyelembe venni, ha ilyen összetett, sokakat érintő kérdésben kell dönteni vagy akár csak állást foglalni. Sokszor emiatt vagyunk elégedetlenek a vezetőinkkel, mert a magunk álláspontját már látjuk, az összetettségét azonban inkább ők látják. Minden bizonnyal ez a helyzet ebben az esetben is.
Ami az egyházak közötti átlépegetést illeti, bizonyára nem egyformán látják a kérdést az egyik és a másik oldalról. Én magam ezért bátorkodtam megfogalmazni azt az álláspontot, hogy jobb, ha nem változtatunk, hanem abban próbálunk hitelesen élni, amibe helyezett minket a Teremtő. Ugyanakkor a megtérésnek számtalan útja és módja lehetséges. Nemde, ez is igen összetett kérdés.
Ha nem haragszik, én nem másoltam be ide ezeket a sorokat, melyet a jelölt oldalról idézett. Egyrészt túlzásnak tűnik azt mondani, hogy az ortodox egyház mindenkori álláspontját tükrözné egy jószerivel magánkezdeményezésből készült honlap, de még ha így lenne, sem biztos, hogy az ott fölsorolt kötelezvények jelentenék egyetlen és igaz utat az egység felé, amelyet sok-sok évtizede már mindkét oldalról keresnek, igyekszenek megközelíteni - sajnos számtalan ellendrukker seregének közepette.
Szeretnék érdeklődni, hogy a Metropóliának vannak-e külön intézményei, vagy mind a három görög katolikus egyházmegye alá tartozó összes intézmény a Metropólia alá tartozik-e? Van-e valamilyen dokumentum, ami meghatározza, hogy mely intézmények esnek a Metropólia alá? (A pápai bullákban csak az egyes egyházmegyék határai - vagyis, hogy területileg mi tartozik alájuk- vannak meghatározva, ha jól érzékeltem.)
Igen, vannak. Azok az intézmények, amelyek mind a három egyházmegye érdekeit szolgálják, és nem szükségszerű, hogy egyházmegyénként külön-külön működjenek. Ezek a Szent Atanáz Főiskola, a Papnevelő Intézet, a Máriapócsi Kegyhely. Ugyanakkor vannak az egyházmegyéknek saját intézményeik is, ilyenek például az oktatási intézmények, egyes szociális intézmények, aztán az egyházmegyei karitászok is, melyek ugyanakkor az országos Katolikus Karitász részeiként működnek. A pápai bullák erre valóban nem térnek ki, viszont a Kánonjog előírja, hogy a sajátjogú egyházaknak legfőbb vezető szerve a Hierarchák Tanácsa, melybe minden fölszentelt püspök beletartozik, nálunk pedig külön rendelkezés alapján az apostoli kormányzó is. Ez is közös intézmények. Valamint a Kódex által előírt szervezetek, bizottságok (lelkipásztori, liturgikus, ökumenikus, papnevelési, gazdasági, stb. bizottságok) is, illetve a titkárság, melyek a kormányzásban a Hierarchák Tanácsát segítik, szintén a Metropólia közös intézményeinek tekinthetők.
Kedves Lelkiatya!
Görögkatolikus Vagyok, így kisgyerekként lettem megkeresztelve és bérmálva. Kérdésem, felnőttként megújíthatom-e a bérmálást?
Lelkileg igen, de újra bérmálkoznia nem szabad. Ez éppen olyan egyszeri és megismételhetetlen, mint a keresztség. Nagy hibát követ el, az a keresztény, aki újra akar keresztelkedni, s hasonlót az is, aki megkísérli, hogy másodszor is megbérmálkozzék.
Tisztelt Lelkiatya!
Unokahúgom miatt aggódom nagyon, aki most elsős. Az alaphelyzet az, hogy mi nagyon hasonlók vagyunk, nagyon érzékenyek, könnyen sértődők, olyan ne bánts virágok. Én legalábbis biztos az voltam (vagyok egy kicsit még mindig), de úgy tűnik, ő is ezt a természetet örökölte, vagy tanulta meg. Sajnos engem mindig kiközösítettek az iskolában, kollégiumban, munkahelyeken is mindig gondok voltak velem. Egyszerűen nem tudom, de nehezen fogadnak el az emberek, pedig nem akarok rosszat, jó nyilván, nekem is vannak hibáim. Nővérem volt a fő támaszom mindig is, de sajnos 26 éves koromra csak odáig jutottunk, hogy azt kell nővéremnek mondania, hogy hiába koptatta a száját sok sok éven át, nem fejlődök sehova. Állandóan csak a panaszkodásból állok ki, hogy ez meg az hogy nézett rám, meg biztos bántani akar, meg ki mit gondol rólam, meg de szemetek az emberek, ilyenek. Úgy hogy nem régen azt mondtam, hogy jó, most már tényleg elég volt, változtatok. Már most kezdem ezt legyőzni, próbálok fejlődni, ha úgy érzem pedig, hogy másképp nem tudok egy adott szituációban viselkedni, egyszerűen csak továbblépek, keresztülnézek a problémán, az embereken, inkább mint hogy gyomorfekélyem legyen. Bár hozzá kell tenni, és nem hibáztatok senkit, de sajnos édesapámnak, aki már nem él, elég rossz természete volt (talán az italból adódóan), és szinte minden nap "terror"-ban éltünk. S sajnos édesanyám is egy tipikus halk szavú ne bánts virág volt, tehát tőle sajnos nem sokat tanultam arról hogy kell magunkat megvédeni. Ezek a dolgok azért még mindig bennem vannak. Testvéremék egyébként tíz évvel idősebbek. Egyébként nagyon összetartóak vagyunk, itthon lakom anyukámmal. Szóval nem okolhatom a múltat, de azért nem marad nyomtalanul az ilyen. Visszatérve unokahúgomra, nem akarom, hogy ő is ugyanezeket élje át. Neki a családi körülményei rendben vannak, jó szülei vannak, az édesapja is jó apa, emiatt nem aggódom. Valószínű vagy ilyen az alaptermészete neki is, vagy tőlem eltanulta, mert sokat hallott panaszkodni. És ő is mindig meséli hogy az iskolában ilyen rossz történt, meg amolyan, tehát ő is negatívan látja a világot. Hogyan taníthatnám meg neki, hogy a világ bizony nem babazsúr ahol mindig mindenki jó, és csak jó dolgok történnek, de valahogy (én ezt érzem), hogy azért nekünk törekedni kell a jóra, és hinni a jóban, az igazságban, abban, hogy az életben a szeretet a legfontosabb, még ha a világ nem is ezt sugallja.
Jaj, annyira rossz érzés látni, hogy ezt tettem, hogyan tehetném jóvá, bármit megtennék, hogy boldog legyen, nem tudom, mit tennék, ha bárki bántani merné. Átvállalnám a terheit, ha tehetném. Azt mondta nővérem, az édesanyja, hogy nagy felelősségem van ebben a dologban és próbáljak most már pozitív lenni, de ne játszam meg magam, mert azt észreveszi. Már csak miatta is változnom kell nekem is, és ezt sugallni feléje. Nővérem azt mondja, hogy nekem mindig úgy kell megoldani a helyzeteket, hogy nekem jó legyen (nyilván nem úgy hogy mások kárt szenvednek), anyukám meg azt mondta, hogy csak azt engedjem be amitől jól érzem magam. Ez a két gondolat nagyon sokat segít nap mint nap. S még egyszer mondom, nem úgy értendő ez, hogy egoista módon csak magammal törődjek, csak egyszerűen, (s ezt egy másik ismerősöm mondta), hogy csatornává kell válni, vagyis hagyni, hogy békésen átfolyjanak rajtunk a rossz dolgok, elengedni őket és csak a jó dolgokat elraktározni. Ön szerint helyes ez a gondolkodás? Hogyan taníthatnám ezt meg egy nyolc évesnek?
Ön mit gondol Lelkiatyám, mi a leghelyesebb út? Imádkozom is, és kérem mindig Istent, hogy segítsen s vigyázzon a szeretteimre.
Tisztelettel: H.
Kedves H.!
Élvezettel olvastam sorait. Ön nagyon sokat tanult már az életben, az élettől, és egyre tudatosabbá válik a személyisége. Higgye el, ez nagy dolog, sajnos, kevesen jutnak el ide. Látja a gyöngéit, látja azt is, mit kezdjen ezekkel, küzd is ellenük, keresi a jó megoldásokat. Csak így tovább!
Az unokahúgáért egyáltalán nem kell aggódnia. Nyilván sok öröklött vonása van, de ezeket nem Öntől örökölte, csak valami közös őstől. De ahogyan Ön még a rossz családi körülmények között is rátalált arra, hogy mit is kezdjen ezekkel a jellemhibákkal, az unokahúgának még jobb reményei vannak erre, hisz sokkal rendezettebb családban élhet. Azt kétkedve fogadom, hogy Öntől tanulta volna el a kislány ezeket a dolgokat. A szülőktől nagyon sokat átvesznek a gyermekek, ez igaz, de azért más személyek - ha hatnak is rájuk, természetesen - sokkal kevésbé jelentenek magatartásmintát. De ha volt is már eddig hatással rá, az Ön mostani jóra törekvése is hatással lesz rá. Amit Ön végigszenvedett, végigküzdött, az is átadódik neki, gazdagítani fogja vele.
Helyes, ha mindezek mellé imádkozik is érte. Tegye ezt nagy hittel, bizalommal, amely akár azt is megengedi, hogy ez a leány erre-arra eltévelyedjék, de idővel, az imádságnak, a megfelelő példáknak köszönhetően majd visszatalál. Szóval, semmi oka nincs a félelemre, önvádra, aggódásra. Örömmel és hálával élje tovább az életét azzal a jóra törekvéssel, ami ilyen szépen kialakult a gondolkodásában.
Kedves Lelkiatya!
Kétségeim vannak a P. Gergelynek adott válaszát illetően.
1. Ha annyira nem dogmatikus kérdés a Filioque, akkor miért nem távolítjuk el a Credoból?
2. Annak ellenére, hogy II. János Pál pápa felszólította a teológusokat a primátus revíziójára, nem igazán történt semmiféle előrelépés. Sőt, ő maga az "Ut unum sint" kezdetű enciklikában felépíti a szokásos képet a pápaságról:
"A hatalommal és tekintéllyel, melyek nélkül egy ilyen feladat illúzióvá válna, kell biztosítania Róma püspökének az összes egyház közösségét. Ezen a címen ő az első az egység szolgái között. Ezt az elsőséget, primátust különböző szinteken gyakorolja az ige átadásának felügyeletére, a szentségek kiszolgáltatására és a liturgia végzésére, a misszióra, a fegyelemre és a keresztény életre vonatkozóan. Péter utódára tartozik, hogy emlékeztessen az Egyház közjavának igényeire, ha valakit saját érdekeinek szolgálata megkísértene azzal, hogy erről megfeledkezzék. Kötelessége figyelmeztetni, óvni és kinyilvánítani, ha a hit egységével össze nem egyeztethető véleményt terjesztenek. Amikor a körülmények igénylik, a vele közösségben lévő összes pásztor nevében beszél. Az I. Vatikáni Zsinat által jól meghatározott föltételek mellett ex cathedra is kinyilváníthatja, hogy egy tanítás a hitletéteményhez tartozik.[189] Így tanúskodván az igazság mellett, szolgálja az egységet."
3. A tévedhetetlenség hittétele kapcsán: "az Egyház vezetőjének szól", írja a Lelkiatya. Ha az Egyház arra a konszenzusra jut, hogy a jurisdikciós primátus nem megalapozott, így el kell törölni, akkor ez a dogma is érvényét veszti? Ebben az esetben ugyanis nincs "vezetője" az Egyháznak, csupán az egyetemes zsinatok tévedhetetlenek...
4. Létezhet-e olyan, hogy valakit az Úr arra hív, hogy hagyja el a Katolikus Egyházat, és váljék ortodoxszá? Mi a véleménye például Gabriel Bunge atyáról (http://ortodox-keresztenyseg.webnode.hu/beszelgetes-egy-ortodox-hitre-attert-bences-szerzetessel/)? Elképzelhető, hogy őt tényleg arra hívta az Úr, hogy átlépjen az Ortodox Egyházba (másképpen: bűnt követett-e el az, aki átlépett?)?
5. A 4. kétségem a fordított esetre is vonatkozik: létezik, hogy egy ortodox keresztényt arra hívjon az Úr, hogy katolizáljon? Erre is számos példa adódott, főleg a kommunista diktatúra alatt (ld. Nikodim metropolita).
6. Egy ortodox oldalon kemény feltételeket fogalmaztak meg az ortodox és a katolikus egyház teljes egységéhez (http://andronikosz.blogspot.hu/2015_05_01_archive.html). Mit gondol erről a Lelkiatya?
Válaszát nagyon köszönöm!
1. Mint korábban is írtam, a Filioque kérdést lehet többféleképpen értelmezni. Ha így van, miért távolítanánk el a Hitvallásból? Utóbbi pápáink mondták már a Hitvallást azzal is, anélkül is. Lehet hinni nekik, hogy jól meggondolták, miért cselekszenek így.
2. A primátus értelmezésében egyelőre valóban nem történt jelentős előrelépés. De nem éppen ennek elégtelenségét igazolja a pápai magatartás, hogy újra és újra előveszik a kérdést?
3. Hogy egy kérdést meg kell vizsgálni, értelmezési lehetőségeit tovább kell gondolni, ez távol áll attól, hogy az abban foglaltakat el kell vetni. A primátus megvizsgálásának lehetősége nem hordozza magában a hittétel törlésének szándékát.
4. Valóban, sok példa volt és van ma is arra, hogy emberek a katolikus egyházból az ortodoxba lépnek és fordítva. Nem feladatunk, hogy ezeket az embereket megítéljük, sőt, Szent Pál és maga Krisztus is óva int ettől.
5. Nincs fölhatalmazásom annak megállapítására, hogy a másik ember bűnt követett el vagy sem. Személy szerint én magam is roppan szomorúan vettem a hírt Bunge atya ortodoxszá válásáról. Hogy mire indította őt az Úr, azt sem tudom. Legkevésbé gondolom, hogy Istentől eredő szándék volna egyik felekezetből a másikba átlépni. Éppen ezért javaslom a keresőknek, hogy kövessék az Isten akaratát.
6. Hosszan böngésztem a megjelölt oldalt, de nem elég figyelmesen, mert nem találtam meg, hogy milyen feltételeket fogalmaztak meg. Ezért erre a kérdésére nem tudok válaszolni.
Kedves Lelkiatya!
Problémáim vannak a katekizmus egyes pontjaival (Magyar Katolikus Katekizmusból származó válaszok):
[92] "Jézus Krisztus egyetlen Egyházat alapított. A Jézus Krisztus által alapított Egyház a Katolikus Egyházban áll fenn."
[96] "Az igaz hitet tévedés nélkül a pápa és a vele egységben lévő püspökök tanítják."
[105] "Az Egyház püspökei az apostolok utódai, az egyházmegyék főpásztorai, egységben a pápával."
Kérdéseim:
[92] A Jézus Krisztus által alapított Egyház miért nem áll fenn az Ortodox Egyházakban?
[96] Az első hét egyetemes zsinat tanítása alapján működő Szent Szinódusok miért nem tanítják tévedhetetlenül az igaz hitet?
[105] Miért feltétele a püspöki rend "birtoklásának", hogy a felszentelt egységben legyen a pápával?
Egyébként is, ha valakit illegálisan szentelnek püspökké, még azt is püspököknek tartja a Katolikus Egyház, csak kiközösítés alatt áll. Az apostoli kheirotonia érvényessége független a legitimitástól, ezért igen következetlennek tartom, hogy a fogalomhoz hozzácsatolták a teljes közösség kérdését. Sőt, egy ortodox püspök igenis sértve érezheti magát egy ilyen mondat miatt, teljesen jogosan. Egyébként kicsit kétszínűségnek is tartom, hogy a keleti ökumenikus közeledésben erről nem esik szó, hogy az Katolikus Egyháznak ez a tanítása a püspöki szolgálatról, hanem csak magunk között tanítjuk szilárd meggyőződéssel, hogy a mi püspökeink azért "jobbak", sőt igazán csak ők püspökök, mert egységben vannak a Szentatyával. Úgy gondolom, hogy ha kiválasztunk két püspököt az Ortodox és a Katolikus Egyház összes püspöke közül, akkor csak jellembeli különbözőség állapítható meg közöttük, méltóságukat tekintve nincs eltérés közöttük (legfeljebb csak annyi, amennyi a püspöki hierarchián belül elkülöníthető).
Mit gondol ezekről a Lelkiatya?
Válaszát előre is köszönöm!
Éppen azért fogalmaz a Katekizmus (és a zsinati szöveg, ahonnan ez a kifejezés származik) ilyen körültekintően, hogy ne legyen kizáró. Nem arról beszél, hogy hol nem áll fönn, hogy ki van ebből kirekesztve, hanem a Katolikus Egyházról állapítja meg, hogy abban biztosan fönnáll. Nem foglal állást a szöveg abban a tekintetben, hogy az Ortodox egyházakban fönnáll-e vagy sem.
A második kérdésére is ugyanezt mondhatom. Nincs jogos indok arra, hogy a szöveget úgy értelmezzük, hogy a Szent Szinódusok nem tanítják tévedhetetlenül az igaz hitet.
A Katekizmus a Katolikus Egyház püspökeiről beszél. Nincs benne más egyházak, más felekezetek püspökeire vonatkozó utalás, nem szabad ezt beleolvasni. Hogy az egyes egyházak püspökei között milyen viszony van, ki hogyan fogadja el a másikat, ez teljesen más kérdés. Magyarországon nem vitatjuk el a püspöki címet a protestáns egyházak vezetőitől, jóllehet, egészen más értelemben püspökök ők, mint az ortodox vagy katolikus kollégáik. Kivált nincsen szó ebben a szövegben összehasonlításról. Az Ön által említett esetekben, ahol pápai beleegyezés nélkül szentelnek püspököt, ez is csak a Katolikus Egyházon belül értelmezhető. Sehol nem hallottam volna, hogy pusztán a pápai beleegyezés hiánya miatt tekintenének ortodox püspököket kiközösített személyeknek. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a katolikus és ortodox egyházakban általában püspökként fogadják el egymást az egyházi vezetők, és egyházi rangjuknak megfelelően kezelik, ha részt vesznek egymás imádságain.
Kedves Lelkiatya!
Olvasom itt a különféle hozzászólásokat, kérdéseket, s mindig megdöbbenek azon, hogy honnan van ez a hihetetlenül sok tudatlanság, fél informáltság, tévedés még a magukat katolikusoknak vallók körében is?
Hogy egy személyes példát mondjak: egy volt munkatársamról pár év után kiderült, hogy katolikus. Nagyböjt közeledtével szóba került a böjtölés. Legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy ő azért nem tartja meg a nagyböjti előírásokat, mert nem képes arra, hogy 40 napig ne egyen húst. Kérdeztem tőle, hogy ezt az ?előírást? honnan vette? Azt, mondta, hogy a templomban hallotta?
Kétlem, hogy bármely pap ilyet hirdetett volna a szószékről. Hiszen a 40 napos teljes hústilalom legfeljebb egyes szerzetesrendekben lehet előírás, de ott is sok kivétellel. Szép dolog lenne, ha egy laikus hívő meg tudná tartani (amennyiben persze nem vegetáriánus), de a jóval szigorúbb ortodox böjti fegyelem sem teszi kötelezővé kivétel nélkül mindenki számára a teljes hús- és állati eredetű zsiradék elhagyását a teljes nagyböjt idejére.
Szóval, amikor itt például azt olvasom, hogy valaki a menstruáció idejéről úgy tudja, hogy nem szabad áldozni, akkor megdöbbenek azon, hogy mit kevernek össze a hívek? Maguktól mondják ezt? Vagy valamelyik szekta képviselője zavarta össze a fejüket? Esetleg egy prédikáció valamelyik gondolatát értelmezték rosszul? Vagy nem tudják, hogy a zsidó előírásokat és szabályokat nem kell megtartani? Hiszen már Szent Pál is nemegyszer szembesíti a kortársait azzal, hogy a zsidó előírások megtartása még a választott nép számára is nehézséget jelent; hogyan követelhetik meg akkor a pogányságból kereszténnyé váltaktól azok megtartását?
Ugyanígy megdöbbenek azon is, hogy nem tudják a magukat katolikus hívőnek vallók közül sokan, hogy a görög katolikus, vagy a római katolikus (vagy bármelyik más rítusú katolikus) ugyanannak az Egy Szent Katolikus Anyaszentegyháznak a tagja, s a szentmisében, a szentáldozásban, s a többi szentségben csak formailag van különbség, lényegileg nem. (Még a szóhasználatuk is sokat elárul: ?katolikus? vagy ?görög katolikus?. Értsd ezalatt: ?római katolikus vagy ?görög katolikus?. Vagyis a ?katolikus? = ?római katolikus?, s minden más ettől eltérő. Így aztán tényleg sokan problémázhatnak azon, hogy ?katolikus-e a görög katolikus?.)
Szóval a hittanóra kevés? Vagy tényleg ennyire sokan nem gyakorolják a hitüket? Vagy ennyire nagy az érdektelenség az üdvösségre vezető katolikus tanítás iránt?
László
Kedves László!
Önnek is azt írom, nem érdemes szenvedélyesen véleményt alkotnunk másokról. Mindenki járja a maga útját. Van, akinek volt alkalma jó hittanra járni, van, akinek nem. Van, akit tanítottak a szülei a hitre, van, akit nem. Van, aki jó prédikációkat hallott az élete során, van, aki nem. Hogy én is kiemeljek egy példát. Mint utóbb megtudtam, az ortodox egyházban több helyen is gyakorlat, hogy a havi vérzés állapotában lévő nőket valóban megkülönböztetik, jóllehet ? mint írtam is ? erre jogi előírás nincsen. Anélkül, hogy ezt minősíteném, csak arra utalok vele, hogy nem szabad túl hamar véleményt mondanunk mások gondolkodásáról, hisz erősen befolyásol mindnyájunkat a külső körülmény.
Abban mindenképpen igaza van, hogy sajnos, fájdalmasan kevesen gyakorolják a hitüket, és bizony, igen nagy az érdektelenség a hit iránt.
Kedves Lelkiatya!
Olvasva P. Gergely írását arról, hogy a latin rítusú szertartás neki "kevés", egészen megdöbbentem. P. Gergely miért jár templomba? A külsőségek miatt? Igenis szép a római katolikus szentmise, én pl. - már elnézést - az ortodox "hókuszpókuszt" tartom túlzásnak. Megjegyzem családi okok miatt alkalmanként járok református istentiszteletre, ami aztán tényleg nincs túlcifrázva, de olyan jó és elgondolkodtató prédikációt, olyan kötetlen szép imádságot kevés helyen hallani, mint a reformátusoknál. Mi a baja a gitáros misékkel? Kifejezetten ifjúsági miséken szoktak gitározni. Sokkal több fiatal jár emiatt templomba, mint enélkül járna, és talán egyszer majd nemcsak a gitározás miatt mennek szentmisére. Egy szín alatt áldozás? Hát ez nem éppen mai "újítás"! Fogalma nincs az illetőnek, miről beszél. Több száz éve, ha nem régebb óta, egy szín alatt áldoznak a katolikus hívők, pedig akkor régi rítusú szentmise volt.És ne feledjük el, régen a fertőzésveszély igen nagy volt. Szerintem a kérdező sem ivott volna a kehelyből száz ember után. Továbbá: hitünk szerint az ostya Jézus eleven teste, tehát vért is tartalmaz. Sok helyen egyébként bemártásos módszerrel áldoztatnak két szín alatt, és latin nyelvű misék is szép számmal vannak. El nem tudom képzelni milyen protestáns dicsőítő zenékről beszél a kérdező, hiszen több száz éves katolikus énekeket énekelnek a templomokban. Kézbe áldozás? Az apostolok az utolsó vacsorán hogyan áldoztak? Az Úr a kezükbe adta a kenyeret! Javaslom az úriembernek, hogy egy kicsit szálljon magába, és miután végigturnézta az összes felekezetet, maradjon meg az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház tagjának.
Üdv.
Zsolt
Érdekes! Valami lehet a levegőben, mert a napokban egészen szenvedélyes kérdések, fölvetések, ellenvetések érkeztek. Ezért mindjárt elöljáróban leszögezem, csak a szelíd, nyitott lelkű, egymást elfogadni akaró magatartás vezethet bennünket az igazság megközelítése felé. S bár sosem érhetjük el, mégis szüntelenül törekednünk kell feléje.
Kedves Zsolt!
Azt írtam Gergelynek, hogy megértem a vívódásait, hiszen, láthatóan nagy utat tett már meg, sok egészen különböző tapasztalatot szerzett. Ilyen helyzetben egyáltalán nem könnyű a továbblépés, ami ugyanakkor elengedhetetlen, hiszen ez az állandó továbblépés és fejlődés a feladatunk. A kereső embernek joga van föltenni kérdéseket. A válaszadónak pedig ? aki szintén maga is keresőnek kell, hogy tartsa magát ? olyan válaszokat kell megfogalmaznia, hogy az ne elriasszon, hanem egyben segítsen is az elfogadást, befogadást.
Ön hókuszpókusznak érzi az ortodox szertartást, ám ez a megfogalmazás azok számára, akik azt szeretik, éppen annyira bántó lehet, mint Önnek az, ha egy másik személy a katolikus vagy protestáns szertartást kevésnek tartja. Ha valakinek nem tetszik a gitáros mise, szíve joga ezt a megállapítást tenni. Tény, hogy a gitáros misék nem a mélységet pendítik meg, hanem a felszínt. Ezért is vonzza nagyobb számban azokat, akik a könnyű zenét szeretik, mint azokat, akik a komoly zenét értékelik jobban. Ha párhuzamba állítjuk, nem tévedünk, ha azt mondjuk, a gitáros ének a könnyűzene, a gregorián a komolyzene. Kinek ez, kinek az tetszik jobban.
A két szín alatti áldozás jobban hordozza a teljességet, ezért joggal vágyunk arra. Nyilván hiteles az egy szín alatti áldozás is, mint azt a sok száz éves katolikus gyakorlat igazolja, de ha valaki vágyik erre a teljesebb megélésre, érthető dolog, nem szabad megdorgálni érte.
A kézbe áldozásnak is vannak nagyon ősi hagyománya, ezt helyesen írja. Ám nem árt beszélni a mai gyakorlat veszélyeiről is, amely a nagyfokú tiszteletet ? amely igen erős az ortodox egyházban ? csökkentheti.
Kevesen tudják, hogy a mai magyar katolikus gyakorlatba valóban protestáns hatásra kezdett terjedni a népének, kezdte fölváltani, lassan pedig kiszorítani a gregoriánt. Ez még a XVI. században indult el, de mára természetessé vált számunkra a népének a szentmisében. A görögkatolikus Liturgiában ma sincsen népének, csak mindig amellett szólal meg, előtte és utána. (Ha áldozási verset helyettesít, az helytelen gyakorlat.)
Szerintem Gergely helyes úton halad. Reméljük, hogy a mélység és a teljesség iránti igényét megtalálja a Katolikus Egyházban is.
Kedves Lelkiatya!
Nagyon megijesztettek a neten lévő prána gyógyítással kapcsolatos állásfoglalások. Katolikusok vagyunk, és az édesanyámnak 1 éve nem gyógyuló problémája volt. Megkértem egy ismerősömet, aki egyébként g. kat. vallását gyakorló prána gyógyító, hogy segítsen. Kezeli édesanyámat. Azóta nekem is segített. Azt olvastam, hogy ők démoni energiával gyógyítanak. Igaz ez? És most eladtam a lelkem és az édesanyámét is az ördögnek? Mi az ön véleménye, Kérem segítsem mit tegyek?
Köszönettel:
Azt javaslom, hogy ne járjanak ehhez az állítólagos gyógyítóhoz. Nem kell neki különösebben bejelenteni sem, mert bizonyára talál érveket arra, hogy meggyőzze Önöket az ellenkezőjéről, nevezetesen, hogy ő semmi rosszat nem akar sem az Egyház, sem Jézus ellen, ő egyszerűen csak jót akar az embereknek és azt az erőt, amit az I(i?)stentől kapott szeretné másoknak is tovább adni. Azért tudom ilyen pontosan, mert mindig ez az érv, az önzetlenség (bár leggyakrabban van némi fizetség is!), az isteni erő, a jóság, no, meg az áhított gyógyulás. Én is azt mondom, ne folytassák. Megijedni sem kell. Menjen el meggyónni azt a gyöngeségét, hogy nem merte Istenre bízni az édesanyja gyógyulását, hanem valami hatékonyabb megoldást szeretett volna.
A Mindenhatóhoz való imádkozásunkban, a Beléje vetett bizalmunkban az is benne van, hogy azt is elfogadjuk, ha Ő nem úgy segít, mint mi gondolnánk, ha látszólag meghallgatatlan maradna az imánk. De jobban szeretjük Istent, mint a gyógyulást, mint az egészséget.
A prána meg egyéb emberi találmányok ezt nem ismerik. Ők biztosra akarnak menni (a kuncsaftokat is így tudják gyarapítani). Azt állítják, ha jó a metódus - amit ők ismernek - akkor biztos a gyógyulás. Ez nem igaz. Nem mindig a gyógyuláson keresztül segít nekünk az Isten. Ha pedig nem csak pszichés eredménye van a mesterkedésüknek, tehát nem csak látszólagos, hanem valóságos gyógyulást tudnak produkálni, akkor valóban félő, hogy olyan erőkkel dolgoznak, amitől inkább menekülni érdemes, mint a segítségüket kérni. A szentgyónás, szentáldozás tehát egyszerűen visszavezetheti Önöket a jóságos Istenhez.
Kedves Lelkiatya!
Szeretném megkérdezni hogy igaz-e az hogy a nőknek menstruáció alatt nem szabad (nem volna szabad) áldozni? Keresztény egyházban?
Ha igen ennek milyen teológiai alapja van?
Vagy esetleg hagyomány, amit megtartanak?
Ortodoxia kapcsán olvastam erről egy honlapon
Hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez az ortodox egyház, a görög katolikus egyház, és a római katolikus egyház?
Köszönöm szépen a választ!
Nem tudok ilyen kánonjogi előírásról még az ortodox egyházban sem, de nincs is semmilyen teológiai alapja. A Katolikus Egyházban ilyen előírás egészen biztosan nem létezik, s így van ez a görögkatolikus egyházban is. Igaz, hogy régen - még ószövetségi és igen régi kulturális alapok miatt - élt az a fölfogás, hogy havi vérzés időszaka tisztátalannak számít, de ez ma már teljesen idejétmúlt. Kivált nincsen ennek sem erkölcsi sem kegyelmi rendben tiltó vonatkozása.
Inkább arról lehet szó, hogy egyes ortodox szerzők bátrabban vállalják azt a természethez közelebb álló fölfogást, hogy a nők az öltözködésükben is hordozzák a sajátosságaikat (szoknya, kendő viselése, például). Ebben, szerintem, igen tiszteletreméltó a következetességük.
Kedves Lelkiatya!
Ön gyakrabban válaszol, mint a szerkesztő.
A liturgikus énekverseny anyagát gyakorló általános iskola alsó tagozaton tanító tanítók állították össze az adott korosztálynak? Ne haragudjon, de nagyon nehéz még egy felnőtt számára is.
egy görögkatoolikus vallású énektanár
Köszönöm a dicséretet. Iparkodik az ember.
Emlékszem, máskor is elhangzott hasonló vélemény, de aztán azt hallottam, hogy a gyermekek gyönyörűen megoldották ezeket a nehezebb feladványokat is. Ez esetben viszont éppen az a helyes, ha magasra teszik a mércét - szerintem.
Kedves lelkiatya!
Egyeseknek miért kell annyira talpalni, dolgozni, tanulni hogy valami legyen az emberből valami? Miért kell várni olyan embernek a munkára, aki sokat tett mindezért? Van egy ismerősöm aki középiskolában 4,5 feletti átlaga volt, több előrehozott érettségit csinált majd szintemelőzött, tisztességgel elvégezte az egyetemet, nyelvvizsgája van és nyár óta folyamatosan keresi a munkát. De van olyan is aki ellazázta a középiskolát és a nem hozott semmilyen áldozatot hogy több esélye legyen az egyetemi felvételin de ő már kapott munkát az egyetem után félnyelvvizsgával is. Az említett személyek velem egyidősek, osztálytársaim voltak. Nővérem is rengeteget dolgozik azon hogy mihamarabb munkába állhasson, de neki 3 nyelvvizsgája van, meg két diplomája, és kénytelen volt jelentkezni egy olyan szakra amit jobban keresnek, mert egyáltalán nem kapott munkát. Én már 5. éve vagyok a felsőoktatásba, egy szakot már elvégeztem de most csinálom a harmadikat úgy, hogy a második szakomon megbuktattak. 23 és 26 éves létünkre szégyennek gondolom hogy édesanyám tart el bennünket.
Nehéz kérdéseket feszeget. Le kell szögeznünk, itt a földön nincsen igazság. A bűn annyira megfertőzte életünket, hogy nem csak, hogy nem találjuk, sok esetben mi magunk sem tudjuk, hogy mi az igazság. A Kinyilatkoztatás ezért aztán egészen más utat kínál az igazság keresésére és megvalósítására. Maga Isten jött le a földre, és személyében mutatta föl: én vagyok az igazság. Valaki minél inkább Istenben él, annál inkább fölismeri, hogy mindenek mögött, a mélyben mégiscsak ott az Igazság. Még akkor is, ha ennek ellenkezőjét látjuk megvalósulni nap nap után. Mit is tegyünk? Ne az igazságtalanságok miatt keseregjünk, hanem keressük ezt a mélyebb igazságot. Semmi miatt nem kell aggódni. Az Istenben bízó ember számára valamiképpen, előbb vagy utóbb úgyis megmutatkozik a valódi igazság, az igazi, a mély. Erre érdemes törekedni.
Kedves Lelkiatya!
Elnézést, hogy megint korrigálom az egyik válaszát!
A kérdező egy pap magánéletéről is érdeklődött. Gondolom olyanra gondolt, hogy van neki is családja, tehát családapai feladatokat is ellát. Aztán, amikor elmegyek a papunkhoz, látom, hogy éppen irodai munkában van. Kértem már tőle többször keresztlevelet. (Bár azt nem tudom, hogy konkrétan milyen jellegű irodai munkát végez.) Kísérgeti a híveit búcsúkba, viszi őket kirándulni... gondolom még sok-sok mindent csinál.
Sokszor elgondolkozok azon, hogy egy papnak egyáltalán van szabadideje, hiszen ő "dolgozik" hétvégén is, hívhatják bármikor beteghez?
Nusi
Egy papnak minden ideje szabad idő. Már Szent Pál is beszél Isten fiainak dicsőséges szabadságáról. Nyilván ez csak úgy élhető meg, ha a pap teljesen egyesül Istennel, és valóban megtalálja Benne életének teljes szabadságát. A papnak legfontosabb feladata, hogy lelki ember legyen, imaéletén keresztül megtapasztalja Isten fiainak szabadságát, és igehirdetésében illetve minden munkájában, - akárha egy keresztlevelet állít is ki - erről az Istentől kapott szabadságáról adjon tanúságot. Az még kevés, hogy a pap sokat dolgozik a hívekért. Az életét kell, hogy adja nekik, hogy ezáltal valóban Krisztus közvetítője legyen, aki életét adta barátaiért (Jn 15,13). A pap Krisztus követője és közvetítője.
