Ha van az egyházközségben több kántor is, boldog az a gyülekezet! Ugyanakkor Önre is bizonyosan szükség van - legalábbis arra kántorvégzettséggel rendelkező személyre, akire utalt. Javaslom, keresse föl a parókus atyát vagy valamelyik káplánt, és ajánlja föl szolgálatait. Ha netán elutasítaná, akkor kérdezzen rá, vajon miért. Ez a legegyszerűbb módja. Valamit biztosan mondani fog, amit majd érdemes tovább gondolni. De lehet, hogy az lesz a válasz: jöjjön el kántorizálni. Szóval, az atyával beszéljen erről, s biztosan sikerülni fog.

Ha megjelenik lelkében ez a kísértő gondolat, akkor valóban a legjobban teszi, ha keres egy lelki atyát, akivel ezt és az egyéb kérdéseit megbeszélheti. Ez nagyon fontos. Nem is akarom elhinni, hogy nem talált atyát, aki szívesen elbeszélgetne Önnel. Persze, elhiszem, csak nagy szomorúsággal. Hiszen nekünk, papoknak épp ez a kötelességünk, hogy rendelkezésre álljunk másoknak, ha bármilyen lelki vagy egyéb kérdésük van. Szívesen javaslok Önnek jó lelkiatyákat, ha megtudom, hogy merre lakik. Megírhatja személyesen is a lelkiatya@gorogkatolikus.hu címre.
Nagyon is jól gondolja, hogy az Isten mindig nyit új lehetőséget, bármi ér is bennünket. De ezt a képet semmiképp sem helyes a Egyházból való kilépésre alkalmazni, hisz ilyenkor mi magunk zárnánk be kaput - életadó kaput! - magunk mögött, s nem foghatjuk rá a Jóistenre. Szóval, a Mindenható Isten rendjében mindig van újrakezdési lehetőség, ebben szemernyit se kételkedjék. De igaz és jogos, hogy Önnek emberi segítségre is szüksége van, hogy ezeket jobban megértse, világosabban meglássa. Javaslom, hogy imádságban kérje az Urat, hogy segítsen Önnek olyan atyára találni, aki meghallgatja, jó kiadósan el tud Önnel beszélgetni. S persze, közben keresse is meg ezt az atyát!

Miroválás az az olaj-kenet, amelyet bizánci egyházunk nagy ünnepeken szokott adni a híveknek. Az ünnep, un. lítiás vecsernyéjében kenyeret, búzát, bort és olajat áldunk meg, és ebből részesülnek a hívek. A búzát általában eltesszük a legközelebbi koliba készítéshez, a bort és a kenyeret kiosztjuk, az olajjal pedig kereszt alakban megkenjük a hívek homlokát. Ez utóbbi a miroválás.
A paszkura a proszfora népies neve. Az előhozott kenyér, amelyet a Szent Liturgiában használunk, s annak megmaradt részét a Liturgia után kiosztjuk a híveknek. Néha keverni szokták a lítiás ünnepen osztott megáldott kenyeret és ezt a Szent Liturgia után megmaradt, szintén áldott kenyeret. Mind a kettőt proszfora-osztásnak (paszkurának) szoktuk nevezni.

Lényeg, hogy ne essen kétségbe. Gyónja meg minél hamarabb, és adjon hálát a Mennyei Atyának, aki nem, hogy nem haragszik emiatt, hanem erejével az Ön segítségére siet, hogy ne essen bele újra ebbe a bűnbe. Ne arra tegyen fogadalmat, hogy soha többé nem tesz ilyet, hanem arra, hogy a Mennyei Atyát soha el nem hagyja, bármilyen élethelyzetbe kerül is. Ez az Isten iránti szeretete vezesse ezentúl a tisztaság megtartásában. Őérte küzdjön meg ezzel a kísértéssel. Hiszen, azt tudnia kell, hogy újra jelentkezni fog ez a kísértés. Fontos még, hogy messze kerülje az erre irányuló egyéb, kisebbnek tűnő dolgokat is: ilyen képek nézegetését, az erről való gondolkodást, trágár beszédet. Küzdjön meg a tisztaságért! Ezekben a küzdelmekben fog erős férfi emberré edződni.

Ha a lelkiatya@gorogkatolikus.hu emil-címre ír, akkor tudok Önnek részletesebben is válaszolni. Itt nem látja más sem a kérdéseket, sem a válaszokat.
Ha személyes találkozást, lelki beszélgetést szeretne, ahhoz pedig tudnom kell a lakóhelyét, hogy lehetőleg ott vagy a közelben javasoljak jó lelki atyát.
De ezt is megírhatja levélben is az imént megadott címre.

Ez a fiú nem szereti Önt, csak a testét. Éppen ezért nem szabad kiszolgáltatnia magát. Az Ön szeretete is bizonytalan, összekeveredik a tiszta érzelmekkel és egy másik, kevésbé megmagyarázható vonzalommal, amely vonz is, taszít is. Mindenesetre ez nem szerelem, kivált nem lehet ráépíteni hosszú távú kapcsolatot. Ha a tanácsomat kéri, azt javaslom, ne barátkozzék ezzel a fiatalemberrel, kereken adja ki az útját. Inkább ne is találkozzanak, mert akkor csak magyarázkodás, netán veszekedés lesz belőle, vagy ami a rosszabb, az Ön akarata ellenére is elcsábítja.
Tanácsom még, hogy mihamarabb menjen el templomba, kérje Jézust, hogy Ő segítsen ebből kilépni, a tettét pedig gyónja meg. Meglátja nagy megkönnyebbülés lesz.

A szekta szó a seco, 'levág' igéből származik. Ez két értelemben is vehető. Egyrészt azok, akik a teljes tanításból bizonyos részeket kivágnak, elhagynak vagy túlhangsúlyoznak. Másrészt azok, akik ezzel az elkülönüléssel Krisztus egyházából magukat kivágják, kirekesztik. Ezt a szót, nyilván első jelentésben a Katolikus Egyház alkalmazza azokra, akik abból kiváltak, mást tanítanak, mint az Egyház. Többnyire ezek a közösségek nem szeretik önmagukat szektának nevezni.
Hogy ki tartozik Jézushoz, arról Szent Lukács evangéliuma érdekes különbséget pontosít. Az Ön által idézet részben valóban azt mondja Jézus: Aki nincs ellenetek, az veletek van (Lk 9,50). Nem sokkal később azonban ezt is mondja: Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór (Mt 12,30). Tehát valóban nem szabad elküldeni magunktól senkit, aki nincs ellenünk, az velünk lehet, de a Jézushoz tartozás ennél sokkal szigorúbb követelmény. Őhozzá nem lehet közömbösen tartozni: vagy vele vagy ellene!
Teljesen igaz az is, amit az ismerőse mondott, a Szentírásból igazolható: Aki nem hisz, az elkárhozik (Mk 16,16). De vajon mi, emberek, tudjuk-e, hogy ki hisz és ki nem? Tudjuk-e, hogy mi lakik a másik emberben? Tudjuk-e, hogy mi történik vele élete utolsó pillanatában? Éppen ezért sem én sem más nem tudja megmondani, hogy ki az, aki üdvözül és ki nem. Vannak különlegesen nagy hitű emberek, akiknek az élete és halála körülményeinek a gondos megvizsgálása után az Egyház azt mondja ki, ők egészen biztosan üdvözültek. Ezek a szentek. Viszont senkire nem mondja ki az Egyház, hogy elkárhozott. Nincs az a vizsgálat, amely ezt tévedés mentesen meg tudná állapítani. Tartózkodik is tőle az Egyház.

Kedves Annamária!
Köszönöm szépen jelzését. Arra buzdítom, hogy ne csak toleranciára törekedjék, hanem Istenbe vetett bizalommal tekintsen az ünnepre és a fiával való szeretetkapcsolatra. Hangsúlyozom: Istenre tekintsen! Legyen nagyon imádságos az idei Karácsonya, akkor nem véti el a szeretetet, sem annak módját, sem annak mértékét. Legyen áldott Karácsonyuk!

Nagyon jó kérdések! Nem biztos, hogy ugyanilyen jó válaszokat is tudok rá adni, de megpróbálom.
Fontos különbséget tenni. Teljesen félrevezető a szólás, hogy mindegy miben hiszünk, csak higgyünk valamiben. Ezt a kommunista diktatúra alatt jónak tűnt hangoztatni, amikor magát a hitet, mint emberi értéket is próbálták tagadni, nevetséges színben föltüntetni. Ehhez képest még jobb, ha valaki hitt valamiben. Ezt azonban erősen el kell választani az Istenbe vetett hittől. Ha csak valamiben hiszek, például a célomban, az nem más, mint az én elszántságom. Ez is tud erőt adni bizonyos mértékben, de ez csupán az emberi erőfeszítésnek egy magasabb szintű eredménye. Az istenhit egészen más, összehasonlíthatatlanul több. Az Istenbe vetett hit a bizalommal azonosítható. Nem csak azt hiszem, hogy Isten létezik, hanem hiszem azt, hogy Ő szeret, hogy Őbenne bízhatom, hogy Ő megsegít. Így az istenhit egyáltalán nem helyettesítheti az egyéni erőfeszítést. Ez önbecsapás lenne. Hogyan kérhetném Isten segítségét, ha magam nem teszek meg minden tőlem telhetőt? Ez visszaélés lenne Isten szeretetével. Isten, tehát megsegít, mindig érdemeinken és elvárásainkon is felül, de tény, hogy nem mindig úgy, ahogyan azt mi elképzeljük. Ezért van fontos szerepe a bizalomnak, hogy ha úgy tűnik, nem hallgatott meg, vagy másként, mint kértem, attól még nem gondolom azt, hogy nem segít, hanem figyelek Rá, hogy milyen más utat kínál nekem.
A magabiztosság kérdése is erre vezethető vissza. Az a keresztény a magabiztos, aki teljesen bízik Istenben. Minden tőle telhetőt megtesz a sikerért, utána pedig nem fél, nem tart attól, hogy mi lesz az eredménye, mert bátran rábízza magát a Mindenhatóra. Fontos, hogy megszerezzük ezt a bizalomra építő magabiztosságot. (Az ilyen ember igazából nem maga-biztos, nem önmagában biztos, hanem sokkal magasabb rendű módon Istenben biztos.) Aki bízik Istenben, az ugyanakkor mély alázattal is él, mert tudja, hogy minden Istentől függ. Nem kérkedik, nem gőgösködik mások előtt, hanem alázattal előre enged akár másokat is, hiszen belső magabiztossága (Istenben való bizonyossága) lehetővé teszi számára a biztos tudatot, hogy akár a legutolsó helyre tegyék is az emberek, ő sohasem fog rosszul járni.

E kérdéshez, sajnos, nem értek. Egy történész segítségét kérve a következőt tudom válaszolni.
A címben az autokefál után zárójelben szereplő: (Rómától független) félreérthető. Ha idegen szó után zárójelben közlünk valamit, akkor az többnyire a magyar megfelelő. Az autokefalia viszont nem Rómától független egyházakat jelöl, hanem olyan egyházakat, melyek minden más pátriarkátustól is függetlenek (szó szerint azt jelenti: saját fejűek).
Magyar egyháztörténetben a bizánci szertartású ortodox egyházakat többnyire a népnév megadásával szoktuk jelölni. Az 1690-es dátumból arra lehet következtetni, hogy ebben a fejezetben a szerb ortodox egyház Magyarországi berendezkedése lehet a téma. Egyszerűbb lenne így fogalmazni.

Természetesen nekünk is részt kell vállalnunk a saját megváltásunkban. Az egyik egyházatya így fogalmaz: Isten megteremtett téged a beleegyezésed nélkül, de nem fog üdvözíteni a beleegyezésed nélkül. Ugyanakkor fontos tudni, hogy nem csak a szenvedés az, ami a megváltásunkat hozza. Krisztus nem csak a szenvedésével váltott meg, hanem mindazzal, amit értünk szeretetből tett: a megtestesülés, a tanítás, a kereszthalál, a föltámadás, a mennybemenetel, a Szentlélek elküldése. Amikor Krisztussal azonosulunk a szenvedésben, annak az a lényege, hogy Krisztushoz kerülünk közelebb, nem pedig az, hogy mi is szenvedünk egy kicsit.
Igen, így van: a Teremtés alapvető rendjében benne volt a megtestesülés is. Az valóban furcsa kifejezés, hogy ezt hárman találták ki, emberileg nézve mondhatunk csak ilyet. Isten minden felénk irányuló cselekvésében jelen van a teljes Szentháromság, annak mindhárom Személye.

Az Isten teremtette világának alapvető rendje, hogy a férfi és a nő egymásra találva házasságot kössön, apját és anyját elhagyva egy testté legyenek (Ter 2,24). Ha ettől eltér az isteni akarat, az egészen különleges élethivatás. Vannak, akiknek az Isten országáért le kell mondaniok erről a természetes rendről (szerzetesség vagy papság miatt). Akiktől ezt a hivatást kéri az Úr, azok számára a megfelelő időben ezt érthetővé és világossá is teszi. Ezzel nem szabad összekeverni azt az állapotot, ha valaki keres ugyan magának társat, de valami ok miatt nem talál. Természetesen nem kis küzdelem az, hogy valaki megtalálja a maga hivatását, kivált, ha az a természetes családrendtől eltér. Ezért kell fiatal korunktól fogva Istenre figyelő életet élni, hogy megtaláljuk a saját, Istentől nekünk szánt hivatásunkat akár a családos életállapotban, akár a család nélküli cölebsz állapotban.

Fontos tudatosítani, hogy Isten megbocsátása nem a mi bűntudatunktól függ. Ha megbánta és meggyónta, ezzel már helyére is tette a dolgot. Helyére, azaz az Isten kezébe. Valószínű, inkább szégyelli ezt az egészet, nyilván bántja, hogy nem lehet meg nem történtté tenni. De az Isten már abban a pillanatban megbocsátotta, amikor Ön megbánta ezt a tettét. Ennek csak kinyilvánítása volt a föloldozás.
Hangsúlyozom, tehát, hogy a történtek legfontosabb tanulsága az legyen, hogy az Isten visszafogadta Önt, hogy újra kegyelmét közvetíti, amire most már még jobban vigyáznia kell. Ne kell rágódnia a múlton. A jelenre kell figyelni és a jövőre is tekintettel lenni. Kerülnie kell az erre vezető alkalmakat és nagy hálát adni az Úrnak irgalmáért.

Az fontos, hogy a saját hite és egyháza szertartásait ne hanyagolja el. Például nem helyes, ha vasárnap Szent Liturgia (vagy szentmise) helyett megy el más istentiszteletre. (Bár vegyes vallású családoknál ezt is lehetséges, hiszen a család egysége mindennél fontosabb.) De ha ezek mellett elmegy más felekezet imádságaira, ez lelkének javára fog szolgálni.

Sok olyan templomunk van, ahol minden nap van Szent Liturgia. Itt, természetesen minden nap van szentáldozás is. Vannak helyek, ahol Szent Liturgia helyett más szertartást végeznek, a zsolozsma bizonyos részeit. Az lehetőleg kerülendő, hogy egy pap egy nap több Szent Liturgiát is végezzen.